×

Létezésünk elragadtatott bírálata

Tornai József: Vízesések robaja

Alföldy Jenő

2015 // 09
Minek ide a mi értelmező agyunk? – ezt a címet viseli a nyolcvanhét éves Tornai József új kötetének, a Vízesések robajának nyitó verse. Ezt nem is ironikusan kérdezi az a Tornai, akinek nyilatkozatai szerint az élet legfőbb adománya a tudás, illetve az, hogy az ember gondolkozhat. A gondolati költőnek az észben való kételkedése abból adódhat, hogy mint már annyiszor, most is paradox világlátásáról tesz tanúságot. Ez pedig abból az egyszerű tényből következik, hogy az ember egyszerre ösztönös és tudatos lény. E kettősség többé-kevésbé más alkotóknál is fölmerül, de Tornai esetében különösen meghatározó.

Korai pályaszakasza óta foglalkoztatja a kérdés: vajon meddig feszíthető a húr az ösztönösség és a tudatosság között; miként lehetséges elmenni a költészet segítségével a lélektan két szélső határáig a tudattalan és a tudatos tartományban? Egyformán merít ihletet a (genetikusan is) meghatározott tudatalattijából, tapasztalataiból, szexuális ösztöneiből, képzeletéből, álmaiból – és a műveltségből, a többi közt az antropológia, a kozmológia és a filozófia tanításaiból. Ennek megfelelően az irodalomban egyaránt izgatja az ősi és a modern hazai és világköltészet, a folklór, a törzsi költészetből és az archaikus mítoszokból (is) táplálkozó műköltészeti újdonság, valamint a goethei felvilágosultság és az elioti, rilkei vagy éppen babitsi intellektualizmus. Elfogultságok nem korlátozzák: a fölfedezés izgalmával tekint szinte minden értékre a falusi környezetéből nagy tudásszomjjal jött, sokoldalúan művelt költő. Örököse az archaikus magyar kultúrát a baudelaire-i „új borzongásokkal” elegyítő Ady Endrének és a harmincas–negyvenes években virágzó népi irodalomnak, de kortársai közül főként a nagyvárosi életmódot belülről „átkozó”, népinek nem mondható Szabó Lőrincben találta meg személyes tanítómesterét, intellektualizmusának első bátorítóját.

Az utóbbi évtizedekben megfigyelhetjük közeledését a weöresi egyetemességhez. A bartókiság elve is közös bennük mint az ősiség és modernség szintézisének más-más változata a sok lehetőség közül. Mítosz és filozofikusság egyesül és kelt különös feszültséget költészetükben, kifejezve a modern tudat diszharmonikusságát és vágyát a régiek vélt vagy valódi harmóniájára. Ősmítoszok modern értelmezésében keresik az emberi lényeget és vele együtt az új esztétikumot; újragondolt vallástörténeti motívumokat, szimbólumokat kapcsolnak be gondolkodásukba (igaz, Tornai nem a hittől vezetve). Mindketten kitüntetett figyelmet szentelnek a buddhai tanításnak, amely inkább filozófia, mint vallás. Küldetésükhöz tartozik: meglátni a folklórban, Európa peremén, a provinciálisban és az évezredes agyagtáblák írásaiban is az összemberit, a sajátosban az egyetemest. Tornai mondása Weöresre is ifjúságától igaz: „Európa már nem elég.” Amúgy a weöresi és a Tornai-költészet oly mértékben különbözik egymástól a soha el nem hanyagolható külső formákban, hogy az összevetés első benyomásra gyanúsnak tetszhet. Mégis vállalom a hasonlítást. Bennük látom legjobban az egymást kizárónak hihető ellentétek egységét.

Nem a diderot-i művészparadoxonra gondolok – az bárkiről elmondható. Felejtsük el most, hogy az elmúlt három évtizedben mi mindent értettek bizonyos elméletírók és a nemzeti hagyományt egyre inkább hanyagoló követőik a globalitás szón, és fogadjuk el: az újabb, Ady, Babits és József Attila utáni korszakban kettejük, Weöres Sándor és Tornai József életműve szolgált rá legjobban a globális, globalitás szóra. Hogy ez egyúttal totalitás-e vagy sem, azt nem tudom eldönteni; óvatosan bánnék ezzel a minden valóságostól elvonatkoztatott fogalommal. De azt kimondhatom, hogy e két költőnk egyaránt elveti a sokféle álarcot öltő nihilizmust. A civilizáció elfajzásait humánus, etikai alapról bírálják, s az emberről és a világról való tudásunkat magasba emelik. S a közös paradoxon: mindkettőjük világnézete elragadtatottan kritikus. Költőkként az újabb időkben ők mondták ki a legtöbbet arról, hogy mi veszett el, mi hiányzik és mi becses az embernek – mi az, ami lesújt, és mi az, ami fölemel. A legfőbb különbség pedig az közöttük, hogy Tornai számára Isten mint hit tárgya nem létezik, a ráció nevében veti el, ám a kereszténységgel együtt évezredek művelődéstörténeti realitásának tartja – Weöres világképében pedig Isten minden ontológiai kérdés és minden spirituális probléma végső megoldása, melyben a ráció nem dönthet.

A Minek ide a mi értelmező agyunk? című versben jól szemlélhető Tornai gondolkodásának kettős természete. Életének legnagyobb adományát, mint föntebb már írtam, abban látja, hogy megadatott neki a gondolkodás képessége. Ámde verseinek nagy részében létünk legfőbb mozgatója Erósz. Tornai többnyire nem is erotikát, hanem szexualitást mond verseiben és esszéiben. Sokszor utal a modern lélektanra és a bennük jelképesen tovább élő ősmítoszokra, éppoly gyakran a nemiségre, mint annak szublimált formáira. Igaz, amikor szerelemről ír, sokszor meghaladja nemiségünk pusztán szexuális motiváltságát, és a szintén gyakran emlegetett „libidót” az alkotás és az intenzív lét erőközpontjának (is) tartja.

Mindenben kételkedő, minden elméletet revízió alá vevő, szkeptikus „eretnek” lévén magát a gondolkodást is megkérdőjelezi. Vállalja ezt a látszólagos önellentmondást. Mi szükség rá, ha elménk sosem járhat végére semminek, mire jó, ha a legcsiszoltabb elmék is végzetesen kiábrándulnak belőle, sőt beleőrülnek, mint Vörösmarty Csongor és Tündéjében a három közül a legszánalmasabb vándor, a Tudós? Föntebb megnevezett versében olvashatjuk: „Aki nem undorodik a létezéstől, / és nem szerelmes belé, / almányi heréivel és véreres / vesszőjével, / nincs olyan isten!” – íme, a jellegzetes Tornai-paradoxon tömör összefoglalása ambivalens létfelfogásáról és elragadtatottan kritikus ontológiai szemléletéről. Undor és szerelem: undor az önmagát pusztító emberiség rémtetteitől – és szerelem a lét mint emberi megvalósulás iránt. A szexualitás olyannyira lényegi adottságunk, hogy önfeledtségével képes megingatni a lélekben az ész hatalmát. Radikális tudatkritikát is kiolvashatunk a Tornai-versből. „Gyönyörű képességünk”, ha József Attila szavával nevezem meg a rendtevő értelmet, gyarlóbb, mint ami létrehozta: törékenyebb élettani meghatározóinknál, ön- és fajfenntartási késztetettségünknél. Erről vall Kisgyermek-üdvösség című verse: „Nem szabad okoskodni, messze nézni, / százszor is bölcsebb, ki a sárkány zsinegét / egy örök réten eregetve végignevetgéli, / mintha nem fenyegetné messzi ég.” Ezt ritkamód intellektuális költő létére mondja. Másutt ennek szinte az ellenkezőjét vallja, védelmébe véve a rációt: „Agyad nem hibás, / ha léted változás.” (A cím is beszédes: A töprengés nem hagymáz.)

Megadatik az emberi lénynek egy harmadik képesség, amely le tudja győzni a diszharmóniát, vagy legalábbis a maga javára fordíthatja – s ez a költészet és a többi társművészet művelése, befogadása. Az esztétikum egyesíti Erószt és a tudást – Nietzsche fogalmai szerint Dionüszoszt és Apollónt. Minden igazi lírában megvalósul ez az egység valamilyen arányban, ezért adatik meg a költőnek, hogy az egyetemes létről egyidejűleg kimondja hódolatát és bírálatát. Illetékes abban is, hogy halálsejtelmét, illetve végességtudatát kifejezze. A költészet többnyire tragikusan szól a mulandóságról, és sokszor kárhoztatja az emberi lét italába csöppentett ürmöt, a tudást. Ahelyett, hogy az ember adózna a lét örömének, mint a gyerek, az elmúlás tudata határozza meg rossz közérzetét. Legjobban a szexualitás ad lehetőséget arra, hogy megszabaduljon a mindent megkeserítő haláltudattól, ám – mit tesz isten – a szexualitás tetőpontján is a meghaláshoz hasonlót élünk át. Persze az is eszünkbe juthat, ami Babitsnak a Balázsolásban: „…hogy nem is olyan nagy dolog a halál”. A sztoikus Weöres Sándor szerint egyenesen megkönnyebbülés, szabadulás az élet terheitől.

Tornai kötetének egyik legnagyobb verse az Orgazmus és lélekharang. Az idős költő egyik nagy meglepetése mindazok számára, akik úgy vélik, hogy csak fiatalon lehet vagy érdemes költeményt írni a szerelemről. (Arany János alig harmincesztendősen írta ezt Petőfinek szóló leveleinek egyikében. Azért idővel ő is gyönyörűket írt epikai hőseinek szerelméről.) A létkritikus Tornai öregen is megadja magát a szeretkezés csodájának:

Szépség, szépség önkívületébe
zuhansz, megadva létednek magad.
[…]
Aminek nincs se kezdete, se vége,
az a szeretkezés-vágy, lágyékod hajszája vagy,
úgy buksz le valami mákony-lakta mélybe,
hogy semmi sem oltja ki vesszőcsúcsodat.


Azért ez is csak ideiglenes fölmentés az emberi lét legfőbb nyűge, a végesség tudata alól: „tudom, hogy nő és férfi egy üdvözülés, / de mindig ugyanaz a kárhozat a bére”. Ennél többet nem várhatunk a létezéstől, „mégis a szerelem az egyetlen egész / szív-máglya, amin fölájulsz az égbe”. A nyolcsoros, keresztrímes hét versszak végül az orgonaszó ünnepélyességével és elragadtatottságával zengi a szerelem himnuszát. Ritkaság a József Attila-i Ódához hasonlítható nagy költemény a szerelemről, de ezt hozzá méltónak érzem emelkedett fiziológiai naturalizmusával.

Szerelem és halál – közhelyszerű páros ez a költészet kezdetei óta. Olyan páros, amelyről nem mondhat le az emberiség, hiszen egyik a másikat föltételezi, éppúgy, mint az élet és a halál. Tornai legtöbbször elsiratott, utolsó nagy szerelmének emléke nemcsak fájdalom, hanem a haláltudat állandó gerjesztője is. Az Így dörren az ének utolsó sorai így hangzanak: „Szerelmedért meg kellett fizetnem, / mikor a koszorú úszott könnyeimben. / Halál, halál, így dörren az ének / nappal is a kárörvendő éjnek.” A Mulandóban a végtelen szerint a költészet arra is alkalmas, hogy a dolgok racionálisan felfogott rendjét megfordítsa. Figyelmét a halott nő emlékére összpontosítván csodaszerű folyamat történik a költő lelkében:

Figyellek éjten éjt, míg észre nem veszem,
hogy csak a mulandóban van végtelen,
ahol a világűr csodaszarvasa fut.


Ezt nem az a Tornai mondja, aki esszéinek nagyobb részében tiltakozik a mai ember kultikus gondolkodása és mindenféle mítosz vallásos vakhite ellen. De műveibe maga is gyakran beépít ősszimbólumokat esztétikai tartalmasságukért – a csodaszarvas a középkori gestákban megírt, Arany János által feldolgozott magyar eredetmonda (Rege a csodaszarvasról), a Júlia szép leány című népballada, a románoktól vett Bartók-féle Cantata profana és az újévi regös énekek szarvas-eleme, ez a sok más nemzetnél is felbukkanó vándormotívum. A Tornai-vers nagy filozófiai paradoxonja: „csak a mulandóban van végtelen”. Mulandó agyunkkal és érzékeinkkel fogalmat, esztétikai képzetet alkothatunk olyan megfoghatatlan dolgokról is, mint a végtelen, az örök, a mindenség vagy Isten. Titkok birtokosai vagyunk, nem tudva megfejtésüket, de föl nem adva eszmélkedésünket.

Az értékek példáit számon tartja Tornai a nagy műalkotásokból; kötetében Nietzsche, Illyés, József Attila, Paul Valéry, a festő Veres Pál, Pilinszky, Sztravinszkij és Byron neve szerepel. Régebbi kötetei is bőséggel foglalkoznak régi és új költőkkel, zenészekkel, festőkkel, szobrászokkal. Fontosságukat A végtelen tűz című versének e sorai indokolják: „…újabb fegyverek, technikák átka egyszerre árad, // fajunknak nem ártalmatlanok, csak a művészei: / szoborra, festményre, szimfóniára, versre még lehet építeni”. Sztravinszkij: Les Noces című versében írja: „halál és szerelem egy gyékényen árul” a művészetben, abban „összeházasodik a földi és a mennyei”.

A költő nemcsak önmagát jeleníti meg mint paradox lényt. Súlyosabb ellentmondást fedez föl az emberiség életében. Fajunk ugyanazon képességeivel, amellyel műalkotásokat hoz létre, irtózatos pusztító eszközöket gyárt és közveszélyt okoz. Pedig a természet is éppen elég kivédhetetlen veszélyt hord magában változásaival: többször fenyegeti, mint megajándékozza teremtményeit. Erről vall a bimbójában már hervadó virágot is csak ritkán hozó vers a hibiszkuszról (Halott angyalok) és még számos műve tájakról, növényekről, madarakról.

Külön érdekessége a verseskönyvnek, hogy szerzője nyolcvanas éveinek második felében is a szerelmi költészetét gyarapította legszebben. A Hetvenen túl a régi emlékekből, jókból és rosszakból egyaránt táplálkozva olyan szeretetté alakult át, amely erősebb kapocsnak bizonyult, mint azok, amelyek már a mulandóság martalékai lettek. Nem ünnepélyes az öregkori szeretetről adott vallomás, de mindennél erősebb, noha az ellentétek összeszikrázásai nemcsak örömöt, hanem fájdalmat is csiholtak feleségéhez írt versében:

Hetvenen túl léptél s én épp így szeretlek,
még jobban is, mint mikor még pirosan
lángoló gyümölcs voltam,
mert igazán csak az lelkesedhet,
ki az árulás vermét már megjárta,
onnan jön föl a Nap partjára.


Minthogy ritkaság az ő korában sem lohadó munkakedv, a költő maga is csodálkozik alkotóerején. Előjönnek ismét mindazok a létgondok, rettenetek és örömök, izgalmak, amelyek egész életművét táplálták, de – érthetően – gyakoribbá lett az öregedés-motívum, az emlékezés és a test romlása miatti fájdalom. Weöresével föntebb már összevetettem költészetét egyben-másban. Most azt veszem észre, hogy öregségverseinek nagy részét Weöres már ötven körül vagy még korábban megírta. De szerelemről szóló lírájának csúcsát, a Psychét öregen érte el. Tornai is sok mindent képtelen elveszíteni mitikusan megtoldott emlékeiből. Igaz, Még a Nap is… című verse szerint olyan az öregember, „mint aki a kivégzését várja”, mégis rengeteg az alkotáshoz való tartaléka. Ennek titka Töredék című verséből derül ki legjobban a sok fájdalom- és elmúlásvers ellenére: „Nem vagyok rideg. Szeretem magam.” Ilyen bátran tanítómestere, Szabó Lőrinc tudott írni az énről (és mestere, Goethe). „Most, öregen / már nem szigorú a szívem, / […] és másokat is szeretek.”

Sokszor zord ítéletei a Létről ebben A lét humuszából című versben föloldódnak az örökös körforgás tudatában. A megsemmisülő értékeket dialektikusan igazolja a veszteség nagysága:

Az egész kozmosz jó- és rémtettében
lobban-ég minden örömem-szenvedésem.

Nőni-burjánozni kell, mert követhetetlen mesterek
éppúgy lerombolnak mindent, ahogy fölépítenek.

És eszünk hiába szökne ki koponyánkból,
özönlik a véges-végtelenség a lét humuszából.


A létezésről kialakult véleménye Tornainak ebben a kiváló új kötetében két szélsőség között határozható meg. A zord igazság véglete a Világűr-fenevad. Eszerint a kozmosz és a földi tenyészet és enyészet könyörtelenül visszavesz mindent, amit az embernek adott. A másik szélsőség, a szépség igazát a Cinkék reménye című hexametroid versében szemlélhetjük: „…Még öregen is / hiszek a szelídek erejében. Hatalom a világ, de a / küzdelemben mindig övék lesz az új tavasz és ég meg / a föld meg az ember cinke-reménye.” Csak az emberi mérték megbecsülése segít abban, hogy kétségbe ne essünk a kozmosz rémületes, nem antropomorfizálható törvényeinek fogságában. A cinke kedvesebb nekünk, mint a rá lecsapó ragadozó, pedig a teremtés a saját rendje alapján helyezte el őket a táplálékláncban. Ez is ellentmond az objektív ésszerűség törvényének. A költői szépség az emberi létparadoxon igazát bizonyítja – Tornainál különös erővel. (Gondolat, 2015)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben