×

Hamvas Béla: Művészeti írások I.

Szántó F. István

2015 // 09
Hamvas Béla művészeti tárgyú írásaira mint a modern magyar művészetelmélet-írás jelentős dokumentumaira lehet és kell tekintenünk. Valószínű, hogy kimondva-kimondatlan ez a meggyőződés is ott munkálhatott a kötet szerkesztőinek, az életmű gondozását Dúl Antaltól átvevő Palkovics Tibor és Szakács Gábor fejében, amikor Hamvas életművének e szeletéből olyan írásokat igyekeztek most a szélesebb olvasóközönség számára hozzáférhetőkké tenni, amelyek egyikével-másikával kapcsolatban valóban nem tűnik túlzónak a fenti állítás.

A szerkesztők tehát, bizonyára egyféle kései leltár gyanánt is, Hamvas Béla képzőművészeti tárgyú, vagy a mai napig fiókban maradt kéziratainak (lásd például az 1951-es keltezésű ikontanulmányt és az 1965-ös Öt meg nem tartott előadást), vagy ma már alig-alig fellelhető, elsárgult folyóiratokban lapuló és a feltámadás nélküli öröklétre kárhoztatott írásainak (Velázquez, Modern szobrászat és művészetelmélet, A kubizmus, Jantra és absztrakció) publikálására vállalkoztak többkötetesre tervezett sorozatuk első darabjában. De tegyük rögtön hozzá, a hiánypótlás szerkesztői szándékával elsőre nehezen tűnik összeegyeztethetőnek a tény, hogy jelen kötet terjedelmének több mint felét mégis az ellenkező végletet megtestesítő – hiszen immáron többedik kiadásban hozzáférhető – Forradalom a művészetben teszi ki… (Talán szerencsésebb választás lett volna ezért, ha a szövegkiadás vagy a szövegek megszületésének időpontjához vagy szűkebb tematikájukhoz, esetleg megjelenési helyükhöz igazodik – ahogy például a pécsi Sorsunkban megjelent Hamvas-írások kötetbe rendezésénél láttuk a nyolcvanas évek végén.)

Nem véletlenül kezdtem a szövegkiadást övező viszontagságokkal. Tudniillik ha igaznak fogadjuk el, hogy maga a szövegkorpusz jelöli ki az értelmezés lehetséges irányait, képzi meg az olvasatot, sőt nemritkán magát az olvasót (!), akkor nagyon nem mindegy a mit és a hogyan kérdése. Ugyanakkor paradox módon, és némileg ellent is mondva a fentebbieknek, az az érdekes eset állt elő, hogy e majd száz éve keletkezett írások időszerűségének felismeréséhez éppen a szövegkiadással kapcsolatos bizonytalanságaink révén juthatunk igazán közel. Azzal ugyanis, hogy jelen kötetbe a szerkesztők – a műfaji sokszínűség jegyében – a Hamvas-életmű szinte teljes spektrumából válogattak szövegeket, miközben figyelmen kívül hagyták azok színvonal-ingadozását éppúgy, mint újdonságértékét, nemcsak elevenséggel és életszerűséggel ruházták fel őket (a dinamikájukra, a lezáratlanságukra, a work-in-progressre helyezve elsősorban a hangsúlyt), hanem azokat az értelmezési irányokat is sugallják, ahonnan érdemes közelíteni feléjük. Először is a ge­nealógia felőli közelítést, melynek révén bepillan­tást nyerhetnénk egy sajátos fejlődés- (vagy alakulás-)történetbe. Míg ugyanis kezdő újságíróként Hamvas 1923 és 1925 között szinte havi rendszerességgel ontja magából a művészeti témájú cikkeket (egyébként ezekből most egy sem került be a válogatásba), addig később erőteljesen megcsappan a számuk, viszont az igazán jelentős és maradandó írásai éppen ennek a periódusnak lesznek a termékei. De közelíthetnénk Hamvas művészetelmélet-alkotói munkásságához egy másik, szintén a szövegek által hallgatólagosan sugalmazott szempontból, tudniillik ha azt elsősorban a hatásmechanizmusok vagy a nyilvánvaló érintkezési pontok felől más, a korszak reprezentatív művészetelméleteivel, illetve jelentős művészetkritikusi életművekkel próbálnánk meg kapcsolatba hozni – Fülep Lajoséval, Kállai Ernőével, Mezei Árpádéval s persze mindenekelőtt Kemény Katalinéval, hogy csak a magyarországi szerzőket említsem. S megint más következtetések adódnának, ha a Hamvas-oeuvre e szeletét is az öntörvényű ham­vasi esszéisztika szerves részeként felfogva nem annyira a különböző szövegek tematikus és referen­ciális összefüggéseire, mint inkább az egyes szövegek működésének mikéntjére, a bennük kibomló motívumrendszer struktúrájának vizsgálatára fektetnénk a fő hangsúlyt.

Jelen recenzió keretei közt azonban a jelzett értelmezési utak végigjárása vagy az egyes szövegekkel kapcsolatos konkrét megjegyzések helyett most csupán arra vállalkozhatok, hogy azt a kontextust, azt a mögöttest próbáljam felvázolni, amelyek a szövegekből kibomló, sok szempontból paradigmateremtő – legalábbis összetéveszthetetlenül egyéni – gondolatfutamok és -menetek megszületésének hátteréül szolgálhattak. (Jelezve persze, hogy egyszer majd érdemes lenne azt a sejtésünket is alaposabban feltérképezni, miszerint Hamvas életművének éppen ezen – de tegyük is rögtön idézőjelbe – „művészetteoretikusi” szelete vált bizonyos értelemben a legsikeresebbé, akár a kortárs befogadóközeg, akár a „hálás” utókor felől tekintve. Mert míg a regény- vagy esszéírót messze érdemei alatt méltatták és méltatják, míg zseniális meglátásokban tobzódó irodalomtörténeti elemzései vagy épp vitriolos irodalomkritikái mellett szinte szó nélkül tudtak elmenni anno éppúgy, mint manapság, addig „művészetteoretikusként” nem kisebb ellenfeleket tudott a nyilvánosság előtt párbeszédbe vonni vagy akaratlanul is párbeszédre kényszeríteni, mint Szentkuthy Miklós vagy Lukács György, s olyanokra hatni termékenyítően az alkotóművészet terén, mint például a festő Hollán Sándor és Nádler István, az építész Makovecz Imre vagy a zenész Szemző Tibor és Vásáry Tamás.)

Hamvas persze se művészettörténésznek, se művészetkritikusnak nem tekinthető vagy nevezhető. Kivált „szakértőnek” nem. De azt hiszem, a jó szándékú, a szó eredeti értelmében vett „dilettáns” jelző se alkalmazható rá maradéktalanul, még akkor sem, ha ezt ő maga sugallja számunkra például az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazásokkal: „Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom. Megtanultam egy sereg tudományt, mesterséget és művészetet, értek hozzájuk, de nem csinálom, s így érdektelenül tudom azokat élvezni.” Nem állítom, hogy Hamvasnak ne lenne ilyen arca is: Hamvas a művészetet valóban tudja öncélúan élvezni, tud önfeledten és szabadon játszani, hiszen a hamvasi humor egyik forrása is éppen az önfeledtségben rejlik. Jelen kötet azonban Hamvas egy másik arcával (egy másik Hamvas-arccal) ismertet meg: a művészet ügyét reflexió tárgyává tevő, kis túlzással egy kifejezetten esztétikaellenes beállítottságú művészetteoretikuséval, a Hamvas által is jól ismert Ernesto Grassi kifejezésével élve: az elkötelező érvényű és erejű művészet igézetében élő gondolkodóéval, a művészetben rejlő szakralitás után fáradhatatlanul és konokul nyomozó kutatóéval. Arról a magatartásról van szó, amelyet az egyik legnagyszerűbb művészetelméleti munkájában a negyvenes évek elejéről, az Antik és modern tájkép címűben (éppen húsz éve, hogy A babérligetkönyvben újra megjelent, talán ezért se került be a jelen válogatásba) így próbál körülírni: „A gyaloghídról festett kép igazabb lehet, mint Veronika kendője, ha a szakrális érzéki érintés benne van. A modern festészet az érzéki jelenségben levő szakrális lehetőség megnyilatkozása. Arra a kérdésre, hogy mit jelent itt a szakralitás, felelni egyszerű. Szakrális annyi, mint szent. És szent annyi, mint az, ami van. Ami tényleg van. Ami nem felület, nem mulandó, nem tünékeny, hanem lét, örök, halhatatlan. Szóval nem az, ami elmúlik, hanem ami: van. Ami igaz. Mindig igaz, és minde­nütt igaz. Ami ténylegesen van.” Más szavakkal, de ugyanígy a festészet kitüntetettségét fejti ki a következő gondolat is, immár jelen kötet 175. oldaláról idemásolva: „[…] ha valamit sikerült szemléletessé tenni, ez több mint egy háború. Ezért van a modern festészetnek a többi művészet fölött legelsősorban jelentősége. Sem a költészet, sem a zene, sem a színház, sem a tánc erre az embert nem tudja megtanítani. Ezért a mai ember számára a legfontosabb nem hangversenyre járni, nem verset olvasni, hanem elmélyedni a festészetben Cézanne-tól Matisse-ig, Rouault-ig és Henry Moore-ig. Ezért ma nálunk nem a zenei és irodalmi események azok, amelyek a legmélyebbről érintenek, hanem a kiállítások.”

Vérmérsékletünk függvényében vehetjük komolyan, utasíthatjuk el vagy kezelhetjük helyi értékükön Hamvasnak a fentiekhez hasonló (most például a szakralitásra, a festészet primátusára vagy a „mély”, sőt: „legmélyebb érintésre” vonatkozó) megjegyzéseit. Ám amennyiben elengedjük a fülünk mellett, netalántán tudatosan elbagatellizáljuk őket, akkor e szövegek éppen egyediségüket veszítik el, s ebben az esetben talán még arra sem lennének jók, hogy a „művelt olvasó” kultúrtörténeti érdeklődésének vagy a művészet belügyei, kulisszatitkai és informális viszonyai iránt érdeklődő „vájt fülű” közönség pletykaéhségének kielégítésére szolgáljanak. (Legalábbis ha hinni lehet Szentkuthy pikírt megjegyzéseinek a két világháború közötti művészet-népszerűsítő, tudományos-ismeretterjesz­tő szabadegyetemi hallgatóság intellektuális színvonalát és elvárásait illetően, akik előtt Hamvas is többször szerepelt.)

S valóban: Hamvas írásaiban sok van ezeknek a népszerűsítő szabadegyetemi előadások retorikájából, sőt itt-ott hatásvadásznak ható stílusából. Vegyük például az Öt meg nem tartott előadás a művészetről című írás nyitó sorait a 13. oldalról: „Kínában valaki, nem tudom, ki volt, valószínűleg Wu Cseng-en, az európairól azt írta vagy mondta, hogy rebellis majom. Önök meg vannak sértve. Eleinte magam is így voltam, később örültem, mint mindannyiszor, valahányszor drasztikus kritikában részesítenek, s ezzel behatóbb önvizsgálatra kényszerítenek.” Egyébként csak sajnálni lehet, hogy nem ezek lettek egyben a kötet nyitó sorai is, mert belőlük mindenki számára azonnal nyilvánvalóvá válnának, mivel is áll szemben. Olyan gondolatfutamok sokaságával, amelyekről sokszor nem is látszik, hogy tulajdonképpen a művészetről szólnak. De nincs mit csodálkoznunk ezen: nem véletlenül kezdtem azzal, hogy Hamvas e könyvét nemcsak hogy lehet, hanem kifejezetten ajánlott az életmű egésze felől olvasni, hisz csak így jutunk közelebb az azt velejéig átható paradoxonok világához. A nyil­vánosság és a feltörhetetlen zárványszerűség egyidejű tapasztalatához, a soliloquiumokból kihallható dialógusvágy meghallásához, vagy ahhoz, amit Pál után scandalumnak és stultiának, botránynak és bolondságnak nevezhetünk, az egység és kétség, korszerűség és korszerűtlenség kérdéseihez. Mert persze ez utóbbi, a korszerűtlen–korszerű kapcsán joggal érezhetjük úgy: ma már nem lehetne azon az egzaltált és túlfűtött nyelven írni a művészetről (sem), amely Hamvasnak a művészeti írásait (is) jellemző en­thu­ziazmusától elválaszthatatlan. Hacsak nem győződünk meg menet közben ennek ellenkezőjéről, például a Modern szobrászat és művészetelmélet című írását ízlelgetve, ahol többek között a korszerűséget is megpróbálja definiálni: „[a korszerű] bizonytalan, kihívó, gyakran bántó, nyugtalanító, de nem lehet elfelejteni. Zavaros, dadog, anyagszerűtlen, beavatkozása nem kellemes. Mégis ez az, amiről az ember úgy érzi, hogy ez az idő csinálta, amelyikben mindnyájan élünk.”

És persze ez az, amiről az ember úgy érzi, hogy Hamvas írásainak java ma sem kevésbé aktuális, mint volt megszületése idején. (Medio, 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben