×

A megismerés pufferzónája, Közép-Európa

Tűnődés egy tanulmánykötet ürügyén, 1. rész

Falusi Márton

2015 // 07-08
1.

Közép-Európához mint ideologémához a sérülékeny, kinyúlt pulóvert és elnyúlt ábrázatot viselő tollforgatók a negatív teológia, netán a nyelvlökéses önigazolás, önmarcangolás vagy önfelmentés késztetésével folyamodnak. Bandériuma alá gyűjthető mindazon jelenség, amely nem nyugati, de a Nyugatot követő – imitatio Imperii –, elmaradott, megkésett, félresiklott; ebből pedig az a tanulság vonható le, hogy a történelmi bűnök egyszersmind sorscsapások, személyes és közösségi kényszerpályák. A Nyugat logosza, igazsága nem érvényesíthető Keleten; az erre irányuló szüntelen törekvés nyomán, az összemérés tág horizontján pedig felível Közép-Európa vagy – ha így jobban tetszik – Kelet-Közép-Európa ábrándja. Azért ábránd, fantázia és sohasem ábra, diagram, mert a nyugati historiográfia két világraszóló képzete, a nép és a város Közép-Európa valóságában polgári társadalomként és politikai államként nem horgonyozhatott le. Azaz nem ugyanúgy állapodott meg a két fluidum, ahogy a nyugati fogalomhasználat előírná. Közelebbről magyarázva tehát ezt a meghökkentő kifejezést: Közép-Európa nem a Nyugat és a Kelet közötti átmenet, hanem afféle kvóciens; a művelet számlálójában a közép-európai, nevezőjében pedig a nyugat-európai népek „zónaidejével”. Ahogy Nagy Gáspár, e terrénum hamisítatlan poétája papírra veti: „vége lesz / ennek a híg melónak / jönnek érted a szabadnapok // áthúzod / csöndben összes versedet / megérted miért szabadrabok(Zónaidő). E „szabadrabság” nemcsak alkotás-, hanem csoportlélektani konnotációkkal terhes nyelvi és történelmi lelemény.

Közép-Európa mint hiányosság szükségszerűen belekérgesedett az elmélettörténetbe, hiszen annak fogalomrendszere nyugati import, ám éppoly evidencia, hogy a szükségből az irodalom kovácsolt erényt. Aminek a teória a baljós „Schicksalgemeinschaft” nevet adományozta, azt az irodalom a „Literaturlandschaft”1 magasrendű szóösszetételével illette; anélkül azonban, hogy – a tények begyűjtésén kívül – meggyőző érveket vonultattak volna fel, vajon e régió miért kényszerült több szenvedést elviselni, mint az Occidens, és mitévők legyünk, hogy a jövőben kevesebb szenvedés jusson osztályrészül. Közép-Európa deficitje minduntalan – a mai napig – elméleti fiaskó és irodalmi profit egymástól elválaszthatatlanul, mert – egészen a vasfüggöny leomlásáig, de legfeljebb a délszláv háború lezárásáig – a szellemi ember két típusa a harmadik típusra, a cselekvő egyénre függesztette figyelmét. Ady szállóigévé lett verssorát – „Dunának, Oltnak egy a hangja” – Jászi Oszkár politikájának kontextusában értelmezzük, és a kulturális klímát hűtő-fűtő Naumann-féle Mitteleuropa-tervében. Csakhogy Ady és Jászi nekibuzdulását 1918, 1919 és 1920 realitása oldotta vízióvá. Bibónál hatalmasabb apparátust senki sem mozgósított e gondolat jegyében, és az ellentmondásokra semmi sem világít rá az ő életművénél jobban; olyannyira, hogy a „közép-európaiság” ekként is felfogható: széljegyzetek Bibóhoz. A kisállamok nyomorúságát – hamis tudatát és rossz kompromisszumait – elsősorban az a körülmény okozza szerinte, hogy az államhatárok sehol sem eshetnek egybe az etnikai határokkal, a kulturális közösségek identitása ennélfogva torzul. A multietnicitás azonban korántsem magától értetődően káros tényező, sőt, a feudális Magyar Királyságban – ahol az uralkodóhoz való lojalitásért cserébe egyenjogúság és vallási türelem járt – egyáltalán nem volt az. Sőt, Közép-Európa a nemzetiségi konfliktusok békés feloldásának médiumaként emelkedett szferikus magasságba az idő tájt, amikor az erőszakos asszimilációt melldöngetően kárhoztató mozgalmak lakosságcserék és kitelepítések dekrétumait fogalmazták, avagy népirtásokat vezényeltek.

Fried István is e „plurikulturalitást”2 emeli piedesztálra, amely „a nemzeti sztereotípiák, az auto- és hetero-image-ok ellenében” hat, s „Közép-Európa visszaperlésének szándékát” a „hibrid kommunkációs terek” kihasználásával azonosítja. Fried – talán „tudat alatt” is csatlakozva Bibó társaslélektani megközelítéséhez – e régió „egyetemes szorongását” úgy festi le, hogy sem az egyének, sem a nemzetek szubjektuma „nem úr a maga házában”. E kollektív frusztráltságot, neurózist, bibói „hisztériát”, amelyet a nemzeti ébredés a saját állami szuverenitás követelésével karöltve idézett elő, és összekapcsolódott a romantikával, az irodalom kezdetben a groteszk és az abszurd, később a posztmodern csoportterápiák révén igyekezett gyógyítani. A közép-európaiság égisze alatt kétségtelenül maradandóbb esztétikai eredmények születtek, mint racionális érvelések a történetfilozófiában. Bibó gondolatmenetét ugyan Szűcs Jenő medievista szemszögből támogatta, ám találóbb megállapításra ő sem jutott nála. „A nyugati típusú feudalizmusra éppen az jellemző – mint láttuk –, hogy legfőbb szerkezeti alap­elemei szerves spontaneitással, alulról épültek fel. A »társadalom« belső rendező elvei dominánsak voltak az »állammal« szemben; a megerősödő új monarchiák már meglevő alapele­mekre épültek, azok manipulálásában, átsúlyo­zásában, átrendezésében álltak reformjaik.”3 A szerves fejlődés elve azonban rendkívül homályos, a „spontaneitás” pedig – bár Bergson filozófiát épít köré – inkább intuitív kategória, mintsem tudományos. Nyugaton és Keleten egyaránt magasröptű ideológiák kaptak szárnyra arról, hogy előbb a polgári társadalomnak kell kialakulnia, utána a politikai államnak, avagy a sorrend fordított, s vajon a nemzeti tudat e folyamat melyik fázisában fogan.

Ady és Bibó politikai vágyait dédelgeti tovább Illyés Gyula a Szellem és erőszak kötetében, majd több könyvében Konrád György. A logocentrikus, esszéista író, aki véleményt formál, azzal a magabiztossággal választhat magának csillagot és hangütést, hogy a közösségi problémák felvetése, napfényre hozása – és a cenzúra kijátszása – nemcsak bátor tett, de nagy lépés egy katarzist áhító, diszkurzív tér felé. Csakhogy amíg Illyés a kiegyensúlyozott, egészséges nemzeteszmék megalkotásában hisz, addig Konrád – az „értelmiségi” fogalmát középpontba állítva – a nemzeteszme (baloldali) meghaladásában. „Közép-Európa értelmiségi gondolat, azzal a hipotézissel élek, hogy az értelmiségi érdek a nemzetállami érdektől megkülönböztetendő.”4 Konrádnál a nemzetközi értékek bölcsességét képviselő értelmiségi magatartása tarthat számot a közép-európaiságra, szemben a múlton élősködő, köldöknéző, nemzetállami előítéletektől korlátolt politikuséval. Illyésnél azonban a sovinizmus a nemzeti tudat hiánya, nem a 19. századi nacionalizmus túlérése, s az „elpuskázott tartomány” a magyar művelődéstörténet legnagyobbjainak elméjében – köztük a „nemcsak magyar” népzenét gyűjtő Bartókéban – keletkezett; ha ő a Monarchiát hajlamos is a „népek börtönének” látni – és Trefort Ágoston oktatási reformját „fonáknak” –, mindenkor meggyőzően bizonyítja, hogy Kossuth dunai konföderációjáról az irodalom ébren álmodott tovább.

Itt tapinthatunk rá a közép-európai gondolat két érzékeny pontjára. Egyik e gondolat átértelmezése felé nyit utakat, azt sugallva, hogy afféle szellemi szubsztrátumként egyetemes filozófiai problémákat erőteljesebben, élesebben, sűrített módon boncolgat e régió, vagyis Közép-Európa nem – pusztán – a nyugati minták átvételének laboratóriuma, hanem olyan szkéné, ahol a történelmi kataklizmák a világ közönsége előtt újra és újra, tömörítve és megrendítően lejátszódnak. Másfelől a „többnyelvű area” az a hely, ahol a nemzet kialakulása – népenként és anyanyelvenként eltérően – megrekedt a 19. századi romantika eszmei keretében. Ha megrekedt, úgy – ismét Friedet idézve – a néplélek fixálódott, nem egészséges; retardáltságát kezelni vagy – rosszabb esetben – fenyíteni kell. Mindkét neuralgikus pont fájdalmas szellemi taglejtéseket okoz, de az első felkínálja az empátia, sőt a felmagasztosulás lehetőségét: a Nyugattól való különbözés nem deviancia, hanem sajátosság, Dasein, amely értékeket fakaszt. Innen nézve a hagyomány nemzeti jellege nem leküzdendő tehertétel, hanem az egyetlen esély a kultúra megőrzésére. A másik felfogás nem mutat más kiutat, mint a nemzeteszmén való felülemelkedést. Bibó István életművében megrázóan tusakodik egymással ez a két stratégia. Illyés tekintete a bibói eszmefuttatásokban lélegző Németh László-it pillantja meg. A magyar a magyarban azért veszett el, mert a Habsburg Birodalom a nyelvet és kultúrát hordozó paraszti réteget a társadalom alá szorította; s ebben az alávetett helyzetben a magyar jobbágy könnyen közösséget vállalhat a „tóttal” – főként ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy a tót nobilitás (önként) a magyar (hungarus) identitást választotta. S ha távolabbra vetjük vigyázó szemünket: a lengyel parasztregény Reymontja, a magyar epika Móricza, Szabó Pálja és Sinka Istvánja rokon szemléletű. De nemcsak a plebejus indítékok hasonlóak a közép-európai szellemi mintavétel prizmáján, hiszen a kassai polgáröntudat Máraijának konfesszionális stílusa is egyként folytatódik Illyés, Konrád és Csoóri Sándor esszéiben.

Bibó azonban nemcsak a népi mozgalomból töltekezett munícióval, de az újkantiánus jogfilozófiából is, amely a művelődés nemzeti színterének, csarnokának elhagyására ösztökélte. Kant értékelmélete ugyan a jogok állami eredetét tanította, ám a nemzetközi jog – Hugo Grotius utáni – legalaposabb indokolójaként mégis kísérletet tett az „Örök béke” intézményesítésére. Bibó – elsősorban a neokantiánus Gustave Verdross nyomán – attól a felismerésétől hajtva dolgozta ki a „nemzetközi jogi és politikai döntőbíráskodás” lehetséges rendszerét, hogy a kelet-európai nemzetek magukra utalva nem képesek jó államhatárokat húzni, mert sem a nagyhatalmi önkényektől, sem zűrzavaros „nemzeti tudományuktól” nem függetleníthetik cselekvéseiket. A nemzet, amely a francia forradalom szülötte, s amelynek a Nyugat, Párizs és Weimar a felvirágzást köszönhette, egyszerre a kultúra gátló tényezője lett. Helyesebben csak annyiban termékeny kulturális séma, amennyire sikeres, amennyire áthatja egy közösség másokkal is elfogadtatott történelmi önképét. Közép-Európa nemzettudatai ebből a szemszögből nem stimmelnek: önmagukban rendezetlenek és kölcsönösen ellentmondásosak; egymást kizáró igazságok vetélkednek, affekciók kavarognak bennük és általuk. Az eszmék, amelyek Goethénél és Thomas Mann-nál többé-kevésbé szilárdak, a Monarchia Robert Musiljánál – ahogy híres regényének, A tulajdonságok nélküli embernek alaphelyzete diktálja – ironikusan elszánt kutatómunka tárgyai. A közép-európai kopár életérzést ügyefogyottságában és visszavetettségében is felemelő életvitelt megértő iróniával és didaktikusságában is érzékeny pátosszal legkifejezőbben a film celluloidja őrzi. Jiří Menzel a Szigorúan ellenőrzött vonatokban és Hrabal remekeinek adaptációjával, az Őfelsége pincére voltam vagy a Sörgyári capriccio című filmjeiben egyedülálló, csak Közép-Európára jellemző valóságot teremtett. Csakúgy, mint Andrzej Wajda Hamu és gyémántja, amely nem a groteszk, hanem a szuggesztív parabola erejével hatott. Képtárakban járva-kelve érdekes összehasonlítanunk, hogy amíg a képzőművészet nyugati stílusirányzatait csak a couleur locale színárnyalataival gazdagította Közép-Európa, a mozgókép nemcsak a helyi sajátosságokat adta vissza, de sokszor maga volt a genius loci feltámasztója. Így volt ez különösen Jancsó, Sára, Kósa és Tarr Béla filmjeiben, mert a Szegénylegények, a Feldobott kő, a Tízezer nap és a Sátántangó egyszerre ábrázolt nemzedéki érzületet és közösségi drámát. A képi metaforika – amely nem volt független a magyar költészet, különösen Juhász Ferenc és Nagy László lírai áttöréseitől – nem csupán a magyar parasztság léthelyzetét vagy – Tarrnál – a nem múló számkivetettségét, lerongyolódását és megválthatatlanságát sűrítette plasztikus snittekbe, de a Kelet és Nyugat között hányódó ember egzisztenciális meghasonlását is. A Feldobott kő mozivásznat bámuló parasztalakjai a közép-európai egyén önreflexivitását mutatják, azt, hogy e regionális hiátus folyamatos kritika tárgya. A Szegénylegények sem merül ki abban, hogy az elnyomás parabolája legyen, Haynau Kádáré, hanem a hatalom működésének általános természetrajzát vázolja fel, a kint és a bent, a lent és a fent lelki és térbeli dimenzióinak egymásba forgatásával. Tarr Béla is éppúgy avatja egyenrangú társsá Krasznahorkait, mint Menzel Hrabalt, aprólékosan mérve fel a pusztulás anatómiájának arányait.

A balkáni zene és a Mahler komplex hangzásvilágát5 felidéző gondolkodási szinkretizmus, a metafizikával és esszencializmussal szakító karneváli forgatag tárja elénk Örkény, Gombrovicz és Mrożek abszurd drámáit vagy Danilo Kiš Fövenyóráját, hogy Közép-Európa a posztmodern esszéregényben nyerje el mai formáját. Kundera episztemológiája, Esterházy Duna-látomása, a Hahn-Hahn grófnő pillantása és az új nemzedék képviselőjeként egy ifjú cseh író, David Zábranský6 fémjelzik az igazságkeresésnek azt a módját, amely a történelmi és perszonális tényeket nem rangsorolja föltétlenül, nemzeti szempontból semmiképp nem, ehelyett éteribb, filozofikus síkon elvonatkoztatva jeleníti meg őket. Az esszéregények alakjai kevésbé hús-vér személyek, többnyire téthelyzetek magatartásmintáinak illusztratív szószólói, tézis nélküli tézisregények szereplői. Jól emlékszünk Milan Kundera regényelméletére arról, hogy a regénynek a valóság összes elemét fel kell tárnia, különben erkölcstelen, mindenféle hierarchikus értékítélet nélkül. Nem Freud, de egy másik bécsi, a Bécsi Kör logikai pozitivizmusának emblematikus alakja, a metafizika helyetti analízist választó Rudolf Carnap és Wittgenstein nézetei elevenednek meg Esterházy említett könyvének lapjain. „Összefoglalom: egy nyugati az a tárgyról beszél, van a tárgy, és ő ezt szemrevételezi, olykor nagyon is személyesen; egy afféle keleti, közép, köztes, az magamagáról beszél, van ő, és erről beszél, egy tárgyon keresztül. A kérdés: igaz-e ez, és ha igaz, érdekemben áll-e ezt fölfedni. A válasz: igaz és körmömszakadtáig tagadni.” Hitvallás ez az erkölcsi értelmű, logocentrikus és személyes hangoltságú esszé mellett, amely nem elégedhet meg – mert életviszonyai nem illeszthetők mintázatába – a nyugati fogalmi hálók csomózásával. Ám Esterházy – aki előszeretettel játszik a Heidegger versus Wittgenstein dilemmával – rögvest elbizonytalanítja, sőt annulálja a leírtakat. „Költészetből nem vezet közvetlen út az életbe és az életből sem a költészetbe, nyögtem fel, s továbbra is ott kuporodva a kajütvécé kétséges bensőségességében, szükségszerűen teremtettem meg, magam épp szűnőben, a szubjektum lebontásának föltételeit, Visegrád csipkés kontúrját csúf köd lepte be, nyugtalan, kavargó eső fonódott körénk, minden-minden húzódott ki belőlem, a nyelvem is – ami üdvösen kétértelmű szó itt Pannóniában –, száraz, elfehéredett »végtag« lóg belőlem, miközben én éppenséggel azzal, azzal az anyaggal helyettesítem magamat, mely távozik belőlem.” Visegrád – a nevezetes 1335-ös dátum bűvkörében – mára nem a szellemi, hanem a közpolitikai Közép-Európa jelképe. Pályázati ügynökök és projektgazdák erőlködnek azon fogvicsorgatva, hogy a termékeny és termelékeny mítosz e művelés és gyártás alá vont régiója minél kiterjedtebb legyen. A gazdasági expanzió így általában elhomályosítja a kulturális párbeszédet, a viszonos megismerés szándékát. A szubjektum, akár individuumé, akár nemzeté, lebomlik és feloldódik; az interetnikus együttélések átlós alakzatait egyetlen amőbaszerű halmazzá rajzolja át a multietnikus civilizáció. Zabranský, a fiatal író ebbe a közép-európai regénytérbe csöppen, az általa életre keltett figurák a pszicho- és nyelvanalitikus kérdésfeltevések örökségét cipelik, amelyre rárakódik a jelenkor nyugati kultúravesztésének, a szükségletek kellemes kielégítésére idomított polgár hiánybetegségeinek súlya. Wittgenstein és Freud nem puszta szövegkritikaként tér vissza újra és újra az esszéregénybe (Mindig másik partra vágyik), de rendszerkritikaként is; az író új életérzést közvetít, vállalva a kockázatot, hogy Közép-Európa erkölcsi értelmű tartomány legyen.

Közép-Európát a „demokratizáció harmadik hulláma” (ahogy a kutatók nevezik), a Szovjetunió összeomlása utáni rendszerváltások helyezték legutóbb az érdeklődés homlokterébe. Különösen pedig a „hosszú rendszerváltás” lezárásának időbeli polémiái arról, hogy a demokratikus átmenet mikor tekinthető befejezettnek; elégséges kritérium-e a jogállami intézményrendszer és a piacgazdaság feltételeinek kiépülése, az állami tulajdon privatizációja, a külföldi tőke beáramlása és a hazai plutokrácia/oligarchia megerősödése, vagy egyéb – kulturális – vetülete is vizsgálandó. Közép-Európa gondolata – jobb- és baloldali „elköteleződésű” értelmiségieknek egyaránt – azért vált fontossá, hogy a procedurális demokrácia tökéletlenségére irányítsák a közvélemény figyelmét. A társadalomtudományos beszédmódot uraló „tranzitológia” ahhoz a forgatókönyvhöz ragaszkodott, amely a – Nyugattól és egymástól is – különböző társadalmi kontextusokra fittyet hányt, és a neo­liberalizmus normatív eszmevilágát érvényesítette.7 Közép-Európát szóba hozni egyet jelentett a Nyugat csodálatával és a saját körülmények Nyugattól való távolságának felismerésével. A tran­zitológia címszava alatt kimunkált ideológia – amely nem is tudta volna olyan szellemi áramlatok hatása alól kivonni magát, mint a például a dekonstrukció és a feminizmus – úgy fogta fel Európa függetlenségét visszanyert, posztszocialista régióját, mint amelyik – a posztkolonializmus elméleti fényében – nem egykori kolónia, hanem megannyi gyarmatosító lenne. Mindeközben nem csupán az állami önkorlátozás és az emberi jogok garanciája forgott kockán, hanem az állam öntudatra ébredése és a politikai közösség megszerveződése is. Ahhoz, hogy plurális nyilvánosság épüljön ki, a politikai alrendszer – az állampárt – multiplikálódása kevésnek bizonyult. Előbb a predikátumok égitesteit kellett pályára állítani az ősrobbanás utáni szemantikai űrben.

A rendszerváltások Közép-Európának 19. századi, episztemológiai karakterű történelmi feladatot adtak: az állam- és jogalkotáshoz nélkülözhetetlen „normatív univerzumot” s az annak alapjául szolgáló – halbwachsi értelemben vett – „kollektív emlékezetet”, valamint a – Hayden White-i – „narratív struktúrát” kellett megkonstruálniuk. Csakhogy a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján Nyugatról, az ott dívó szellemi klímából szemlélve ez a „projekt” anakronisztikusnak látszott. Nem mintha eleve retrográd gondolkodásmódról lett volna szó. Bibó István – akit a rendszerváltó jobb- és baloldal egyöntetűen elfogadott orákulumként – nagyszabású összehasonlításai – amelyek a közép-európai létmód komponenseit rendszeres diskurzusba emelték – éppen arra a szerkezeti vázra akaszkodtak, hogy a „kelet-európai kisállamok” fejlődése miért és mikor ficamodott ki a nyugati történelem ízületi tokjából. Nem vitás, hogy a klasszikus nyugati historiográfia sémája kerül szóba, valahányszor Közép-Európát tájolja be eszmetörténeti iránytűnk, vagy barométerünk előrejelzéseit fürkésszük. Jacob Burckhardt A reneszánsz Itáliában című monográfiája például már a reneszánsz korstílusát is kistafírozza a normatív univerzum – aminthogy Dante révén a toszkán dialektusból formálódik a későbbi hivatalos olasz államnyelv – megteremtésének potenciáljával; kijelentve, hogy a művészet és az állam korrelatív jellem, minőség; a műalkotás, amelyből részesül a közösségi emlékezet, alapvetően kihat a közpolitikára, az (itáliai város)állam pedig úgyszintén afféle művészeti objektum. Ehhez képest a rendszerváltó közép-európai államok hivatalosan alig-alig oldhatták eltérő történelmi fejlődésükből keletkező görcseiket, sőt alig-alig birkózhattak meg amnéziájukkal. Az évezred végén sem az európai államot nem lehetett műalkotásként szemügyre venni, sem a műalkotásokat közösségképző ismérvvel felruházni.

2.

A közép-európaiság dicsérete és kritikája című gyűjteményes – igen sok tudományterületet és megközelítést felölelő – tanulmánykötetet éppen azzal az elemző kíváncsisággal vesszük kézbe, hogy – a röviden bemutatott előzmények után – milyen válaszokat, gondolatkísérleteket fogalmaz meg az úttévesztés, a történelmi dezorientáció és a helyes orientáció problémájára. Elsősorban pedig a(z immár végérvényesen magunk mögött hagyott hosszú) rendszerváltás mibenlétére – sikereire, kudarcaira – s az azóta megcsontosodott állami és államközi, kollektív és interkollektív, kulturális és interkulturális viszonyaink természetére. Vajon helyesnek bizonyult-e az az előfeltevés, hogy a rendszerváltás sikere a Nyugathoz való „felzárkózáson” áll vagy bukik? Amennyiben helyes volt az axióma, vajon a magyar politikai közösség sikerre vitte-e kitűzött célját? Ha nem vitte sikerre, kudarcának melyek voltak „közép-európai” helyzetéből fakadó okai, és – ebből következően – melyek a jövőbeni kitörési pontok? Mivel a „közép-európai” fogalma olyannyira áttetsző, hajlamosak vagyunk kudarcainkra – mint előbb fejtegettem – kivétel nélkül ezt a megengedő, önsajnáló, egyben vigaszt nyújtó bélyeget ütni. E kötet tematikája korántsem ennyire bőséges, ám a vizsgált problémagócok (alkotmányos alapjogok, a magyarországi kisebbségek jogi státusa, a határon túli magyar kisebbség helyzete, emlékezetpolitika, az autonómia lehetőségei, a romák kulturális állapota Magyarországon, nyelvpolitika, neuralgikus történelmi események) szinte mind lesújtó adatokat szolgáltatnak, elmarasztaló elemzésekhez vezetnek. Mivel a kötetet egybefogó vezérelv, koncepció nem ismerhető fel, inkább bizonyos műhelyekben zajló kutatások részeredményeiről ad számot, nem lenne méltányos az összképet értékelni; azért sem, mert több tanulmány kimerítően taglalja témáját, mások csak vázolják a kutatási tárgyukról tapasztaltakat, megint mások viszont – a vizsgált kutatási területük vagy színvonaluk miatt – még ebből a sokoldalú, multidiszciplináris antológiából is kilógnak. Általánosságban azonban megállapítható, hogy nagyon kevés a külföldi szerző, a környező vagy nyugati országok magyarság- és történelemképét tükröző értekezés; pedig az ilyenek beválogatása demonstrálhatná, hogy megindult-e a hőn áhított közép-európai tudományos együttmunkálkodás, közelednek-e vagy távolodnak az álláspontok a nagy történelmi narratívához.

Mire újraolvasom előbbi mondatomat, meg is ütközöm rajta. Vajon egyetlen, kizárólagos narratíva-e Közép-Európa? Amennyiben nem, áhítjuk-e a közös történelemkönyvet? Ha van kézzelfogható értelme a liberális demokráciának, annak minden bizonnyal egyik legfőbb mozzanata, hogy nem pusztán a győztesek – legyen szó akár népekről, akár társadalmi rétegekről – elbeszélései nyernek létjogosultságot. E megállapítás mellé nyomban feltörekszik közép-európai igazságérzetünk néptribuni panasza: ha van kézzelfogható előnye a szabadságnak, annak minden bizonnyal egyik legfőbb mozzanata, hogy az azonosat egyenlően, a különbözőt eltérően számlálja és méri meg, miként az arisztotelészi osztó és kiegyenlítő igazságosság diktálja. Milyen igazság az, amely mindenkinek igazat ad? Egy efféle kötethez legalább annyi nemes, nyíltszívű várakozást fűzünk, mint amennyi burkolt előítéletet táplálunk vele szemben. Leginkább azonban összecsapó érveket, tételeket olvasnánk szívesen, s emiatt bizony csalódnunk kell. A közép-európai gondolatot leggyakrabban becsmérlő toposz amúgy is a magyarság – nyelvi-kulturális – társtalansága; Közép-Európa és a „kisantant” ellenérdekű népei közé vetettsége, évszázados – Szent István Intelmei óta tartó – nyitottsága dacára töretlenül tartó elszigetelődése. Ismét egyre nagyobb teret hódít a magyar nyilvánosságban az a vélekedés, hogy külföldi tőkés csoportok, befektetési alapok, pénzügyi szervezetek, multinacionális trösztök, nomadizáló vállalatok, sajtócézárok, médiabirodalmak, a „magyar kártyát kijátszó” államférfiak, titkos társaságok, szabadkőművesek, valamint ezekhez hasonló mogulok, mágnások és lobbierők vérszerződést kötnek a „magyarok nyilaival” folytatott ezoterikus offenzívához. A félinformáltság csattanós maszlagait csak úgy hatástalaníthatja a józan tudomány, ha adatokkal, tényekkel, elsőkézből való értesülésekkel alátámasztja, ami igaz, és cáfolja, ami merő konfabuláció; hiszen a viszályok természetüket az eszmetörténet és az érdekérvényesítés génmanipulált keresztezéséből öröklik. Diplomáciai érintkezéseink semleges színezetű szavaiból is kihallatszik az a mellékzönge, amelyet száz évvel ezelőtti használói ragasztottak rá. Ez azonban nem összeesküvés, még kevésbé titkos, kivéve, ha a történelmi gyökerek rejtve maradnak. Jó lett volna, ha e kötet többet tár föl mindabból, amit rólunk mások gondolnak, és ezáltal – akár megerősítve, akár kétségbe vonva – valamiképpen reagál a világpolitikai magányunk törvényszerűségét hirdető közhiedelemre. A közép-európai népek történelmi ellenérdekűségével egyenesen arányos egymásrautaltságuk világos képlet. De vajon az új világrend, amelyet a Visegrádi Alaphoz hasonló regionális együttműködések támogatnak, támaszt-e új életkörülményeket, érdekeket, eszmeköröket a közös helytálláshoz?

Kivált tanulságos lenne egy közép-európai komparatív elemzés az alkotmányosság mibenlétéről, állam és nemzet kapcsolatáról. Pap András László azt vizsgálja (Nemzet, nemzetiség, etnicitás), hogy az „Alaptörvény megalkotói mit is érthettek a nemzetiség fogalma alatt”. Fő kifogása, amit szigorú analízissel támaszt alá, hogy a nemzetiségek és a nemzet viszonya tisztázatlan. A nemzetiségek az Alaptörvény szerint „államalkotó tényezők”, ám az alkotmányozásnak nem alanyai, az államalkotó tényező mint jogi fogalom tartalma viszont meghatározatlan. A tanulmányíró értetlenül áll az előtt is, hogy a Szent Korona „megtestesíti a nemzet egységét”. Idézi ugyan azt a kitételt, hogy „a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei”, mégis úgy látszik, nem hajlandó levonni azt a megengedő következtetést, miszerint – ha egyszer a politikai közösség részei – az alkotmányozás alanyai is lehetnének. Gombár Csabát citálva Pap a legfőbb kivetnivalót abban látja, hogy ez a normaszöveg lehetővé teszi a „társnemzetekről” való vizionálást, s így a „»polgárok vagy etnikumok állama« címen ismert vita jogelméleti zsákutcába téved”. Pap úgy véli, hogy „nehéz betájolni ugyanakkor az alkotmányozó által használt nemzetfogalmat: hol az ország polgárairól (politikai nemzet), hol a nemzetről, hol pedig az attól különálló entitásként nevesített, a »nemzet polgárai«-ról beszél”.

Mégis nehéz azonosulni ezzel a szőrszálhasogató, grammatikai interpretációval, pláne hogy a nemzet fogalmát jogilag nem lehet értelmezni, és e fogalmi zavarnak – ha zavar egyáltalán – nincs semmiféle joggyakorlati hatása. Kétlem, hogy egy alkotmányozó hatalomnak bármiféle „nemzetfogalma” lehet; a legtöbb, ami „tőle” elvárható, hogy a kisebbségek jogegyenlőségét, önálló kultúrájuk megőrzésének lehetőségét elismeri és szavatolja. Efféle inkongruencia különben csak úgy küszö­bölhető ki, ha ab ovo „nemzetalkotó tényezőkként” határozná meg az Alaptörvény a nemzetisé­geket, abban az esetben viszont azt vethetnék az alkotmányozó szemére, hogy a nemzetiségeket asszimilálni kívánja. Miért lenne üdvösebb, ha visszatérnénk a korábbi fogalmazáshoz, és a „nemzetalkotó” státus lépne az „államalkotó” helyébe? Csak azért, mert előbbit nem szükséges jogilag értelmezni, az utóbbi pozitivista interpretációja iránt viszont ellenállhatatlan vonzalom ébred?

Majtényi Balázs a következő tanulmányban (Az alaptörvény premodern nemzete) tovább, immár lavinává gördíti a logikai hólabdát. Evidens, hogy a kulturális versus politikai nemzet dichotómiája bajosan oldható fel, de ha feloldható is – ahogy szerintem igen –, annak eszközei túlterjeszkednek egy alkotmány deklaratív stílusán. Amíg Pap András László kritikája bizonyos szempontból helyeselhető, Majtényi azzal kezd, hogy „az új közjogi rendszer karakteresen anti-egalitariánus szemléletű”, sőt „nemzeti szempontból sem plurális társadalmat vizionál”. Ezzel szemben a Hitvallás ekként fogalmaz: „Kinyilvánítjuk, hogy a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.” Ennél pregnánsabban vajon kinyilvánítható-e az egyenlőség tisztelete? De Majtényi nem áll meg itt, Kis Jánost hívja segítségül annak megfellebbezhetetlen tudományos igazolására, hogy „az Alaptörvény csak a (’44 előtti) magyar történelem dicső lapjait ismeri, az önbírálatra okot adó tettekről és mulasztásokról nem vesz tudomást”. Ezután Majtényi azt is pedze­geti, hogy nem zárható ki a Nemzeti Hitvallás szövegének „revizionista olvasata”. Nos, egy tömör deklarációba vajmi kevés dolog nem magyarázható bele – főként, ha azon mesterkedünk, hogy mindenáron belemagyarázzunk –, de Majtényi tanulmánya után újra elő kellett vennem az Alaptörvényt, hogyan kerülhette el figyelmemet ennyiféle ordas sugalmazás. Vajon hány alkotmány vet számot preambulumában nemzete történelmének vitás periódusaival, gyakorol penitenciát a vérzivataros időszakokban elkövetett justizmordok miatt?

Nem értek egyet azzal, hogy az alkotmány mint narratív keret és alapnorma kívánatos, egyáltalán: alkalmas eszköze lenne az efféle disputáknak. A Nemzeti Hitvallás különben sem tárgyalja a „dicső” tetteket, csupán az eredetről szól néhány mondatot, ahogy az már – alkotmányok esetén – lenni szokott. Bár a nemzetiségek elvi éllel is a politikai közösség részei, Majtényi – és Kis – szerint az Alaptörvény nemzetfelfogása „ósdi”, és a kulturális nemzet fogalmát használja, amely kirekeszti a magyar állam területén élő nemzetiségeket, ám a határon túl élő magyarokat beemeli, ám számukra is csökkentett értékű szavazati jogot biztosít. Az előbb idézett jogszabályhely fényében meghökkentő, hogy Kis János szerint a nemzet nem jelentheti a politikai közösséget, holott a nemzetiségek a politikai közösség részei. Leginkább az sértheti Kis liberális hitvallását, hogy a határon túl élő magyarok is a (kulturális) nemzet részei, miközben a politikai közösségnek csak akkor részei, ha felveszik a magyar állampolgárságot. A honi magyarságot velük összekötő „szellemi és lelki kötőszövet” miért ne vonatkozhatna azokra a nemzetiségekre, amelyek ab ovo a politikai közösséget alkotják, s ráadásul nyelvük és kultúrájuk a magyar nyelvvel és kultúrával egy mondatban, azonos hierarchikus szinten vállalt „örökségként” került a Nemzeti Hitvallás szövegébe? Majtényi nemcsak arról ír, hogy – a korábbi alkotmánnyal ellentétben – a nemzetiségek ily módon nem részesei a nép hatalmának (ugyan, miért nem?), „ők az alkotmányozásban nem vehetnek részt”, hanem azt is hozzáfűzi, hogy a kisebbségekkel foglalkozó mondat érzelmileg nem olyan „túlfűtött”, mint a többi. Ezt már csak amolyan alkotmányjogi durcázásnak tudom be. Ilyen lehet, amikor egy jogász bevágja a hisztit – „te már nem is szeretsz!” –; a párkapcsolati zűrök kezelésének stílusát, annak zökkenőit kérve számon. Mivel a „túlfűtött” pejoratív jelző, a túlfűtöttség hiánya nem is jelent egyebet, mint kiegyensúlyozott hangvételt. Ezek szerint a magyar nemzet kisebbségekhez való viszonya mérsékelt és stabil, önképe viszont labilis.

Majtényi a romák jogait kifejezetten korlátozottnak látja, amiért „az alkotmány nem nevesíti őket a pozitív megkülönböztetésre jogosult csoportok között, és jogkorlátozást helyez kilátásba mindazok számára, akiknek életvitele az alkotmányozó szerint nem felel meg a magyarokat jellemző értékrendnek”. Vagyis az Alaptörvény „nem használja a politikai nemzet fogalmát, és a demokráciának sem a partnerségi modelljét valósítja meg”; világnézetileg nem semleges, „egyetlen erkölcsi meggyőződés helyességét sulykolja”, továbbá „megfelelteti egymásnak a »mindenkinek joga van dolgozni« és a »helyes dolgozni« állításokat”. Kirekeszti a romákat a nemzetből, „műkedvelő történelemszemléletet közjogiasít”, az önvédelemhez való jog kiterjesztésével pedig Hobbes világképét vetíti előre. Túl könnyű gyakorlat lenne rigorózus exegézissel lecsapni a magas labdákat, amelyek nem hólabdák többé, hanem ki-kipukkanó luftballonok. Az Alaptörvény az „együttműködés” és az „összetartozás” kifejezésekkel, a garanciák körültekintő telepítésével önmagában ellentmond e beállításnak. Nyakatekert legista legyen a talpán, aki szöveghellyel alátámasztja, hogy a romák nem részei a nemzetnek. Mindenesetre az az érve Majtényinek, hogy ők kiestek a pozitív megkülönböztetésre jogosult csoportok közül, ennek épp az ellenkezőjét igazolja: az a csoport, amely egy másik integráns része, nem szorul megkülönböztetésre.

Majtényi argumentációjának leggyengébb pontja mégis az alkotmány morális tartalmának bírálata. Olyan modern liberális alkotmányjogászok, mint John Rawls vagy Ronald Dworkin, sőt kommunitárius ellenlábasaik, mint Richard Rorty vagy Alasdair MacIntyre, síkra szállnak az alkotmány erkölcsi értelme, valamint annak egyetlen helyes értelmezése mellett; ezzel támogatva az alkotmányjog teoretikus kiszámíthatóságát és az alkotmánybíráskodás intézményét. A két vezető liberális morálfilozófiai irányzat között a fő különbség – ahogyan Karl-Otto Apel rámutat8 –, hogy a dwor­kiniánusok ragaszkodnak a partikulárisan elfogadott normák univerzális érvényességéhez, amíg a kommunitáriusok – bár nem tagadják, hogy partikulárius normáink univerzálisakat is magukban foglalnak – megelégszenek a saját kulturális tradíció erejével. Mindazonáltal – Apel találóan hangsúlyozza – a saját hagyomány elve és az egyetemes igazságosság eszméje kölcsönösen egymásra utaltak. „A modern ember posztkonvencionális identitása” azzal kényszerül számot vetni, hogy az államokat egy „világpolgári jogrend” és „világgazdasági rend” interdependens körülményei ejtik foglyul – „az emberiség morális tekintetben már egyetlen sorsközösséggé vált” –, így az „ember a közösségi tradíció iránti szeretet nélkül” kell, hogy elsajátítsa személyes identitását. Ennek azonban alapfeltétele, az „ideális kommunikációs közösség”, amelyet Apel „transzcendetál­prag­matikailag megalapozott diskurzusetikának” nevez, még nem adott. Mint írja, „az ember […] a parti­ku­lá­ris-történeti patriotizmus és az univerzális értelmű alkotmányos patriotizmus feszültségében áll”, „kiélezett helyzetben” az utóbbinak, tehát Kantnak kell elsőbbséget biztosítanunk Hegellel szemben; de úgy, hogy a jóakaratú szubjektum szolipszizmusa – a voltaképpeni kategorikus imperatívusz – elégtelen, ha nem áll rendelkezésére a kulturális hagyomány – a „maximakultúra” – és az inter­szubjektív – a kölcsönös megértés lehetőségét magában hordozó – kommunikáció peremfeltétele.

Még a modern liberalizmus sem kíván leszámolni a patrióta hagyománnyal, valamint morális tartalmaival. Rorty ideális közössége ugyanúgy lokális természetű, mint Dworkiné, aki az alkotmányból előhívott értékrendet kifejezetten egy közösség történelméből eredezteti; még akkor is, ha az „egyedi” mindenkor valamiféle „általános” ethosz reményében ítélkezik, hiszen az egyetemesség felfogása is helyhez és időhöz kötött. Sem Kant, sem a neokantiánus – és bibói – értékelmélet(ek), sem a modern liberalizmus nem szabadulhat attól a szükségszerűségtől, hogy az alkotmány értelme morális, moralitása pedig partikuláris, bár okfejtéseik évszázadok óta arra hivatkoznak, hogy ez az összefüggés csupán időleges. Nemcsak szekuláris és tartózkodó az Alaptörvény, ha világnézetileg kell megnyilvánulnia, de a közösségnek narratív struktúrát és egzisztenciális keretet ad, erkölcsi választásokat fogalmaz meg: egyszerre beszél a „jó életről” és a „személyes jogosultságokról”. A személyes jogosultságok nem értelmezhetők a jó élet telosza, az ideális kommunikációs közösség kiindulópontul szolgáló elbeszélésmódjai nélkül. Ugyan mi más módon lenne az alapnormának pragmatikai funkciója, hogyan tulajdoníthatnánk neki számon kérhető rendelkezéseket? Mindenképpen patrióta beállítottságú tehát az alkotmány, és semmiképpen sem „eurocentrikus”, ha Európát Nyugat-Európával azonosítjuk; de elismeri az univerzális igazság természetjogi tételezhetőségét, s mint ilyen, normaszerkezete nem állhat szöges ellentétben Európáéval. Nyitottnak kell lennie transzcendentálisan, de teret kell engednie a kontingens közép-európai létmódnak.

Szabadság és egyenlőség ősi kontradikciójára ismerhetünk Kant és Hegel, Dworkin és MacIntyre összecsapásában; ám Majtényi egyszerre rója fel az Alaptörvénynek állítólagos antiegalitariánus és antiliberális jellegét, sőt szubsztancializmusát. Helytelen, hogy az Alaptörvény hitet tesz az értékteremtő munka mellett, mert mindazokat, akik nem a munkát választják életvitelük alapjául, alacsonyrendűnek bélyegzi, ám az is helytelen, hogy a romák nincsenek pozitíve diszkriminálva. Majtényi érvelése csakis úgy logikus, ha feltesszük, hogy a romák azok, akik jellemzően nem értenének egyet a „helyes dolgozni” állítással, s emiatt a jogalkotónak privilegizálnia kellene őket. Csakhogy az Alaptörvény szerzője ilyesfajta titkos premisszát nem forgatott a fejében. Mi más feladata lenne egy efféle dokumentumnak, mint a példamutató életvitel melletti állásfoglalás, az érdekegyesítés, a közösségi és individuális megfontolások összebékítése, a helyes erkölcsi világrend igenlése?

Az előbbi kritikák valójában nem azt hánytorgatják fel, hogy az Alaptörvény nemzetfogalma „premodern” – zsurnalizmussal élve: „kirekesztő” –, hanem a nemzettel mint fogalommal szeretnének leszámolni; egyáltalán nem méltányolják a közép-európai történelmi elmaradást – amely nem jelent feltétlenül elmaradottságot –, többnemzedéknyi hátralékát a Nyugathoz képest. Aki a kollektív szubjektum történelmi fundamentumáról szól, szükségképpen belebonyolódik egy olyan narratív kényszerbe, amely értékel, a színen felvonultatott szereplőket erkölcsi helytállásuk szerint osztályozza, avagy megfogalmazza ennek kívánatosságát. Ez a problémahalmaz filozófiai gyökerű, hozzá van csomózva a közép-európai művelődéstörténet és tudásszociológia évszázados dichotómiáihoz; a szépirodalom és a jogpolitika egyaránt kialakítják sajátos múltreprezentációs stratégiáikat. Az 1989-es magyar alkotmányt – közép-európai inerciarendszerben mérlegre téve – nem azért helyezte hatályon kívül a politikai közösség, mert ne teremtette volna meg a textuális és intézményes feltételeit egy demokratikus jogállamnak – sőt szakmailag erősen körülbástyázott diritto viviente is kifejlődött belőle –, hanem mert az meg sem kísérelte, hogy efféle stratégiaalkotásra igényt jelentsen be; amennyire pedig megkísérelte, a történelmi folytonosság elvének szerzett érvényt. A politikai hatalom valójában a bibói „zsákutcák” sorozatos eltévelyedéseivel, a hamis kompromisszumok történelmi kontinuitásával szándékozott szakítani. A 18. század második felének hamisságával, „egy nemzetfeletti, vegyes nyelvű, de német irányitású dinasztikus keretbe való beilleszkedés készségével”;9 1867 hamisságával, amit Németh László és Bibó szűnni nem akaró harctéri indulattal ostoroztak; 1918–19 hamisságával, valamint az 1920 utáni időszakéval, amit Szekfű Gyula a kiegyezéssel azonos megítélés alá vonva éltetett és legitimált; a kádári konszolidáció hamisságával, amely a viszonylagos fogyasztói jólét fejében amnesztiát és amnéziát hirdetett; végül 1989 hamisságával, amely a nyugati típusú szabadság­jogokkal kecsegtetett, ám nem tűrte a kollektív szubjektum identitásépítését, az önfeltárásnak sem retro-, sem introspektív fajtáját.

Bibó történelemszemléletével nem szükséges teljesen azonosulnunk – én magam sem teszem – ahhoz, hogy a magyar történelem – amely ebben a vetületében feltétlenül közép-európai – legfőbb tünetcsoportját diagnosztizáljuk: az egészséges kulturális önkép, nemzeteszme sohasem esett egybe a hivatalos állameszmével. A két, röviden ismertetett tanulmány felfogása – függetlenül attól, hogy a 2011. évi Alaptörvény szellemisége új zsákutcába vezet, avagy a „népek országútjára”, netán a „hadak útjára”, ez még nem dőlhetett el – rávilágít az 1989 utáni helyzet alapvető, „alkati” hamisságára: identitásképző diskurzusaink nem arról folynak, hogy mi a helyes, hanem arról, hogy a helyes mint olyan elvileg megállapítható-e egyáltalán. Mintha a liberalizmus speciálisan közép-­európai változatát valló alkotmányjogászok azt az ismeretelméleti kételyt kérnék számon az Alaptörvénytől, amely alkotmányt, közösségi identitást sohasem eredeztethet; az alkotmány ebből a szempontból nem más, mint tanúságtevés. Foglalata, summázata mindannak, amit a közösség önmagáról vall, helyettesíteni a nemzetmeghatározást – ha kiforratlan – nem képes. Márpedig az önazonosság mibenléte a legfőbb vitapont, amelyen a velünk élő nem magyar és a határon túl élő magyar kisebbségekhez való viszonyunk is múlik.

Ám Közép-Európa ma már azzal a kérdéssel is szembesít bennünket, hogy mi legitimálja a sajátos államiságot, vannak-e specifikumai; avagy a szétesett nemzeti identitások hordozói polgárokként feloldódnak a globális és regionális integrációk, tömegmédiumok kínálta szubkulturális életérzésekben, ahelyett, hogy hagyományban, életvilágban rendezkednének be. Válaszolnunk kell arra is, hogy a magyar nemzeti létmód miféle értékeket közvetít, amelyek miatt fenntartása, a közösségi emlékezetben és a társadalmi gyakorlatokban való megőrzése Magyarország polgárainak elemi szükséglete. Történelmünk, miként valamennyi történeti elbeszélés, a szükségszerűségek és a szabad választások, a generális és a szinguláris arányait méricskéli folyton: melyek a ránk erőltetett, melyek a célszerűen elsajátítandó és melyek a sajátszerű fogalmak. Ha az alkotmányt pusztán szükségszerűségnek fogjuk fel, olyan szabályozónak, amely univerzális elveket iktat be, transzformál egy-egy állam jogrendjébe, vagyis nem több afféle jogszinti kapcsolószekrénynél, az állami szuverenitás névlegessé válik. A liberális magyar alkotmányjogászok számára a „kulturális nemzet” elismerése a „politikai nemzet” mellett mindenképpen – bármilyen jogtechnikai megoldást találjon is a népszuverén – antiegalitariánus és antiliberális, mert egy félreértett kantiánus (racio­nális) természetjogot feltételeznek, amelyben a nemzeti mint kapcsolóelv csupán nyelvi átalakítást végez; a nyelv igazságértéke pedig felírható a fregei szimbolikus logika segítségével, „kijelentés­kalkulussal”. Vagyis az alkotmány mint „hatalomkalkuláció” végeredményben szintaktikai természetű, értelmezési kultúrája kimerül az egyetemes logikában. A kulturális nemzet fogalma egyszerűen nem verifikálható, nem ellentmondásmentes, ily módon – Carnap és a Bécsi Kör nyelvfilozófiai alapvetése szerint – értelmetlen. Ugyanaz a „közlési probléma” – végső soron metafizika-kritika – ragadtatja Esterházyt olyan kijelentésre, hogy „nem vezet út a költészetből a valóságba”, ami a liberális magyar alkotmányjogászt arra a konklúzióra, hogy az Alaptörvény „zavaros történelemszemléletű”, és sérti a jogegyenlőséget. Mivel a kulturális nemzet szavak és mondatok sok évszázados jelentésrétegeit sűríti, létmódját a pozitivista felfogások nem ismerhetik el; miként azét az egzisztenciakijelentését sem, hogy az alkotmányos alapjogokat a kulturális nemzet értelmezi. (E tagadott tézis természetesen nem az empirikus logika elutasítását vallja, csupán annak elégtelenségét.)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben