×

Lovas Ildikó: Cenzúra alatti

Demeter Zsuzsa

2015 // 07-08
Ha van könyv, amelyet az olvasó szívesen a sarokba hajítana, ne is lássa soha többet, és sajnálja minden percét, amit a könyvre szánt, hogy aztán lelkifurdalások közepette halássza elő a porcicák közül, mert mégsem hagyja nyugodni mindaz, amit már elolvasott – akkor az Lovas Ildikó Cenzúra alatti kötete. Lovas legújabb regénye ugyanis olyan könyv, amelynek olvasására – az első tíz oldal után már tudja az olvasó – készülni kell, bele- és ráhangolódni, felvenni a tétova, vontatott ritmust (nem este, ágyban, párnák közt), mint ahogy az alcím szerint (készülődés szabómagdaságra) maga a szerző is készülődött valamire, valamivé válni a kötettel. Hogy sikerült-e neki (szerzőnek, főhősnek?) azzá válni, amivé szeretett volna 330 oldalon keresztül – nos, fogalmam sincs, a regény olvasása és megértése számomra köztes állapot maradt: kicsit úgy érzem magam, mint az egyszeri leány: olvastam is, meg nem is, értem is, meg nem is. Szétforgácsolódott benyomások, apró helyzetképek, sommás ítéletek kísér(te)nek, nem hagynak szabadulni. Ami, valljuk be, bosszantó tud lenni – s azt hiszem, Lovas Ildikónak részben ez is volt a célja, még ha csak félig sikerült is, másként ugyanis nehezen tudom hova tenni a regényt: egy igencsak provokatív főhőssel jól fölbosszantani az olvasót, aki – regény ide, regény oda – kényszerüljön szembenézni korunk (magyarság? kisebbségi lét? történelem? mai Magyarország?) nagy kérdéseivel. Még ha nem is arra a következtetésre jut, mint maga a szerző.

Nincs is ezzel semmi gond, a Kárpát-medencében az elmúlt száz évben bőven történtek elgondolkodtató dolgok – a problémám inkább a kérdések feltevésének módjával és a rá adott válaszokkal van. Arról nem is beszélve, hogy mennyire volt szerencsés mindezt a regény keretei közé illeszteni, mennyivel jobban működött volna mindez esszésorozatként. Gyakran volt az az érzésem, nem regényt, esszét olvasok feminizmusról, katolicizmusról, erdélyiségről, zsidókérdésről, Tormay Cécile-ről stb. Mert talán nagyobb tétjük lett volna a kérdéseknek, hitelesebbek lettek volna a válaszok, ha Lovas Ildikó teszi fel őket, s nem a – nem minden önélet­rajziságtól mentes – irritálóan tudálékos, néhol a közhely határát súroló népnevelő, akivel mindvégig és most is az a problémám, hogy nem hiteles, hogy a 21. századi Budapest mindennapjaiban figurája nem életszerű, bár elképzelhető, de csak akkor, ha a regényt alapvetően az irónia szemüvegén keresztül olvasom.

Az alaphelyzet adott: az egyes szám első személyű narrátor, Kiss Piroska, „róm. kath. vallású, középkorú, aktívan templomba járó, egyedülálló köz­alkalmazott”, amúgy részben bánsági származású, budapesti születésű, igencsak öntudatos főhős kettős célt tűz ki maga elé. Egyrészt gyerekkorától kezdődően arra készül, hogy „szabómagdás” legyen, ami – mint a regény második oldalán kiderül – „áttitűdöt” is jelent. Másrészt meg, mintegy természetes létállapotaként, -közegként folyamatosan meg akarja érteni önmagát/nagyszülei sorsát, életét, az elmúlt száz év politikai és kultúrpolitikai történéseit. Mindezt úgy, hogy életbölcses­ség­ként/-tapasztalatként ott lebeg a nagyszülői szentencia: „Nagy kár, hogy az ember valaminek születik és nem valamivé lett. Ezért aztán nem válthat hitet. Mert ha válthatna, akkor váltana.” Ezt a sokat idézett mondatot igyekszik megcáfolni főhősünk, miközben megpróbál utánajárni az Aradról 1919-ben elmenekülő, később vagonokban lakó, majd Jávor Pál segédletével a Broadway filmszínházban dolgozó, de már csak a nagyanya történeteiben élő nagyapa életútjának. Mindezt asszociációs technikába csomagolva, számos kordokumentummal fűszerezve, apró esszékkel tarkítva, miközben megismerjük az egyedülálló hősnő nem mindennapi küzdelmét a társas kapcsolatok kialakításában, „egy beszólós emberek lakta, rosszkedvű és hipszterek uralta, őrült jó helyekkel bíró városban”, akik miatt idegenné, hontalanná, kisebbségivé válik saját szülővárosában.

Különösen szép, torokszorító pillanata egyébként a regénynek az a felismerés, hogy a folyamatos menekülés, elhallgatás helyett talán a nagyapa múltjával való szembenézéssel, a cenzúra alatti dolgok előhúzásával, kibeszélésével segítheti leginkább a történelem eseményeinek a megértését (mert a családtagok életének megértése, ugye, ugyanolyan fontos, mint a világ megértése), de ekkor már az egyetlen tanú, a nagyanya csak orosz szavakban tud kommunikálni. Mindehhez háttérként a kortárs Budapest kórképe járulna, ahol a magárahagyottság, a peremre szorultság és a kiszolgáltatottság mint alapélmény határozza meg a szingli hős külvilághoz, politikai történésekhez való, nem minden cinizmus/irónia és álnaivitás nélküli viszonyát.

A regény asszociációs technikájának köszönhetően is egymásra vetül itt a budapesti szinglilét, a katolikus népnevelő kisebbségisége az Aradról menekülő nagyapa többszörös kisebbségi létével (a ’19-ben menekülő nagyapa hol lenne igazán kisebbségi, ha Aradon marad, vagy ha vagonokban lakik Budapest határában?), nem beszélve nagyapja Hangya szövetkezeti tagságáról és tettének erkölcsi megítéléséről (milyen árat fizetett azért, hogy szövetkezeti tagként, többségként elfoglalhassa egyéb kisebbségiek, zsidók helyét a filmszínházban?). S akkor még nem érintettük a vajdasági magyarok és a Bácskába telepített erdélyiek közti kisebbségi–többségi viszony kérdését, Kiss Piroskának mint többszörös kisebbséginek, de már mint a többség/centrum minisztériumi alkalmazottjának az erdélyi irodalom kultikus figuráihoz (Nyirőhöz, Szabó Dezsőhöz stb.) fűződő viszonyát és a velük kapcsolatos, államilag támogatott kultúrpolitikai döntéseket, a Nyirő hamvainak újratemetése körül kialakult kultusz-államtitkári performanszot, illetve ezek köteten belüli többszöri meg- és elítélését. („Néha már sok nekem az erdélyi írókból. Ahogyan lángolni kezdtek és kővé válni, mozdíthatatlanná, templommá lettek és iskolává, Wass, Reményik és Nyirő, akiről nem is tudtam, míg újra nem akarták temetni, hogy koronája és gyökerei tartják irodalmunkat immár a másik két tanítómester mellett. Úgy érzem néha, van abban valami komoly erőszakosság, ahogyan tuszkolják lefelé a torkomon.”)

A kisebbségi lét közösségi, történelmi távlatú élménye, illetve a kisebbségi lét kortárs egyéni élménye az érintettség, a személyes élettörténetek miatt egymásba csúszik, noha ezek a dolgok más-más mérlegnek a serpenyőjébe tartoznának. De ha elfogadjuk a regény alapállását, hogy itt egyfajta „áttitűdről” van szó, amelynek keretet a nagyapa történetének felgöngyölítése szolgáltat, akkor egye fene, ha nehezen is, még elférne egymás mellett a budapesti szinglilét a maga konzervatív, vallásos értékrendjének problémájával, a határon túli kisebb­ségiek történelmi távlatú helyzetével („Aki egyszer vagonlakó, az mindig vagonlakó”, olvashatjuk egyfajta sors­párhuzamként). De ez azzal is jár, hogy a feltett kérdésekre adott válaszokat is csak így tudjuk értelmezni: egyénre szabottan, Kiss Pi­ros­ká-san, „szabómagdásan”. A ma­ga minden anakronizmusával, álnaiv normalitásával: aki azt a látszatot kelti, hogy az általa felvetett történelmi és aktuálpolitikai kérdéseket és saját helyzetének tragikumát a kettészakadt társadalomban csak a normálisak, a sehova sem tartozók válaszolhatják meg érdemben. Ezért nem megért, hanem kirekeszt, nem együtt gondolkodásra hív, hanem kinyilatkoztat. Aki nem párbeszédre ösztönöz, hanem tudja a másik igazát. Ezért magányos. Kicsit olyan, mint a mai Magyarország. És talán ezért nem értem. De ez már az én hibám. (Kalligram, 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben