×

Halál és ajándék; Ötvennél több év pillanata; Együtt e csillagon; A ruhák, a ruhák; Mellén egy nagy arany pecséttel; Ketten beszélnek

Tornai József

2015 // 07-08

Halál és ajándék


(Születésnapomra)


Nyolcvanhét évvel ezelőtt a felleges szürkületben,
készülő október-napon szült a földre anyám engem.

Így mesélték el nekem, hisz három után az utolsó
én voltam: az anyám-apám párbeszédében a végszó.

Engem anyám úgy szeretett, hogy két bátyám és a néném
irigykedett, miért előbb jöttek a világra, mint én.

Apámnak formás bajsza volt, már kölyökként megfigyeltem,
tükör előtt mennyi gonddal tartja a szőrdíszét rendben.

Anyámat fejkendő nélkül sose láttam sütni-főzni,
kora reggel szeretett, míg mi aludtunk, fésülködni.

Barna s hosszú haja volt, nagy, dús fonatban hordta hátul,
kalapot templomba menet se tett föl hívő alázatból.

Én mindig öregnek láttam, akár másik parasztasszonyt,
Bibliáját, csak ezt bújta, ma is a polcomon tartom.

Korhadtak évekre évek, front, forradalom, szegénység,
apám, anyám ott díszíti már a fás temető szélét.

Testvéreim is itthagytak, engem is csak a vers éltet,
írás, szerelem, unokák: a testem eléggé vénhedt.

Sok ismeretet fajomról és énemről szedtem össze,
tíz és tíz esztendeimnek megérett végső gyümölcse.

Körülvesznek a halottak, bizony, kis Tornai Jóska,
hogy ilyen burjános az út, a kisfiú nem gondolta.

Készül már másra a szívem, más gondolat, idő, tájék,
mert szemfényvesztés a halál, és a születés ajándék.

Ötvennél több év pillanata


Lehet, hogy már olyan halott vagy,
amilyen gyönyörű nő, míg éltél.
Karórádat a bal csuklódon hordtad,
nyáron a ruhád kardvirágosabb
volt, s hajad mézszínűbb a fénynél.

Ahogy a zongorához egyszer este
odaültél, Bartók már üdvözült.
Vagy Liszt lopózott idegeimbe.
Anyád ott ámult a hallgatók között,
nem sejtve, hogy szerelmed ül mellette.

„Csak neked játszottam”, s a csókod
minden zenének volt zenéje.
Két karom forró válladra omlott,
és játékod még egyre magasba-mélybe
szökve az agyamban folytatódott.

Ötvennél több év pillanata hűlt ki azóta.
Élsz-e még, legalább olyan öregen,
ahogy én is? Gondolok rád naponta,
és azokra a drága akkordokra,
amikor zongoráddá vált a szerelem.

Együtt e csillagon


Nem bújhattunk máshová,
egy ritkás nyárfa alá.
Elbújtunk egymásban is,
míg nyakunkba sírt a víz.

Az erdő közben sötét lett,
kárörvendő, ellenséges,
csak bőröd világított,
fénytől röppent a bozót.

Meddig, meddig? Egész máig
érzem tested illatát itt
szobámban betegeskedve,
nem enged el a hajad se,

tapad tincsed a nyakamra,
hátad is mintha ringatna
vénségem roncs szigetén,
s nem sodort volna örvény

át az évtizedeken,
s nem tűntél volna te sem
emlékek galaxisába,
képek pászmáit szitálva.

Ablakomon te kopogsz,
te vagy az, drágalátos!
Élsz-e, halsz-e? Nem tudom.
De biztos e csillagon!

A ruhák, a ruhák


A ruhák, a ruhák csak kínlódnak, égnek,
ha már elmentek a nekünk Tejút-szépek.
Mit sirassak? A lepke-blúzod, nádas-kösztümöd,
lidérc-szoknyád hív-hív a térded fölött.

Színük, szabásuk koldus test-utánzat,
a semmi, semmi, annyi se maradt utánad,
és nincs újra-út, és aki eddig mézes örömöt
szerzett, most csupán köd, köd, októberi köd.

A ruhák, a ruhák csak lángolnak, égnek,
emlék-termő szememmel ha bámulom őket.
Ki suhant messze bennük, kinek bimbóztak derekán?
A szerelemnek, jaj, a mosti csillag-hiány!

A ruháid, ruháid csak szenvednek, fájnak.
Mit húzol rám? Az Örökéj-gúnyámat.

Mellén egy nagy arany pecséttel


Egy-két nap, és kipattan a piros hibiszkusz,
mert kit a Nap-szív szeret, ó, ősi ritmus!
megtartja lakodalmát, és még ahol szeptemberben
is dobolni kezdenek a bimbók,
küldi egyik szirom a másiknak a karmazsin szót.
Ne várd meg a halált, kedvesem,
inkább menj elébe,
mintha minden utolsó pompa
könnyelműen csak zenélne,
hogy a valóban kivégző perc
soha el ne érje.
Ismert sorsodra
virágtársaidban, zengjenek össze a harmatos cseppek
minden bátor levéllel,
mert kinek a hangja zajtalan peng,
a tavaszt hívja, mellén egy nagy arany pecséttel.

Ketten beszélnek


– Az atommagrészecskéktől
a véges-végtelen számú tejútrendszerekig,
a planktontól az emberig, a
milliárd és milliárd élőért, élet ellen
lüktető, örökkévaló és mulandó,
sokuniverzumú mindenségig
létezik, nem létezik az anyagszellem.

– De minek?

– Felejtsd el a megfejthetetlent,
és hajítsd tengerbe
rettegő perceidet!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben