×

Lencsék; üreg; üreg 2; gyehenna

Hyross Ferenc

2015 // 09

Lencsék


Bármennyire szeretném ezt a helyet
egy szobának érezni, akkor is csak
terem marad.
Az idő- és a térkategória
csak látszat, ami víznek tűnik, szilárd
kristályrács. Az emlékeim az atomok
szintjén rendezetlenek, de a papíron már
minden sokkal szilárdabban meg van írva.
A terem sarkában fotóstáska, tele objektívekkel,
fekete hengerek, van köztük egészen nagy is,
ezek apám lencséi. Egy kép róla, ahogy merev
karral maga elé tartja a gépet, a különböző lapockán
és kulcscsonton eredő izmoknak,
a görgeteg izmoknak, a tövis alatti izmoknak,
a deltaizomnak, a háromfejű és a kétfejű felkarizmoknak,
az alkar hajlító, feszítő és fordító izmainak,
az ujjpárnák és az ujjak izmainak precíz munkája.
És amikor Mnémoszüné csak pislogott,
hogy Apollo a napot szájára vette, és mégis,
a domború üveg, a két hullám csúcsa közé
zárt ív, ahogy a kanapén térdelve lesek a mélybe
– hiszen ide is betört a tengervíz, házunk belső
faburkolata lassan megdagad, lepattog a lakk,
lerepedeznek a hártyák –, a hullámok közti
ív is, csak a lencsékre emlékeztet, a kopott
fekete bőrtokra, titánok buktak el ekkora látószögben.
A megfelelő fény, a fény milyensége, a Nap távolságán múlik,
az, hogy távolodik vagy közeledik, rajtunk áll,
hogyan nevezzük. Igazából semerre sem mozdul.
Egyhelyben áll, mint afféle égitest.
Ez egy lassú beszélgetés, szinte hormonális,
ahogy az örökölt sejtjeimben fehérjék
fogalmazódnak meg. A felsértett bőr
a tanu rá, hogy a lambéria már csak szálkák
lapos kötege és a képről is hiányzik valaki,
tekintete nyáron virágzó rajzszög.

Felidézni nehéz, mint vád nélkül távozni,
kilépni a teremből, és becsukni az ajtót.

üreg


ebben a kráterben pont elférsz. görcsösen, de el. lehetne vulkáni, egy tektonikus képződmény, ahova beszivárog a tengervíz. középen valami kék, körötte fehér sótáblák, szemed fehérje. én azt hittem ottmaradok.

egy kitermelt gödör, magamnak ástam. nehezebben emlékeztet bárkinek a szemére, de nekem jó lesz. kezdetnek megteszi. a nyakamba hullik néhány göröngy, elnyesett giliszta, lereszelt tekintet.

csak egy üreg. valami, amiben pont elférsz. ruháidra, bőrödre idővel majd kirakódik a só.

üreg 2


ebben az üregben pont elférsz, talán valami állaté, talán én ástam. mélysége csak a belehordott tengervíz. ez írja le viszonyunkat: én vagyok az állat, és neked ástam ezt a helyet. mint zsigeri lélegzetvétel, ha kiáltanál, a záródó mellüregben.

földszinti lakás, fél emelettel közelebb a még hiánytalan éghez. épp annyival közelebb, hogy emlékeztessen, a véred vagyok, a sejtek elhalása, apám önmagamban.

abban az üregben pont elférsz, a márványlap sarkára kiült a só, zöldül az altemplom pinceszaga. sírni nem szoktam, nem kellene, nem férfihoz méltó. maradunk elásva.




gyehenna


anyám őrült volt vagy legalábbis bolond, hogy így nevezett el. amikor utoljára vitték, kijött rajta minden: addig dobálta magát, amíg én be nem mentem gyufáért és én a kezébe nem adtam.

a klinikáknál mindig veszek neki egy dobozzal, aztán kidobom. teleszívom magam az ottani levegővel. hátha visszafújja a szél.

anyám őrült volt, és lehet, hogy én se leszek kevésbé veszélyes.

egy darabig néz minket, nézi a kezét a combomon, ujjaival egyre erősebben szorítja a töltőpisztoly merev csövét. most másra gondol. befejezi a matatást, és kiszáll. a fiú se kap pénzt. bemegy, fizet és én már csak a benzint érzem, ahogy lassan megtölti arcüregeimet, felkúszik a homlokom mögé, nyelvem alá és már értem, anyám miért engem küldött vissza.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben