×

Veszedelmekről álmodom

IV/4., 1. rész

Ferenczes István

2015 // 07-08
Parketták

1. Egy évben, egy nap, karácsony másodnapján születtünk. Hoztuk a nevünket, az Istvánt. Növetelre is egyformák voltunk, a legkisebbek az osztályban. Szinte természetes volt, hogy gyermekkorunkat a barátság határozta meg, mindenféle csínytevésnek, huncutságnak, játéknak egyaránt részesei voltunk. Szinte minden időnket együtt töltöttük. Együtt fosztogattuk a madárfészkeket, együtt jártunk a Somlyó patakába rákászni, a pálfalvi erdőkbe gombát, erdei gyümölcsöt gyűjteni, bebarangoltuk az egész környéket, és ötödikes korunktól fogvást minden nyáron napszámoskodtunk a kőművesek mellett. Esténként anyáink vizes ronggyal borogatták a malteresládák cipelésétől borzalmasan fájó karunkat. És együtt olvastuk a padlásokon talált könyveket, ponyvákat, régi magyar, iskolai atlaszokat, történelemkönyveket. Vérszerződést is kötöttünk. Bal hüvelykujjam ma is őrzi a bicskametszés nyomát.

Páll Pista barátom édesapja, az öreg Páll Pista az állami munka mellett méhészkedett is. Állandó gondban volt a méhei miatt, mert a falunkban lévő nagy méhészet méhei módszeresen megrabolták. El is határoztunk valamiféle bosszúkat, de csak a tervezésig jutottunk, az éjszakától, amikor be kellett volna a nagy méhésznek durrantani, már féltünk. Így az öreg Páll Pista méhészete évről évre apadt, a méhészpavilonban egyre több kaptár maradt üresen. De nékünk jó rejtekhely volt. Ide hozott volt ki egy alkalommal a barátom egy albumot, amelyet napokig lapoztunk, bámultunk. Csodálatosabbnál csodálatosabb színes parkett­mintákkal, már-már virágokkal volt tele az album, amelyek valahol a valóságban is léteztek. Ha nem láttuk volna, el sem hittük volna, hogy olyan fa is van, amelyből fekete vagy sötétkék színű parkettkockát lehet készíteni, szinte a színskálának valamennyi árnyalatát fel lehetett fedezni ezeken az ábrákon. A féltve őrzött album (hazudnék, ha nem vallanám be, hogy mindenféle igéretekkel megpróbáltam elcsalni) eltűnését az öregúr észrevehette, mert egy alkalommal meglepett minket a méhészpavilonban. Ezzel talán szerencsénk is volt, mert enyhe ejnye­bejnyézés után az öreg elkezdett mesélni, beszélni a parkettekről, azaz a mesterségéről, amelynek megszállottan híres művelője volt. „Ó, azok a fekete kockák – kezdte előadását – a trópusi erdőkben teremnek, ébenfából fűrészelik őket. Drágák, mint az arany. A mahagóni, a paliszander szintén trópusi, drága esszencia, de azokért nem vagyok oda annyira, hiszen a mi vidékünkön is kitűnő faanyagot lehet találni, mindenféle színben. A diófáról nem beszélek, szép árnyalatai vannak, attól függően, hogy a törzs melyik részeiből vágják ki, hiszen a közepe sötétbarna, s a fakérge felé haladva egyre világosabb lesz, elmegy szinte a citromsárgáig. A szín attól is függ, hogy hol, milyen talajban élt az a fa, s mikor vágják ki. Mert mások a tavasszal kivágott fának a színei, és mások, ha ősszel döntik ki. De minden fával így van ez. Én a legjobban a körte- és szílvafákból metszett parkettákat szeretem, ezek a legváltozatosabbak. Más a vöröse a fosóka szilvának, szinte már lilás, és más például a beszterceinek vagy a ringlónak. Ugyanígy van a körtékkel is. A vakdkörték adják a legváltozatosabb drappokat, vörösesbarnákat, de a mézkörte vagy a veresbelű körtöve is szép esszenciákat mutat. S akkor még hol vannak a vadcseresznyék, meggyek! És a fenyőfélék! A szibériai cirbolyák, a ciprusok vagy a Somlyó oldalában is növő lombhullató veresfenyők! A törzsének a legbelső része szinte bordóvörös. S a fekete fenyők! És a kőrisek, a fekete vagy a fehér kőris! Aztán az égerfák, a platánok, a topolyák, az ecetfák! Mindegyiknek más és más a színe, mindegyikkel másként kell bánni, van, amelyiket csak egy évig kell szárítani, a másikat tízig is. De az igazi, művészi parkettet csak akkor lehet igazából lerakni, ha az ember helyben, egyenként fűrészel ki minden egyes darabot. Közönséges, egyszerű parkettnek megteszi a gyárilag gyártott csere- vagy bükkfa áru…”

Páll Pista bácsi jómondó emberként órákig, fél napokig tudott mesélni, mint ahogy mesélt is sokszor a parkettrakás művészetéről. Hisz ez volt a mestersége, a hivatása. Aki a sinaiai Peles-kastély kiskastélyába (a Foişorba) látogat, le is ellenőrizheti hitelességét. Ha jó szemű az illető, talán rálel a cifra mintákban a P. I. monogramra is. A bukaresti királyi palota és számtalan bojár-, nagyúri lak őrzi alkotásait, amelyeket megszenvedve teremtett. „Hiszen térden állva kerestem a kenyeremet” – mondta volt egyszer. Apám egyszer azt mondta neki, hogy sohasem irigyelte, nem is cserélne vele ezért az alázatos kenyérkeresetért…

2. A csíkrákosi id. Páll Ödön keserves és hosszas szenvedések közepette Bécsben hal meg valamikor 1918-ban. A család legendáriumában két változat is szerepel Páll Ödön gégelövéséről. Az egyik szerint az Uzsoki-hágónál éri a lövés, onnan viszik fel egy bécsi kórházba, ahol egy irgalmas nővérnek köszönhetően hosszasan agonizál, hisz a gégelövés miatt enni sem tud, végül is éhen hal. A másik variáns szerint az olasz hadszíntérről visszaözönlőben, a bécsi csetepaték alatt sebesül meg a székelyudvarhelyi 82-es ezred katonája. A 82-es veteránok emlékezései szerint a bécsi csetepaték azért törtek ki, mert a székely katonák nem akarták leadni a fegyvereiket, ők haza szerettek volna menni, megvédeni a románok által újból veszélyeztetett szülőföldet, de a magyar hadsereget Linder Béláék és az antant már a határok előtt lefegyverezte. Id. Páll Ödönt itt is érhette a gégelövés. (NB.: Iuliu Maniu, az aradi román nemzeti bizottság külügyi és hadi tárcájának vezetője október végén megjelenik Bécsben, és elkezdi szervezni a forradalmi román hadsereget. Összehívja azonnal a Bécsben és Prágában állomásozó román ezredek tisztjeit, és megalakítják a bécsi román katonák tanácsát. Elsőként elfoglalják Bécs legszebb kaszárnyáját, a Ferdinánd laktanyát. A prágai két román ezred is csatlakozik a „nemzeti ügyhöz”. Maniu beköltözik a bécsi hadügyminisztériumba. Rövidesen a bécsi kaszárnyákban 20 000 román katona áll rendben, felfegyverkezve a legjobb fegyverekkel, munícióval bőségesen ellátva. Wiener-Neustadtban pedig 40 000. Maniunak két fő célja volt, megakadályozni azt, hogy a frontokról hazatérő ezredek szervezetten kerüljenek haza Magyar­országra, azt, hogy a magyar kormánynak hadserege legyen. Ez a szándék ragyógóan sikerül, a magyar katonák egy része elhajítja a fegyvert, más részük hazamegy, vagy beleveti magát a forradalmi káoszba. Az csak természetes, hogy a román ezredek az aradi bizottságra tesznek esküt, nem a Károlyi vezette Magyar Köztársaságra. Bécsben felbomlik minden, az osztrák katonai egységeket szétrohasztja a fosztogatási ámokfutás. A tehetetlen bécsi forradalmi kormány Maniuhoz fordul, hogy védje meg a várost. Néhány nap után Bécsben rendet teremtenek a románok. És hathatós segítséget adnak a Linder Béláknak, Böhm Vilmosoknak és Pogány Józsefeknek, hogy lefegyverezzék a magyar katonákat. December 1-ig 700 000 magyar katonát fegyvereznek le. A Csíkban állomásozó Goldbach-csoport úgy vonul ki a medencéből, vissza a demarkációs vonalra, hogy mintegy 200 vagonnyi kincstári vagyont, fegyvert, ágyút, járművet, lovakat hagy hátra a bevonuló románoknak.) Csíkrákosi id. Páll Ödön ezt nem éri meg. Az irgalmas nővér jóvoltából eltemetik egy bécsi köztemetőben.

3. Csíkrákoson Balázs Both Vilma négy gyermekkel, Istvánnal, Ödönnel, Veronkával és Ferenccel ottmarad özvegyen. Vagyon nincs sok, mihez is kezdjen az árvákkal? Istvánt egy időre kiadja Csíkszentgyörgyre szolgálni, de ez nem megoldás, szakma kellene nekik. A nagyhatalmak megkötik a békét, Erdély Romániához kerül. Valamikor 1920–21-ben megtudják, hogy Piteşti-en él egy Újfalvi nevű, rákosi származású asztalos és kerékgyártó, parkettkészítő ember, akinek jól menő vállalkozása van. A két nagyobb fiú így kerül Piteşti-re. A tizenhat éves István asztalosinas lesz, a tizennégy éves Ödön egy román mester lakatos- és esztergályosműhelyébe kerül. Veronka Kolozsvárra utazik, itt is megy férjhez a Donáth útra. A legkisebb, Ferenc a családban marad, majd a kicsi magyar világban kimegy Pestre, aztán állomásfőnök lesz Hajdúszoboszlón. Ifjabb Páll Ödönt, nem tudni, hogy a mestere vagy az inas segédtársai, megverik, kalapáccsak ütik, eltörik a hátgerincét. Hazahozzák, Rákoson temetik el. Közben Pállné Balázs Both Erzsébet férjhez megy Madéfalvára, egy Kárpátaljáról származó sváb cipészhez, Eiben Istvánhoz. Neki is szül három gyermeket. Szerencsére ekkorra a Páll gyermekek sorsa nagyjából elintéződött. Barátom édesatyja, id. Páll István három év inaskodás és háromévnyi segédkedés után egyre több ajánlatot kap a lendületesen építkező Bukarestből, nem annyira asztalos- és kerekesmunkákra csábítják, hanem parkettázásra. Ez eléggé hiányszakma. Csábítja egy Kocsis nevű vállalkozó is, akinek parkettkészítő üzeme van. Így kerül be Bukarestbe, a Prager cégnél ismerkednek meg édesapámmal, s lesznek jó barátok. Olyannyira, hogy sokat járnak együtt udvarolni, színdarabozni, bálozni, kirándulni, focimeccsekre. (NB.: Ifjúkorunkban Pálfalván egész jó focicsapatunk volt. A vasárnapi meccsek utáni sörözéseknél mindig ott volt az öreg Páll Pista is, akinek fiai, Pista és Gábor is tagjai voltak együttesünknek. Pista bácsi oly színesen tudott mesélni a két háború közötti bukaresti fociról, Bodoláról, Dobayról, Barátkiról, kívülről fújta a Temesvári Ripensia, a Nagyváradi NAC, a bukaresti Juventus, Rapid – sok magyar játszott ezekben is – összeállítását. Megint kezd Bodolázni az öreg – mondta sokszor Gabi. Mi viszont élvezettel hallgattuk a nagy derbykről szóló elbeszéléseit, hiszen helyükben mi is az erdélyi csapatoknak, a Ripensiának, Váradnak, Kolozsvárnak drukkoltunk volna… Voltak nagy verekedések is, egyszer az Izvornál az esőernyőkkel csatáztunk a román szurkolókkal, nagy bajok nem történtek, mert jött a rendőrség, a csendőrség, s szétoszlatta a randalírozókat – mesélte Pista bácsi.)

4. A csíkpálfalvi Ferencz András (Tyúkfej) és felesége, László Karolina, akik ott laktak a főtéren, a Borsóföldre menő utca mellett egy kicsi házban, az impériumváltás utáni húszas éveket öt gyermekkel érték meg. A Kopacz Kálmánék tőszomszédságában élő Lina nénire még én is jól emlékszem. Alig tudtak egyik napról a másikra zöld ágra vergődni. Elsőként János ment be Bukarestbe, őt követték a többiek: Erzsébet, Róza, Teréz és Sándor. A harmincas évekre már mindannyian bukarestiek voltak, ki ilyen munkán, ki olyanon. Ferencz Erzsike nagyon szerencsés volt, egy Grigore Gafencu nevezetű nagy úr házába került szobalánynak, később pedig házvezetőnőnek. Ez a Grigore Gafencu parlamenti képviselő volt, a Maniu-kormányban pedig külügyminiszter-helyettes, annak bukása után pedig 1938-ban a karlista kormányban lett külügyminiszter. Felesége, Blanche francia származású asszony volt, az úrnők úrnője. Anyja az első világháború idején érkezett meg Bukarestbe egy orosz herceg társaságában, könnyű erkölcsű nő volt a korabeli feljegyzések szerint, éjjeli lokálokban táncolt és énekelt, de lányának a legelitebb nevelést adta. A csíkpálfalvi Ferencz Erzsikének szerencséje volt ezzel az úriasszonnyal, szinte barátnőjének tekintette. A Gafencu-házban ismerkedik meg a csíkrákosi Páll Istvánnal, akit parkettrakni invitáltak, hiszen a Kisseleff sugárúton, a diplomáciai negyedben elkezdték már építeni a pazar villát, amelynek nem sok hasznát veszi a család, hiszen Grigore Gafencu, mivel nem ért egyet Románia külpolitikájával, Antonescu háború készülődéseivel, 1940-ben elhagyja az országot, előbb Svájcban, majd a háború után Párizsban szaporítja a román emigrációt.

Annyit még el kell mondanunk, hogy a Ferencz Erzsikével való ismeretség előtt a nagy dumájú, jó kiállású, szép ember Páll Istvánnak volt még egy kalandja, amely akár rosszul is végződhetett volna, de hangsúlyosan jellemzi a magyarság bukaresti léthelyzeteit. Hogy s mint, elkezdte tenni a szépet egy kászoni Erzsike nevezetű lánynak, akit rövidesen el is jegyzett. Ejsze a fogadási készség is erős lehetett, hiszen a lány félig-meddig már menyasszony vala, volt neki egy falubéli szeretője, aki épp román katona volt. A legény tudomást szerez az eljegyzésről, s fegyverrel együtt megszökik a laktanyából. Futás! Páll Pista menekül, itt-ott bujkál, mert a vetélytárs első indulatában őt akarja meglőni. Szerencsére nem talál rá. Megtalálja viszont, s meglövi Erzsikét, majd magával is végez.

Csíkrákosi Páll István és a csíkpálfalvi Ferencz Erzsébet 1932-ben kelnek egybe. A polgári esküvőt Bukarestben tartják Gafencuék díszes közreműködésével, az egyházi esküvőt és a lakodalmat Pálfalván. Aztán mint már férj-feleség visszamennek Bukarestbe dolgozni, vagyont gyűjteni. Páll István a Prager cég mellett magánmunkákat is vállal, reggeltől késő estig robotol térden állva. Két-három év múltán Pálfalván a Kövecses-gödörre menő út mellett megvásárol egy telket, s felépítteti rá a házukat. Hazatérésük után kezd el méhészkedni, építi meg a méhészpavilont, amelynek jótékony félhomályában annyit ábrándoztunk majdnem ikertestvéremmel, a másik Pistával, álmodoztunk szép szerelmekről, a csillagszemű delnei Incze Jutkáról és Birta Pendzsiről, nagy kalandokat, kincskereséseket terveztünk a havason lévő Sötétfenyőbe, ahol éjjelente fellobbannak a lidércfények, olvastunk titkos-tiltott könyveket – és elszívtuk az első cigarettát. Hiszen oly szépek voltak a rózsaszín rózsafa parkettkockák.

Plánéta

1937 őszén apám a Gara de Nordhoz közeli Matache piacon egy lejért plánétát húzatott a papagájjal. Csudák csudájára a szöveg magyarul szólt. Bizonyára a plánétás fel volt készülve bukaresti magyarokból, cselédekből, szolgálókból, akik elég gyakran megfordultak a nevezetes piacon. Bizonyára a magyaroknak szóló cédulákat külön dobozban tárolta, a klienseknek megfelelően azt nyújtotta a rudacskán trónoló sárga papagáj felé. Apám a céduláról valami ilyesmiket olvasott: „setet felegek gyulakoznak a nepek fej tetejin. De maga ne torodjon evvel, meret maganak hosszu szep utazas all elotte, ahol csudak csudakra jonek es sok szep leanyak. Osztan lesznek haboruk, de maganak az es nagy orvendezeseket hoz, vidamsagokat, zaszlok lobogtatasat. Mostani szallas adaoit ne hidje, csalardak azok, menjen csendesecske helre, amit kerulnak harcok. Azoknak vegzetjivel magat varja sziep fiatal lean, aki boldogsag csinal maganak…”

Tulajdonképpen igazakat jósolt a plánéta. Egy fél év múltán apám valóban hosszú útra ment, 1938 májusában, életében először kiutazott Budapestre, az Eucharisztikus Kongresszusra, a csíki legények küldöttségével. Valóban sok csudákat látott abban a szíve szerinti fővárosban. Aztán visszatért Bukarestbe a Prager céghez, ahol az év őszéig maradt, mert valóban kezdtek gyülekezni a „setét fellegek” 1938 végén. A háború is megjött, amely valóban meghozta a nagy vidulásokat és zászlólengetéseket Észak-Erdély visszatértekor. A háború apámat valóban elkerülte félig-meddig, majdnem a végéig, ’44 februárjában oltárhoz vezette „a sziep fiatal leant”, a nála tizenkét évvel fiatalabb Gáll Angélát.

De számomra nem ez az érdekes, hanem az, hogy a plánétahúzás után elment a Magyar Ház földszintjén lévő Lutherbe egy fröccsre, majd belépett a könyvtárba belelapozni a magyar újságokba. Jártak oda román újságok is, de apám nemigen volt olvasójuk, hiszen nem tudott olyan jól románul. Az egyik asztal mellett fiatal egyetemisták hangoskodtak, olvastak valamit, és nagyokat röhögtek. Miután elmentek, apám odanézett az olvasóasztalon hagyott újságokra, s enyhén meglepődött a kicsiny méretű, majdnem rudimentáris eszközökkal készített lapokon, amelyek Bilete de papagal fejlécet viseltek, egyértelműen az általa pár órával előbb kihúzott plánétára emlékeztették. Apám odalépett, s beleolvasott néhányba, látta, hogy egy Tudor Arghezi nevezetű valaki szerkeszti, s elég vitriolos hangú írásokat tesz közé, úgynevezett pamfleteket. Némely számban például Nicolae Iorgát, a volt miniszterelnököt mártogatja vitriolba, akivel több számon át húzodó vitája volt a szerzőnek, amiért a híres történész beleüti az orrát az irodalom dolgaiba. Apám nem sokat foglalkozott a kis újsággal, visszatért a Lutherbe még egy fröccsre. Gondolom, úgy érezte, nem sok köze lehet neki, erdélyi, székelyföldi magyarnak az íróhoz, a laphoz.

Pedig nagyon is volt. A hivatalos román irodalomtörténészek az Argeş folyó nevéből eredeztetik Tudor Arghezi írói nevét, nem sokkal halála előtt az író is valami ilyesmiről beszélt, bár életéről, családjáról nemigen vagy nagyon szűkszavúan, szemérmesen beszélt, ha beszélt. Szerelemgyermek volt. Egy nagyon is hiteltelennek tűnő, az ötvenes évek elején kiállított születési bizonyítványban Ion Theodorescuként szerepel. Szerelemgyerekként születik 1880. május 24-én. Apja pedig Nae Theodorescu névre hallgató cukrász, később kereskedőnek beírva a papírokban. Anyja pedig Rosalia Argezi. Constantin Popescu-Cadem professzor szerint Brassó mellől származott, egy Sechelisban nevű faluból, és német volt, esetleg magyar, aki valamikor 1878 táján érkezik Bukarestbe, és cselédlány lesz a Calea Vicotorieien lévő, a Manole Pârvulescu által működtetett „Steaua României” nevezetű băcăniában, ami a szótár szerint gyarmatáru-kereskedést jelent, de ennél több, talponálló részlege is van. Innen már csak egy lépés a szomszédos üzletben cukrászként dolgozó Nae Theodorescu. Rosaliát felcsinálja, aki megszüli a szerelemgyereket, a későbbi nagy román költőt.

Kányádi Sándor 1962-ben meglátogatta a Mărţişorban Arghezit, aki szívélyesen fogadja, és… és magyarul szól hozzá. Kányádit idézem: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást” – kezdte a beszélgetést Arghezi. Aztán felemlegette a homoródfürdői borvizeket, amelyekből sokszor ivott gyermekkorában, majd felsorolta a Kőhalomtól Homoródfürdőig, a Kishomoród völgyében lévő falvak nevét – magyarul. Ez azt jelenti, hogy nagyon sokat időzhetett gyermekkorában a vidéken, és ha nyolcvankét éves korában még ilyen mondatokat tudott magyarul, akkor valószínű, hogy gyerekkorában anyanyelvi szinten beszélt. Kányádi akkor azt valószínűsítette, hogy a költő családjában cselédeskedő székely lány, pesztonka hozta nyaranta valamelyik Homoród környéki faluba a gyermeket. Ha akkor az irodalomtörténészek ezen a vonalon, Arghezi magyartudásától indulnak el, nagyon egyszerű lett volna kideríteni édesanyja kilétét. A magyar irodalomtörténészek nem foglalkoztak az üggyel, a románoknak pedig jobban tetszett, elegánsabbnak tűnt a német eredet, amit Arghezi néhány elszólása is erősített, amikor a Mărţişorban a gyermekeit nevelő asszony kiléte felől érdeklődtek. „Bona germană”-ként emlegette.

A költő édesanyjának eredete roppant egyszerű. A Homoród környéki egyházi anyakönyveket átböngészve rátaláltam a vitathatatlan valóságra. Eszerint Ergézi Rózália 1859-ben született Szentkeresztbánya 17. szám alatt, szeptember 26-án, 28-án meg is keresztelik. Tehát az akkor Szentegyházasfalunak nevezett nagyközséghez tartozó bányatelepen. Apja Ergézi János, aki szüleivel Bukovinából érkezett, és az anyakönyv szerint vallása római katolikus, foglalkozása székely bányász. Anyja a csíkrákosi Ágoston Zsuzsanna, szintén római katolikus. Ráleltem a szülők házassági és néhány testvérének az adataira is. Rozália szülei 1855-ben keltek egybe, az apa huszonhét, az anya huszonöt éves. Az apa szülei Ergézi János és Ballaschin Mária, az anyáé pedig Császár Teréz, apa nincs, valószínűleg házasságon kívül szülte Ágoston Zsuzsannát.

Azt hiszem, ennyi is elég a levéltári kutakodásból, eléggé egyértelmű Arghezi édesanyjának s a későbbi írói névnek az eredete. Mit tehetett egy házasságon kívüli, teherbe ejtett székely cselédlány Bukarestben a világra hozott gyermekkel? Egyetlen lehetősége volt: hazaadni a szülőkhöz, hogy felneveljék. Tudor Arghezi iskolaköteles koráig tehát nemcsak a nyarait, hanem valószínűleg egész gyermekkorát Szentkeresztbányán töltötte, egészen az 1890–91-es tanévig, amikor beiratják a bukaresti Cantemir Voda gimnáziumba. A költő sanyarú, szomorú gyer­mekkorról emlékezett mindig, amely, ha egy bányászcsaládban, egy Szent­kereszt­bányához hasonló ipartelepen töltötte, nem lehetett túlzás

Cadem professzortól most már ismerjük Ergézi Rozália további sorsát is. Első fiának születése után még négyszer kerül a Filantrópia kórház szülészetére. Kétszer abortál, egyik alkalommal ikreket, harmadszor egy Alexandru nevű fiút (apák nincsenek feltüntetve a kórházi adatokban), aki tizennyolc napos korában meghal. 1891-ben újból fiút szül, akit szintén Alexandru névre keresztelnek, apja nem más mint az a Pârvulescu, akinél cselédlányként szolgált. Alexandru tehát anyja után vértestvére Arghezinek, amit a költő egy Svájcból küldött levelében el is ismer, amikor arról ír, hogy hárman (anya, Alexandru és ő) egy vérből származnak.

Ergézi Rozália további életét Arghezi családjában tölti, neveli gyermekeit, ő a „bona germană”, vendégek előtt nemigen mutatkozik, és idegenek előtt nem beszél. 1943-ban a két testvér a nyolcvankét éves asszonyt, akin elhatalmasodnak a szklerózis és szenilitás tünetei, beutaltatják a Bukarest melletti Bălăceanca faluban lévő elmegyógyintézetbe. Itt is hal meg, temetik el a községi temetőbe. Egyik fia sincs ott temetésén.

Ergézi Rozália székely cselédlány sorsát akár tipikusnak is nevezhetjük. Nem örvendett nagy megbecsülésnek az Arghezi családban sem. Arghezi kisebbik fiának, Baruţiunak a hagyatékából viszont előkerült Arghezinek egy töredékes verse, amely arról vall, hogy a lelke mélyén nagyon szerette az anyját, nem tud szabadulni emlékétől. De hát azokban az időkben, abban a környezetben nem volt szalonképes, még egy liberálisabb írói környezetben sem, szerelemgyermekként a világra jönni egy cselédlány méhéből, különösen nem, ha arról a cselédlányról az is kiderül, hogy székely volt. Íme a vers:

Szegénynek álmodlak, ki mindig éhes,
Amint szelíden suttogva kérlelsz
Valamire, nem jut eszembe, mire.
Rendszerint éjjel jössz rongyosan, a sírból ide,
Mikor az álom ébredésbe lebbent,
Hívsz és keresel az emberi nemben.
És néma könnyekkel zokogsz,
Arcod árkain akaratlan csorog,
És remeg az állad és az ajkad, mosolyba
Akarnád kényszeríteni, öreg anyóka,
Hogy ne szomorkodjam.
Eltűnsz, visszatérsz, leülni nem akarsz,
Hogy felelj nekem, hogy szólj, mondjad azt,
Mint van ott, ahol vagy?
Ki tépte szét az inged, szakadt a gombja,
Hogy látszik a bal emlőd, amelyet szoptam?
Odaát is koldulás van és szekatura?
Nem járna néked bár egy miseruha,
Bár egy hárászkendő, könnyű tafta,
És angyal orca, szegény, szegény anya?
Mint lepkének, könnyű szárnyak válladon,
És meg-megállsz, sebeidet számlálgatom,
És megszenvedett igazgyöngyeid
Pilláid sorban keserűen pergetik?

Mit tehetnék? Ezeket a fájdalmakat is magamba békítsem?

Osztottam a világban vizet, kenyeret,
Anyókákat, szüzeket és a nejeket
Öltöztettem fel, mint az ikonokat,
Vittem pománába új bocskorokat,
Aranyszálas kapcát, katrincát adtam,
Gyermekeknek gyöngyöt paltam,
És a keresztek fülébe imát rebegtem
Ószláv szóval, régen elmúlt ősi nyelven,
Őslényegű zsolozsmája ringat,
Imádságot jó lélekre virraszt.
És te csupaszon jössz és mezítláb,
És a hangod vakult, szemed pusztaság.


Pletyka

1. „Vót egy nagy hires tábornok Bukarestbe. Annak egy olyan rusnya leánytestvére vót, hogy senkinek se kellett. Igirtek mindent vele, hozományt, birtokot, uradalmat, mindent. De erőszakkal sem találtak neki embert. Így hát vénült, vénülgetett. De mejen a fehérnép! Ha szép, ha rusnya, ha feljő a telihód, elkezd sárlani. Szóval neki is kellett eccer-eccer a lőcs. Ennak a nagy hires tábornoknak a leány testvérire es rea-reajött. Mást nem kapott, hát magára eresztette, a lába közi édesgette a farkaskutyáját. Na. A kutya gyakta es rendszeresen. Megtudta ezt a nagy hires tábornok. Vette a pisztolyát, s egy este bélopakodott a leánytestvére hálóházába. A farkaskutya eppen rajta rüszült. A nagy híres tábornok célzott, s meglőtte hátulról a farkaskutyát. A leánytestvér úgy megejedt, hogy abba a minutumban elélvezett.”

2. Két malterhordó beszélget: „Embör, a román királynak olyan fasza van, mint a cüvek! Végetesvégig delelőre áll. Soha es nem löttyed. Ha az enyém csak feleannyira állna, nem adnám semmiét. Azt mongyák a népek, hogy ez egy betegség, csak akkor csorog le, ha belészúrnak valami inyekciót. De az erőst fáj nekije. Ezért jár annyit a Crucea de Piatra felé. Biciklis Micáho vagy a Fekete Éséghöz. A palota forgalmas felinél az egyik őrbódéban direkte azért áll a katona, hogy a szebbeket, a bögyösebbeket, a jó farúakot békomendírozza a királynak. Legutóbb az a hír járja, hogy valahol Moldovában, Galacon vagy Jásba reatalált egy olyan fehércselédre, amelyiknek ojjan pinája van, mint az örvény, mint a szivattyú, addig tartya magában a király faszát, amíg megnyugodik. A király fekete szemüvegesen, titkosan azét csak kiszökdös a Crucea de Piatrahoz. Ezt ad essze, embör!”

Prager

Karl Eitel Friedrich Zephyrinus Ludwig von Hohenzoller-Sigmaringennel nagy­jából egy időben – akiből később, 1881-ben I. Carol néven Románia első királya lesz –, az 1860-as évek közepén a morvaországi Brünnhöz közeli kisvárosból, Boskovitzből elindulnak Bukarest felé a Pragerek. Gyorsan megvetik a lábukat az akkori Kis-Románia fővárosában, hisz kereskedők, iparosok voltak, a híres kereskedőutcában, a Lipscani-on nyitnak üzleteket, kalaposműhelyt, bőr- és szőrmekereskedést. Alig pár év alatt a legmódosabb bukaresti üzletemberek között találjuk őket, de jóval később közülük kerül ki az első autókereskedő is. Személyes ismerősei lesznek a királynak, akit az egyesült Moldva és Havasalföld első fejedelmének, A. I. Cuzának az elűzése után választanak az ország élére. Karl Hohenzoller előre irtózik a a feladattól, álruhában, üzletembernek öltözve, hamis útlevéllel, hajón érkezik az országba, Turnu Severinnél lép partra, és inkognitóban utazik Bukarestig. Hát nem nagyon tetszik neki, de oly meleg a fogadtatás, hogy vállalja a fejedelemséget, amely az első években egyáltalán nem sikeres. A kulturális, nyelvi és politikai véleménykülönbségek miatt 1870-ben le is akar mondani, mert például a porosz–francia háborúban nyíltan a német fél mellé áll. Hát hová is állhatna? 1871-ben el is akarják távolítani, de a puccs, ellentétben a Cuza ellenivel, ezúttal nem sikerül. S talán Karlnak is megjön az étvágya, 1871-ben kitör az orosz–török háború, amelyben katonai vezetőként vesz részt. A háború révén 1877. május 10-én Románia elnyeri függetlenségét, ez a nap lesz négy évvel később koronázásának a napja is, a nemzeti ünnep, a Zecse máj című nemzeti himnusz ihletője.

A Pragerek tehát jó lóra tettek, amikor Románia sikeresnek mondható első királyát követték. Osztrák-németekként már nem álruhában, incognitóban, hanem valódi üzletemberekként rendezkedtek be Bukarestben. Az első Pragereknek annyira jól mehetett, hogy utánuk jött a család kisebb sarja, a kissé pipogyának, bohémnek tartott Iulius is, aki kereskedelmi tisztviselő volt, érthető tehát, hogy miért nem gazdagodott meg, miért nem lett annyira sikeres, mint a Lipscanon üzletelők. Iulius Prager 1886-ban Maria és Mihai Phederyke (a román képviselőház elnöke, később miniszter a Ion I. C. Brătianu-kormányban) tanúk előtt feleségül veszi Simon Máriát, akit Bukarestben születettként említenek a biográfusok, hol­ott fia, Emil Prager rövid életrajzi vallomásában Mária Simonyként (ipszilon aláhúzva) említi, „egy sokgyermekes bánáti család” lányaként. Az 1860-ban született Simony Mária szinte biztosan magyar volt, s Bánátból érkezik Bukarestbe valamikor 1878–79 táján, valószínűleg nevelőnőnek, mert 1880-ban már Párizsban van, ahol Románia franciaügyi miniszterének a gyermekeit neveli egészen 1885-ig. Nem véletlen tehát, hogy jól beszél németül, franciául s bizonyára magyarul is, amit leginkább az valószínűsít, hogy később fiával együtt nagy rajongója lesz az 1906-os világkiállítás osztrák–magyar pavilonjában játszott operetteknek, amelyek közül Emil Prager a Víg özvegyet említi meg. Simony Mária két gyermeket szül Iulius Pragernek, egy Helena nevű lányt és 1888-ban a már említett Emil-Michaelt. A bukaresti Szent József-katedrális parókusa által kiállított keresztlevél tanúsága szerint mindkét szülő római katolikus vallású és osztrák állampolgár. Keresztszülők: Mauritiu Prager és Catarina Prager. Emil Prager kilencéves korában árván marad, a vidámnak ismert Iulius Pragert 1897-ben elviszi a bohém szíve. Nem véletlenül akasztjuk rá a bohém jelzőt, hiszen jó barátságban volt I. L. Caragialéval, aki egy tárcájában tesz róla humoros említést. A negyvenhárom éves özvegy mindent megtesz gyermekei neveléséért, varr, szab, ruhákat igazít, franciára, németre tanítja (Emil szerint ez volt élete legnagyobb ajándéka). Szerencséjükre a gazdagabb Pragerek segítik a családot, de amint Anca Costa Foru, Prager Emil lánya írja, a megalázások sem maradtak el. Emil Prager a középiskoláit az ország egyik leghíresebb iskolájában, a Gheorghe Lazăr líceum reál osztályában végzi nyolcas átlag fölötti jegyekkel 1899–1907 között. Még abban az évben felvételt nyer a Nemzeti Út- és Hídépítészeti Iskola előkészítő évfolyamára. Szigorú lehetett a felvételi, ha az ország minden részéből érkezett kétszáz jelentkezőből csak húszat vettek fel. 1911-ben azonban már csak tizenegyen végeznek. Ez a főiskola katonai rendszerű volt már 1885-től (vajon mire készültek az egyesített fejedelemségek?), a hallgatók egyenruhában jártak, karddal az oldalukon, „szerzsan” volt a parancsnokuk. A nyarakat kötelező módon valamelyik állami munkatelepen töltötték: a dunai vagy a constanţai kikötők építésénél, a Duna Sulina ágának a hajózhatóvá tételén, de vasút, híd és utak építésénél is szereztek gyakorlati tudást. A mérnöki oklevelet 1912-ben kapja meg. Már főiskolás korában előszeretettel fordul a vasbeton-technológia felé, amely Romániában akkor még csak a kezdeteknél tart. Emil Prager annyira beleássa magát az építészetnek ebbe a résztudományába, hogy ő lesz az egyik legjobb szakértője és használója ennek a technológiának. Később könyvet is ír erről.

A Középítkezések Minisztériumában alkalmazzák, ahol, amint emlékezésében írja, a Híd és Víziutak Főigazgatóságán dolgozik, ahová a constanţai kikötő, a tengerészeti osztály, a folyami hajózás, a dunai kikötők és a hajóépítő műhelyek irányítása tartozott. Itt nyolc olasz mérnökkel dolgozik együtt, akiket a román állam alkalmazott a betöltetlen állásokra, mert a bukaresti főiskolából évi átlagban hat-nyolc mérnök került csak ki. Itt marad alkalmazásban egészen 1921-ig. Közben megnősül, elveszi Margareta Danielescut, „egy hozomány nélküli” lányt. 1915-ben megszületik első leánygyermekük, majd 1916-ban egy fiú, akit az apa csak 1918-ban láthat meg, hiszen Bukarest német megszállása után ő is mint mozgosított tartalékos tiszt visszavonul a kormánnyal, a hadsereggel Moldovába. Itt már a Háborús Minisztérium Hadifelszerelési, Fegyverzeti és Muníciós Főosztályán dolgozik, a híres mérnök, a cernavodai Duna-híd építője, Andrei Saligny parancsnoksága alatt.

Nagy-Románia létrejötte oly építkezési lázat gerjeszt, amire nem volt példa az ország addigi történetében. Emil Prager 1921-ben tervezőirodát létesít, amelyet a legigényesebb megrendelők keresnek fel, különösen híresek lesznek a műhely vasbeton struktúrákról készült tervei. Pedig csupán két építészmérnökből és egy műszaki rajzolóból áll a személyzet. „A Prager név – írja emlékezésében Alexandru Gheorghe mérnök – garancia volt mind a megrendelőknek, mind a kivitelezőknek. Ővele szerződni egyet jelentett a biztonsággal, a szerződésekben vállalt kötelezettségek legjobb minőségű teljesítésével. El is terjedt róla egy mondás: »Emil Prager olyan, mint a Nemzeti Bank.«” Minekutána egyre több megrendelő kérte, hogy ne csak tervezze, hanem vezesse is a kivitelezési munkákat, 1925-ben megalapítja a Prager Építő Céget, ahová a legszakképzettebb, legpontosabb és a legmegbízhatóbb építőket alkalmazza. Ő hozza be szinte elsőként a korszerű építőipari gépeket, a legújabb technológiákat. Felsorolni is hosszas lenne azokat a középületeket, irodaházakat, ipari létesítményeket, templomokat, hídakat, utakat, amelyeket a Prager cég épített a román fővárosban és szerte az országban. Én csak néhányat említek a harmincas évekből, amelyeken valószínűleg édesapám is dolgozott: Elias kórház, Union Szálló, a sinaiai Peles-kastély kiskastélya, a Katonai Akadémia, számos tömbház a Calea Victorieien, sok magánház, villa és nem utolsósorban a királyi palota (NB.: ma Román Művészeti Múzeum).

Apám Pragernél végigjárta a szakma minden fokozatát. A csíkszeredai Vécsei Gábornál eltöltött inas- és segédévek után érkezik Bukarestbe. Emil Prager láthatott benne valamit, mert nem azonnal ugyan – hiszen azért ki kellett próbálni, hogy mit tud, mire képes az újonnan felvett szaki –, de év sem telik, elküldi vállalati költségen hat hónapra műszakirajz-iskolába. Utána már munka­telepvezető lesz. Emil Prager sokat hurcolja az országban lévő építőtelepeire, de legfőképpen a kőbányákba, Ruskicára, Alsórákosra és a Tulcea melletti Bascheoi­ba, ahol a középületek (pl. a királyi palota) gránit, bazalt vagy márvány díszoszlopait kellett kitermelni és kifaragni. (Vajon milyen nyelven értekeztek? Apám sohasem tanult meg tisztességesen románul, csupán annyira, hogy ne adják el. Nem is nagyon volt szüksége rá, hiszen a cégnél rengeteg székely dolgozott, az általa vezetett csoportokban pedig szinte mindenki az volt. Törve beszélte a románt, s valószínű, hogy Prager is a magyart, talán így próbálta életben tartani, frissíteni a gyermekkori anyai nyelvét?) Apám addig is értett a kőhöz, de Emil Prager mellett megismerte a lelkét is a köveknek. A „Főnök”, ahogyan emberei nevezték Emil Pragert, nagyon megbecsülhette apámat, ha már a kőbányában is számított a szakértelmére. Ezt látszik igazolni a Nicolae St. Noica albumában felfedezett csoportkép is, amelyet Emil Prager 50. születésnapi ünneplésén készítettek, s amelyen huszonkilencen vannak, csupán a legközelebbi munkatársai – nem mernék száz százalékra esküdni, de kilencvenkilencre igen, hogy középen ott áll elegánsan édesapám is.

Azt hiszem, szakmai szempontból 1932–38 között a Prager cégnél a legmagasabb iskoláit járta ki.

Emil Prager nem véletlenül vetette ily hatalmas szenvedéllyel, megállás, percnyi nyugalom nélkül magát a munkába. Feledni akart, hiszen családját nem kerülték el a tragédiák. Négy gyermekük született, két fiú, két lány. A kisebbik fiú kiskorában meghal, a nagyobbikat, aki szintén építőmérnök lett, s akire mint életműve folytatójára gondolt az apa, Ioan Pragert huszonnégy éves korában temetik el. Aztán jön az új világ. 1948-ban elveszik a Prager céget, vagyis államosítják. Az 1931-ben a Paris utca 47. szám alatt épített Prager-villát is államosítják, rájuk költöztetnek nyolc családot. Aztán 1961-ben mindenkit kiköltöztetnek, s az épületet átadják a diplomáciai testületnek… (Mintha emlékeznék is rá, a kilencvenes évek elején, amikor német, illetve svéd vízumért napokig álltam a sort, tengtem-lengtem a követségek Páris nevű utcájában, a Prager-villát is láthattam.)

Ó, hogy nem tudtam én, amikor 1978-tól fogvást Bukarestet havonta jártam, a Prager cégről! Biztosan megkerestem volna Emil Pragert, hogy beszéljen apámról, a székelyekről, hisz apám soha nem beszélt nekem bukaresti éveiről. Hirtelen halála miatt nem is volt rá alkalom. És Emil Prager kilencven évet élt. Volt ereje 1948-ban, hatvanéves korában a zéróról újrakezdeni. Állami alkalmazott lett.

Megvakul, de ekkor sem hagyja el örök optimizmusa. Nem tud lemondani a lektúráról, lányai olvasnak fel, s azzal vigasztalja őket, hogy elvégre Borges is vak volt.

1985-ben, kilencvenhat éves korában érte a halál.

Bukarestben nincs egy utcácska, amelyik a nevét viselné.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben