×

Prágai Tamás: Veller

Tar Patrícia

2015 // 07-08
Prágai Tamás új regényének már a borítója jelzi: működik még a játéktér a szerző művei között. A címlap egy az egyben az Inka utazást imitálja, s maga az alcím is a 2000-ben megjelent úti breviáriumból megismert Sobriewicz újabb törekvéseit ígéri az olvasónak. Az előszó azonban némileg ellentmond elvárásainknak, ami a szövegek viszonyát illeti: a Megjegyzés egy tervezett tetralógia (Még inkább) első köteteként jelöli meg a Vellert, az Inka utazásról nem ejtve szót; a fent említett tipográfiai-stilisztikai egyezés, a főszereplő, a téma és a címlapon feltüntetett szerzői név azonossága azonban erősebbnek bizonyul.

A korábbi regényhez képest változás van viszont a szerző-funkcióban, amely tetten érhető egyrészt a narrációban – némiképp bonyolítva a Prágai által eleve kedvelt figurahasítást –: különböző státuszú szövegek váltják egymást – erről majd később –; valamint az eleve többnemű „főszöveggel” – az általam ideiglenesen használt, nem túl szerencsés megnevezését csupán a könyv szerkezetében elfoglalt helye indokolja – csaknem egyenértékű, a jelentésadást, illetve már az olvasás aktusát folyton megakasztó, eltartó-elidegenítő jegyzetapparátus szerepel. A fent említett változásokra némi magyarázatot adhat a címlapon a szerző státuszának a korábbi regényhez viszonyított változása: míg az Inka Prágai Tamást Arnold Sobriewicz úti breviáriumának kiegészítőjeként és összeállítójaként szerepelteti, s ezt erősítve a regényt megelőző Néhány megjegyzésben ki is jelöli e filológiai munka főbb vonalait, addig a Vellerben Prágai a szövegek „lejegyzőjeként” és „közreadójaként”, az egyik jegyzetben egyenesen életrajzíróként van feltüntetve. (Sőt, az egyik fejezetben olvashatjuk: „Jött az a szerencsétlen figura, tudod, aki életrajzot kezdett írni a jegyzetemből, útikönyvet vagy mit. És minden légből kapott baromságot átvett. Ez aztán a komédia!”) S a Megjegyzésben még hangsúlyozódik: Sobriewicz kutatásai és dokumentumai csak e könyv lapjain léteznek. A főszereplő figura hasadt: Sobri, Sobrie­wicz, Arnold, Arnót, a szerző alteregója, a beszédhelyzetek többfélesége mind-mind megsokszorozzák vagy inkább széthasítják a narráció státuszát. Nincs ennek a játékon túl különösebb jelentősége (lényegében mindegy, ki „beszél”), a wittgensteini (fichtei) szem paradoxona is inkább önironikusan szövődik a regénybe. A szöveg tehát megint dzsungel: néhány lábjegyzet utat látszik vágni a generált heterogenitásban – különbséget tesz a „Nagy kockás füzet” (NKF), a „Gyújtónapló” (GYN), a kézzel és géppel írt szövegrészek, valamint újságkivágások között –, a fikcionáltság bejelentésének ez a módja azonban – szemben az Inkával, ahol a textusokkal való játék a (poszt)modern irodalomelmélet egyes gondolatainak kedélyes fricskájaként a történet, a mese, az olvasás és írás élvezete mellett tört lándzsát, akarom mondani, utat – ebben a regényben néha sok, akkor is, ha tudjuk, az olvasó textusdzsungelbe vezetése megint játék, amit nem kell komolyan vennünk. Mégis, időnként elnyomja azt, ami Prágai fő erénye: hogy írásaiban az író és olvasó megleli örömét a szövegek, történetek burjánzásában, egymásba íródásában, s hogy nála elsőrendűen fontos a mesélés, a történet mint esztétikai örömforrás.

Mert történet, az van: Arnold Sobriewicz el nem fogadott pályázatának, majd némi misztikus segítséggel mégis megszerzett ösztöndíjának, azaz a várakozásnak története. Az inkakutató és kis csapata azonban a regény végén, már az ösztöndíj birtokában sem indul el az expedícióra. Toporgásuk azzal a megrekedéssel szinonim, ami áthatja, jellemzi a regény világát: a rendszerváltás utáni megrekedéssel. „Jegyezd meg: ami egyszer el tudott kezdődni, annak soha nincsen vége, mert ez a világ ilyen” – idézhetjük Jules bácsit. 1993-ban kezdődik e regény cselekménye, s a rendszerváltás utáni évek budapesti világába vezet. Megjelennek a tipikus, szerelmi és életvezetési gondok között tengődő, kallódó, kínai cégeknél álmunkát végző bölcsészek, újra itt vannak az író visszatérő figurái, az emigráns Jules, a hajléktalan Kereszt, a panamaszerű és dilettáns irodalmi intézményrendszer, a Logos („megjelenő számokat kizárólag a tagok kaphatják zárt, csőpostai rendszeren keresztül”), s itt vannak a kitörési kísérletek, a felszínes szellemi áramlatok: a világvége-konstrukciók, a magyarságkoncepciók, a politikai hangulatkeltők, az elindulás és megrekedés struktúrái magánéletben, politikában, inkakutatásban (kulturális életben). Prágai megint remekül teremt atmoszférát, ezúttal a Vihar téri gangok, a talponálló vagy a presszó, a kilencvenes évekbeli Budapest hangulatát. Nem halad az idő: az 1945-ben orosz katonák által szétlőtt csillár kristálycserepeinek hangja Sobriewicz telefoncsörgésével azonos, sőt stílusosan a poénok is a nyolcvanas, kilencvenes éveket idézik.

A széttartó textusokat tehát egybefogja a társadalom kritikáját – de cseppet sem kívülálló bírálatát – kirajzoló történet az ösztöndíjról, amely történet egyben (hiszen a mítosz is örök) egyfajta profanizált Faust-parafrázis. Bár a cím inkább Goethe Wertherjét idézhetné – igaz, Sobriewicz nem jár sárga nadrágban-mellényben, de sárga papírra ír, s ez „az őrület és az egyéniség színe”, s ugyanúgy tipikus korfigura, mint irodalmi elődje –, a történet a fausti paktum újraírása. Így lesz a címszereplő Veller, az eb, aki bár nem pudli képében szegődik a főhőshöz, de Satya varrja a nyakába, aki legcsekélyebb értelme és értéke dacára a legmindenhatóbb figura e társadalmi szeletben, valójában modern Mefisztofelész. 1993. december 21-én köttetik meg a vérszerződés fogvájóval, Kövesdi Satyával, paktumról, magasztos célokról nem esik szó, a dolog eléggé egyoldalúnak tetszik: „de amíg te élsz, addig most már megvan neked minden, ami csak kell, autó, lakás, csaj, utóbbiról én majd gondoskodom, hogy te csak ne csalódjál, és ahogy így elnézlek, nem is lesznek valami nagy igényeid”. Innentől jelen vannak a kozmikus erők az antropológushallgató életében. Satya – akárcsak neves irodalmi elődje – érzéki örömökbe vonja hősünket a Vihar téren: van „mennyei” kolbász ládaszám – Ágikától, „aki egy angyal” –, boszorkányszombat helyett elintéződik Sobri hibás adatlapjának ügye a „boszorkányoknál”, s itt a megígért nő is Helénke-Heléna személyében. Az intertextualitás mindig fontos eleme volt Prágai prózájának, gondoljunk akár Keresztre, aki Ady (Bélai Elemér?) Sion-hegyi isteneként, tépett Isten-szakállal ábrázolódik, s más költők, filozófusok, szociológusok magvas és kevésbé magvas gondolatai is átszövik a regényt, nem beszélve a valódiak mellett az elferdített és álidézetekről.

Prágai újra remek regényt írt, még akkor is, ha az expedíció beszerzési listájának tételes értelmezése még a leglelkesebb olvasókat is próbára teszi. Bár nem egyértelműen indokolt a főhős alakmásként, alteregóként való értelmezése, s nem tértem ki (ön)életrajzi motívumok esetleges jelenlétére, azért fontos, hogy Sobriewicz – mivel ilyen névvel Magyarországon írói karriert befutni nem lehet – Sárosi Tamásra változtatná nevét, s hogy Süti az antropológia helyett azt tanácsolja neki, „menjen rá” – mivel abban van a pénz – az irodalomra. Az inka kifejezés megint többértelmű szimbólum marad, annak ellenére, hogy hosszú jegyzet foglalkozik a szó jelentésével, de az irodalomhoz, íráshoz való köze tagadhatatlan: „az »inka« kifejezés legteljesebb értelme az »őszinteség, a kimondás szeretete«.” Vélelmezem, hogy ez utóbbi – s nem a Süti által feltételezett – motívum további regények megszületését eredményezi: egyszerűen jó olvasni Prágai Tamást. (Napkút, 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben