Harckocsival mentek szülni

Fruzsina hallotta, ahogy a mentős
A közútkezelőket hívja. Az meg a honvédséget
Hívhatta, kikövetkeztették Ágostonnal.
Miután félig árokba fordultak a mentőautójukkal,
Öt perc alatt végigfutott a katasztrófa-csatárlánc.
Volt ebben a fölfejlődésben valami gépies,
Ugyanakkor valami mélyen megnyugtató is.
Kutya bajuk. A pánikot szerencsére megúszták,
Fruzsina nem volt különösebben hajlamos rá
Problémátlan gyermekkorral a háta mögött.
Érezte, hogy összehúzódik a méhe,
Elöntötte a víz. Pár hosszú perc enyhülés után
Újabb kurta görcs következett.
Lecsúszott a kocsi padlójára,
És nyöszörgött a sűrűsödő fájdalomtól.

Negyedóra múlva a rádió bemondta,
Hogy a szülő nőt szállító mentőautó
Remeteszőlősnél, a rendészeti szakközép
Közelében elakadt. „Ezek vagyunk mi?”
„Ezek pontosan mi – felelte Ágoston. –
Nyugi, csak azért merik bemondani,
Mert már folyamatban a mentés.”
Bár neki is nagyon furcsa volt így értesülni helyzetükről;
Mintha felülről vagy kívülről néznék magukat,
Tudathasadásos állapotban. „Na, most mi lesz?”
Fémnyikorgás volt a válasz, és egy reflektor erős fénye.

Ahogy beharangozták, lánctalpas harckocsi jött értük.
A mentősök szerint régi, orosz gyártmány volt
Hatalmas, ék alakú orral. Fölnyílt az ablak
Az ék fölött, vidám honvéd dugta ki rajta a fejét.
„Erőt, egészséget! Maguk azok? Na hát akkor.”
Beakasztotta kötelét, és páncélosával feldübörgött,
Játszva kipattintva a kátyúból a mentőautót,
Amit aztán egy trélerszerű jármű emelt a hátára.
Csörlő csörömpölt. Bonyolult folyamat volt,
De a résztvevők számához képest egész gyors.
Mátraiék elindultak a nagy testvér hátán.
A szomszéd sávban vagy fél tucat kocsit láttak feldőlve
A szakadó hótól csúszós úton.
Egy soktonnás kamion is az oldalára borult;
GAZPROM, olvasta le a föliratát Ágoston.
„Cseppfolyós gázt szállított”, mondta az egyik mentős.
„Ezt meg honnan tudja?” „Tudom. Nem szivárog legalább.”

„Pár kivétellel már nincs elzárt település
És járhatatlan út az országban.
Az áramszolgáltatás is helyreállt”,
Hallotta Mátrai a rádiót, de mintha víz alól.
„Bravó. Hát akkor mi vagyunk az utolsó kivétel…
Megint égnek a lámpák, ennyiben igazuk van.
Az ellenzék fejetlenséget emleget,
Sürgősen vizsgálóbizottságot akar.
A kormányszóvivő arra szólítja föl
Az ultrakonzervatív meg a liberálhumanista ellenzéket,
Hogy sürgősen álljanak le az ízléstelen
Politikai haszonleséssel katasztrófa idején.”
„Tudjuk, hogy csak rutinból tiltakoznak.
Ők se tudtak volna többet tenni,
Pláne jobbat”, jegyezte meg a sofőr.

„A radikálisok hallgatnak, gyanús
– Hümmögött Ágoston. – Hogy vagy, Fruzsina?”,
Szorította meg a felesége kezét. „Kösz, most egész jól.
Talán csak nem a mentőben szülök.”
Időközben valóban beértek a kórház elé.
Legördült a kétéltű jármű hátáról a mentő;
Továbbgurult a lendülettől a kapu vonalánál is.
„Á, ez a sürgősségi bejárat.”
Ahol már várták őket. Mára ők voltak a hír.

A szülészet jégbordás betonrámpája… ki gondozza most?
Aki a hazát, merült föl Mátraiban. Éppen senki.
Át a kapun, föl a lépcsőkön, végig a folyosón.
Fruzsina rögtön megállította a férjét a legelső padnál:
„Segíts.” A töredékét sem bírnám ki
Ezeknek a negyedóránkénti meg tízpercenkénti görcsöknek,
Gondolta Mátrai. Ahogy a feleségem támasztja a falat,
Beszívja a levegőt, kiereszti…
Beszívja a levegőt, kiereszti…
Ő meg fogta a vállát és ringatta a nőt,
Aki beszívta a levegőt, és kieresztette.
„Most egy kicsit körkörösen masszírozzál a derekam körül.”
Mátrai komoly képpel asszisztált,
Önmagát is meglepve nyugodtságával.

Fruzsinát behívták a rendelőbe, hogy megvizsgálják a méhszájat.
„Januárra terveztük.” „Nos, biztos nem jövőre…
– Mondta szaporán az ügyeletes orvosnő. –
Maga, asszonyom, ma szül. Babaszívhang rendben.
A kismama pulzusa normális. – Szünet. – Aha. Kétujjnyi széles.”
„Elég kevés, ugye?” Ez már a nővér: „Ühüm. Segítünk, ne féljen.
Terheskönyv?” „Sajnos passz.” „Ja, maguk jöttek a hadsereggel.”
Közben megjött a választott szülésznőjük is,
A nógrádi tájszólású asszony,
S az ő kisimult arca igazán megnyugtató látvány volt.

Fruzsina nem tudta, most sürgetik-e vagy sem.
Lelkifurdalása kéne legyen a három centije miatt?
Föl tudta volna-e gyorsítani gondolatban a tágító
Hormonokat?… Ha-ha. Esetleg. Legutóbb még azt mormolta:
„Dehogy kell kád, se vajúdólabda, ne már.
Jó lesz nekem ez az egy pont nullás classic ágy.”
De a szülőszobába már korántsem ebben
A hősies hangulatban vonult be;
Mostani fájásai közben arra jutott, hogy bármi,
Csak az ágy nem.

Érzéstelenítés se kell neki, gondolta korábban.
Pedig dehogynem, az ügyeletes orvosnő szerint.
Ő nem így képzelte, hanem úgy, mint ősanyáink,
Természetesen. De nem így lett. Úgyhogy Fruzsina
Egy órán belül kapott Oxitocint
És – amikor az oldalára fektették – Epidurált is
Két csigolya közé, a gerincébe, ajajjj.
Nem bizarr, hogy ezennel kiiktatnak
Egy alapvető emberi jelzést?
Hogy Fruzsina így túlságosan megóvja magát?
Önként kimarad a kín nemesítő tanfolyamából,
És ez majd újabb lelkiismereti problémát jelent?
Engedélyezheti magának ezt a szabadságot?
„Legyek nyugodt, eléggé szenvedek”,
Nyugtatgatta magát félhangosan.
•
Mátrainak csörgött a telefonja. „Ki az? Binder… Binder!”
„Szia, Ágoston. Megbeszéltük, hogy találkozunk
A két ünnep között, és az most van.”
„Most.” „Képzeld, most jutottam vissza Pestre.
Tudod, elakadtam a sztrádán, és…” „Na, te is jókor hívsz.
Akkor hadd osszam meg teveled legelőször,
Hogy mi meg ma szülünk.” „Ágostonom!…”
A hátsó sarokba húzódva Mátrai
Hirtelen ötlettől vezérelve fölhívta az öccsét is,
Akivel másfél éve nem beszélt.
„Hát hogy vagyunk, Balukám?”, évődött vele.
„Hányszor mondtam már, hogy ne hívjál Balunak!”
És Balázs lerakta. Hogy fölvágták a nyelvét, szisszent egyet Ágoston.
Régen olyan csöndes volt. De ebben az országban
Előbb-utóbb mindenki begolyózik. Bár ő
Mégiscsak egy fegyelmezett informatikus volt azelőtt.

Lassan csöpögött az infúzió. Pulzusmérő csipogott.
Fruzsina csak egy hangot hallott, a szülésznő altját:
„Az állkapcsát lazítsa el.” De miközben ő szétvetett lábakkal,
Ledlámpával a szemében,
Verejtékben úszva kínlódik, ki ez a szobában,
Ki ez az elmebeteg, aki itt áll a fejénél,
És SMS-eseket írkál, „elnézést, az öcsémnek”,
És egyfolytában telefonál? „Micsoda szemtelenség,
Ágoston! Mars ki”, visított Fruzsina.
Mátrai, aki egyfajta jóleső, lebegő állapotban leledzett,
Végre magához tért. Borogatást cserélt a felesége homlokán;
Az elgurult tégely után kúszott,
Olajjal kenegette Fruzsina bőrét.

A nőt hullámokban öntötte el a fájdalom.
Most már ötpercenként jöttek a görcsök.
Mégsem sikerült minden kínt kiküszöbölni,
Na, nem baj. Párnát gyűrt a háta alá,
Fölült, fölállt, négykézlábra ereszkedett kínjában.
Fölerősödött, sőt elviselhetetlenné vált a fájás
A méhnyaki idegek tájékán;
Kisugárzott a dereka, a medencéje és a veséje köré.
„Mondták, hogy kemény lesz, de hogy valósággal gyehenna?!
Hajrá, gyere már, Andor. Különben kinyírsz
– Hívogatta fiát. Aztán csak: – Mamaaaa!”
Olyan pillanat is volt, amikor úgy érezte:
Na, ez kész. És eleresztette magát.

„Már tíz centi szélesek vagyunk, apuka”,
Mondta a szülésznő Mátrainak. „Az jó”, felelte ő.
Aztán a szülésznő Fruzsina felé fordult:
„Mondtam már, a szemét hunyja be.
Tolni, mondom, anyuka, tessék préselni.”
„Nem bírom tovább, vizet!”, visított volna Fruzsina,
De a száját nem hagyta el egy árva hang sem.
Nagyon száraz volt az ajka. Lábikrája begörcsölt,
De ezt már csak egy rándulással tudta jelezni.
Ágoston munkába vette a felesége
Lábikráját finoman és bűnbánóan némileg.

„De hol a fenében van ilyenkor az orvos??”
A szülészorvos, akihez Fruzsina magánrendelésre járt,
Késett, a nővérek azt mondták, bulizott éjjel.
„Hazafelé megsebzett egy jégcsap”,
Hadarta bemutatkozásul a hegyes
Cipős dzsigoló, mikor beesett.
„Jégcsap? De hogyan?”, csapott le a szülésznő.
„Hogyan? Ja, hát egy porózus ereszről
Zuhant le, és sajnos pont a nyakamba…”
Amikor az orvos végre lélekben is megérkezett,
A kötés alatt a homloka még mindig véres volt,
Így látott hozzá. Vagy csak Mátrai akarja így képzelni utólag?
Donner haverja. Partikon mintha Mátrai is látta volna már,
Bizarr volt a kórházban találkozni vele,
Sőt már a rendelésen is, ahol kezet fogtak a múltkor.
A doktor hanyagul a vérnyomásmérőre pillantott,
Igyekezett nem kapkodni, nyugalmat mutatott.

Mátrai utólag sem tudta összerakni, hogy mi volt előbb:
Az, hogy összenéztek a szülésznővel, látja-e,
Amit ő lát: a baba piros koponyatetőjét a vagina résében,
A saját fiát, amint érkezik? És az orvos
Akkor még sehol se volt?
Vagy ez csak holmi képzelődés, és az orvos
Mégis befutott – a szülés előtt egy fél perccel?
(Aztán bólintott, és konspiratív mondatokat váltott fojtott hangon
Fruzsina sorsáról a szülésznővel, arra vigyázva,
Hogy ők maguk, Fruzsina és Ágoston, fél szót se értsenek?…
„Gátat metszünk”, azért Mátrai elkapta ezt a két szót.)

Most már mindez messzemenően mindegy.
Hiszen itt volt ez a lila kutyakölyök,
És megtapadt a zsíros, sajtszerű
Magzatmáz a szemzugában. Fruzsina sikított.
Ez ő! „Hát szia, Andor Lőrinc.”
A nővér megtörölgette, betakarta a babát,
Aki mindenekelőtt néma volt. Mi az,
Miért nem szólal meg?, izgultak mindketten.
A nővér Fruzsina mellére tette Andort,
Aki akkor sírt föl először fülsiketítő és vádló,
Páratlan sírással. „Huhh…” Nagy levegő, sóhaj.

Fruzsina megszülte az elképesztő méhlepényt is,
Ezt a véres húskocsonyát
Azzal a fura, túl szabályos, lomb alakú mintázattal.
Szerepe szerint idáig ez volt a fiam… merevlemeze?
Pontosabban adaptere, gondolta Mátrai.
Lavórba dobták, nem érzékenykedtek sokat;
A férfinak pedig ollót nyomtak a kezébe,
Hogy ő nyisszantsa el a köldökzsinórt.
Aztán ott állt Mátrai almazöld zsilipruhában, boldogan.
Látni, ahogy a „kutyakölyökből”
Agyagszínű, majd egyszeriben csak
Rózsás bőrű csecsemő lesz, döbbenetes volt.
Záróaktusként az orvos vagy hatszor átdöfte a kampót
A vagina húsredőjén, amikor összevarrta a méhszájat.
•
„Föl kellene kelni – mondta tagoltan Fruzsinának a nővér. –
Tessék megemelni a hátat, húzom a karját, segítek.”
„Ugye, te is sokat fogod mesélni, hogy…
– Dőlt hátra Fruzsina az ágyon, amikor a nővér kiment. –
…Á, és az milyen volt, amikor…”
„Amikor tankkal mentünk szülni?…”
„Nem tankkal: TRÉLERREL, kicsikém.” „Nekem aztán mindegy.”
Kuncogtak, mint a kamaszok. „Jé, és azt tudtad,
Hogy majdnem az anyám születésnapján szültem?”
„Andor fiam, te vagy az ajándék az anyámnak.”
„Meg nekünk, hm?” „Te aztán felköszöntötted a nagyit.”
„Tényleg, hívtad már?” „Még mindig nem érem el.”
„El is felejtettem, hogy reggel elindultunk valahová.”
Fruzsina fuldokolt a nevetéstől:
„Nagykovácsiba!…” „Milyen már, micsoda ötlet!”
„Kinek is jutott eszébe?” „Neked.”


Részlet A Legkisebb Jégkorszak című regényből