×

Szilencium

E. Bártfai László

2015 // 07-08

Ezt a szilenciumot én azért kaptam, mert megtörtem a csendet.
Csurka István: Nyilatkozat (1986)



A 19. század derekáig, amíg a nemesek és a diákság legkiválóbbjainak némi túlzással második, tanult anyanyelve volt a latin, beszéltek, leveleztek, alkalomadtán verseket faragtak ezen a holt nyelven, a magyar beszédbe, írásba vegyített silentium csendet, hallgatást jelentett. Felszólításként, egyszavas mondatként is gyakran használták. Laczkó Géza regényéből idézek, melynek történeti hűségre törekvő szóhasználatát még bírálói is méltatták: „Az érkező Szelepcsényi magasra emeli papír-tekercses jobb kezét. A zúgás hangos kiabálássá erősül, amelyből recsegve száll föl egy-egy »silentium!«.”1 Jókai Mór elbeszélésében a kollégium tetején holdtöltekor fel s alá sétáló, énekét gitárral kísérő alvajáró miatt összesereglett bámészkodók váltakozva intik csendre egymást a Csendesség!, Csitt!, Pszt!, Silentium! mondatszavakkal.2 A kései latin nyelvhasználat visszaszorultával, majd eltűntével a szó jelentése az imperativusra szűkült. Áprily Lajos Szilencium (1934) című költeményében már archaizáló stíluselem, az egykori diákéveket, az ajánlásban szereplő diáktárs emlékét idézi vissza:

a hold alatt, a nagy szilenciumban,
Domine – hogyha elkiáltanám –
S mozdult a hangom –
Hallgatott az utca

A magyar nyelv értelmező szótárában nem szerepel a szó új életre kelt politikai jelentésárnyalata, a publikálási tilalom.3 Feltehetően nem hanyagságról van szó, hanem a szerkesztők óvatosságáról. Az anyaggyűjtés (az ötvenes évek) és az első kiadás (a VI. kötet 1962-ben jelent meg) idején a kommunisták még javában akasztottak, és szép számmal éltek az országban írók, művészek, tudósok, akiket szilenciumra ítéltek, akiknek a műveit indexre tették, kiállításait betiltották, fellépését megtiltották. A közemberek gondolkodásában elevenen élt ez a lexikai jelentés – a szilencium és az index szavakat sokan ekkor és ebben a használatában ismerték meg –, és a párt óvatos funkcionáriusai, ügybuzgó besúgói még hosszú évtizedekig gondoskodtak arról, hogy a politikai értelemben vett szilencium ne váljon szemantikai vakfolttá. A szilencium évei fordulat a visszaemlékezésekben nemcsak a személyes életidő tagolására szolgál, hanem korszakmegjelölő kifejezés is. A történelem lomtárába vetett „létező szocializmus” emblematikus bútordarabja az asztalfiók volt. Mészöly Miklós írta Németh Lászlónak 1961 júliusában kelt levelében: „a fiók a tanúnk vagy egy-két barát”.4

A szótárszerkesztők persze régebbi, az egyházat ostorozó irodalmi idézeteket is választhattak volna a szilencium ’publikálási tilalom’ jelentésének szemléltetésére, hiszen az egyházi fenyítés és a cenzori kifogás gyakran járt együtt. Misztótfalusi Kis Miklós panaszolja Maga mentségének elöljáró beszédében: „Maga tiszteletes püspök uram a véle való becsületes atyafiakkal tanúbizonyságot tehet, hogy minekutána én kivallottam, az őkegyelmek adjuraciójokra [könyörgésükre], kik adtanak nékem okot és alkalmatosságot, és miképpen, Apologiámnak kinyomtatására, azután tiszteletes Németi uram két nap is volt ott, Tordán tudniillik, és én eléggé instigáltam [ösztönöztem] tiszteletes püspök uramat, hogy kövesse el őkegyelme aránt [iránt], amit fogadott, de egy s más miatt mind [mindig] elmúlt, avagy, hogy őkegyelme [a püspök] jobbnak alította [vélte] levele által imponálni a szilenciumot [csendet parancsolni].”5

Cenzúra és szilencium egy tőről fakad. Voltaképpen a politikai értelemben vett szilencium is egyfajta cenzúra, de nem a művet csonkítja meg vagy tiltja be, hanem magát a szerzőt kényszeríti hallgatásra. A kommunista diktatúrában még ez számított a legenyhébb megtorlásnak az írástudó értelmiséggel szemben. Könyveik nem jelenhettek meg, színpadra nem léphettek, filmet nem forgathattak, műveiket nem állíthatták ki. Az illetékes funkcionáriusok tudtak a tiltásról, íróasztalfiókjukban ott lapult a pártközpontból érkezett legfrissebb lista. Mégis kivételnek számított, ha tudatták az érintettekkel, hogy hallgatásra ítéltettek. Úgy vélték, hogy a nép ellenségei, az osztályidegenek, az imperializmus szálláscsinálói maguktól is rájönnek, hogy az íróasztalfióknak dolgoznak. Csurka István Nyilatkozatát annak idején, 1986-ban a Beszélő szamizdat folyóirat közölte. Sokakra ráillik tömör megfogalmazása: „Ezt a szilenciumot én azért kaptam, mert megtörtem a csendet.”6

A magyar jogban 1874-ig volt hatályban a silentium ’hallgatás vagy nyelvkötés’, az ügyvédek határozott idejű eltiltása hivatásuk gyakorlásától. A bíróság tételesen meghatározott cselekedetek miatt szabhatta ki rájuk e büntetést. Egy korabeli szakszótár tanúsága szerint a „nyelvkötésben marasztaltatott, elhallgattatott” személyeket silentiariusnak is nevezték.7 Eötvös József báró 1845-ben megjelent regényében a fiatal ügyvéd, Tengelyi Jónás „szilenciumot kapott volna, ha az alispán […] nem szólal föl mellette”.8 Az 1820-as évektől a magyar nyelv használata a jogélet minden ágában teret nyert, és ezzel párhuzamosan jogi szótárak és segédkönyvek egész sora jelent meg.9 Az egyik legnépszerűbb bizáki Puky Károly Honni törvény-szótára volt, amely egy esztendő leforgása alatt (1830-ban és 1831-ben) két kiadást is megért. Pest, Nyitra és Nógrád vármegye táblabíráját a magyar nyelv gyarapításának szándéka vezérelte: „fő figyelmemet arra fordítottam, hogy a […] deák szavak Honni nyelvünkön […] tiszta magyarsággal ki fejeztessenek”. Arra is ügyelt, hogy szótárából ne maradjanak ki a „vidéki szóllás módjai”, illetve a „jó régi magyar szavak”.10 A nyelvkötés is ilyen. A szót nem adatolja sem Czuczor Gergely és Fogarasi János (1862–1874), sem Ballagi Mór (1867–1873) szótára. Eredeti ’boszorkányos rontás’ jelentése feledésbe merült.11 A babonás hit szerint a nyelvkötés tényleges némaságot okoz, míg a nyilvános szerepléstől való eltiltás, a „megszólalás” tilalma átvitt értelmű hallgatás.

A szilencium mint ’publikálási tilalom’, illetve ’az ügyvédi hivatás gyakorlásának felfüggesztése’ egyaránt az elrendelt hallgatás fogalmi körébe tartozik. A kollégiumokban viszont a szilencium mind a mai napig ’kötelező tanulási idő’. Szintén elrendelt tevékenység, csendes, de nem szótlan foglalatosság. A jó tanulók halk szóval segíthetnek a tanulásban elakadt társaiknak. A kifüggesztett házirend előírásai megszabják a szilencium helyét (tanulószoba, könyvtárszoba, szilenciumi terem), kezdetét és végét (egy legalább kétórás időszakot a késő délutáni órákban), a tanulást megszakító szünet hosszát, a kötelezettek körét – a diákok a tanulmányi eredmény függvényében kötelező vagy kötetlen szilenciumosok, a rossz tanulóknak pedig pótszilenciumot kell ülniük –, a tanulószobába bevihető taneszközöket és az onnan kitiltott tárgyakat: ételt-italt, mobiltelefont, zenelejátszókat. Kupcsay Felicián folytatásokban megjelent kollégiumi elbeszéléséből kiderül, hogy az első világ­háború előtt a szilenciumra harangozás, a szilenciumra hívó csengetés12 még általános volt, ma már kivételnek számít.

A kollégiumok házirendjében a takarodó ’kötelező pihenési idő’ külön napirendi pont, de a katonai takarodót csak elvétve illetik a szilencium szóval. Amikor a laktanyában az ezredkürtös a szolgálati szabályzat értelmében vagy az elöljáró felcsattanó parancsára a megadott időpontban elfújja a takarodót, akkor a legénységi állomány azon tagjainak, akik nem teljesítenek őrszolgálatot, nyugovóra kell térniük. A parancsértékű szignál takarodót jelez. Ennek jele azonban fegyvernemenként eltért, a gyalogságnak dob, a lovasságnak trombita adta tudtára, hogy ideje nyugovóra térni, a táborba szállt hadaknak pedig takarodólövés. Az öreg Jókai így emlékezett érett férfikora Budapestjére: „Kilenc órakor megzendül a capfenstreich. Tizenkét ezreddobos egy sorban végigmasírozik a Károly-kaszárnya előtti széles országúton, s veri a takarodót, melynek dobpergését az utcai fiatalság kíséri az ismeretes nótával: »Haza, haza, jó katona! Otthon vár a jó vacsora!« […] A Neugebäude négy szegletén ellenben trombitaszóval ismétlik a hívogató szót a lovasoknak; mire siető katonák léptei verdesik a járdát.”13
A kaszárnyák mellett vezető utaknak gyakran adták a Takarodó utca nevet. A Takarodó még ma is minden este felcsendül a laktanyákban és végső búcsúként a kegyeleti szertartásokon. A Magyar Honvédség Alaki Szabályzatában (2010) a kürtjelek között a Takarodó és az Il Silenzio kottája is szerepel. A katonai temetéseken a zenekar kürtöse az Il Silenziót is eljátssza, mégpedig azt a változatot, amelyet az olasz hadseregben Silenzio Fuori Ordinanzának neveznek.

Az Országos Rheumatológiai és Fizioterápiás Intézet (ORFI) folyosóján 2014 márciusában felirat hirdette: „Csendkúra 2–4-ig”. A tábla szövege paranccsal ér fel, tartalmát, hagyományt követő szikár megszövegezését, elkészíttetését és kifüggesztetését az intézmény igazgatója rendeli el. A kórházakban csendes pihenő van, a szanatóriumokban csendkúra vagy csendóra. A szanatóriumi csendet többnyire nem szilenciumnak nevezik, bár a szóhasználat ingadozó. Egyik alkalmatlan időben tett szanatóriumi látogatásom során a szigorú nővér így feddett meg: Nem mehet be. Szilencium van. Nádasdy Ádám a regulatív és a konstitutív szabály különbségét a következő példával érzékeltette: „Csendes pihenőkor tisztán, szépen, hangosan énekelni […] súlyos vétség, de nem a »bel canto« szabályai ellen.”14

A szilencium mint ’kötelező tanulási idő’, illetve ’pihenésre, gyógyulásra rendelt idő’ egyaránt az elrendelt tevékenység fogalmi körébe tartozik. Mindkettő csendes foglalatosság, de nem hallgatás. A megszólalás tilalmát ezért külön ki kell kötni. Az aszódi Petőfi Sándor Gimnázium Gépészeti Szakközépiskola és Kollégium 2012. évi házirendje így rendelkezik erről: „A szilencium idejében: 16.00–18.00-ig a kollégium egész területén csendrendelet van.” Ha a csend és rend jelentése mindig egybeesne, akkor a szilencium mellett nem lett volna szükség külön csendrendeletre is. A szilencium eddig tárgyalt jelentései vagy az elrendelt hallgatás, vagy az elrendelt tevékenység fogalmi körébe tartoznak. A szó éppúgy szolgálhat egy tevékenység tiltására, mint egy másik tevékenység előírására. Jelentése az első esetben átvitt értelmű hallgatás, míg a második esetben egyáltalán nem átvitt értelmű tanulás vagy pihenés. A nyilvánosság elé lépés tilalma sokszor nem törvényeken alapul, hanem a zsarnok szeszélyén múlik, ezért gyakran azt sem tudni, meddig tart. A laktanyák, kollégiumok, szerzetesrendek szabályzaton, házirenden vagy regulán nyugvó előírásai napi rendszerességgel írják elő a pihenést, tanulást vagy imádkozást. A tevékenységet (nyilvános szereplés, a hivatás gyakorlása) tiltó, egyszeri, regulatív cselekedetek és a tevékenységet (pihenés, tanulás, imádkozás) napi rendszerességgel előíró, konstitutív szabályok különbsége kategoriális különbség.

Kaffka Margit egy apácazárda életét mutatta be Hangyaboly című regényében. A beöltözött novíciák, a „sötétkék nyáj” a reggeleket és az estéket is megpróbáltatásként élte meg: „És jaj annak, aki ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is megszegi a reggeli szilenciumot”, illetve „suttogásuk és fiatal kacagásaik neszével a hálófolyosón; esti szilencium órájában is sokszor megbotránkoztatták az öreg testvéreket”.15 A regénybeli Király Erzsi és társai rendre megszegték a szilenciumot, a legenda királyleánya viszont soha: „Ebéd után kétkezi munkát végzett, főként a templom vagy a szent ereklyék díszítésével kapcsolatos dolgokat, ám ekkor sem törte meg a hallgatást.” A tatár elől menekülő IV. Béla király és Mária bizánci hercegnő Dalmáciában Istennek ajánlották fel születendő gyermeküket. Margit leányukat vallásos buzgóság jellemezte, fényes házasság ígéretével sem lehetett visszatéríteni a világi életbe, nem hagyta el a domonkos nővéreket, a Nyulak szigetét: „Rút dolog a kolostorban keresni a megbecsülést, az élvezeteket vagy a haszontalan nyugalmat…, mert a kolostor nem azok lakóhelye, akik a jelen, hanem azoké, akik a jövő javait keresik.”16

A Benedek-rendi szerzetesek regulája megkülönbözteti a hallgatást (taciturnitas) és a csendet (silentium), azaz a csendben maradást. Az előbbi magatartás erény, az utóbbi meghatározott helyeken és időben kötelesség. A teljes csend (summum silentium) étkezés közben van előírva, és éjszaka (a kompletóriumtól az éjszakai istenszolgálat kezdetéig).17 A domonkos apácákat és a bencés szerzeteseket nem köti némasági fogadalom. Sienai Szent Katalin írja: „A szádban tehát hallgatás legyen, vagy egy szent gondolatfűzés az erényről…”18 A szemlélődő rendek némelyike, a kamalduli, karmelita, karthauzi és trappista szerzetesek a tisztasági, szegénységi, engedelmességi fogadalom mellett szakrális némaságot is fogadnak, viselkedésükben egybeindázódik a hallgatás és a csend. A hallgató rendek tagjai az Istennel folytatott párbeszéd lehetőségére áldoznak egy egész életet. A külvilágtól mégsem zárkózhatnak el teljesen. Az apát különös gonddal választja ki az idősebb szerzetesek közül a kapus testvéreket, akik az odatévedő idegent néhány szóval eligazítják. A kolostoron belül pedig jelbeszédet, hangtalan gesztusnyelvet alakítottak ki, nehogy áhítat közben zavarják meg társaikat: „Robert atya egy pillanatra meghökkent, amikor a kapus testvér két ujját végighúzta homlokán, és a kolostor felé mutatott, ami trappista nyelven női látogatót jelent…”19 Ez a sajátos szerzetesi életforma a wittgensteini nyelvjáték fogalmával is jellemezhető, legalábbis abban az értelemben, hogy a kolostori élet mindennapi gyakorlata kijelöli a fogalom érvényességének határait.

Utoljára hagytam azokat az eseteket, amelyekben a szilencium hallgatás és tevékenység értelme egybeesik, mert a hallgatás nem elrendelt, hanem választott tevékenység: hivatás. A klasszikus német filozófiában a müssen–sollen ellentétpárral érzékeltették ezt a különbséget. A papok, szerzetesek, apácák rendszerint azért hallgatnak, hogy hallgatásukkal közelebb kerüljenek Istenhez. Nem a büntetés elkerülése, a dicséret kiérdemlése, a ranglétrán való feljebb jutás vágya ösztökéli őket, hanem az üdvösség elnyerése. A szemináriumok, zárdák, kolostorok szilenciuma nem átvitt értelmű, hanem tényleges hallgatás. A szószátyár író, a jó svádájú ügyvéd viszont hosszasan ecseteli megbízhatónak tartott sorstársainak, hogy szilenciumra ítélték: Hallgatnia kell! Itt válik el egymástól a parancs vagy rendelkezés követése, a normához igazodó társadalmi cselekvés, illetve a belső úton való szakadatlan előrehaladás, a türelmes várakozás a „csend foganta kegyelemre”.20 Max Weber írja hátrahagyott művében: „A belső magatartás […] csak akkor társadalmi cselekvés, ha mások viselkedéséhez igazodik. A vallásos viselkedés […] nem társadalmi cselekvés, ha megmarad kontemplációnak, magányos imának stb.”21

A csendhallgatás ritka, a szóbeszéd gyakori szókapcsolat. Az összetételt alkotó szavak – csend + hallgatás, illetve szó + beszéd – pleonazmust sejtetnek, de csak látszólag hasonlítanak a búbánatra vagy a használatból kikopott, a 19. század közepe táján még gyakori örömélvezetre: „Egy kis maradványa a haragnak Amélie *** ellen nevelte buzgalmát, hozzájárulván még kéjvonzalmihoz a megbosszulási örömélvezet.”22 Mivel a búbánat és az örömélvezet elő- és utótagja, illetve az összetétel maga ugyanazt jelenti, az előtag pusztán a nyomatékosítást szolgálja. A szóbeszéd is az alanyi szóösszetételek számát gyarapítja, de előtagja nem szolgálhatja pusztán a nyomatékosítást, mert ’híresztelés, pletyka’ jelentése nem vezethető le az összetevők jelentéséből. A szinonimák egybe­kapcsolása a csendhallgatás esetében sem mértéket jelez, csak távoli atyafiság fűzi a német das Stillschweigen (mély hallgatás, teljes titoktartás, diszkréció) főnévhez. A nem igekötős igéből képzett -ás/-és képzős főnevekre gyakran jellemző az esemény–eredmény kétértelműség: Az oroszlán simogatása veszélyes.23 A hallgat ráadásul egyaránt kifejezheti a tárgy nélküli ’nem beszél’ (csendben van) és a ’hallgat valakit vagy valamit’ (szándékosan észlel) jelentéseket. A csend hallgatása fenséges mondatról ezért önmagában nem lehet eldönteni, vajon a csend hallgat-e, vagy a csendet hallgatják. Mivel a csend nem igazi ágens – a köznyelvben rendszerint alanytalan mondatokban fordul elő: Csend van –, valószínű, hogy az utóbbiról van szó. Ha a csendhallgatás jelöletlen tárgyi összetétel, akkor a zenehallgatás, lemezhallgatás, rádióhallgatás szóbokorral mutat rokonságot. A szerzetes a csendet hallgatja cellájában, ahogy a tizenéves a neki szóló zenét bömbölteti, a nyugdíjas pedig a rádiót.

Marcell atya meghatározó szerepet tulajdonított elmélkedéseiben a csendhallgatásnak. A győri karmelita szerzetes a szilencium két, egymásra épülő válfaját különböztette meg: a külsőt és a belsőt. Először azt kell megtanulni, hogyan zárható ki a külvilág. A remeték és a szemlélődő rendek szerzetesei a tökéletességig fejlesztették „az életszentség technikáját”, a szemfékezést és a hallgatást. A második stádiumba az jut el, aki képes megzabolázni szenvedélyeit, ekkor lelkébe „beköltözik […] és állandósul a silentium, a belső csendhallgatás”. Ha a szerzetes elsajátította a belső csendhallgatást, reményei szerint arra is képes lesz, hogy meghallja Isten szavát: „az igazi hallgatást, a háboríthatatlant, a magány szent, drága csöndjét a cellájában találja meg a boldog kármelita. […] Itt – beszél a csönd. […] a négy fehér fal, a szent Corpus nélküli barna kereszt és a titokzatos magány, ahol a hallgató lélek tartja nászát isteni Jegyesével – Jézussal.”24 A teológiában járatlan olvasó talán meglepődik az érzéki szerelemre utaló szavakon, de a sarutlan karmeliták nagy misztikus költője, Keresztes Szent János is a „szerelem vágyától lángokban égve” kaptatott felfelé A Kármel hegyére vezető úton.25

A magyar szépirodalomnak is rendkívül hálás témája az égi és földi szerelem szembeállítása. Két ismert magyar regény hőse is a szakrális némaságot választotta beteljesületlen szerelme, illetve önnön gyámoltalansága miatt. Eötvös József regényalakja, Gusztáv a karthauzi rend anyakolostorába, a La Grande Chartreuse-be kopogtatott be, Just Béla idegenje pedig a trappisták tamiéi apátságába tért vissza a tengerparti románcból.26 A trappista szerzeteseket silentiariusnak is hívták, de az elnevezés tulajdonnévként is szolgált, írói álnévként is használták. Paulosz Szilentiariosz, a 6. században élt tudós költő, a testi szerelem megéneklője I. Jusztinianosz császár odaadó híve volt. Onnan kapta a nevét, hogy a bizánci udvarban silentiarius imperialisnak nevezték a palota rendjéért és csendjéért felelős férfiút. Søren Kierkegaard a Félelem és reszketést (1843) álnéven írta, a Johannes de silentio nevet választotta, hogy a megszólalás képtelenségére utaló beszélő névvel érzékeltesse az erkölcs és a hit paradoxonát az ótestamentumi Ábrahám történetében.

A szilencium a sorra vett esetek mindegyikében esemény jelentésű főnév, úgyhogy az idevágó szócikk pontjainak tartalmaznia kellene az esemény szereplőit és a részeseményeket leíró forgatókönyvet. Mivel a kurta szótári meghatározás – például „a tanulás ideje a kollégiumban”27 – elfedi a főnév eseményszerűségét, az értelmezőnek enthümematikus következtetésekre kell hagyatkoznia. A kollégiumi szilencium részeseményekre bontható: t1 időpontban szabadfoglalkozás van: a diákok a kollégium területén beszélgetnek, ugratják egymást, fociznak; t2 időpontban tanfelszerelésükkel meg kell jelenniük a kijelölt teremben; t3 időpontban el kell kezdeniük a tanulást. A politikai értelemben vett szilencium szintén három részeseményre tagolódik: t1 időpontban az író közreadott műve kiváltja a hatalom nemtetszését; t2 időpontban az „illetékes” szilenciumra ítéli az írót; t3 időponttól az író nem közölheti műveit.28 A három különböző időponthoz tartozó állapotok, illetve cselekedetek – a szilenciumra ítélés, illetve a kollégiumi szilencium – forgatókönyve megszabja a szóban forgó esemény részeseményeinek sorrendjét. A kolostorok, zárdák szilenciuma is az előbbiek mintájára bontható részeseményekre, egyedül az örök némaságot fogadott szerzetes atyák belső csendhallgatásának szerkezeti váza tér el ettől, mert sohasem lehetnek biztosak abban, hogy valóban létrejön az Istennel folytatott párbeszéd.

A keretszemantika (frame semantics) kidolgozása a 2014 februárjában elhunyt Charles J. Fillmore nevéhez fűződik, aki az új elemzési eszközt egyben a megértést segítő és az emlékezetet tagoló sémának is tekintette.29 Minden szó meghatározott keretet hív elő – a hétfő szó az évet hónapokra, a hónapot hetekre, a hetet napokra felosztó naptár keretét –, az esemény jelentésű főnevek keretébe – Fillmore két nevezetes példája az adásvétel és az esküvő – viszont szükségképpen beletartoznak a szereplők és a forgatókönyv (script) is. Keretből több van, mint forgatókönyvből. Az imént vázolt forgatókönyvek mélyen beágyazódnak a társadalom életébe, végletekig lecsupaszított nyelvi elemzésük is felfogható formális szociológiai vázként, de minél részletesebb a szemantikai keret leírása, annál inkább tekinthető antropológiai elemzésnek, az intézményi hátteret körvonalazó cselekvéselméletnek. A lexikai jelentés, a mindennapi tudás és az akár vaskos monográfiává terebélyesedő elemzés között csak önkényesen vonható meg a határ.

Ha az adott szótári egység poliszém, mint amilyen a szilencium is, akkor használata – kimondása vagy leírása – több keretet is előhívhat.30 A keret fogalmába beletartozik a helyszín (laktanya, kollégium, kolostor, ügyvédi iroda, bíróság, avagy az ország egész területe), a szereplők két csoportja (ügyeletes tiszt–közkatonák, ügyelő tanár–kollégisták, perjel–szerzetesek, bíró–ügyvédek), a szabály (szabályzat, házirend, regula, törvény, a zsarnok önkénye) vagy parancs (a szilencium elrendelése, kihirdetése), esetleg szignál (kürtszó, szilenciumra csengetés, kolostori harang), a szankció (a parancs vagy rendelkezés be nem tartása miatt kilátásba helyezett büntetés) és a részesemények sorrendjét tartalmazó forgatókönyv. A keret fogalma a tárgyalt esetekben két értelemben is kulturális modellnek tekinthető: a kisebb-nagyobb közösségek tagjai számára egyszerre állapítja meg a közös szóértelmezés és a legitim rend képzetéhez (Max Weber) vagy a normához igazodó egyéni cselekvés (Georg Henrik von Wright) határait, ezért a szilencium forgatókönyvei nem írhatók le modális operátorok használata nélkül.31

A felsorolt esetekben szabályok, normák, konvenciók alkotják azt a modális hátteret, amelyből következik, hogy a cselekvőnek az adott helyszínen az adott időben mit szükséges és mit szabad tennie. A parancs, tiltás vagy engedélyezés szabatos leírásához mindenképpen szükséges két deontikus operátor: a kötelező és a megengedett. A csendhallgatás ismét kivétel. Ez esetben nem parancsról vagy engedelmességről van szó, csak puszta óhajról, grammatikai jellegzetessége ezért nem a felszólító, hanem a feltételes módú igealak: Bárcsak szólnál hozzám, Istenem! A cselekvő kívánságát kifejező buletikus modalitás abban különbözik a deontikustól, hogy nem kell hozzá felhatalmazás: parancsot csak az arra felhatalmazott személy adhat, kívánni viszont bárki bármit kívánhat. A másik fontos különbség az, hogy a fohászkodó félnek nincs hatalma afelett, akihez fohászkodik, akaratát nem tudja rákényszeríteni, és – a paranccsal ellentétben – lehetetlent is kívánhat.32

Jegyzetek

1 Laczkó Géza, Német maszlag, török áfium, Nyugat, 1913/18, 415.

2 Vö. Jókai Mór, A debreceni lunátikus, Fekete Sas, Budapest, 2001, 102, 105.

3 A Magyar Nyelv Értelmező Szótára, főszerk. Bárczi Géza–Országh László, VI. Akadémiai, Budapest, 1962, 277.

4 Fogarassy Miklós, Németh László és Mészöly Miklós levélváltása, Forrás, 2009/6, 96–97.

5 Misztótfalusi Kis Miklós, Maga személyének, életének és különös cselekedetinek mentsége, melyet az irégyek ellen, kik a közönséges jónak ezaránt meggátolói, írni kényszeríttetett, Szépirodalmi, Budapest, 1952, 36. A T. (= tiszteletes) és a t. i. (= tudniillik) rövidítést feloldottam.

6 Csurka István, Nyilatkozat = Beszélő összkiadás II. (11–20. szám, 1984–1987.) s. a. r. Havas Fanny, AB-Beszélő, Budapest, 1992, 606. Újabban lásd Ács Margit, Csoóri Sándor és Csurka István szilenciuma a nyolcvanas években, Hitel, 2013/11, 23–29.

7 Honni törvény-szótár, szerk. Bizáki Puky Károly, Füskúti Landerer Lajos, Pozsony, 1831, 185.

8 Eötvös József, A falu jegyzője, Szépirodalmi, Budapest, 1969. I., 58.

9 Vö. Szép Beáta, Adalékok a magyar jogi szaknyelv kialakulásához, Magyar Nyelvőr, 2009/3, 315.

10 Bizáki Puky Károly, i. m ., 4., 5.

11 Vö. Kertész Manó, Szokásmondások. Nyelvünk művelődéstörténeti emlékei, Helikon, Budapest, é. n. [1985], 68–69.

12 Kupcsay Felicián, Egy kézcsók, Nyugat, 1908/11, 605., 618.

13 Jókai Mór, A hajdani hangos Budapest = A hajdani hangos Budapest. Magyar írók novellái Budapestről, Új Palatinus Könyvesház, Budapest, 2002, 11. A beszédes Zapfenstreich (a hordó csapjának kiütése) kifejezés a harmincéves háború idején (1618–1648) vette fel a ’takarodó’ jelentést. A jelentésváltozás oka két messze hangzó esemény egyidejűsége vagy szoros egymásutánisága. A takarodót jelző dobszót követően „az ezredfoglár a síposok és dobosok kíséretében végigjárta a markotányosok sátrait”, miközben a söröshordókból kiütötték a csapokat, és dugókat vertek a hordókba. Vö. Marosi László, Két évszázad katonazenéje Magyarországon. A magyarországi katonazene története. Katonakarmesterek 1741–1945, Zrínyi, Budapest, 2011, 19. A császári hadsereg vezényleti nyelvéből átvett Zapfenstreich magyar capistráng ~ csapistráng alakváltozatai népetimológiával keletkeztek, és a 18. század végétől adatolhatók nyelvünkben.

14 Nádasdy Ádám, Kétféle szabály – kétféle szabályszegés = Kálmán László–Nádasdy Ádám, Hárompercesek a nyelvről, Osiris, Budapest, 1999, 36.

15 Kaffka Margit, Hangyaboly, Móra, Budapest, 1991, 7., 58.

16 Boldog Margit élettörténete = Árpád-házi Szent Margit legrégibb legendája és szentté avatási pere, Balassi, Budapest, 1999, 31., 33.

17 Szent Benedek regulája = Népek nagy nevelője… Szent Benedeknek, Európa Védőszentjének emlékezete, Szent István Társulat, Budapest, 1981, 115–116., 120., 150.; 145., 150., 155., 159.

18 Sziénai Szent Katalin, Dialógus, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 176.

19 Just Béla, Hajnali kettő, Szent István Társulat, Budapest, 1989, 34.

20 Sík Sándor, Az ima elmélete, Vigilia, 1964/3, 141. A szerkesztők Sík Sándor hátrahagyott írásaiból közölték ezt a tanulmányt.

21 Max Weber, Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Szociológiai kategóriatan, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 51.

22 Amélie ***. Folytatásokban közölt regény a Revue de Paris-ból, Ábrázolt Folyóirat (Kassa), 1848/9, 66.

23 Vö. Kiefer Ferenc, Jelentéselmélet, Corvina, Budapest, 2007, 165.

24 P. Marcell, Kolostori iskola a Kármelen. Elindulás a tökéletesség útján, Szent István Társulat, Budapest, 1942, 130., 194., 143.

25 Subida del Monte Carmelo (1581–1585). Az eredeti: con ansias, en amores inflamada. Fordította: Takács Zsuzsa.

26 Vö. Eötvös József, A karthausi = A karthausi – Versek – Drámák, Magyar Helikon, Budapest, 1973, 27., illetve Just Béla, i. m., 34.

27 Régi Szavak Szótára. Kihalt, elfeledett és kiveszőben lévő szavak, szóalakok és szójelentések magyarázata, főszerk. Kiss Gábor, Tinta, Budapest, 2012, 397.

28 Vö. Kiefer Ferenc, i. m., 118–119.

29 Vö. Charles J. Fillmore, Frame Semantics and the Nature of Language = Annals of the New York Academy of Sciences: Conference on the Origin and Development of Language and Speech, Vol. 280., 1976, 23.

30 Vö. Uő: Frame Semantics = Cognitive Linguistics: Basic Readings, szerk. Dirk Geeraerts, Mouton de Gruyter, The Hague–Berlin, 2006, 386.

31 Georg Henrik von Wright, Norm and Action. A Logical Enquiry, Routledge & Kegan Paul, London and Henley, 1977. A finn filozófus ebben a könyvében összegezte az ötvenes évek elejétől közzétett deontikus logikai vizsgálódásainak eredményeit.

32 Vö. Kiefer Ferenc, Lehetőség és szükségszerűség. Tanulmányok a nyelvi modalitás köréből, Tinta, Budapest, 2005, 62.

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben