Szalay Károly: Szent Jeromos éjszakája
Kemsei István
2015 // 07-08
A lélek utaztatása az időn át minden ember lehető legkalandosabb és legösztönösebb, mindenekelőtt azonban legkényszerűbb vállalkozása. Mert ez az útra kelés, utazás, megérkezés hármasságába kódolt kalandsorozat a szó legteljesebb értelmében nem más, mint az individuum személyre szabott, külön élete. Még akkor is a legszemélyesebb kaland, ha – ahogy Szalay Károly „spirituális pikareszk” regényében Szent Jeromosé – a lehető legerősebb kötelékkel van rögzítve az abszolút szakrálishoz: Istenhez, akinek magánvalójáról, sorsot irányító szerepéről csupán egyetlen „kézzelfogható” bizonyítékunk van: ellentétének, a Sátánnak létezése. És viszont. Minden további ismeret hitéleti kérdés. Egyszerűbben leképezve: a szenttel szemben mindig ott áll a profán. A jóval szemben a rossz. És így tovább, le, egészen az etikai magatartás leghétköznapibb szembeállításaiig. Akár elfogadjuk, akár nem: ezeknek a folytonos szembeállításoknak a mindennapos küzdelméből áll össze ma is, sőt, amíg világ a világ, amit embernek nevezünk. Éljen bár a civilizált emberiség bármely korában, mindig ezekkel az alap-ambivalenciákkal kell szembenéznie. És mivel évei számának növekedésével mindezen alapvetésekkel nap mint nap megküzdeni kénytelen, a küzdés folyamata maga a titok, a benső ismeretlen. Az e legbensőbb ismeretlen útmutatása által vezérelt „picaro”, a csavargó (a lét utazója) megszületik, felnő, és elindul valamerre (képzeletében, lélekfejlődésében, akárhol), s útja, létének ellentmondásai során új és új ismeretekkel, tapasztalatokkal gazdagodik. Ez az utazás születéstől halálig tartó, de egyáltalán nincs biztosíték arra, hogy az utazó a halállal céljához érkezik. Nem mintha a léleknek nem lenne feltételezhető, de mindenkori, vele született, testen kívüli célja, legyen ez akár a külső, akár a benső utazás lehetőségei, minősége stb., az mégis behatárolt és buktatókkal, kérdésekkel terhelt.
Kérdezhetünk-e mi is, ehhez a kezdeti és végponthoz érkezve? Persze. Hiszen ez a dolga az olvasónak. Miért éppen Szent Jeromos (347–420) a kiválasztott középponti figurája a regénynek? Hiszen voltak a Szalay által ábrázolt 4–5. évszázadfordulón Jeromoshoz hasonló, talán még nála is jelesebb alakjai az istenhitek válságokkal terhelt, korabeli variációi (pl. az Iliász-beli vadság korát idéző Mithras-hit) közül győzedelmesen kiemelkedő kereszténységnek. Például a Szókratész módján – talán éppen a görög filozófus vagy közelebbről: az ókeresztény próféták példáját követve – egyetlen gondolatát le nem jegyző Szent Ambrus (334 k.–397) vagy az első nagy vallásfilozófus, Szent Ágoston (354–430). Lehetett volna lehetősége kettejük sorsa közül is döntenie Szalay Károlynak. Ő azonban írói alkatára jellemző módon a harmadik alak megformálását, a legellentmondásosabb, legizgalmasabb jelenséget választotta. Szent Jeromost, aki egészen emberből s nem holmi legendából és merő karizmából volt megformálva, hanem máig élő húsból és vérből.
Ennyit tesz az írói lelemény és a kacifántos írói szándék. Az imént említett Szent Ambrus élete és munkássága, kereszténységre és az eljövendő európai kultúrára vonatkoztathatóan: példa. Szent Ágostoné ugyancsak. A különbség a három nagy személyiség között annyi, hogy Szent Jeromos egészen belőlünk van, nem csupán eszméből és elhivatottságból. Földi vágyakból és éteri gondolatokból egyszerre. Küldetéstudatból és a vele járó, önmagát és másokat gyötrő küzdelmekből. Hiúságból, esendőségből és a nagyság tudatának pózaiból.
Szalay Károly új könyve a szerző által megadott műfaji meghatározás szerint „spirituális pikareszk” – s ezt csak a szemléző teszi hozzá: (ál)-történelmi regény. Szerfelett ravasz mű, s az olvasónak szánt csapdákkal kecsegtető. Valóságos létdzsungel burjánzik itt a szemünk láttára, kultúra halódik és van születőben, egy, eddig pusztán sémáiban ismert és felszínesen feldolgozott világ mutatja meg valódi arcát, amiben nem lehetetlen eltévedni a vertikálisan és horizontálisan, időben és térben összecsapódó vidravasak rengetegében.
A befogadás nehézségeivel elfoglalt gondolat főként a liánok szövedéke közül kivezető kényelmes ösvényt keresi, amikor felüti a könyvet. Első olvasatban a megszokott, idealizáló, aktuálizálható eszmevilágokat sugalmazó történelmi-életrajzi regényt várja Szent Jeromos életéről. S majdnem hiánytalan „kiszolgálásban” van része. Hiszen a történetmesélés felszínén a lehető legaprólékosabb kidolgozásban megkapja Szent Jeromos életleírását. Korrajzot, hiteles környzetet is adalékol hozzá a szerző, nem is akármilyen gazdagságban felkínálva. A mindennapi élet legapróbb mozzanatainak ismeretein, a korabeli gasztronómián, a fürdőkultúrán, utazási szokásokon és kikötői nyüzsgéseken stb. keresztül egészen a római művészetig, a szerző szerteágazó ismeretkészletéből kitelhető minden lehetségest. A teljes, 4. századbeli, dekadenciába fordult Római Birodalmat, amiből egyetlen dolog hiányzik csupán: a császárság hatalom által biztosított rendje. Ami azelőtt még egyben tartja Rómát, ugyanaz, ami belső vesztét fogja okozni: egy, a birodalom több száz éves kultúrájától idegen új eszmevilág, a kereszténység rohamos gyorsaságú térnyerése.
Szent Jeromos életének hetvenhárom éve alatt tizenkét császár uralkodott Rómában, keletiek, nyugatiak egyaránt, és legalább annyi trónbitorló, egy napig császár. Az állam, az állami irányítás szétesőben volt, előjeleiben megmutatta magát az ókort felváltó középkor, a limesek közvetlen közelében alakulófélben lévő „barbár” államkezdemények Róma elleni identitásukat erősítendőn összefogó törzsszövetségek képében előrevetítették a kívülről betörő, törvényszerűen bekövetkező összeomlást; a végzetet hozó hunok is elindultak már nyugatra a mongol puszták felől. Szent Jeromosnak még tíz éve van hátra életéből, amikor Alarik gótjai kirabolják Rómát (410). 452-ben Attila hadai vonulnak a város falai alá, s a legenda szerint csak a pápa közbenjárására fordulnak vissza. Alig több mint két évtized múlva, 476-ban Odoaker végképp megadja az akkor már csak nevében létező, kulturálisan is szétesett birodalomnak a kegyelemdöfést.
Szalay regényének viszont nem dolga ezekkel a történelmi eseményekkel bíbelődni. Jóvoltából cserébe viszont bámulatos világba csöppenünk. Hála a szerző mélyreható művészettörténeti, kultúrtörténeti, művelődéstörténeti stb. ismereteinek – egy pillanatra se feledjük: az olvasó külön nyeresége, hogy Szalay Károly egyike (nagyon kevesen vannak már kívüle) korunk legműveltebb s egy elveszőfélben lévő műveltségeszményt képviselő koponyáinak –, részletes, átélt és átélhető képet kaphatunk egy fejlődése csúcsán álló civilizáció körülbelül fél évszázadáról, egy majd kontinensnyi birodalomról, amelyet jól karbantartott utak hálóznak be, az utak mentén napi járóföldre megpihenőhelyek, korabeli csárdák és szállodák, istállóikban váltó lovakkal-öszvérekkel (ezekből a szálláshelyekből lesznek ezer évvel később a Török Birodalom és az arab világ cseppel se több kényelemmel szolgáló karavánszerájai), tengerén, a Földközi-tengeren menetrend szerinti hajójáratok közlekednek árukkal megrakodva, postával és utazókkal, sőt: a Keletre kíváncsi turistákkal telezsúfolva Róma, Bizánc és a Közel-Kelet élettől pezsgő kikötővárosai között, s a mindenfajta hírek, eszmecserélések naprakészen jutnak el e kultúráját kiterjesztő és önnön súlyától összeomló glóbus egyik sarkából a másikába. Mindenki tud minden eseményről, a birodalom távoli sarkaiban is, mégpedig mindenről és mindenkiről, lett légyen szó pletykákról, politikáról, írott művészetről, egyházi, vallási kérdésekről, vitákról, irányzatokról.
Szalay Károly valóságosan lubickol a késő római élet legapróbb részleteinek ábrázolásában. Mindvégig érezteti az olvasóval, hogy élvezi is azt, ahogyan és amiről ír. Sőt, szatirikus faunarca ki-kivillan a legszakrálisabbnak szánt bekezdések szövete mögül is. A tudós művelődéstörténész író pajkos öröme süt át a szövegen. Legalább nem porlad el a semmibe az egyetemes emberiről felhalmozott tudásának – kisebb? nagyobb? – jobbik része.
Szent Jeromos alapszándékai és hivatása szerint exegéta volt, vagyis bibliamagyarázó. Fordító és mániákus levelező. Damasus pápa megbízásából görög eredeti alapján újrafordította az ólatin Bibliát, a Vetus Latinát, ami újrafordítást a 13. századtól kezdve Vulgatának nevezünk, s máig alapműve a keresztény kultúrának. De az eredeti héber szöveg alapján újrafordította az Ószövetséget is. Ugyanakkor 117 levele maradt fenn – egy hosszú, ám apokrif, Marcellához szóló levelét „idézi” is Szalay –, a szinte grafomán levelező személyében akár egy 4–5. századi Kazinczy Ferencet is tisztelhetünk, azzal a különbséggel talán, hogy Jeromost nem taszította anyagi romlásba ez a szenvedély. Fontos szerepet játszott ez az exegétai hivatás a korai kereszténység életében, az egyház megerősítésének folyamatában, hiszen a korabeli bibliamagyarázók által közvetített homíliák eredeti feladata volt a nagyrészt írástudatlan hallgatóság meggyőzése az Újszövetség által hirdetett tanok metaforái kibontásának hitelességéről. Jeromost azonban – mint minden zsenit – utolérte önnön végzete. Miközben meggyőződéssel vallotta, hogy a Szentírást az egyház felfogásának megfelelően kell magyarázni, homíliáiban fontos szerepet játszott a nálunk Madách művéből ismerős „homousion” és a „homoiusion”, a vegytiszta tanítás és a tévtanok küzdelmének, a sokszor üresen tartalmatlan, már-már hatalmi-politikai szándékú szofisztika csatározásainak eszmeharca, amely nemegyszer szakadásig feszítette az addig összetartó erőket.
„Hovatovább az egész Római Birodalom keresztény hitre tér, de máris túl sokféle keresztényt ismerünk, és szűztől szerzetesig, püspöktől remetéig kevesen értik a kereszténység lényegét, kvintesszenciáját, azt, amivel forradalmasította az emberiséget, az emberi gondolkodást, erkölcsöt és az életformát is. A szeretet vallása a kereszténység. És nézd! Nem kell már félned a pogányoktól, hogy mártírt magasztosítanak belőled. De félned kell a hittársaidtól, mert ariánusnak vagy antiariánusnak minősítenek, és akkor száműznek, kiközösítenek. A kereszténység hivatalos győzelme után megszabadult a külső ellenségeitől, de a belső ellenség sokkal veszedelmesebb, mert amíg a külső gyűlölködők erősítették a hitünket, megerősödtünk, a belső ellenség viszont halálosan legyöngíthet. Szétmarcangolja a tartásunkat, az öntudatunkat, az ellenálló képességünket, elporlaszt.”
A kereszténység „hivatalos” győzelmének dátuma 313, amikor is Constantinus császár és keleti uralkodótársa, Licinius kiadják a milánói ediktumot, amely engedélyezi a keresztény vallás szabad gyakorlását, s ezzel a történettudomány szempontjából ugyan nem hivatalosan, de valójában tényszerűen lezárja mindazt, amit az ókor csodájának nevezhetünk, s megnyitja az utat a „sötét középkor”, egy új civilizációs felépítmény előtt.
Erősen gyanítható, hogy nem a történelmiregény-író szándékától függ, hogy megírandó műve tartalmaz-e majd saját korának szóló üzenetet, azaz lesz-e a regénynek a mához szóló „áthallása”, kifejezetten didaktikus célzata. A szándék benne rejlik a történetmesélői öntudatlanban. Ez az öntudatlan pedig rendre a hasonlóra fókuszál, nem pedig az elválasztóra. Már annak is üzenetértéke van, hogy Szalay – egy hanyatlónak tudott civilizáció képviselője – egy lehanyatló kort ragad meg a maga kitapintható valóságában, középpontjában egy olyan figurával, aki műveltségénél, felkészültségénél s elsősorban tudatosultabb s nyilvánvalóan ambivalenciákkal terheltebb hiténél fogva felette áll a többnyire vakon előretapogatózó – s valljuk be: műveletlenségével és tudatlanságával kérkedő – koráramlatoknak, azok kicsinyes érdekekből fakadó, sehova nem vezető hitvitáinak.
Az imént idézett, Jeromos-barát Bonosusnak szájába adott mondatok a pártoskodás meddő és haszontalan, sőt öncélúan önpusztító mivoltáról bizonyosan a ma élő utókornak is szólnak, ennélfogva a regény kulcsmondatainak tekinthetők. Azt is mondhatjuk, megérkeztünk mai világunkba, félig üres tarsolyunkban ezzel a máig ki nem bontott, Jeromos által leírt igazsággal: „A mi dolgunk az akarás és a nem akarás, de Isten irgalma nélkül még az sem a miénk, ami a miénk.”
A regény nagy erénye, hogy elejétől a végéig az ókor zárlatának eszmei és történelmi válságában tudja marasztalni olvasóját. Amit ebből láthatunk, az maga a csodálatra méltó modernség, az ellentmondásaiban, gyarlóságaiban is ízig-vérig korszerű gondolatvilág, amit máig sem haladott túl az emberiség, pedig volt rá kétezer éve, hogy átgondolja, újraképezze.
S amelynek középponti figurája mégsem a térben – Galliától Betlehemig – és kultúrában – Platóntól az Újszövetségig – világokat beutazó Szent Jeromos, hanem maga a Történelem. (Kairosz, 2014)