×

Aurél áll a vászon előtt

Makai Máté

2015 // 09
Aurél képtelen volt egy pillanatra is úgy érezni, hogy valamit befejezett, úgy érezte, és ezt gyakran hangoztatta is, hogy az csalás volna, és önáltatás, így hát nem is fejezett be soha semmit. „Igazán abbahagyhatnál már valamit”, mondtam neki, „aztán bízd rá a többit az emberekre, mert nem tarthatsz mindent örökké kézben”, erre pedig összerezzent, mint akit áramütés ért, rám emelte morcos és megalázó tekintetét, majd visszafordult a vászon felé.

Mióta csak ismerem, készült valamire, volt egy pont az életében, nagyjából tizenhat éves korában, mikor egy film hatására, úgy hiszem, ez a legjobb szó rá, megőrült, és onnantól kezdve már nem a világ leggyorsabb futója akart lenni, nem a rekortán gyalogkakukkja, hanem valami más, valaki, aki nem művész, hanem sokkal több annál, a világ koponyája, aki majd kitalálja és elmondja az embereknek, hogy miben is áll a dolgok lényege. Olvasni kezdett, és kidobta az akkori barátnőjét, mert az a szegény lány, éppen mikor könyvet ajándékozott Aurélnak, azt mondta neki, hogy utálja a könyveket, mert gyerekkorában hangosan kellett a teraszon felolvasnia a nagymamájának. Aurélt innentől fogva pedig egy formátlan ihlet szállta meg, mindennap alkotott valamit, apróságokat, karcokat, foszlányokat, jegyzeteket, vázlatokat, kezdeményeket, hangulatokat, ötleteket gondolt el, de ezután sem, éveken keresztül nem hozott létre valójában semmi maradandót, és a kísérletezésen túl nem jutott semmire. Művészettörténetet és irodalmat tanult, minden közösségből kitűnt, és kiemelték már gimnáziumban, dicsérték otthon, és látszódott rajta, hogy valami nyomja a lelkét, hogy valami forr benne, ami egyszer csak ki fog belőle törni, és az majd elárasztja vagy felégeti a világot, és tudta mindenki, de ezt leginkább ő maga hangoztatta, hogy ha nem így lesz, akkor önmagát égeti el, ha nem érheti el az ő legbelsőbb művészetét, amit ő szeretett inkább filozófiának nevezni, abba belehal.

Egyszer átjött hozzám egy nyári délutánon, és az erkélyen ücsörögve, dohányozva és egy jó furmintot iszogatva elmesélte nekem, hogy a legnagyobb képe, amit tervez, miről fog szólni, hogy egy számomra ismeretlen művész stílusa ihlette meg, és hogy alapvetően nem ábrázoló jellegű lesz, nem klasszikus a művészetnek abban az értelmében, hogy nem a pontosságra, nem a szépségre, és nem is a kortárs áramlatok követésére fog törekedni, hanem egyfajta sajátos, viszonylag rejtett, de szerinte azért jól olvasható motívumrendszert tervez kidolgozni, melynek minden egyes addig kitalált elemét és a majdani képen elfoglalt helyét ott, az erkélyen üldögélve körülírta és megmagyarázta. Én pedig bólogattam, és zseniálisnak tartottam, amit elmondott, megelevenedett előttem valami, pedig ahogy magyarázott állandó drogos állapotai egyikében, akkor, azon a délutánon mellesleg éppen a csúcson, olyan szintű absztrakciót adott elő, amit lekövetni aligha lehetett, mégis éppen az igazolhatta a benne lakó géniuszt, hogy láttam magam előtt, de legalábbis, és mert az is a látás egy fajtája: értettem, amiről beszélt. „Ez jól hangzik, Aurél, de szerintem ehhez adj magadnak időt”, fűztem hozzá, és mikor ezt mondtam, kissé félve, egyáltalán nem kenődött el, sőt teljes mértékben igazat adott nekem, és tudta, mert ő is így gondolta, hogy ezt a művét még nem képes megalkotni, és ha nem is szunnyadni vagy érni kell hagyni, sokkal inkább ki kell taposni a hozzá vezető utat, mert ha egy mű van, ami érdemes rá, ha egy vágy és ötlet létezik, amiért igazán érdemes bármiféle hosszabb utat bejárni, az ennek a képnek az ötlete volt. A tervezett kép címe, a Homokos Andalúzia úgy hatott, mint egy közönséges tájkép megnevezése, és a varázsa elvileg pontosan abban állna Aurél szerint, hogy az ötlet nem marad ennyiben, még ha látszólag majd annak is ígérkezik, vagyis egy közönséges, jól felismerhető, klasszikus jegyekre és formákra alapozó tájképnek. Nehezen érthetősége, belső motivikussága, filozófiája pedig, ahogy Aurél mondaná, rátelepszik majd, és rávezeti a figyelőt a tényre: több annál. De haragudtam rá először, mert mindez szépen és jól hangzott, ugyanakkor engem mindig is bosszantott, ha valaki elmesélt valamit, ami rendelkezik, vagy jelen esetben rendelkezni fog egy saját megalkotottsággal, egy egyéni formával, s hogy így akkor minek összefoglalni a lényegét vagy a tartalmát, mely önmagában, s ahogy így előzetesen elmondta, nyilvánvalóan meggyőzően és mesterien hangzik. Mert vélhetően a megcsinálás a lényeg, az teszi azt művészivé, ha teszi egyáltalán, mert a létrehozás technikája az, ami a tulajdonképpeni kézjegy, és amit majd a kiállításra érkező értő szemek felismernek, és ha minden jól megy, követelni fognak. Aurél mégis úgy adta ezt elő, hogy hiányzott az ismertető körülírásnak az unalmas slampossága és hiábavalósága, mert szinte minden egyes vonalnak, de talán inkább mozdulatnak egy-egy mondatot, de sokkal inkább egy gondolatot szánt, és lehet, hogy mindezt a vérében keringő drogok okozták, de képessé vált arra, hogy engem is, aki ilyen téren olyannyira hepciás vagyok, le tudjon nyűgözni.

Mikor először jártam nála vendégségben, döbbenten vettem tudomásul a lakása falát díszítő replikákat, mert mindegyik képe olyan mérhetetlenül fojtó, kortárs szürrealizmussal nyomta agyon az embert, hogy az egyszerre bántott és indított meg, s ezen képek mindegyike, tulajdonképpen szörnyű világa maga volt a fenséges. Elmondása szerint Aurél azért gyűjtötte maga köré ezeket a műveket, mert bár megfejtésüknek korántsem érhet a végére az ember, érzékiségük s már első odapillantásra is felfogható szürrealitásuk olyan hangulatba képes juttatni őt, amiben élni szeretne, s amire szüksége van ahhoz, hogy majd a saját műveit is megalkothassa. Mert Aurél hitt abban, hogy az igazi művek éppen attól csodálatosak, hogy már akkor hatással vannak az emberre, mikor azokat még nem vetették alá semmiféle komolyabb odafigyelésnek, ám nagyságukat majd pontosan ennek a beígért és a kép által követelt komolyabb vizsgálatnak kell igazolnia. Az egyik ilyen utánzat egy Zdislaw Beksinski-kép volt, amin egy kopasz és homályos, csontvázba játszó emberalak tartott és fújt egy fúvós hangszert, talán trombitát, talán mást, akárha egy százujjú röntgenszörny volna, aki millió hangot képes megszólaltatni rézzel kivert saját mozdulatlanságában. „És éppen ez a baj”, kezdett hozzá Aurél, „ez a sok hang, az, hogy egyszerre fogja mindet, mert látod”, és eközben jobb kezének mutatóujját a kép elé emelte, majd mozgatni kezdte fel és alá, „mert látod, ez nem igazi kéz, hanem ugyanaz a kéz sokszor, a lehetőségek egymásmellettisége, egy tömb, a valóság kősziklája”. „Ez nem lehet az ő valódi keze”, folytatta, „mert ha így játszana, ahogy itt látod, ha ez a kép megszólalhatna, egyetlen hosszú és bántó zörejt hallanál csak, és szerintem ezt is akarta a Beksinski, egy hosszú és bántó zörejt modellezni, mert az összes hangnak egyszerre így kell megszólalnia.” „És látod ugye”, mutatott megint a képre, „ha akarod, láthatsz egyetlenegy kezet, mindig kiemelhetsz egy értelmes végtagot a sok közül, ami nyilván egy értelmes hangot, egy fogást takar, de ha az egészet nézed, az összes kezet és fogást, és ettől művész a Beksinski, akkor csak a zajt hallod, a zenész feladata ugyanis elkülönítenie a világ zajából egy lehetséges dallamot.” „És az összes hang zaja nem más”, folytatta már átszellemülten Aurél, „mint a valóság zaja, a valóság egy hosszú és bántó zörej, és evvel tör magasra ennek a szürreális és sokkoló képnek a filozófiája és a művészete, hogy megmutatja neked, mi a valóság, ami pedig egy hosszú és bántó zörej”, mondta Aurél, akinek ebben a pillanatban egy izzadságcsepp jelent meg a homlokán, ahogy beszélt. „De azt is megmutatja”, mondta aztán, „hogy a művészet micsoda.” „Márpedig az az egyetlen lefogott hang, egyetlen forma, a dolgoknak egy szelete, mely nem úgy mutatja meg, mi valóság, hogy önmaga lesz azzá, hogy utánozza, hanem éppen azáltal, hogy valamit meghagy maga után, ahogy egy lefogott hang hallhatóvá válik, meghagyja maga után az összes többit, az összes lehetségest, és minden, ami marad, az az, amit te valóságnak hívsz.” És itt megállt, és amikor megállt, leengedte a kezét, és rám nézett, én pedig figyeltem a görnyedt tartását, a nagy és izzadó fejét, és igyekeztem újra meg újra összerakni a fejemben, amit elmondott, aztán már csak hazafelé sétálva arra gondoltam, botorkálva a Podmaniczky utca ijesztő éjszakai csendjében, hogy ez az ember, Aurél, talán mindent tud a művészetről, mégsem biztos, hogy egyáltalán képes lesz valaha bármit is alkotni, mert állandóan az alkotásról gondolkodik, a hogyanjáról, a terveiről és a lényegéről, anélkül, hogy egyszerűen csak hozzákezdene.

Aurél másik kedvenc képe Beksinskitől, melynek másolata meglepő módon a lakása bejárati ajtaján található belülről, közvetlenül a kémlelőnyílás alatt, egy portré, melyen feltehetően egy női arc látható, ám amelyről, éppen a sajátossága miatt, hogy az arc körben, oldalt egészen a fülekig, alul pedig az állig, fent meg a homloka tetejéig mintha ki lenne égetve vagy vágva a képről, nem lehet biztosan állítani, hogy esetleg nem férfi-e mégis. Rémisztő volt, hogy Aurél ezt a képet az ajtóra ragasztotta, ijesztő, hogyha megfordul az ember, miután megérkezett Aurélhoz, és levette a cipőjét, hogy ez az arc nélküli, inkább nő-, mint férfifej, mert Aurél szerint ez a készítő feleségét ábrázolja, „figyeli” őt. Azt mondta Aurél, miután a nappaliba invitált, ahonnan szintén jól látható volt a kép, hogy a befejezetlensége a fontos ennek a portrénak, a kitölthetősége, a hiánya, a sötét luk az arc helyén, melybe akárhányszor csak beletekintettem, rosszullét fogott el. „Szomorú ez a kép, Aurél”, mondtam neki, „nem tudom megfejteni, hiányzik róla valami, nem is kifejezetten az arc, ami rossz érzést kelt.” Aurél pedig figyelt, „de mégsem a halált érzem benne”, folytattam, „hanem a lehetőséget”, és erre aztán Aurél bólogatni kezdett, majd hozzáfűzte, „a befejezetlensége a fontos, legalábbis úgy hiszem”. „Talán azt szerette volna kifejezni Beksinski”, kezdett újra hozzá, „hogy a felesége arca, a felesége maga, akit lát, napról napra olyan valaki, akit újraalkot.” „De hát ez jó, nem?”, kérdeztem Auréltól, aki megint csak helyeselt, „igen”, válaszolt, „ez ugyannak az egynek a folytonos újrafelismerését, az újra­megal­ko­tását jelenti, olyan dolgot, ami felszabadít a lehetséges unalom alól, hogy ne mindig a másik után hajtson az ember”, és a „másik” szót itt megnyomta, „hanem ugyanabban a személyben, sőt így önmagában is mindig felismerje a változtatás és a változás lehetőségét”. „Erre gondolt akkor Beksinski”, kérdeztem újból, „arra, hogy a nő számára befejezetlen, és mindig újat ígér, és ettől ő boldog talán?” „Nem, annál jóval többre”, így Aurél, „a mozgásra gondolt, a lélek mozgásban tartására, mozgalmasságra, hogy semmit se zárjunk le.” És amint ezt kimondta, leesett a tantusz, akkor döbbentem rá, hogy miről is beszél évek óta Aurél, hogy mit képvisel, és mi is az ő félelmetes filozófiája és nagy művészete, és a felismerés olyan erővel hatott rám, és ezzel együtt akkora csalódottságot okozott, mintha egy fojtó műalkotást, mintha egy Bek­sinski-képet néznék, mely szép, de mégis romokba dönt. Mert úgy éreztem abban a másodpercben, a megfoghatatlan gondolatoknak a megértésbe való átcsapásában, hogy Aurél művészete maga az ő élete, és hogy az ő művészete, vagyis pontosabban, ahogy ő mondaná: filozófiája, az örök készülődés. Hallottam már erről dolgokat, tudtam, hogy léteznek vallások és egyéb hagyományok, melyek hasonlóképp gondolkodnak, és nem is új keletű dolgok ezek, engem mégsem elégített ki mindez, és ekkor arra gondoltam, hogy provokálni fogom Aurélt. „És Aurél”, „tessék”, fordult oda hozzám, „fogsz-e”, és itt megköszörültem a torkomat, „fogsz-e valaha igazán alkotni valamit, vagy csak készülődni fogsz, és szívatsz minket?” Aurél pedig azt válaszolta: „minek be­fejezni bármit is, ha a befejezettség tönkretesz?” „Minden ember a zártságra, a kész-ségre törekszik”, szótagolt hangsúlyosan Aurél, „a kész-ségre, hogy a kezébe vegyen valamit, amit egyben érez, véglegesnek, és olyan tárgyakat és műveket hajszol, melyekre amiatt néz fel, hogy késznek és örökké tartónak véli őket, és talán éppen emiatt hívja őket műtárgyaknak”. „Hát nem”, válaszolt végül is Aurél, „én ebben az értelemben talán sosem fogok semmit sem létrehozni vagy befejezni.” „Emiatt gondolod, hogy ez a kép”, mondtam aztán, „a befejezetlenséget ajándékozza neked”, ez pedig nem kérdés volt, hanem egy halk, lemondó állítás.

„Megyek most, Aurél”, köszöntem el tőle azzal, hogy haza kell mennem, ő pedig elnézést kért, „sajnálom, ha csalódást okoztam neked”, mondta, és őszintén láttam rajta valami evilágit, valami nem művészit és őszinteséget, de olyant, amiről úgy éreztem, csak kikacsintás a maszk mögül, egy kulisszapillanat, ami azért jár nekem, mert rájöttem az igazára, és emiatt aztán megjutalmazott, talán egyedüliként. És igaza volt, csalódottságot éreztem, szomorúságot, mintha valaminek vége szakadt volna, mint amikor leleplezik a gyilkost, és mindenki hazamehet.

Elindultam kifelé a folyóson, végigsétáltam egészen a liftig, megnyomtam a gombot, és vártam, hogy a negyedik emeletről lejussak, hogy hazasétáljak az elhagyatott és szeles Podmaniczky utcán, végig a vasút mellett a körútig, onnan pedig még tovább haza, és más dolgok után nézzek, mert nem akartam elfogadni Aurél radikális gondolkodását. Ám mindez még semmi sem volt, mert ahogy leértem a földszintre, és végigsétáltam a Podmaniczkyn a vasút mellett egészen a körútig, majd átkelve a zebrán tovább az ötödik kerület irányába, újabb megdöbbentő dolog pattant ki a fejemből, mégpedig a végső megoldás, az utolsó lehetséges válasz arra, hogy mit hallgatott még el, és mire is készül Aurél, aki azt állította, hogy az igazi művészet, pontosabban filozófia, akárcsak az emberi élet, egyfajta lezáratlanságban, mozgalmasságban és radikális folytonosságában hordozhatja a lényegét, és csak befejezetlenül, pontosabban lezáratlanul, anélkül, hogy azt bárki is késznek nyilváníthatná, lehet szép és igaz. Mert, és szinte százzal vert a szívem, izzadtam, egyfajta katarzist éltem át, féltem, hogy elcsap egy villamos, vagy csak simán elütnek, rájöttem, hogy Aurél részben blöffölt, és az ő nagy alkotása nagyon is be fog tetőzni, mégpedig úgy, hogy ha elérkezettnek látja az időt, amikor úgy áll majd a helyzet, hogy már nem tudja tovább halasztani az ügyet, ha már nem bírja a folytonos izzást és felfokozottságot, ha elege lesz a készülődésből, mert már majd felrobban, akkor fogja magát és öngyilkos lesz, pontot tesz a végére, aláírja az örök készülődés művészetét, aminek ő a titkos és a lehető legőszintébb alkotója, egy életé, mely széltében-hosszában egy gyönyörű performansz, aminek én, és ez volt a legmegdöbbentőbb talán, már jó ideje a részese vagyok, és Aurél ismeretsége számomra nem puszta barátság, pontosabban egyáltalán nem az, hanem egy műalkotás megtekintése. És így akkor, hogy mindenki jól járjon, és ebben áll még Aurél zsenialitása, én is megkapom, amire vágyom: a befejezettséget.

Ekkor megindultam visszafelé, át körúti piros lámpán, anélkül, hogy zavart volna a közeledő villamos csengője, a fékező autó, az egyetlen, mely akkor éjjel arra haladt, végig a vasút mellett a Podmaniczky utcán, ezúttal visszafelé, egészen az új építésű házig, ahol Aurél lakott, be a liftbe, fel a negyedikre, hogy végigcsörtessek a folyóson, kopogjak, rázzam a rácsot, aztán türelmetlenségemben, mert Aurél nem nyit azonnal ajtót, csöngessek, s hogy mikor végül megkönyörül rajtam, lihegve és bal kezemmel az ajtófélfának támaszkodva kinyögjem, „mesélj,” zihálva, „mesélj nekem”, kapkodva a levegő után, „mesélj még nekem valamelyik képedről, légy szíves”. Aurél pedig mosolyog, kitárja az ajtót, és annyit mond még mindig széles vigyorral az arcán, hogy „mesélek”.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben