×

Lélegzet

Csabai László

2015 // 09
A fekete ponyvás teherautó lopakodva gördül a jánkubokori házacska elé.

A kéziféket nagy recsegéssel behúzza Sebő, a sofőr. Aztán hátradől, mintha aludni készülne. De rájön, hogy ez az elhárító aktus túlságosan is erőltetett, ezért inkább mégis előredől, a kesztyűtartóból kiveszi az útnyilvántartást, és maga elé görnyedve abban kezd lapozgatni, írást imitálni. Gyóni Bálint tekintetét végig érzi a tarkóján. Ezt nem lehet sokáig bírni. Önkéntelenül is felnéz. Persze, figyeli a másik.

– Főnök, én is? Muszáj? – kérdi halkan Sebő.

– Mit gondoltál? Gyerünk, kifelé! – feleli Gyóni, és megpöcköli a visszapillantó tükörre akasztott szerencsehozó matyó babát, melynek feje így nagyot koppan a szélvédőn.

Rögtön ezután hallani, ahogy a bizottság platón utazó két kísérője leugrik.

Kondrák Ferkó háza a régebbi fajtából való, döngölt falú hosszúház. A negyvenes évektől már nem építenek ilyet. Csak téglából kockaházat. Lett ingyen építőanyag, amikor az oroszok bejövetelekor lebontották, széthordták a grófi kastélyokat.

Annus, Ferkó nővére házas-műhelyes nyárligeti mesteremberhez ment hozzá, szerencséje volt. Ferkó öccsét a Vajdaságban megölte egy szerb partizán borbély: elvágta a nyakát borotválás közben. Sokat betegeskedő anyjukkal ennek a híre végzett. Kondrák Feri bácsi kiházasította Ferkót, mert bár a legkevésbé sem volt lakodalomra alkalmas idő, Kruták Julinak úgy tetszett, hogy épp akkor adja be a derekát, és Ferkó, aki hat éve várt erre, tudta, ha késlekedik az esküvővel, a lány meggondolhatja magát. Kiharcolta hát az apja beleegyezését. Nem sokra rá áthaladt a vidéken a front, és Feri bácsit mint tanyabírót berendelték a városházára egyeztetni az újjáinduló közigazgatásról. De soha nem jutott el az (oroszok által kinevezett) polgármesterhez. Útközben elkapták, és elvitték málenkij robotra. Csak a hír érkezett másfél év múlva, hogy éhen halt Mordóviában. De ez nem biztos, talán másutt. Az viszont biztos, hogy nem tér többet vissza Jánkubokorba. Meg az, hogy a ház így Ferkóé lett. A halál játszotta a kezére.

A tirpák házak amúgy igen jól ismerik a halált. Minden újszülöttre jut egy öreg, aki épp a tisztaszoba padlóján leheli ki a lelkét (errefelé is szokás a haldoklót az ágyról levenni és a földre fektetni), vagy a pitvarban, a sparhelt előtt köhög, és köp egyet maga elé.

Esténként, ha a csorda már hazajött a legelőről, és a vezérbika az istállóban lenyugodva nem kolompol többé, ötven, száz évvel ezelőtt élt nagy- és dédszülők hörgését, nyögését lehet hallani. A vastag vályogfalak akkor magukba szívták ezeket a hangokat, s most kiadják őket.

A Kondrák-háznak azért voltak vidám napjai is. Nagy disznóölések, csókzálogos, ugratós kenderfonások, nótás vecserkázások. De a legnagyobb vígság megint a halálhoz kötődik. Mikor Kondrák papó száznégy éves korában meghalt, hét bokortanya népe jött össze. Ilyen messzire ágazott el a sok év alatt a Kondrák nemzetség. Megvolt a temetés, a tor, de a sok rokonnak, s főleg az egymást először látó fiataloknak nem akaródzott hazamenni. Addig-meddig, míg cigányt hozattak, és kurjongatásba, csárdásba fordult a gyász.

„Papó még halálával is mások javára volt!” – mondogatták az emberek, ha útjuk Kondrák Ferkó háza előtt vitt el.

Gyóni Bálint szemei előtt most ez a táncos tor van. Mert ő is részt vett rajta. Akkor ivott életében először pálinkát, és akkor csókolt először lányt. Nem Kruták Julit. Juli akkor még nem is volt a képben. De most itt van, látszik, ahogy a harmadik udvar végében kapát emelget.

Kiáltanak neki.

Juli sietve jön, megremeg a hátsó kert kerítése, ahogy becsapja a deszkakaput. De rögtön meglassulnak léptei, felismervén, kik érkeztek hozzá. Kezét idegesen törli a kötőjébe.

– Hát te jöttél, Bálint – mondja, s ebben már legalább annyi a harag meg a szemrehányás, mint a félelem.

– Most én jöttem, engem küldtek. Engedj be hát!

A pitvarban ülnek le. Télen csak este fűtik fel a nagyszobát („első háznak” mondják errefelé), nappal elvannak a pitvarban azzal a csutka- meg kórómeleggel, amit az ételkészítéshez feltétlenül elő kell teremteni. De már április van, a tisztaszobába ilyenkor nem beengedni a vendéget udvariatlanság. Vagyis Juli ezzel is lázad.

A pitvar falán a megszokott fűszeres téka, galuskaszűrő, szita, gríz­pogá­csasütő, kálvinista Házi Áldás (hiába, hogy a bokortanyák népe lutheránus, ezt átvették a hajdúságiaktól) meg egy komplett nyereg. Igen díszes. Mintákat a bőr vágásával, varrásával és szegecselésével alkottak ki rajta. Kondrák Ferkó nagy lóbolond. De hátaslova még sosem volt. A legfőbb vágyát jeleníti meg ez a szerszám, mint ahogy a vég előtt álló öregemberek olyan képeket nézegetnek folyton, melyeken angyalok viszik az emberi lelket az örökkévalóság birodalma felé.

Gyónitól jobbra Perger, egy rendőrőrmester ül. Azért tagja a csapatnak, mert fegyveresre is szükség van. A tekintély végett. De volt már, amikor használni is kellett a pisztolyt. Perger remegő szemhéja, ökölbe szorított keze mutatja: irtózik ettől az egésztől. Szívesebben lenne gyilkosságnál helyszint biztosítani, vagy tömegkarambolnál hullákat a roncsokból kiszedni, mint itt, népnyúzáshoz asszisztálni. Gyónitól balra Ignác Pál ül, egy DISZ-vezető, aki a pártiskolai tanulmányait kiegészítendő most élesben követi a reakció elleni harcot. Annyira ártatlan az arca, hogy Gyóni szerint biztosan nem ártatlan. „Az ilyenek szoktak a legkegyetlenebbek lenni, ha alkalmuk adódik rá” – gondolja, és egy tükröt keres, ahol saját arcát megnézhetné. Úgy sejti, Ignácnak csak a fedőszervezete a DISZ, valójában az ÁVH informátora. Habár Gyónit is rendre kikérdezik az ÁVH-n, róla is hihetik azt, hogy a háttérből az állambiztonság mozgatja.

– Ferkó nincs itthon?

– Persze, hogy nincs. Mintha nem tudnád! – feleli váratlan indulattal, szinte sziszegve a nő. – Munkaidő van. Csatornát ásnak a rizsföldekhez.

– Ezt nem tudtam. Tényleg. Nem azért jöttünk most – mondja Gyóni.

És Juli megérezheti hangjában az őszinteséget, mert egy pillanatra ellágyulva, mintha a régi bizalmas baráthoz beszélne, úgy szólal meg:

– Ma még nem is láttam. Mikor felkeltem, már elment. Hetek óta nincs szava. Csak néz maga elé, és szívja azt az átkozott kapadohányt.

A nyárligeti gazdakör vezetéséért rögtön a németek kiűzése után megindult a vetélkedés a kompárt, a parasztpárt és a kisgazdák között. Ennek volt jó ol­dala is: mindhárom csoport igyekezett szórakoztató programokat szervezni. A parasztpártiak szüreti bált, a kisgazdák gazdabált, Rákosi hívei tokaji kirándulást. Ám ’48-ban élesbe fordult ez a harc. És a befutó csakis a kompárt lehetett. S ekkor már az önként meghátráló kisgazda híveket is az éjféli elbeszélgetés réme fenyegette. Kondrák Ferkót is. De megúszta. A kommunista Gyóni Bálintnak köszönhetően. Gyóni tartozott neki azzal, hogy eljár az érdekében az elvtársainál, mert amikor Nyárliget katonai főparancsnoka a leventéket is kivezényelte golyózáporban lövészárkot ásni, az elkékült ajakkal remegő Bálintba Ferkó öntött lelket, s hurcolta magával a kukucskatanyai géhá szakaszhoz, ahol munkát, levest és menedéket kaptak. Ferkó ezt hálából tette, mert a nagy válság alatt, amikor a módosabb gazdák a marhákat meg a tyúkokat is tiszta búzával etették, a szegények viszont csigát meg gombát gyűjtöttek, és vadnyulat, fácánt csapdáztak, hogy ne haljanak éhen, az öreg Gyóni két zsák kölest adott Kondrákéknak. Bálint harcolta ki ezt az apjánál, mert egyszer, Salamonbokorban alaposan ellátták volna a baját az ottani kölykök (divat volt a más bokortanyáról érkező megverése, ha legény volt az idegen, és lányért jött, akkor azért, mert „mit koslat itt a szép lányok után, nekünk mi marad?”, ha nem, mert még pulya volt, akkor meg azért, mert a kölykök mindenben, az utálatban is utánozzák a nagyokat), ha Ferkó, az osztálytársa, akivel szünetben közösen olvasták az indiánkönyveket, közbe nem avatkozik. Ferkó és Bálint hát rendre kisegítették egymást, és úgy gondolták, így lesz ez a jövőben is. (Azért gondolták, mert még fiatalok voltak. Az öregek tudják: az idők rendre olyan irányt vesznek, hogy a jó dolgok kihulljanak.) Kondrák Ferkó mindenesetre azzal akarta meghálálni, hogy Bálint megmentette a politikai felelősségre vonástól, hogy elhatározta, feleséget vagy legalább barátnőt szerez cimborájának. (A – férfihoz tartozó – „barátnő” kifejezés ebben az időben kezdett divatba jönni. A barátnő korábban kurvát jelentett. A tisztességes legénynek kedvese volt, ha pedig olyan viszonyban voltak, hogy hazakísérhette, akkor mint menyasszonyát emlegették a lányt.) A Krúdy vigadóból kialakított Sóstó-népparki Munkás Művelődési Otthonba jártak. Itt a zenét a cigányok szolgáltatták, akik korábban a dzsentrinek is húztak. De a cenzor ezen nem akadt fenn. Juli bemutatta Bálintnak néhány új barátnőjét, Ferkó a pártiskoláról való hölgyismerőseit. És az éppen táncolók közül is próbálták kitalálni, ki illene Bálinthoz. Aki csak mosolygott ezen, és nemigen foglalkozott velük. De ha elment szódavízért vagy fröccsért, a pult mellett álltában hosszan elidőzött Julin a tekintete.

– Miért nem léptek be a téeszcsébe? Akkor nem zaklatnának többé titeket – kérdi Gyóni Bálint a pitvar falának dőlő Julitól.

Bálint a saját döntésével tudja alátámasztani tanácsát. Ők nem kaptak földet ’45-ben, mert a tizenhét holdjukkal már a múlt rendszerben is tisztes középparasztnak számítottak. Aztán ahogy elkezdett erősödni a szövetkezetesítést és a falusi reakció megsemmisítését sürgető propaganda, Bálint megértette: párttagság ide vagy oda, hamar kulákká minősülhetnek. Ezt megelőzendő a téeszcsé alapítói közé íratta föl magát. Ki is került a képe a nyárligeti városháza előtti dicsőségtáblára. (Pénzt viszont nem kapott a bevitt földért és szerszámokért. Sőt, még a ledolgozott munkaegységekért sem, mert a szövetkezet veszteségesen zárta az évet. Hamarosan kérte is a Pártot, hogy találjanak neki valami más munkát.)

Kondrák Ferkó a földosztáskor vált szegényparasztból középparaszttá. Nem sejtette, milyen veszélynek teszi ki ezzel magát.

– Nem lépünk be! – feleli keményen Juli. Bálint érzi, nincs értelme tovább forszírozni a dolgot, egyébként sem azért jött.

– Értem. Szóval… A tanács adóosztályának végrehajtójaként vagyok itt a kísérőimmel. Feladatom, hogy a Begyűjtési Minisztérium irányelveinek és határozatainak megfelelően, a városi dolgozó munkásság élelmiszerigényét szem előtt tartva rendezzem az önök, vagyis a ti... szóval adóhátralékotok van.

– Tudom. De nincs mit adnom. Ha csak a kertből ki nem szeditek a veteményt. A répa akkora, mint a tű… Vihetitek mindet.

– Olyan nincs, hogy mindent vihetünk. Csak amit a törvény… – elszégyelli magát a törvény szóra. – Hozd ide a beszolgáltatással kapcsolatos összes papírotokat!

Juli megrántja a vállát, és a sifonérból egy nagy paksamétát vesz elő. Bálint kibontja. Különválasztja a kék vágási engedélyeket és a fehér elismervényeket. Aztán a porta és a portához tartozó külsőség földhivatali iratait gyűjti egy kupacba. De megint elszégyelli magát a komédiáért.

– Na, talán haladhatunk gyorsabban. Nálam az áll: 19 kg zsír, 70 tojás és 4 mázsa rozs a hátralékotok. Elismered?

– Elismerem. De nem tudom előteremteni. A tyúkok felét elvitte a járvány. A maradék is alig tojik. Ferkó tegnap bement a nyárligeti piacra tojást szerezni. De nem vett még egy tucatot sem, olyan ára volt. Mindenütt most követelik tojásból a beszol…

– És a zsír? Február nyolcadikán disznót vágtatok. Itt az engedély rá. Nem volt zsírja?

– Volt. 36 liter.

– Az megjárja.

– Már nincs meg.

– Hova lett?

– Eladtuk. Orvosra kellett a pénz. Vetélésem volt.

Gyóni szárazon nyel egyet. Belefájdul ebbe a nyelésbe a torka. Bár adóbehajtáskor gátlástalanul szoktak hazudozni az emberek, tudja, Juli most igazat mond.

Két éve nem találkoztak már, és fáj neki ez a két év, és fáj az, ami közöttük történt (nem történt nagy összeveszés, de ahogy végképp az ellenkező oldalra kerültek, Feriék elfordultak tőle), és fáj Juli vetélése.

– És a búz… a búza… Vagyis a rozs?

– Leőröltettük és megettük.

– Hat holdra vetettetek rozst. A földetek elég gyenge, de nyolc-tíz mázsa azért lejön egy holdról. Azt a négy mázsa hátralékot ide tudod adni. Nem haltok éhen.

– Nincs rozs! És tán csak nekünk kell enni? Három nővérem él Nyárligeten. Mindnek kisbabája van. Ha hajnalban sorba állnak kenyérért, jó, ha délre megkapják azt a fél veknit! Ki veszi a lelkére, ha megbetegednek, ha elapad a tejük?

„Éppen azért van a begyűjtés, hogy a városiak ne nélkülözzenek!” – ez a kötelező válasz az efféle kitörésekre, de Bálint már a gondolatra is csömört érez, hogy ilyenekkel oktassa.

Az ablakhoz megy. Cigarettapapírt nyálaz. Nem gyújt rá. A kertben egy macska tetvészkedik. Egy varjú figyeli egészen közelről. „Még nem mentek el a varjak?”

Rohanva távozna erről az átkozott helyről, aztán majd kimagyarázná valahogy benn magát, de itt van az a rohadt DISZ-es spicli.

– Át kell kutatnunk a portát – mondja Julinak, még mindig az ablak felé fordulva.

Gyóni Bálint kezében hosszú, hegyes végű vasrúd. Ezzel kutat a földbe ásott holmi után. Ha a rúd könnyen szalad a talajba, az gyanús: áshattak ott. Ha visszapattan a talajról, az is gyanús: áshattak ott, aztán meg jól ledöngölték, nehogy a laza föld árulkodó legyen. Ha a rúd vége koppan: akkor telitalálat. A legnagyobb szilvafa alatt kezdi a kutatást. Szoktak fák mellett zsírosbödönt elásni, mert könnyű betájolni, meglelni, ha elmentek a behajtók. De nem közvetlen a törzs mellett, mert ott még magasan vannak a gyökerek. Bálint átkutatja három szilvafa alját, aztán átadja a rudat Ignác Pálnak, hadd dolgozzon ő is. A fák mögött kaptárok. Ide is gyakran rejtenek el ezt-azt, gondolván, hogy a kutatók félnek a méhektől. De ezek a méhvárak halottak. Némák, pedig már közeledik a rajzás ideje. Azért az egyiknek felnyitja a tetejét. A keretekben megfeketedett lép. A sejtekben megtöppedt, soha ki nem kelő bábok.

A lóistálló is halott. Tiszta, rendezett, de csak mint egy magát sokra tartó család kriptája. A frissen gyalult jászol, szénatartó, rekeszték hiába várnak lakóra.

– Mivel szántotok, ha nincs ló? – kérdezi Gyóni Bálint Julitól.

– Ferkó keresztapjának van ökre. Azzal.

– Szívességből adja?

– Ah, jó is lenne! Le kell dolgoznunk majd a dohánytöréskor.

„A kulákok személyi függésbe vonják a kis- és középbirtokos parasztokat!” – tanulta Gyóni a felkészítőn. És megtapasztalta, ez tényleg így van. Legalábbis így volt a háború előtt. „Nem halad a világ? Haladnia kell!”

A csutkaboglya felderíti. Tövükkel kifelé, a szélnek leginkább ellenálló szabályos kúpformába vannak rakva a lekopaszított tengericsutkák. Gyóni sajnálná lerombolni. Amikor pártoktatáson a nagy Szovjetunió szövetségi köztársaságairól néztek dokumentumfilmeket, akkor látott effélét: Üzbegisztánban, a szamarkandi mecsetek kupolája volt ilyen alakú.

A tehénistállóban sincs állat. Helyette van vetőgép, szórórosta, eke és mindenféle szerszám, amelyeknek a nagyszínben lenne a helyük, csakhogy az roskatag, összeomlani készül.

A disznóólból viszont vidám röfögés hallatszik ki. Megbámulják a fekete foltos malacot. Mintha vad vérvonal is lenne benne. Az ilyenek ellenállóak. A kis állat értelmes szemmel, szinte hízelegve nézi vendégeit. Sebő lök neki egy kiflivéget. Az állat felkapja, és boldogságában fut vele három kört.

– Legalább az elhullott csirkéket van, aki megegye – bök az álla felé Juli.

– Derék jószág. Mi a neve?

– Kinek?

– Neki, ennek a…

– De hát ez csak egy disznó, minek kellene neki név?! – kiáltja csodálkozva a háziasszony, mire Gyóni Bálint nyaka elvörösödik. – Vagy ti minden állatot a nevén szólítottatok?

Kapirgáló csirkék és tyúkok között mennek el a magtárig. Ennek ajtajánál bécsitökök kivájt héja. Látszik a sok csőr nyoma. Nincs jó dolguk ezeknek a baromfiknak.

A magtárban négy nagy beépített fiók, egymástól zsilipelt deszkafallal elválasztva. Gyóni kihúzza az első fiókot: üres. Kihúzza a másodikat: üres. Kihúzza a harmadikat: üres. A negyedik megakad, végül, sok rángatás után csak megadja magát: színültig van egérfogóval.

– Minek ennyi Juli? Sok az egér?

– Egér? Nálunk csak éheznének az egerek! Ferkó csinálta őket kínjába’. Még a télen. Hogy majd a piacon eladja, s ebből lesz pénzünk. De nem kell senkinek.

A földön lisztesláda. Bálint kinyitja. Azonnal megcsapja az erjedő korpa szaga. A korpát szándékosan is erjesztik, a ciberébe, de itt a nyirkosság az oka. Beletúr. Alul is, oldalt is, mindenütt korpa. Magot sehol nem érez a keze.

– A malac megeszi – mondja Juli.

Van itt egy hombár is. Félig kitölti a darálatlan tengeri. Bálint nem kérdi, de tudja, ezen élnek Ferkóék. A hombárba is beletúr.

Az első udvaron van még egy vesszőfonatos góré. A fény akadálytalanul átjut a vesszők között, ott nincs mit kutatni. A második udvarban, a „holónyában” a szénát, lucernát tároló hodálynak lenne a helye, de hodály nincs. Fel van ásva ez a rész, nyilván krumpli meg répa került bele. És az van a harmadik udvarban is. Azt három oldalról akác övezi.

– Menj, szurkálj ott – utasítja Bálint a DISZ-est, aki megrántja a vállát:

– Nem megyek!

Ez jelentheti azt, hogy nem megy, mert felesleges, meg azt is, hogy ő nem megy, de más menjen. Bálintnak nincs türelme töprengeni rajta.

A beszolgáltatnivalót nem szokták a házban elrejteni. Túl kézenfekvő. De mivel a behajtó is hiheti azt, hogy ott nem kell kutatni, mert túl kézenfekvő lévén, oda úgysem rejtenek semmit, ezért néha mégiscsak ott rejtik el. Nem lehet kihagyni a kutatásból.

A ház alatti pincében kezdik. Gyóni megkongatja a hordót. Tompán válaszol, kotyogás nélkül. Üres. Legfeljebb a seprő van az alján. Abból majd olyan pálinkát főznek, ami szívdobogást okoz, és kiújul tőle az aranyér.

A pince fala erős, Barzó-féle téglából van rakva. Gyóni vizsgálja, nem jár-e ki valamelyik tégladarab. Rejtekhelyet takarhatna. A földön billegő, de repedés nélküli mintás cementlapok.

Újra a pitvarba érve az embereit a kisszobába („kisházba”) rendeli kutatni, maga a tisztaszobába lép be. Valószínűtlenül világos van. A két elülső oldali meg a tornác felőli ablakon árad be a fény. A búbos kemence cukorsüveghez hasonlít, az embernek kedve lenne megnyalni. Végigkopogtatja a gádort, a padkát a sutból kiszedi, majd visszarakja a szőnyeg- és rongydarabokat. Felnéz. Magát látja a rámás tükörben. És még Ferkó szüleit, mert a tükörrel szemben az ő émelyítően retusált esküvői képük lóg a falon. Ez is keretben, melynek sarkában, félénken meghúzódva, Ferkó és Juli fotója van, amint kimondják a boldogító igen.

Gyóni kihúzza a komód fiókjait, felforgatja a bennük lévő dobozokat és ruhákat, majd rendrakás nélkül visszatolja őket. Benéz az ágy alá, megvizsgálja a derékaljat, megnyomkodja a szalmazsákot. Ugrál, dobogtatja a földes padlót.

A többiek már a tornácon cigarettázva mutatják, hogy ők sem találtak semmit.

Még a padlás van hátra. Gyóni int, hogy ezt elintézi egyedül. A hátsó oldalról ingatag létra visz föl. Itt félhomály van. Idő kell, míg megszokja a szeme. Először egy oldalra dőlt zsírosbödönt vesz ki. Látni, hogy üres. Mellette van egy másik zsírosbödön. Szerszámok állnak ki belőle. Balra dohány lóg madzagon. Nem nagy mennyiség, és egyébként is, ezzel külön finánccsoport foglalkozik. A dohány alatt lyukas, töredezett zománcú edények garmadája. Középen pedig egy nagy tábla szalonna. De van rajta valami furcsa. Közelebb megy. Igen. A varratok. Mert ez valójában egy kopott, szalonnabőrhöz hasonló színű kabát. És mikor észreveszi, hogy nadrág is tartozik hozzá, már meg is fordította: Kondrák Ferkó az. Nyakába élesen belevág a kötél, hatalmasra duzzadt, kék nyelvét kidugja a fogai között. A vicsorgó arcon élettelenek a szemek.

Gyóni Bálint megtántorodik. Eldől. Arra az üres zsírosbödönre esik, amit a halált választó Ferkó utolsó szándékos mozdulatával kirúgott maga alól.

– Nincs fenn semmi – mondja. Remegő hangon. Társai csodálkoznak ezen, Juli bajt szimatolva felhúzza szemöldökét. Gyóni kimenekül a házból, beszáll a vezetőfülkébe, és a nő üvöltésétől félve befogja a fülét. Sebő is megérkezik. Nem kérdez semmit. Beindítja a teherkocsit. Hangosan búg fel a motor. Ez most jó.

Havonta legalább egy raport van. Felér egy keresztre feszítéssel. Fényes elvtárs felsorakoztatja az adóosztály végrehajtóit, és a fejükre olvassa mulasztásaikat. Épp csak belenéz előtte a jelentésekbe (amit a végrehajtók adtak le, és amit a végrehajtókról adtak le), s máris mindenkiről mindent tud. Felfoghatatlan! Akinek a munkáját különlegesen rossznak értékeli, azt bökdösni kezdi egy vonalzóval, és megrugdossa a bokáját. Vasorrú cipője van Fényesnek. Kibírhatatlanul fáj tőle a csont. Fényes raccsolva, köpködve beszél, és reakciósnak nevezi az egész bagázst.

Raportok után minden végrehajtó leissza magát, csak így tudja elviselni a megaláztatást. (És másnap majd a parasztokon vezeti le mérgét.)

Gyóni Bálint egyszer megbeszélésen volt az osztályvezetőjénél, s bár nincs bizalmas viszonyban a főnökével, megkérdezte tőle:

– Tulajdonképpen ki ez a Fényes?

– Fogalmam sincs – jött a gyors, meggondolatlan, épp ezért őszinte válasz.

– Ki küldi? A Begyűjtési Minisztérium? A pártközpont? A belügy?

– Fogalmam sincs. Megjelenik. És… Látja, mit csinál.

Éjjel súlyos álomból riad föl Gyóni. Kitapogatja, hol van. Hát persze, otthon, a saját ágyában. A felesége a bal szélen, a lehető legmesszebb tőle. Kín ránézni a nőre. Pedig még csak egy éve házasok. És a nő formás. De utálja a férjét. A háború előtt, ha megtudja, hogy egy paraszti sorból jött legény akarja megnyerni magának, kigúnyolta volna. „Engem, a postamester lányát?” De az új rendben a postamester házát elkobozták, állásából kirúgták, és a férfit a listára (sokféle lista van!) kerülés fenyegette. Jól jött már egy olyan kérő, aki a Párt embere. A lány beadta a derekát. De Gyóni már másnap megbánta ezt a frigyet. A nő hozta a Gyóninak kiutalt házrészbe az elrészegesedett apját, beteg anyját. Gyóninak hirtelen három embert kellett eltartania. Amire nem volt elég a fizetése. Mindenki dühösen, a becsapottság érzésével szemében nézett rá. A felesége meg üvöltött, hogy megbélyegzett lett, a boltban is elhúzódnak tőle az emberek, ha beáll a sorba. Az utcán meg köpnek utána.

Gyóni leszáll az ágyról, elindul vizelni, a fáskamrában van a vödör. Közben elmegy a beteg anyós mellett. Szörcsögve lélegzik. Gyógyszer kell majd neki megint. Ahhoz meg pénz.

Gyóni egy ideje hagyja magát megvesztegetni. Ha csúsztatnak neki valamennyit, kevésbé durva a behajtásnál. Nem ordibál, nem rugdossa a kulák bokáját. (Azért elviszi, ami ki van vetve.) De ez veszélyes, mert ha a kulákokat az ÁVH vallatni viszi a városháza alatti pincébe, elpofázhatják a megvesztegetéseket is. És akkor Gyóninak befellegzett.

De mint családfenntartónak, már így is befellegzett, mert az, amivel időlegesen rendbe tudják tenni az anyagi helyzetüket, az a jutalom. November hetedikén háromezer forint jutalmat kapott. Úgy jött a pénz, mint a megváltás. Egy időre fellélegeztek. Hamarosan május elseje, megint lesz jutalomosztás. De ő a mai eredménytelen adóbehajtás után aligha fog ebből részesülni.

És ekkor eszébe jut a kötélen lógó Kondrák Ferkó.

Befogja a száját, és nyöszörögve zokogni kezd.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben