×

A jogszerűség és a mágikus tudat

Mikszáth Kálmán: Bede Anna tartozása

Hudáky Rita

2015 // 07-08
Mikszáth Kálmán novellája ravasz csapdát állít az olvasónak. Aki rábízza magát a végtelenül megértő és jóindulatú elbeszélő értékítéletére, könnyen beleeshet a felállított csapdába, aki viszont kivonja magát az elfogult elbeszélői hang bűvereje alól, és hideg fejjel is megvizsgálja az elbeszélt történéseket, metsző irónia játékterének fogja érzékelni a Bede Anna tartozásáról szóló elbeszélést.

Mert mi is történik a novellában? Ha lehámozzuk az elbeszélő értékelő gesztusait, a következőképpen foglalható össze a cselekmény: A bírák elé jön egy fiatal lány. Hoz egy végzést, amely szerint Bede Annának le kell ülnie fél év fogházbüntetést, amiért orgazdaságban vett részt. A bírák kényelmetlenül érzik magukat amiatt, hogy börtönbe kell küldeniük a szép, fiatal lányt. Végül kiderül, hogy félreértésről van szó, Anna halála miatt az elítélt testvére, Erzsi jelent meg előttük. Ám az elnök, ahelyett, hogy elmondaná a lánynak: jogilag nem bűnhődhet a testvére helyett, rövid színjátékot bemutatva előadja neki, hogy Anna valójában nem is volt bűnös, ő tehát megnyugodva hazamehet.

A történet szikár összefoglalása megmutatja, hogy a bírák kétszer is inkább magánemberként, jogi személyekhez nem illőn viselkednek. Először is egy törvény elleni kihágás elkövetőjének megítélésekor nem befolyásolhatná őket, hogy szép, fiatal lány-e a tettes (vagy például egy csúnya vénember), tehát a jog felől nézve nem értelmezhető az – egyébként az elbeszélő által is lelkesen támogatott és osztott – együttérzés, sőt szimpátia. Másodszor pedig – és ez igazán problematikus – végképp nincs felhatalmazásuk arra, hogy egy jogi ügyben hazudjanak. A bírák mindkétszer férfiként, érzelmileg érintetten viszonyulnak a fiatal lányhoz, az ő vonzó női mivoltához. Személyes érintettségük ráadásul azzal a ténnyel keveredik, hogy minden téren fölérendeltek az előttük megjelenő Erzsivel szemben: nem csupán azért, mert ők döntenek a sorsáról, hanem mert férfiak (a 19. században ez több szempontból is meghatározó társadalmi különbséget jelentett), idősebbek („Mi járatban vagy, gyermek?” – kérdezik tőle), többen vannak (a magányos lánnyal szemben), írástudók, sőt tanultak (ismerik a törvényt) az írástudatlannal szemben („Egy hete kaptuk az írást. Maga bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét” – mondja Erzsi). Többszörösen is az ő felelősségük tehát, hogy mit kezdenek érzelmeikkel, és hogyan kezelik az előállt helyzetet.

A bírák hivatali közönyét a lány megpillantása foszlatja szerte, alig akarják elhinni, hogy valóban börtönbe kell vezettetniük a fiatal teremtést. Az elnök némi lelki vívódás után a tőle elvárható módon viselkedik, és nem enged teret a személyes érzéseknek. A második döntési helyzetében azonban már nem sikerül korrekten eljárnia. Miután a többi bírával együtt megkönnyebbülten tapasztalja, hogy a lány iránti szimpátiája mégsem volt alaptalan (hiszen Erzsi valóban ártatlan), az idézéssel megjelenő honpolgár tudatlanságát és ebből fakadó kiszolgáltatott helyzetét arra használja fel, hogy egy váratlan improvizációs szerepjátékkal oldja fel és hamisítsa meg a jogilag egyébként kristálytiszta szituációt. Ahelyett, hogy felvilágosítaná a lányt arról, hogyan is működik a jog egy civilizált és modern országban, és ahelyett, hogy megpróbálná kiemelni őt abból a tudatlanságból, amelyben a jelek szerint él, egy nagyvonalúnak tűnő gesztussal, a fejét megsimogatva meghagyja őt saját naivitásában és felvilágosulatlanságában – tehát megerősíti eredeti alárendeltségét.

Bede Erzsi szerepe nem egyértelmű a történet alakulásában. Annyi bizonyos, hogy anyjával és a bírákkal szemben is fennálló, többszörösen alárendelt helyzetében nem próbál aktív cselekvővé válni, ám végül mégis sikerül kikerülnie egy igen szorult helyzetből. Nem ismerjük pontosan a gondolatait, de talán nem véletlen, hogy megemlíti az anyai utasítást, és így halványan utal arra, hogy nem teljesen önszántából töltene fél évet fogházban a testvére helyett. Kapóra jön neki a szépsége, hiszen emiatt kedvesek és türelmesek vele a bírák, akik a novella első felében még bűnösnek hiszik, mégsem viselkednek vele másképpen, mint később, amikor már kiderül ártatlansága. Ártatlanságának ténye azonban a helyzet megítélése szempontjából további bonyodalmat jelent: Erzsinek voltaképpen nem kéne szépnek lennie ahhoz, hogy megússza a fogházat, így a novella épp attól válik nyugtalanítóvá, hogy az ártatlanság önmagában nem tűnik elegendőnek az igazság érvényesüléséhez. Ha a bírák elé nem egy tüneményesen vonzó ifjú lány lépne, vajon akkor is kivívná-e azt a figyelmet a részükről, mint Erzsike? (Egyáltalán: kinek a felelőssége ebben a közegben a beidézettek személyazonosságának megállapítása, ellenőrzése? Feltehetően Erzsi családján kívül is vannak írástudatlanok a törvénnyel ütköző emberek között.) Másfelől viszont a szépség ezúttal valóban az igazság érvényesüléséhez vezet-e? A novella megoldása alapján tudjuk, hogy nem!

Könnyen lehet, hogy Erzsi ösztönösen tisztában van a bírákra gyakorolt hatásával, és talán nem véletlenül hívja fel testbeszédével a figyelmet nőies bájaira:

„Ott az írás, elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát, s kezeivel belenyúlni érte. Ó, a csúf kapocs! Ni, lepattant… leesett. Milyen elbűvölő látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan. A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva az írás felé.”

Az elnök is egyértelműen jelez a testbeszédével, mégpedig azt, hogy Erzsi túlment egy határon, amit ő elnökként elutasít. Hiába, mert a továbbiakban is erősen leköti az elbeszélő (és vele a bírák) figyelmét Erzsi testi szépsége: a fejéről lecsúszik a gyászkendő, és látni engedi a haját, majd az elvitetése előtt „pici, piros ajka” megmozdulására kell felfigyelni ahhoz, hogy kibökje: nem is ő az, akinek itt kéne lennie. A perdöntő közlés abban a tekintetben is árulkodónak tűnik, hogy mennyire osztja ő maga az anyja babonás elképzelését a bűnhődés beválthatóságáról, vagyis hogy mennyire akar vagy nem akar a nővére helyett fogházban csücsülni. A végtelen gyermeki naivitás (vagy annak látszata?) és a testi szépség együtt eléri azt, hogy a bírák úgy küldjék haza a csereáldozatnak felajánlott lányt, hogy visszatérte és „dolgavégezetlensége” ellenére se lehessen a babonás anyának kifogása. Erzsinek a lehető legelőnyösebben sikerül kikeverednie szorult helyzetéből, és sem a bírák, sem az anyja, sem az elbeszélő, de talán még az olvasó sem gyanúsíthatja számító viselkedéssel. Ha okos, ha naiv, helyzete megoldásához olyan tényezők járulnak hozzá, amelyek kívül vannak a törvény és a jog világán.

Az elbeszélői stílus jelentős mértékben az ellen dolgozik, hogy az olvasó észrevegye a történet visszásságait. A szövegben túlburjánzanak a melléknevek, a hangulatot, hatást leíró szavak: „vontatott, hideg hangon” beszél az elnök, „szendén lesütött” szemmel áll Erzsi, „közönyös kérdést” tesz fel az elnök Erzsinek, akivel „üde légáramlat” suhan be a terembe. Az elbeszélő folyamatosan értékel, szubjektív nézőponttal, sőt érzelmi érintettséggel mesél, és ezzel erősen befolyásolja az olvasó helyzetértékelését is. A mesélő felfokozott érzelmessége kiterjed a környezetre, a bírák állapotára és Erzsire is, de nézőpontja elsősorban a bírák szemszögéhez hasonlít: egy művelt, idősödő férfi szemével és nyelvhasználatával mutatja be, hogyan hat rájuk, milyen érzéseket támaszt bennük a lány megjelenése. Az elbeszélő tehát a bírák fölérendeltségének pozíciójából lát és ábrázol, és ebben végig konzekvens – ezért nem érhető tetten irónia a szöveg stílusában. A szinte önálló szereplővé váló (és a szerzővel természetesen ezúttal sem azonosítható!) elbeszélő nem érdekelt abban, hogy leleplezze a korosodó férfiak és a fiatal lány találkozásának történetében rejlő erotikus és hatalmi játszmát. A szöveg iróniáját akkor érzékelhetjük csupán, ha ütköztetjük az elbeszélés stílusát a puszta cselekménnyel.

Az elbeszélői nyelvhasználat részeként a novella egyik visszatérő motívuma a virág: jégvirágok vannak az ablakon, Erzsi virágos ködmönt visel, arca fehér liliomhoz hasonlít, Anna pedig virágos kamrában hal meg. A virág képe hagyományosan a lányság és a szépség, a fehér liliom különösen az ártatlanság állapotával függ össze. A kép azonban megtévesztő: a bíráknak (és az elbeszélésmód miatt az olvasóknak is) a novella több mint feléig azt kell hinniük, hogy a lány – valamiben legalábbis – bűnös, így a virág-kép logikusan csak a lány szépségére vonatkozhatna, ám ehelyett mégis folyamatosan azt erősíti, hogy „ez a szép lány nem lehet bűnös”. A virág ártatlanságra vonatkozó jelentése ugyanolyan feszültséget kelt az olvasóban, mint a bírákban a lány látható szépsége. Ahogy a bírák tulajdonképpen összeegyeztethetetlennek tartják a szépséget a bűnösséggel, úgy az olvasó is ellentmondásnak éli meg a virág-motívum többszörös felbukkanását egy állítólag bűnös nővel kapcsolatban.

Ugyanezt a feszültséget, kettősséget egy még átfogóbb szinten is érzékelhetjük. A novellában ugyanis két, egymással szemben álló világnézet ütközik egymással. A Bede lányok anyja és irányítása alatt a lánya is (a novella nőalakjai) babonás, mágikus módon gondolkoznak, az ő szemléletük szerint a bűnökért valakinek meg kell fizetni, hogy a túlvilágon nyugalma legyen a bűnösnek („…legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt”). A másik szemlélet a jog és a törvény logikus, felvilágosult és modern nyelvét beszéli. Ezt képviselik a bírák – a férfiak. A novella e két világnézet találkozásáról szól, és arról, hogy tulajdonképpen mindkettő elbukik, vagyis a színjáték miatt egyik sem érvényesítheti önmagát.

A történet a modern civilizáció felől nézve a bírák (elsősorban az elnök) és az éppen általuk képviselt civilizáció bukástörténete. Az elnök kerül dilemmába, ő van döntéshelyzetben, így ő a novella cselekvő főhőse, akinek bukása abban áll, hogy érzelmi alapon és nem a jogszerűség elvét betartva, tehát tulajdonképpen kegyként oldja fel a szituációt. Bizonyára bonyolult lenne szembemenni a mágikus logikával, amely a meghalt nővér túlvilági nyugalmát szeretné az evilági tartozások kiegyenlítésével – sőt helyettesítő áldozattal – biztosítani, de a hazugság is csak a pillanat varázserejéig csodaszer. Arról ugyanis már nem szól a fáma, hogy miképp teszi a bírák kegyes hazugsága az anyagi kárt is kiegyenlítetté, érvénytelenné vagy semmissé. („Édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendőt” – mondta Erzsi egy perccel a nagyszerű, feloldó füllentés előtt.) Márpedig Bede Anna címben is kiemelt tartozásának kettős jelentésével a bírák itt és most nemigen foglalkoznak. A cím szinte az érzelmes-virágos szöveggel is szemben álló szikár figyelmeztetés, rámutatás arra a problémára, amely a nők, elsősorban Bede Anna meg sem jelenő, láthatatlan anyja számára fontos, és amely végső soron teljesen elkerüli a bírák figyelmét.

A bíróság, a törvény világa végső soron hamisként, működésében álságosként lepleződik le, mert az Erzsivel kapcsolatos eljárás amatőr és szakszerűtlen (nincsen, aki rákérdezzen a személyazonosságra), sőt félrevezető is, amennyiben nem avatja be saját jogi logikájába a hozzá nem értő lányt (hol­ott ez nyilvánvaló feladata lenne, hiszen milyen törvénytisztelet várható el ott, ahol valaki büntethető, de nem szükséges tudnia a jogszerűség játékszabályairól?!). Ám a babonás világkép is megcsúfoltatik, mert Anna valójában bűnös volt abban, ami miatt elítélték. A mágikus gondolkozásmód szerinti jóvátételre egy hazugság miatt nem kerülhet sor. Erzsinek le kellene ülnie a fél éves büntetést – enélkül Bede Anna tartozása kiváltatlan marad, és nem lesz nyugodalma a túlvilágon. Ez hit kérdése. A bírák természetesen érvénytelennek, primitívnek tartják azt, amiben Erzsi talán, anyja azonban bizonyosan és komolyan hisz, ezért nem érzik problematikusnak a „kegyes hazugságot”, amely végső soron megakadályozza a spirituális jóvátételt. Az eltérő világképek hierarchikusan rendeződnek, és a magát felsőbbrendűnek tekintő, felvilágosult szemléletet nem zavarja, hogy – egy általa meghaladottnak ítélt, de mégiscsak létező gondolkodásmód szerint – a jótékony csalás a túlvilági nyugalomtól fosztja meg az elhunytat. A törvényesség, a modern világ képviselői becsapják és semmibe veszik a babonás gondolkodást, miközben eleve lemondanak a felvilágosítás – talán nehéz, talán lehetetlen – munkájáról.

De vajon indokolt-e a bírák részéről, hogy meghaladottnak tekintsék és fölényesen megmosolyogják azt a gondolkodást, amelynek nevében Bede Erzsi hozzájuk érkezett? Amikor ők, a törvény őrei a szépséggel találkozván annyira feszengeni kezdtek, hogy alig akaródzott teljesíteni a parag­rafusok által rájuk bízott feladatot, nem az történt-e éppen, hogy bennük is működésbe lépett a (jog nyelvét nem beszélő, ősi és ösztönszintű) mágikus tudat? …amely a bűnt a csúfsággal, a szépséget viszont az ártatlansággal tudja csak összekötni?

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben