Sárl Bódi és Héléne Dütoá ideje

Nem sejtem, merre jársz. Nem sejted, merre bolygok.
Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog.
Charles Baudelaire: À une passante
(Babits M. nyomán V. P.)

Már amikor bezárja
lakása ajtaját, s ki-
lép a függőfolyosóra,
hallja a lépcsősen
lejtő keresztutcából
a kimért kopogást.
Kecsesen emelgeti lábát,
gondolja Sárl. A hölgy
magas sarkú kiscsizmát
vagy pántos cipőt hord,
morogja félhangon.
Nem szeretem, ha nagyon
szaporázza. Eleshet. Itt
suhan el mindjárt a tárt
kapuszárnyak előtt.
Mint minden nap.
Ma mégis, mintha…
Sárl, igyekezz.
Fején széles karimájú,
fekete szombréro, alóla
fekete haj hullámzik
elő, nyakában ezüst-
csíkos, nem tekert, rakott
selyemsál, gyémánttal. Ma
valahogy nehezen várakozom.
Mi ez. Miért. Most akkor…
Lábujjhegyen, két kézzel
elállja a besütő napfényt.
Mit akarok. Mindent. Őt
egészen. Megmondom neki.
Megmondom. Ő is tudja.
Kék-sárga selyemszoknya
harangoz lába körül.
Nézi az út köveit. Ring
rajtuk a nő. Hélén Dütoá.
Gyönyörű. Sárl elhűlve
tapogatja végig szemmel
alakját. Nem rejti ruhája,
betakarja. Lassít. Megáll
a kapuban. Ránéz Sárlra.
Ítélet alatt a költő.
Tudtam, hogy itt vagy.
Ez a mélykék, sötét bogarú
szempár nem néz, áthatol
kíméletesen, de fenékig.
Nem téved. Enyém vagy,
Sárl, de én nem a tiéd.
Csak ez a villámlás.
És a levél. Gyere lassan
utánam. Neked írtam.
Nem akarom, kiabál Sárl,
nem akarom, érted?, súgja.
A nő szeme kinyílik.
Súlyos benne a sötétlő
kék, mint a penge-acél.
Semmi, szerelmem, semmi,
csak ez a villámlás.
Sebet ejt mindkettőnkön.
Tudom, nekem is fáj…
Fölcsippenti a szoknyáját,
lépked lefelé. Jobbjában
összehajtogatott levelet
tart, visszapillant Sárlra,
s beilleszti a ház két
szoros téglája közé. El-
feketült szemmel könyörög,
de üt is, védekezik, ég
veled, szerelmem. Járda
mellett áll a konflis.
Kocsisa segít föllépni
a lépcsőn, eltűnik a
selyemszoknya a kocsi
mélyében, ostor pattog,
s két nagy küllős keréken
legurulnak a tengerpartra.
Sárl nekiszédül a falnak.
Artikulálatlan nyögés
szakad ki a torkából, gyere
vissza, te dög, gyere vissza
hóhérom, gyönyörű, gyere…
Hogy lehet így… kezében
a levél: Drágám, mennem
kell Amerikába. Vár a
családom. Szeretlek,
évek óta szeretlek.
Soha többé nem láthatsz.
Én csak a vizet nézem.
A tenger te magad vagy.
Ne tépd össze levelem.
…Sárl leereszkedik egy
kerékvető kőgolyóra. Nagy
kalapja elfödi arcát.
Kiesik kezéből a levél.
Rázkódik a válla.
Dél van. Itt is, ott is
kondulnak, konganak
csikorogva a harangok.

Gyónás

G. Mahlernek

Ó, te Feketeszájú,
jól megfizetett neked
a sötétség. Ütlegekben,
szíjostorban mérve ki
jussod. Ott látom köztük
magamat, bőrnadrágban.
Elfutnánk innen leg-
szívesebben. Nem enged
nagyurunk, a kegyetlenség.
Fölingerli magát, kész-
tessük visszaütésre az
ártatlant. De ez csak
tekereg, csúszik alá,
nyeli alvadt vérét,
nyálát, falja mohón
a halálát… Gyorsabban,

már nem bírjuk!
Épp idejében görnyed
a kőoszlop tövibe.
Lecsuklik a feje,
csupa seb, sav,
izzadt csuklójánál
visszacsavart csönd.
Befejeztük. Nézem. El-
vezényelnek minket.
Odakiáltanak értem:
Gyere már!… Hova?
Nagyon durva a válasz.
Nincs kedvem vigyorogni.
Az ónkupát nyújtom neki,
meg a zsebkendőmet.
Nem iszik, mert nem tud,
de vet rám egy pillantást.

A Szvjatoszláv

Richter, ez a kolosszus
elvan a billentyűkkel.
Mintha keresgélne.
Halk, szelíd. Megleli
végre Schubertet.
Néha mellé üt, de
komoly. Hogy’ készül
benne az erdőtűz.
Mégis elemi gyöngésdég
árad két robajlás közt
az ujja alól.

Dúdol… Richter, te

kisfiú, égi gyerek vagy.
Rajzolgathatsz. De már itt
oson körülöttünk
sárga csíkjaival
Rachmanyinov fenevadja.
Az a tölgy pedig a
moszkvai parkban, mit
a koncert utáni
rohanásod végén
megölelsz, vár téged,
lomblengés nélkül.