×

Kert és ketrec, avagy János jelentései

Futamok és rajzok Sziveri Jánoshoz

Tóth László

2015 // 09
„nem Páris, sem Bakony:
vér és takony”
(Próféciák)

Sziveri Jánost a Blaha Lujza téren láttam utoljára egy verőfényes késő őszi napon. Véletlenül találkoztunk, ő a feleségét, E.-t várta egy padon, aki valószínűleg beszaladhatott a Corvinba venni valamit, én hazafelé baktattam. Akkoriban a József körút 2-ben, a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződése – szoktam volt mondani: a pokol – fölött laktam. Akkor már régebben nem láttam Jánost, ezért találkozásunktól felvillanyozódva hívtam meg őket hozzám egy kávéra. Visszautasított, a fáradtságára hivatkozott; s a látvány, ahogy festett, ezt igazolta is. Egy-két hónappal később pedig már halott volt. Természetesen tudtam róla, hogy (halálos) beteg – ami akkoriban egymás után sorjázó, a „nincs idő” szorításában fogant verseiből is nyilvánvaló lehetett mindenki számára –, de az ember a valóságot, főleg ha ijesztő képet mutat, nem szívesen hiszi el olyannak, amilyen. Illetve ha tudja is, hogy baj van, a legtöbbször hajlamos azt hinni, hogy ez őrá és a körülötte levőkre nem vonatkozik. Így voltam én is Jánossal (mint többször is másokkal): egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy meghaljon. Hogy egyszeriben ne legyen, noha világom (világunk) egyik bizonyosságot jelentő sarkát, sarokkövét jelentette akkor már régebben.

Sziveri Jánost még valamikor az 1980-as évek derekán ismertem meg személyesen, de régi ismerősökként üdvözöltük egymást. Pesten, valamelyik Duna-parti vendéglői teraszon ücsörögtünk egy nagyobb társaságban – kik voltunk ott? az ő arcán kívül már nem látom másét, talán Varga Imréét mégis, s mintha még Zalán Tiborét is, homályosan (csodálkoznék rajta, ha nem lett volna ott) –, én áttelepülőben, lakás- és álláskeresőként már idehaza, János ugyancsak munkanélküliként, de még odahaza – ha jól emlékszem, újból szülőfalujában, Muzslyán élt akkoriban (a Délvidékin, teszem hozzá gyorsan, mivel Muzslaként is gyakran látom leírva, amiből viszont Párkány mellett is van egy, az meg történetesen örökbe fogadó apám szülőhelye). Akkor már egy ideje tudtunk egymásról, magam legelső könyve: az 1977-es Szabad gyakorlatok óta számon tartottam mindegyik kötetét (most, hogy leveszem könyvespolcomról, egy folyóirat-kivágást találok benne 1986-ból, a Palócföld Sziveri-portréját közös barátunktól, Endrődi Szabó Ernőtől – már ő is hány esztendeje halott?!); az 1980-as évek elején a magyar glóbusz alsó szélein, Újvidéken általa szerkesztett Új Symposion ösztönző példát: erőt és hitet adott nekünk a felső széleken, Pozsonyban vívott szellemi szabadságharcunkhoz (bár akkorra minket Varga Imrével már kipateroltak az Irodalmi Szemléből); eljutott hozzánk a helybeli hatalmasságokkal való küzdelmeinek, majd a laptól való menesztésének híre, de még ekkor sem hagyták békén, kálváriája, vallotta meg később, igazából csak ekkor kezdődött el („Újabb embereket ismerhettem és utálhattam meg” – így rövid élete vége felé Keresztury Tibornak adott interjújában, amire, fűzi hozzá egykedvűen, rá is ment az egészsége; Jánosék meghurcoltatásának dokumentumaiból már az őket követő „kifejezetten adminisztratív vezetés” után újjászervezett lap 1989/3–4. számában olvasható válogatás), s hozzá is eljutott a mi, Varga Imrével való, valamivel korábbi történetünk az Irodalmi Szemlével és az ottani ügybuzgalmunkat árgus – és ferde – szemmel figyelő pártos és belügyes elvtársakkal. (Szinte szó szerint elmondhattuk volna mi is ötszáz kilométerrel és két országgal feljebb, Pozsonyban, mint amiről ő beszélt az imént hivat­kozott nyilatkozatában: „…egyre több embernek lettünk szálka a szemében, mert mi úgy írtunk és éltünk, ahogyan ők vagy képtelenek voltak, vagy nem volt hozzá bátorságuk.”) Tudott állampolgári státusunk hontalanra fordulásáról is. (A magunk története kapcsán Napló és töredék: nyolcvanas évek címmel 1991-ben írtam egy, korabeli feljegyzéseimet bevezető, éppen Sziveri János emlékének ajánlott esszét, melyben igencsak gyanúsnak találtam, hogy az 1980-as évek elején „szinte egymás sarkára hágva sorjázott a mi kiutálásunk az Irodalmi Szemléből Pozsonyban, Veress Miklósék régi Mozgó Világának felfüggesztése Budapesten, Sziveri János Új Symposionának […] gleichschaltolása Újvidéken, vagy a Szőcs Géza Echinoxa körüli botrány Kolozsvárott”. Hiszen ezek a látszólag külön-külön kipattant „ügyek” – az Irodalmi Szemle-ügy, a Mozgó Világ-ügy, az Új Symposion-ügy, az Echinox-ügy (de volt Új Forrás-ügy, Tiszatáj-ügy, stb.-ügy is) –, bár közelebbi, közvetlen kapcsolatban nem voltak egymással, ugyanarra a rugóra „jártak”, mert „régiónkban a hatalmat is ugyanazok a rugók működtették”. „Leparancsoltak minket a lóról” – rögzítette a tényt, magukra vonatkozóan, de valamennyiünkre – az említett „ügyek” szereplőire – érvényesen az adott Új Symposion-történetet papírra vető naplójában Csorba Béla. (Szörényi László jegyezte fel Sziveriről, hogy amikor 1983 egy nyári napján a laptól épp kipaterolt symposionista társaival testületileg beállított a [régi] Mozgóba, ahonnan szerkesztőinek már ugyancsak kiállt a rúdja, pesti programjukat megvitató hosszas tanakodás után eldöntötték, hogy az Állatkert felé veszik az irányt, amit az irodalomtörténész a következőképpen kommentált – kiemelve a döntés jelképes jelentését – későbbi ragyogó, Hitel-beli sorozatában, a Nagytakarításban: „Megnyugtató hely […] aki Varsó és Ulanbator között él. Ott minden a helyén van, ketrecben.” S talán az is jellemző, hogy épp János kapcsán emlegetem leginkább nemzedékem, az 1940–1955 között születettek egyik legfontosabb és leginkább meghatározó vonását: bezártság- és beszűkítettségérzését, saját identitásának kialakításában való, hatalom általi gátoltságát. Hiszen bár előbb zsákba, utóbb azonban ketrecbe kényszerül Sziveri egy ritkán hivatkozott, ám épp ezt az alapélményt elemi erővel megszólaltató – és sokkoló váratlansággal –, Pilinszkyre hivatkozó („A művész feladata, hogy újra és újra semmit se tudjon…”) verses drámájának, oratóriumának, a Szelídítésnek magát, illetve saját helyét kereső Repülő emberkéje is („szeretném megtudni milyen vagyok mások / szemében”), mely opus már-már apokaliptikus látomásban jeleníti meg „hőse” tragédiáját, hasadtságát, kettős-lény voltát („…fele ember fele hal / deréktól fölfelé hal lefelé ember / […] / időtlen időkig vergődtem hal a szárazon / az ember a vízben / […] / és éreztem soha vége nem lesz ennek az állapotnak”) s örökösnek megélt kivetettségét is. (Identitáspróbáiban mindegyre a felsőbbséget képviselő Dühödt férfihang torkolja le: ez nem a te bolygód, érezteti, „ez az én bolygóm”, „te nem is vagy itt”, „te egyáltalán nem is vagy”, s egyre visszhangosabban: „számomra mindenesetre nem vagy”, „…a számomra nem létezel / a számomra nem létezel / a számomra nem létezel létezel”, aki mindeközben monoton elszántsággal mormolja maga elé: „túlélni túlélni / túlélni még ha belehalok akkor is”, majd ugyanez egyes szám második személyben, Szelíd női hangként, s végül többes szám elsőben, ismételten a Repülő emberke utolsó megnyilvánulásaként, már-már programosan: „…még ha belepusztulunk akkor is”.) Fentebbi, a magyarok lakta Kárpát-medencei országokra és általában a volt szovjet blokk országaira kiterjeszthető közös alapélményünk erős szálakkal kötötte – és erős élményközösséggé kovácsolta – össze nemzedékemet (csak egy halvány utalást megengedve itt, Sziveri János hal-felsőtestű embere kapcsán Mikola Anikó négy évtizeddel ezelőtti A régi kerékvágásának cápa-altestű lényeire), afféle új szövetséget teremtve köztünk, melyen belül külön fejezetbe kívánkoznak Sziveri János versbéli jelentései egykori köz-, illetve idegenségérzésünkről, kitaszítottság-élményünkről, Bábjáték című versének találó metaforájával: „riadt civil” voltunkról.)

„Tapadtunk bizalmas pontnál, / majd minket tapodtak, / mert akadt valami bajunk” – ez már Sziveri a nem sokkal halála előtt írt, személyessors-elemző versében, a Vágóhíd utcában, posz­tu­musz kötetéből, a Magánterületből. Akkor még, mondom, János odahaza volt, Varga Imre már Magyar­országon, én meg – afféle embertelenül széles terpeszben – már fél lábbal itt, de féllel még talán ott („életünk úgysem ér egy fabatkát / hagyjuk faképnél szabadkát szabadkát” – zakatol fülemben az Appendix zárlata 1987-ből, amihez egy-két évvel korábban mi is rögtönözhettünk volna Varga Imrével valami hasonlót, mondjuk ezt: „hol életünk mord falak alján osont / hagyjuk oda a zord pozsonyt”). Összetalálkozásunkba azonban – a kölcsönös rokonszenven, egymás költői törekvéseinek tiszteletén kívül (biztosan tudom például, hogy 1983-as, Istentelen színjáték című kötetemet ő is ismerte) – bizonnyal belejátszott, hogy személyes sorsunk szálai egyik-másik vonatkozásban hasonlóképpen gabalyodtak. Az ő nevében is szólhat, mondjuk, a haza-váltásunk okán fogalmazott, s a „jöttünk külhonból mind a ketten” meg az „ami innen külhonnak látszik / míg ott voltunk ez volt külhon ez a másik” emberpróbáló létélményét mormoló, Csiki Lászlónak ajánlott Úgy néznének ránk című, 1987-es versem, s helyettem is írta Sziveri a Vágóhíd utcában (bár magam épp hogy ott születtem, ahova visszakergettek, ráadásul akkoriban onnan nem messze, a Haller utcában laktam): „Ahonnan jöttünk, ott születtünk. / Onnan kergettek. Onnan el. / Tanakodtak, kellünk-e még, s mint át- / láthatóan látható: nem.” Tehát mindkettőnk életében több olyan pont is volt, melyeket a közös élmények és tapasztalások, az összetartozás és összetartás, egy irányba haladás láthatatlan szálai kötöttek egymáshoz, még ha ezek a külső szemlélő számára csak hébe-korba kerültek – s mindig csak rövid időre – fénybe.

Az egyik ilyen, rám mindenképp katartikus erővel ható találkozásunkra valamikor az 1980-as évek második felében, egy szeptember végi napon került sor. Az évre már nem emlékszem, de leghamarabb 1987-ben lehetett, mert a szakállam már megvolt, mely – mint kiderült – a kívülálló számára érzékelhető összhatás fontos elemét képezte. A pesti Vigadó folyosóján, a patinás intézmény kisterme előtt álltam egy baráti társasággal, s Sziveri János estjére – és érkezésére – vártunk. Akkoriban sorozatszerűen kerültek sorra itt havi egymásutánban ilyen szerzői estek, és délvidéki barátomé előtt (vagy után?) én is kaptam egyet – egy másik ilyen sorozat színhelye a Fészek Klub volt (a Vigadó-belieket kiváló művészettörténész barátunk, Chikán Bálint szervezte, a Fészek-belieket a felejthetetlen Fodor András – ők is halottak már). Aztán egyszer csak a folyosó túlsó végén feltűnt Sziveri János és felesége, a mindig kedves E. Mivel mi akkor Jánossal már régebben nem talál­koztunk – ezért is mentem örömmel az estjére –, megpillantva egymást, ösztönösen elindultam felé, ő pedig ölelésre tárta a karját. Akik ismernek, tudják: kopasz fejemmel, szemüvegesen, dús bajuszommal, olykor-olykor elburjánzó, bozontos szakállammal elég különös fazon vagyok. Jánosnak akkor rövid, tüskés haja volt, s kerek, fémkeretes szemüveg ült hosszúkás arcán. Én nem szeretem a férfiak ölelkezését, puszilkodását – a nagyapámmal együtt, akitől a legfontosabb férfi viselkedési mintákat kaptam, meglehetősen férfiatlannak tartottam minden olyan érzelmi megnyilvánulást az erősebb nem képviselőitől, amely túlment a kemény, határozott, egymás szemébe nézős kézfo­gáson –, de most Jánossal spontán módon, a kívülálló számára eléggé teátrálisan megöleltük, megcsókoltuk egymást. S ekkor Katona Imre, rádiós dramaturg barátunk – évtizede ő is meghalt –, a maga kedvesen szarkasztikus modorában, a következőképpen kommentálta nagyjelenetünket: „Marx [ez lettem volna én] és Trockij [ez pedig János] találkozása a pesti Vigadóban.” A bonmot Jánost is megfoghatta, mert Dia-dalok című 1987-es, egyébként „gógnak és (de)magógnak” ajánlott, még odahaza megjelent verseskötetét imigyen dedikálta: „Marx Károlynak – azaz Tóth Lacinak Trockij, azaz Sziveri Jancsi Bp. 88-ban.”

Jeleztem: oly erővel hatott rám e találkozás, hogy azóta is életem legfontosabb, legszebb jelenetei között hordozom emlékezetemben. Az olyan pillanatok, mint amilyeneket ez a(z újra)találkozásunk is hozott, a másodperc törtrészére – s mégis mily sok, tudat alatt egész későbbi életünket átható idő ez! – a végtelennel kapcsolják össze az esendő embert, aki felmagasodik ebben az időtöredékben, és kihajol az idő ablakán. De hogy Jánosnak is fontos lehetett – ha a tömegtől már iszonyodóban is – újra pesti barátai körében lenni, jelzi, hogy az est egy verset is kiszorított belőle, melyet „K. I.-nek, valamint T. L.-nak” – Katona Imrének és nekem – ajánlott: a Kómát. A vers afféle intarziás technikával íródott, s abba kiegészítő elemként épülnek be egy másik – mástól származó – vers sorai: „ebben a városban minden olyan furcsa / már fogy a fagy az égbolt oly igen szomorú” – olvasható János versének már a második strófájában, dőlt betűkkel szedve: ezek A vendégszoba című, még 1980-as versem sorai. S aztán tovább: „egy köpködő ablakán tükörtojás csap ki / kint nem szűnőn dülöngél locsog a város.” A versben akkori egy hónapos pesti ösztöndíjas tartózkodásom alatti idegenségérzésem (ne feledjük: Budapest a szülővárosom, s bárkit biztosíthatok arról, hogy vendégként lenni szülővárosunkban nem a legkellemesebb élmény, ráadásul, bár szlovákiai, de mégiscsak magyar íróvendégként tolmácsot – vagy inkább: megfigyelőt, hogy ne mondjak besúgót – is kirendelt mellém a merev kultuszminisztériumi protokoll!) s az ebből fakadó összes keserűségem megfogalmazódik, mely óhatatlanul magában a létezésben idegenül toporgó-tébláboló ember képébe transzformálódik át olyan-amilyen szinten. Jánost ugyanez az idegenségérzés gyötörte akkoriban már évek óta, melyet az egyre elhatalmasodó betegsége is erősíthetett benne, s szerényke versem ezért (is) ragadhatta meg kifinomult érzékenységét. Ekkor már áttelepülőben volt maga is (vagy már át is jött?), de érezte-tudta: kutyaszorítóból kutyaszorítóba került: „aki bent van másra sem gondol: csak ki- / és elfele innen – levegőn lenni kevésbé káros”, egy másik strófájában pedig így szól: „…ez a mai ugyanolyan rossz nap / nem feledem származásom emlékeim noha foszladoznak”. Aztán, alább, a „járkálunk ahogy a kísértetek Európa-szerte” – ez akár Katona Imre barátunk tréfás képzettársításának öntudatlan átcsúszása is lehetne a versbe. A vers: életérzés-opus, sorskép, egy – később derült ki: akkor már végnapjait élő – önámító társadalom szélére szorult, mintegy kómában leledző nemzedék önképének kegyetlenül pontos megfogalmazása: „föntről aki lefelé nézelődik korántsem láthatja / velünk hogy itt mi van közibénk valami beékelődik / mint a levegőt a trágyabűz az eszmét áthatja / a rög – mit hirdetnek hirtelen közéleti blődlik // […] // tetten ért reményeinket sietve rakosgatjuk félre / érkezésünk sincs megtanulni amit ma még nem szabad / rothadást avar takar ha kínálnák akkor sem kéne / a lehetőség szemrebbenés alatt elszaladt.”

Sziveri János költészete egyébként is hatványozottan reflexív líra – különösen az 1980-as évek elejétől, de még inkább a Dia-daloktól: szinte minden sorával, képével, szavával környezetére reflektál, szívesen és gyakran használ vendégszövegeket, rejtett és közvetlen utalásokat korábbi, illetve kortársi szövegekre, költészete tele van reminiszcenciákkal, parafrázisokkal (Mányoki Endre egész kis katalógust készített ezekből), s mindenen áthatoló iróniájával, persziflázsaival, abszurditásig fokozott valóságérzékenységével mintegy idézőjelbe teszi a világot, viszonylagosítja a valóságot, és fordít egyet a dolgokon: a vers válik számára az egyedül élhető valósággá („a költészet pedig – ami mindennél fontosabb / végül is maga a valóság”). Sziveri János első verseskönyve, a Szabad gyakorlatok megjelenésekor huszonhárom éves volt, a sorban a harmadik Dia-dalokat – mely már érett hangján szólal meg – krisztusi korba érve, harminchárom évesen jelentette meg. Első két verseskötetét tehát akár a felkészülés könyveinek is nevezhetnénk (akár a címükkel: Szabad gyakor­latok, illetve Hidegpróba is utalhatnak erre). A tehetség, a felkészültség, az eredeti – főleg képző­művészeti ihletésű – látásmód, a visszafogott nyelv- és eszközhasználat, tárgyának távolságtartó vizsgálata, a tapasztalt jelenségek célratörő elemzése ezekben is vitathatatlan és nemzedéke mintaadói közé sorolják, a dráma, a tragédia, a megszenvedett tapasztalat fehér izzása azonban még mintha hiányozna tárgyilagosságra, tárgyiasságra törő leírásai mögül. Magam, mint mondtam, már a Szabad gyakorlatokra is felfigyeltem (1977-ben jelent meg; ne felejtsük, ekkor még Csehszlovákiában éltem, János Jugoszláviában, nekem ekkor látott napvilágot a harmadik kötetem, neki ez volt az első, miközben az anyaországban Ilia szerkesztő úrék még kemény küzdelmeiket vívták az ottani hatalmasságokkal, hogy egybetereljék az országhatárokkal részekre szabdalt magyar irodalmat, ám – szóltam már róla – aki egynek akarta tudni, az egynek is látta már akkor, s világháló sem kellett hozzá, csak egy kis nyitottság és következetesség, vagy ahogy Tőzsér Árpád mondta már a rendszerváltás után: szem). S ha most annak okát kutatom, mi is vásároltathatta meg velem, gondolom, az az évi vagy a következő esztendei budapesti könyvhéten, belelapozva, az akkor még Magyarországon is ismeretlen délvidéki egyetemista kötetét, abba a jugoszláviai magyar irodalom, illetve az Új Symposion és a Híd iránti, egy évtizeddel korábbi pályakezdésemtől eredeztethető fokozott érdeklődésem mellett az is belejátszhatott, hogy a második és harmadik kötetem, az Ithakából Ithakába és az Átkelés felülstilizált, túlretorizált versnyelvének túlhevített történelmi pátosza és költőiszerep-vállalós modora után sebesen elkezdtem keresni a valamiképpeni visszatérés útjait, lehetőségeit A hangok utánzata című első verseskönyvem lecsupaszítottabb képi és nyelvi világához, tárgyszerűbb és szenvtelenebb, a versnyelvet a köznyelv felé közelítő beszédmódjához. Vagyis az azonosulás burjánzása és a pátosz hevülete helyett a távolság- és mértéktartás fegyelme, a felülnézet hűvössége kezdett érdekelni újból, amihez el kellett távolodnom, és a verset is el kellett tartanom magamtól. „Szabad gyakorlatokat” végeztem hát a Szabad gyakorlatok megjelenése idején magam is, és valószínűleg ezért ragadhatott meg Sziveri erősen képzőművészeti ihletésű, látvány- és környezetelemző első kötete címadó ciklusának némiképpen Kassákra is hajazó konstruktivitása, konkrétat és elvontat egybejátszató gondolatisága, s ezért vonzhattak Narancs című ciklusának képi absztrakciói (amilyenekkel később magam is kísérleteztem), miközben a kötet elé kiemelt Emberi hang élettervét – „Én már más világból vagyok. / Már más világba való vagyok” – a saját életérzésemet is pontosan kifejező nemzedéki hitvallásnak tudtam). Sziveri 1981-es, ceruzavonásaimmal és aláhúzásaimmal jócskán kidekorált Hidegpróbáját pedig – ekkorra már nagyjából magam is elkészültem a kritikusaim szerint pályám fordulatát hozó Istentelen színjátékkal – a költészet és a költő szerepének sajátságos felülvizsgálataként, átértékeléseként értelmeztem, amire bőven sorolhatnám belőle a példákat: „Nem vers ez már. Baj van a költővel, / költészettel egyaránt”; a Nagy Lászlóval vitába szálló „Már a betű sem virágzik”-ot; illetve: „Nem tudom, segít-e, hogy írhatok”; „Minden szó ismerős már?”, majd már a korábbiakon túlmutató felismerések: „Nem mesterkeresés. Kutatás a mesterség után”; „Magam metaforája vagyok”, s a látszószögének ütemes változásával árnyaltabbá váló világszemlélete, környezet- és társadalomlátása kialakulófélben levő anti-poétikájának alapvetésére is serkenti kötete utolsó darabjában: „…Nem látjuk lassan azt, / amiért itt-lenni érdemes. Sok a cirkuszi dísz, a páholymajom-sereg / kénye-kedve // […] Hát vesd magad habokba. Mártózz / meg, hogy állhass / bátran fejtetőn…” (Anti-poétika), fokozott szerepet kezdenek kapni verseiben az oximoronok, mondatai egyszerre két irányba kezdenek futni („ablakom alatt kert és ketrec”), szeme kettős képeket tükröz, romló közérzete, finomodó társadalomérzékenysége egyre nyilvánvalóbb kettős látásában is kifejezésre jut („jogosan élhetek alhatok / ha hallgatok”).

Ilyen előzmények után jelenik meg 1987-ben a pályája kopernikuszi fordulatát jelentő, a hagyományos versformákat és versnyelvet újraíró, az ember egyidejű létbe- és társadalomba-vetettségét deheroizáló Dia-dalok (melynek súlyát Thomka Beáta utószava is nyomatékosítja), hamarosan bekövetkező haláláig bőséggel sorjázó csúfondáros közérzetlírájának, (poszt)modernizált vágánsköltészetének, gyilkosan ironizáló villoniádáinak, „realista groteszkjeinek” ez a ragyogó nyitánya (az idézőjelezett minősítés Thomka Beátáé), amely aztán az évtized végére – már a nyilvánvaló halál szorításában – betegségverseinek, halálélményeinek megrendítő pokoljárásában, danse macabre­jában találja meg végső kiteljesedését (költői vénájának bőségére jellemző, hogy ezt követően minden évben kiadott egy új verseskötetet, 1988-ban a Szájbarágást, 1989-ben a Mi szél hozott?-at, s 1990-ben, már halálát követően, de még általa szerkesztetten a Bábelt, valamint a Keresztury Tibortól lírája epilógusának nevezett Magánterületet). A fenti évszám azonban megtévesztő, hiszen a fordulatkötet méltán elhíresült nyitánya, a Próféciák vezette be már 1982-ben is az 1970-es években indult magyar költői avantgárd Kulcsár Szabó Ernő és Zalán Tibor szerkesztette összefoglaló antológiáját (melynek az is a nóvumai közé tartozott, hogy először szerepeltek benne a határon túli alkotók is, bár a nyugati magyar költészet még kényszerűen kimaradt belőle), a Ver(s)ziókat (alcíme: Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában volt), melynek Adyt felülíró első sorai méltán adták meg egyben az egész könyv alaphangját: „nem Páris, sem Bakony: / vér és takony. / Hol a léptek, s a lépték is / csak olcsó recsegés. – Remegés jár át…”, s mely válogatásban Sziveri az egyik legradikálisabb versnyelvi fordulatot és költői magatartást képviselte azzal, hogy mindennapi életünk és valóságunk lírainak legkevésbé sem nevezhető elemeit állította a lehető legváratlanabb módokon és fordulatokkal vershelyzetbe. (A Szájbarágástól azonban már, későbbi javítás nyomaként, a költő köteteiben „Feledés” szerepel a versben a „Remegés” helyett.)

Sziveri Jánost a rendszerváltás már nagybetegen érte, de ha megélte volna az azt követő negyedszázadot, valószínűleg ugyanaz a kiábrándultság, átejtettség-érzés, ugyanaz az ironikus-szarkasztikus valóságszemlélet hatná át a verseit, mint azt, amelynek színhelye – lehet-e egy versnek helyszíne? – azon a bizonyos szeptember végi napon a pesti Vigadó volt, ahová beszorította „akár az ék testek közé” a testét. Akkor még – nem tudtuk, hogy már csak istentelenül rövid ideig – a teste is itt volt Jánosnak. (Amikor Keresztury Tibor többször hivatkozott interjújában a Magyarországra való települése utáni terveiről faggatta 1989 nyarán, a költő így válaszolt: „Szeretnék még néhány évet élni…” Ami azonban már nem adatott meg neki: a beszélgetés megjelenése után három hónappal meghalt. Élete, pályája irtózatos rövidségét jelzi, hogy a sors még egy válogatott kötetre se hagyott neki időt; igaz, első magyarországi kötete, a Szájbarágás tartalmaz ezt-azt a hazai terméséből is, főleg a Dia-dalokból és valamit a Hidegpróbából is; mire hét kötetet eredményező első pályaszakaszainak tulajdonképpeni összefoglalása megjelenhetett volna, földi pályája már le is zárult, s özvegyének és nélküle árván maradt barátainak 1994-ben már Sziveri János minden versét kellett megjelentetniük.) Hírlik, Zalán Tibor is beszámol róla, 1989 novemberében hirtelen elhatározással abbahagyta a versírást, félve, hogy testi szenvedései elhatalmasodásával, fájdalmai ködén át és a morfium kábulatában már nem tud a magától megkövetelt fegyelmezettséggel ura maradni versének. Két hónappal később, január vége felé azonban, pár nappal február 1-jei halála előtt még egyszer papírért nyúlt, hogy rögzítse a még s már rögzíthetetlent: „Elődbe járulnék akár, de nem tudlak még / egészen megnevezni. Hangod, mintha hersegne… / Vagy csak a gyertya krémje? / Valakit elszólítottak belőlem –”. A versnek Zavar a címe, s valóban úgy gondolom, ma is, Sziveri János halálával valami nagy-nagy zavar állt be a teremtésben, valami végérvényesen megnevezhetetlen maradt, s ezt működésével a világ nélküle azóta sem tudta még helyrehozni. Ami akkor is így van, ha ő maga, testtelen, továbbra is itt van közöttünk (kötetei jelennek meg, könyvek, folyóiratszámok, disszertációk foglalkoznak vele, társaság, irodalmi és társadalomtudományi kutatóközpont, díj, társulat viseli a nevét, emléknapokat szentelnek neki, tanácskozások foglalkoznak költészetével, egyre fiatalabb és fiatalabb nemzedékek veszik át egymástól és viszik tovább a verseit), s ha olykor alakja is felbukkan emlékeinkben, mintha most is a Vágóhíd utcából jönne. Abból az utcából, melynek nevét – jelképes, sőt: metaforikus jelentéskörbe vonva – a fentebb már többször idézett versének címévé tette meg. A szóban forgó opus egyébként talán nem a legkiérleltebb verse a magyar irodalomnak és Sziveri János életművének – lehet-e kiérlelni valamit a halál torkában? szorításában? –, de a személyes és nemzedéki kiúttalanság, távlattalanság, zsákutcába szorultság (szorítottság?) egyik legmegrázóbban hiteles megtestesítése, olyan látlelet a jövő-menő, „gondolkodó húsokról”, mely úttévesztésüket (utat-tévesztettségüket) eleve-elrendeltségnek, végzetszerűségnek tünteti fel.

János még harminchét éves édesapámnál is fiatalabb volt egy évvel, amikor – 1990. február 1-jén, délelőtt, fél kilenc tájt – meghalt. A temetésén – negyedszázada –, a Farkasréti temetőben döbbenten néztem a gyászoló gyülekezet közt zavartan tébláboló kisfiát. Ránézésre annyi idős lehetett, mint én az édesapám temetésekor. Nem sírt, ahogyan annak idején én sem. S ahogy e kissrácot néztem, mintha azt láttam volna, hogyan állhattam és viselkedhettem én azon a bizonyos, hatvanegy évvel azelőtti napon, amiről mára semmi emlékem nem maradt már. (Az emlékezet, ha időnként mégoly kegyetlen dolgokat is művel az emberrel, olykor igen kegyes tud lenni hozzá.) Úgy éreztem: János kisfia nem sokat ért abból, ami körülötte történik. Ahogyan én sem érthettem annak idején semmit.

És most, annyi év elteltével, még kevésbé értem az egészet.

Csak a síráshoz lettem érett.

Még ha az olyan férfiatlan is, nagyapám.

Fejezet az Önarckép – másokban sorozatból.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben