×

Markó Béla: Elölnézet

Palojtay Kinga

2015 // 07-08
Markó Béla tavaly megjelent kötete, az Elölnézet immáron a költő negyedik szonettkönyve, bizton állítható tehát, hogy nem holmi múló szeszélyről, alkotói kísérletező kedvről vagy művészi flörtről van szó, hanem egy költő és egy műforma sorsszerű egymásra találásáról és tartós együttéléséről. Hogy mennyire szoros értelemben vett „együtt élés” ez, azt jól mutatja az a tény, hogy a száz szonett majdnem pontosan két év alatt keletkezett, átlagolva tehát ez idő alatt a szerző életében nem nagyon telhetett el hét versírás nélkül.

Csakhogy Markó Béla nem egy gép, amely mechanikusan „állítja elő” a szonetteket; a lap alján feltüntetett dátumok híven tanúskodnak az ihlet (?) vagy szándék (?) apályairól és dagályairól. 2012 januárjához például hét szöveg is tartozik, ugyanez év júniusához viszont csak egy.

A könyvelői szigorral vezetett időmegjelöléseknél azonban jóval többet árulnak el a kötet mintegy felét kitevő „képversek” kvázi mottójaként feltüntetett adatok, amelyek ­egy-egy festmény pontos paramétereit adják meg: a művész nevén és a kép címén kívül ott szerepel minden alkalommal a keletkezési idő, a technika, méret, valamint a lelőhely is. Ez a már-már túlzó pedantériának tűnő alaposság arra enged következtetni, hogy a szerző szándéka nem csupán annyi volt, hogy beazonosíthatóvá tegye a szonettek tárgyát/inspirációs forrását, hanem hogy kimondottan és hangsúlyozottan a festmények anyagi valóságára, objektív attribútumaira hívja fel a figyelmet.

Markó nem először él a fenti gesztussal – már a Festékfoltok az éjszakán című kötetében is ezzel a módszerrel tud új értelmezési horizontot nyitni egy úgyszólván „elcsépelt” műalkotás kapcsán, mikor is a Megnyílsz neki című versben a Mona Lisa legfontosabb tulajdonságává – és a szonett szemantikai gyújtópontjává – avanzsál a műtárgy nyersanyagát képző nyárfa tábla. Az Elölnézet darabjaiban azonban nem ennyire direkt módon válnak hangsúlyossá az említett metaadatok, inkább abbéli szerepükben válnak jelentésképző erővé, hogy implicite rámutatnak ennek a költészetnek a játékos-ironikus működésmódjára. Közelebbről arra a burkolt játszmára, amit az író olvasójával űz: az adatbázisokban ellenőrizhető tények rögzítésével a szerző úgy tesz, mintha egyetlen konkrét, fel- és megismerhető festményről volna szó egy-egy képleíró szonett esetében, mintha megragadható volna egy műalkotás mibenléte, mintha a kezünkbe adná az adott vers interpretációjának kulcsát.

Csakhogy. Csakhogy ez a verseskötet nem egy fordított képeskönyv, ahol szövegek „illusztrálnak” képeket, és nem is rímbe szedett művészettörténeti adalékokkal szembesül az olvasó, hanem olyasmivel, ami nem konkrét, nem objektiválható, és a legkevésbé sem megragadható. A maga fizikai valóságában megidézett műalkotás – a lírai én szubjektív asszociációkra épülő tolmácsolása révén – elvont, többjelentésű képpé transzformálódik az olvasóban. A költő találkozik egy festménnyel – hogy az eredetivel vagy csak reprodukcióval, az esetünkben tulajdonképpen lényegtelen –, és a mű hatására megalkot egy szöveget, ami a befogadás aktusában ismét képpé alakul, illetőleg olyan képzetté, amely azáltal születik meg az olvasóban, hogy a szerző által szavakba öntött, tehát értelmezett látványt továbbértelmezi, sajáttá teszi. Ez a sajátos ingamozgás vizualitás és verbalitás, konkrét és absztrakt között nemcsak dinamizmust kölcsönöz a merev formába zárt tartalomnak, hanem arra készteti a befogadót, hogy bizonyos tekintetben felülvizsgálja művészetfogyasztói rutinját; mivelhogy ez a költészet rendkívül tudatos és reflektív megközelítést kíván: úgyszólván csak akkor bomlik ki, tárja fel önmagát, ha az olvasó hajlandó egyfajta komoly, módszeres szellemi munkára. Amely „munka” korántsem abban merül ki, hogy utána­nézünk az adott festménynek, rákeresünk a neten, vagy fellapozzuk egy albumban – mi több, ez a mozzanat akár el is hagyható –, hanem inkább a finom szövésű motívumháló fölfejtéséről, illetve a fentebb körvonalazott poétikai-hermeneutikai játék lekövetéséről van itt szó.

A kötet visszatérő motívumainak tüzetesebb vizsgálata azért is lényeges, mert ezek többnyire nem új elemek Markó Béla írásművészetében, sőt egyik-másik – például a kert – a líratörténet „megterhelt” toposzai közé sorolható, mégis a költőnek többnyire sikerül elkerülni az önismétlés és a sablonosság buktatóit, főképpen azáltal, hogy összekapcsol, egymásra vetít egyes motívumokat, amelyek ezekben a hol metaforikus, hol pedig metonimikus képzettársításokban új jelentésárnyalatokkal gazdagodnak. Ilyen kapcsolódás jön létre a szirmok, levelek és az eső, valamint a szavak és betűk között (Születésnapi mondat Annának, Kihagyás) vagy a test és a teljesség/egész, illetve a testrészek és a töredék/részleges között (Alkatrészek, Fohász).

A test mint romlandó, sebezhető anyag régóta az egyik központi témája a szerzőnek, de míg a Visszabontás és a Festékfoltok… című kötetekben még valóban valamely humán minőséget képvisel az emberi test, az Elölnézet szonettjeiben a korpusz már nem más, mint alkatrészek bármikor széthullásra kész halmaza, esetlegesen összefércelt tákolmány (Egyformán álmodik, Anyag, Visszahull). A különböző testnedvek – vér, könny, genny, takony – gyakori szerepeltetése is ráerősít erre a materialista emberképre, amelynek profán, már-már blaszfém jellege olyankor kerül igazán előtérbe, amikor éppen Jézus, Mária vagy Szent Sebestyén teste, emberi-fizikai volta áll a vers fókuszában (Stáció, Nem számít, Csak néha eltakar).

Az a tárgyilagos és szkeptikus szemléletmód, amely az imént jellemzett testábrázolást meghatározza, természetesen nem független a szonettekből kirajzolódó Isten- és világképtől. Markó szövegeit át- meg átjárja Isten megragadhatatlanságának és a teremtés sérülékenységének tapasztalata, valamint annak gyanúja, hogy nincsenek, nem lehetnek döntéseink, ha egyszer az eleve elrendeltség determinál minden létezőt (Újratermelés, Ugyanaz, Minta).

Távolságtartó, hűvösen analizáló, mégsem részvétlen hang tartozik a lírai alanyhoz, aki szinte sosem cselekszik, paradox módon azt is mondhatnánk, hogy nem is beszél, csak néz, szemlél, tanulmányoz, esetleg passzívan elszenved. Grammatikai szinten ugyanezt a hatást erősíti a folyamatos jelen­idejűség és a soráthajlásokra épülő, egymondatos szerkesztés. A költő úgy feszíti ki versét egyetlen mondatban a szonettforma vázára, ahogy vásznát a festő a léckeretre.

Az Elölnézet oldalain nem találkozhatunk hanyag kompozícióval, elnagyolt ecsetvonásokkal vagy bántó aránytévesztéssel, ugyanakkor – mintha egy múzeum termeiben járnánk – elfáraszthat, lehangolhat idővel a külön-külön egyébként figyelemre méltó művek sokasága. Nyilvánvalóan nem létezik egyetlen, univerzális olvasástechnikai „recept”, mégis megkockáztathatónak vélem, hogy Markó Béla új kötetét azzal a műélvezői stratégiával érdemes megközelíteni, ahogy egy izgalmas, gazdag kiállítás anyagát: nem végigrohanni a művek tömegén, hanem egyszerre csak egy-két darabot kiválasztva szemlélődni, elidőzni. (Jelenkor, 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben