×

S. Varga Pál: Az újraszőtt háló

Nemesné Matus Zsanett

2015 // 07-08
„Az ember jelentések maga szőtte hálójában függő állat” – kezdi Clifford Geertz antropológus gondolataival S. Varga Pál Az újraszőtt háló. Kulturális mintázatok szerepe a felvilágosodás utáni magyar irodalomban című könyvét. A szerző korábbi tanulmányaiból, valamint recenzióiból válogatott kötet az irodalomtörténet-írás új beszédmódját alkalmazza.

A szerző egyrészt a kulturális antropológia vizsgálati módszereivel dolgozik, amelyre a cím is reflektál. A háló a kultúrának azt a szövedékét jelenti, amelyet az ember maga sző az őt körülvevő kulturális jelrendszerekből, szimbólumokból, és ezáltal egy általa kialakított, felfogható és értelmes világot teremt, amelybe a kívülről érkező idegen hatások – megbontva az egységet – beleakadnak. S. Varga könyvében azt bizonyítja, hogy a folytonos világalkotásban az irodalomnak nagy szerepe van, hiszen a költők és írók szövegeikkel képesek alkalmazkodni a változásokhoz, amelynek során újra és újra megteremtik az értelmezhető világot. Másrészt S. Varga kutatóként az irodalomtörténetre a kultúratudomány részeként tekint, és tanulmányaiba beleépíti saját – elsősorban filozófiai – látókörét.

A kötet három nagyobb egységre tagolódik: a Szöveg és kontextus részben tizenhárom tanulmány olvasható, amelyeket az írásokat ért kritikák alapján javított és kiegészített új tudományos eredményekkel; a Közjátékban a napjainkban önálló tudományággá váló xenológia kerül előtérbe az Alois Wierlacher szerkesztésében 1993-ban megjelent tanulmánykötet kapcsán; az utolsó, a Dialógus pedig hét recenziót mutat be. Ez utóbbiak a 20. századi magyar irodalomtörténet néhány kiváló alakjának tanulmánykötetét, monográfiáját vagy éppen tanulmányát elemzik. Így kerül előtérbe például Horváth János A magyar irodalom fejlődéstörténeté­nek hagyományozódása, Csetri Lajos nyelvújítással foglalkozó, Egység vagy különbözőség? című tanulmánykötetének aprólékos bemutatása vagy Az ember tragédiája szinoptikus kritikai kiadásának megítélése. S. Varga a recenziókban nemcsak a művek részletes ismertetésére törekszik, hanem a pozitívumok kiemelése mellett építő jellegű kritikát is megfogalmaz.

A kötet legfontosabb része a már említett Szöveg és kontextus, amelybe az írásokat S. Varga maga válogatta, és – ahogy ő fogalmaz – ezeket „nem előre megfontolt szándék köti össze, hanem az érdeklődés többé-kevésbé egységes irányultsága”. Az első hat tanulmány központi kérdése, hogy a 19. század eleji nemzet többféle fogalmi felfogásához a nemzeti irodalomnak milyen alapfogalma kapcsolódik.

Joseph von Hormayr gondolatait követve a kötet egyik meghatározása szerint a nemzet alattvaló közösség az államon belül, és mindenek felett az állam áll. A nemzeten belüli egyéneket a közös történelem, kultúra, érzelmek kapcsolják össze, és az irodalom ezen belül a kollektív emlékezet tudatosítását tűzte ki célul. S. Varga Pál egyrészt vizsgálja a történésznek a kollektív emlékezethez fűződő viszonyát, hogy mennyiben tudja magát függetleníteni az őt körülvevő történelemtől, másrészt a Pierre Nora által alapfogalommá vált emlékezethely kialakulását tekinti át Mohács történetére vonatkoztatva. A 18. század végi irodalomban, így például Barcsay Ábrahámnál, Szentjóbi Szabó Lászlónál, Etédi Sós Mártonnál az áldozatokkal teli csatamező jelenik meg, amelyről soha nem szabad elfeledkezni, örök emlékké kell rögösödnie. Ezzel szemben Kisfaludy Károly 1826-ban megjelent Mohács című elégiája újdonságnak számít, hiszen a költő a múlton való sopánkodás helyett előre, a jövőbe tekint, és a jelent nem a múlt ismétlődésének fogja fel – mint ahogy például Barcsay Mohácsot Spártával azonosította –, hanem a fejlődés egy új szakaszának. Kölcsey azt hangoztatja, hogy a jelen állítson emléket a múltnak, hiszen az emlékezés teszi egésszé és gazdagabbá a nemzetet és az egyént.

Ezzel összefüggésben jelenik meg a könyvben az imagológia, amely arra keresi a választ, hogy milyen kép él az egyes nemzetek kollektív tudatában önmagukról és másokról. S. Varga számtalan jó példát hoz fel annak érzékeltetésére, hogy megértsük az idegen hatások beépülését és természetessé válását az emlékezetben. A Szigeti veszedelem esetében Isten azért küldte a pogányt a magyarra, hogy megbüntesse a bűneiért. A Bánk bánban szereplő Petur azzal vádolja az idegen királynőt, hogy nem része a magyar emlékezetnek, és ezért hiányzik belőle a nép iránti szolidaritás. A szerző azonban arra is emlékezteti az olvasót, hogy más nemzetek számára mi is idegenek vagyunk, és legtöbbször rólunk is negatív kép él. Így például az osztrák történelemben a honfoglaló magyarok pusztító, vérszomjas hunok, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc pedig árulók, mert a törökkel szövetkeztek Ausztria ellen.

S. Varga Pál második nemzetfogalom-meghatározása a herderi nyelvi-kulturális alapú hagyományközösségen nyugszik, amely szerint ahány nyelv, annyi nemzet. Ennek megfelelően a magyarországi etnikai csoportoktól azt várták el, hogy a magyar állam kínálta szabadságokért mondjanak le nyelvükről a magyar javára. Az etnikumok számára pedig ez sokkal inkább azt jelentette, hogy egy nemzet akkor teljes értékű, ha a saját nyelv mellett saját állammal is rendelkezik. Ennek következményeként a kisebbségek, hogy önálló nemzetek lehessenek, állami létre is törekedtek.

A nemzet harmadik, eredetközösségen nyugvó meghatározása szerint nemzet alatt a nemességet kell érteni, akik megalkotói az államnak, és így – az államközösséggel ellentétben – nem az állam áll mindenek felett, hanem a nemzet. Ez a rendi nemzetfelfogás is kiegészült a magyar nyelv tudásával, de nem a herderi értelemben. A szerző példaként említi Bessenyei Györgyöt, aki csupán eszköznek tekintette a nyelvet; Báróczi Sándort, aki szerint a nyelv összekötő elem a honfoglaló ősök és a jelen­beli nemzet között; Kazinczy Ferencet, aki aggódott a nemzet nyelvhez kötésének következményei miatt. A nyelv tehát csak jelölő, nem pedig nemzetalkotó.

A nyelvvel egyidejűleg jelent meg a nemzeti irodalom akkulturációs kérdése, amelyre a szerző is kitér. A probléma az volt, hogy a Toldy Ferenc nyomán szétválasztott nemesi magas és paraszti népi kul­túra közül melyiken alapuljon a nemzeti irodalom. A líra szemszögéből a népi kultúra vált fontossá, hiszen a közösség múltja a népköltészeti műfajokban (főként népdalokban) keresendő. Ezzel szemben az epika alig őrzött meg elemeket a múltból. A műfajok közti vitát azonban Mikszáth Kálmánnal mégis az epika zárta le, mert regényeinek és novelláinak alapjait a népi anekdotákban találta meg.

A nemzetfogalmak meghatározása után a többi tanulmányban S. Varga Pál Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor néhány művéről értekezik, kapcsolódva ezzel a magas és népi kul­túra témaköréhez, valamint bemutatja a 19. század elejének filozófiai érdeklődését is. A Himnusz alkotójánál – aki a filozófiát az emberi szív boldogítási eszközének tekintette – végigveszi azokat a filozófusokat, akiket jegyzetei alapján biztosan olvashatott, és megjelennek azok is, akiket debreceni tanulmányai vagy művei alapján lehet azonosítani. Így kerül elő például Descartes, Kant, Wolff, Bayle, Szókratész vagy Thalész. Őket a szerző Kölcsey három filozófiai korszakára fűzi fel, amely az Isten és a lét bizonyosságának kérdésén és válságán alapul. Kölcsey két művében, a Vanitatum vanitasban és a Nemzeti hagyományokban – visszatérve a filozófia kezdeteihez – a szkeptikusok és cinikusok módszereit alkalmazta.

Vörösmarty Mihály esetében S. Varga egyrészt a magas irodalomhoz tartozó kora romantikus mitizáló beszédmódot, másrészt Fichte nemzetfelfogását (minden nemzetnek megvan a maga rendeltetése, minden nemzet a maga egyedi módján gazdagítja az emberiséget, a népek szövetségében törekedni kell arra, hogy minden nemzet megőrizhesse a maga jellegzetességeit) vizsgálja. A német filozófus tézisei a Gondolatok a könyvtárban című művön túl egészen Az ember tragédiájáig vezetnek, hiszen megjelenik az ember, aki beleszületett egy nemzetbe, és folyton küzdenie kell önmagáért és a nemzet sorsáért.

A romantikus költő, Petőfi Sándor kiindulópontként a népi kultúrát választotta. Célja a népköltészet mint természet elsajátítása volt, hogy önmagát a népköltészetből kiindulva fejezhesse ki, és ezáltal megvalósítsa önmaga és a természet harmóniáját. A zsánerdalok esetében kijelenthető, hogy nem népies dalokat írt, hanem tipizált figuráit a saját nyelvükön szólaltatta meg. Ezen nyelv és a vallomásos líra megszólalásmódja – amely főként a Felhők ciklusban teljesedett ki – között nincs lényegi eltérés.

Az újraszőtt hálóval az olvasó egy igen széles körű tájékozottsággal bíró szerző könyvét veheti kezébe, amelyet a lábjegyzetek, a felhasznált irodalom és a főszövegen belüli kitekintések is gazdagítanak. A példák között nemcsak teoretikus szövegek, hanem szépirodalmiak és hétköznapiak is olvashatók, amelyek jóval könnyebbé teszik a laikus olvasók számára is egy-egy probléma megértését. Azonban a számtalan példa miatt a kötet olvasása helyenként nehézkessé válik, amely nemcsak a tömör nyelvhasználatból, hanem a tipográfiai megvalósításból is adódik. A zárójeles részek az olvasót gyakran letérítik a főszöveg megismerésének útjáról, és míg egyes tanulmányokban legalább az irodalmi példák jól láthatóan elkülönülnek, addig másokban ez nem valósult meg. Talán célszerű lett volna egy egységesebb, tipográfiailag jobban kialakított szerkesztésre törekedni. (Ráció, 2014)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben