×

Emlékezések és levelek

In memoriam Tüskés Tibor. Tükrök között. Tüskés Tibor levelesládájából

Vasy Géza

2015 // 07-08
Ki volt Tüskés Tibor? Még csak öt éve lesz, hogy meghalt, mégis már őt is sokan elfeledték, a fiatalok nem olvasták műveit, nem hallottak róla. Az ő emlékét is ébreszteni kell, pedig közel fél évszázadon át az irodalmi élet egyik meghatározóan fontos szereplője volt. 1930-ban született Balatonszántódon. 1953-ban kezdett Pécsen tanítani, s ott élt 2009-ben bekövetkezett haláláig, tehát 56 éven keresztül. 1959-ben lett ugyanott a Jelenkor szerkesztője, majd főszerkesztője 1964-ig. Több mint hetven könyve, könyvecskéje jelent meg, s számos egyéb publikációja van. Először szerkesztőként vált országosan ismertté, szervezőmunkája az irodalomtörténet kiiktathatatlan részévé tette a folyóiratot. Hamarosan kritikusként is felfigyeltek rá. Aki behatóan foglalkozik a kortárs irodalommal, miként ő is tette, az előbb-utóbb tanulmányokat, majd monográfiákat is ír, irodalomtörténésszé válik. Akinek némi szerencséje van, s hosszabb alkotói életet kap, az idővel megtapasztalhatja, hogy ami számára kortársi volt, az befejezett múlttá, értékeit tekintve klasszikussá válik. Tüskés Tibor a Kádár-kornak a művészeti élet szempontjából még korainak mondható szakaszában bátor cselekedetként kezdett korábban tiltott, félreállított írókat közölni. Például Kodolányi Jánost (1899–1969). Leveleztek egymással, majd az ifjabb pályatárs megírta róla az első monográfiát (1974), hogy igazságot szolgáltasson az írónak. Majdnem nemzedéktársa volt Pilinszky János (1921–1981), igazán az Nagy László (1927–1978). Mindegyikükről könyvet írt, s nem kritikusként, hanem a filológiai munkát is igazán elvégző történészként. S ezek a könyvek is úttörő munkák. Ezt a futó bemutatást annyival még mindenképpen ki kell egészíteni, hogy Tüskés Tibor íróemberként számos témakörben alkotott: az irodalomtanítás mellett a helytörténet, a szociográfia, az útirajz, a képzőművészet egyaránt behatóan foglalkoztatta. Ugyancsak maradandó levelezése, amelyből most ötödik könyvként jelent meg a hozzá írtak válogatása.

Előbb azonban az iménti lexikonszerű bemutatást azzal a könyvvel illene sokkal árnyaltabbá és teljesebbé tenni, amely az emlékét idézi meg. Egy In memoriam kötetnek értelemszerűen elsősorban azok lehetnek a szerzői, akik idősebb vagy fiatalabb kortársak voltak. S a cél nem csupán a személyes emlékek felidézése lehet, nem csupán egy minél sokoldalúbb portré felvázolása, hanem ugyanolyan hangsúlyosan az is, hogy ez a portré, azaz inkább portrésorozat ugyanarról a személyről különböző időpontokban és különböző nézőpontokból megrajzolva felkeltse az utókor érdeklődését, és megkísérelje kijelölni Tüskés Tibor helyét a művelődés történetében. Szerencsére nem előzmények nélkül. Néhány éve megjelent ugyanis egy igen alapos pályakép: Bartusz-Dobosi László munkája Egy élet térképe címmel (Pannónia Könyvek, 2012). Más azonban az irodalomkutató kötelező szakmai tárgyilagossága, és más az emlékezők sokaságának személyessége.

A kötetet a megidézett író fia, a régi magyar irodalom kutatója, Tüskés Gábor gondolta el, szervezte meg és szerkesztette. Az idősödő Tüskés Tibor maga is sokat foglalkozott leveleinek, kéziratainak sorsával. Jelentős részüket átadta a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Sőt, a most megjelent levelezéskötet anyagát is nagyrészt még ő állította össze. Egy életmű feldolgozása azonban soha nem zárható le. S az emlékezők között is vannak olyanok, akik már a nyolcvanas életéveikben járnak, most kell tehát emlékeiket rögzíteni. Az pedig különös jótétemény egy író, tudós, művész számára, ha a családon belül vannak utódok, akik szeretettel és hozzáértéssel gondozzák mindazt, amit meg kell őrizni. Ezt teszi irodalmár fia, sőt most már az újabb nemzedéket képviselő unoka, Tüskés Anna is, aki elsősorban Illyés Gyula életművével foglalkozik, azzal az alkotóval tehát, akiről ugyancsak a nagyapa írta az első könyvet, s akiről azt közölte egy levélben Illyés halála után, hogy „második apámat vesztettem el”.

Az Emlékezések, esszék, dokumentumok műfaji megjelölésű kötetben, amelyet a reciti, vagyis az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete adott ki, 37 szerző írása olvasható. Ezek többnyire Tüskés Gábor felkérésére születtek, de van néhány korábbi esszé is (Vekerdi László, Alföldy Jenő). A gondos szerkesztés az első részbe szépírókat sorolt be (Kalász Márton, Jókai Anna, Bertók László, Pozsgai Zsolt…), a másodikba irodalomtörténészek által készített elemző írásokat (Pomogáts Béla, Rónay László, Kabdebó Lóránt, Monostori Imre….), a harmadikba inkább személyes emlékezéseket (Csűrös Miklós, Ferenczi László, Kántor Lajos…). A negyedik részben ez a személyesség folytatódik, de nem filoszok a szerzők (Fodor Andrásné, Marafkó László, Papp Vilmos, Benedeczky István…). Végül az ötödik részben volt tanítványok s a monográfia szerzője szólalnak meg (Dizseri Eszter, Bartusz-Dobosi László…).

Végigolvasva az emlékezéseket, megnyugtató és örömteli észrevétel, hogy igazából semmi ellentmondás, semmi vita nincsen a szerzők megállapításaiban. Mintha egy olyan kórus szólalna meg, amelyben sok a szólam, de ezek egyetlen műnek az összhangot teremtő részei. A táj felől közelítve az életút fő helyszínei: Szántód, Nagykanizsa, Pécs, Balatonfenyves. Tüskés Tibor dunántúli ember, szebben kifejezve: Pannóniáé testestül-lelkestül. Egyetértés van abban is, hogy az irodalom itatja át egész életét, a művek és az alkotók világa. Számára ez személyes ügy, igazi hivatás. Egyszer így fogalmazott: „az irodalom: élet. S az irodalmat – akár az életet – szeretni kell.” Monostori Imre észrevétele szerint: Tüskés korán fölismerte „az íróság ideáját”, s eszerint élt és dolgozott.

Ilyen kulcsszavakat olvashatunk Tüskésről: tisztesség, emberség, nyitottság, tudatosság, tárgyilagosság, minőség, pedagógiai ethosz, tolerancia, elfogulatlanság. Az előítéletektől a lehetséges mértékig mentes értéktiszteletet Tüskés Tibor egy olyan korszakban fejlesztette ki önmagában, amelyre ennek inkább a hiánya volt a jellemző. 1948 után mintegy másfél évtizeden át az irodalmi életben kommunista, útitárs és ellenséges írókat különböztetett meg a napi bolsevik szemléletű politika, s ez csak fokozatosan változott meg a hatvanas évek során. Szerkesztőként Tüskés Tibor olyanokat közölt rendszeresen, akik ellenzékinek vagy nem sokkal előbb ellenségnek számítottak. Nem a brosúrák, hanem esztétikai értékrendje alapján minősítette a műveket, függetlenül attól, hogy milyen ideológia, milyen világszemlélet hatja át azokat. Felülemelkedett a marxista–nem-marxista ellentéten s a népi–urbánus megkülönböztetésen is. Ennek legszebb példája alighanem az, hogy pályaképet írt Nagy Lászlóról (1983), majd utána Pilinszky Jánosról (1986). Erről a két költőről akkoriban az volt a vélekedés, hogy összebékíthetetlenek, nem férnek el egyetlen értékrendben. Micsoda egyoldalúság volt ez! Szerencsére a reprezentatív antológiákban és a középiskolai szöveggyűjteményekben, tankönyvekben ugyanúgy egyetlen nemzedékbeli társak lettek, mint Ady és Babits.

Ebből a gazdag emlékezéskötetből néhány írást feltétlenül ki kell emelni. Ilyen Kalász Márton nekrológja a gyűjtemény élén „a pannon gondolkodás emblematikus alakjáról”. Ilyen Pozsgai Zsolté, aki munkatársa lehetett, s akit tanácsokkal látott el a drámaírói pálya kezdetén. Ilyen Monostori Imre személyiségportréja. Említenem kell Papp Vilmos bajánsenyei lelkész, Benedeczky István kutató biológus és író, Dizseri Eszter egykori diák, majd irodalmár részletes kapcsolattörténeti esszéjét. Sorolnom illene tovább, de leltározásra itt nincs hely – a könyvet el kell olvasni. Olyan érdekességek is figyelmet érdemelnek, mint Tüskés Tibor két „alkalmi” verse a hatvanas évekből, vagy Hatvany Lajos, Illyés Gyula levelei Dizseri Eszter „irodalmi szakköri titkárnak” 1956 tavaszáról.

Tudjuk mindannyian, hogy az emlékezet kényes területe a gondolkodásnak. A filosz persze igyekszik mindent ellenőrizni, de ha személyes hangot üt meg, mint itt, olykor téved. A szerkesztő ebbe aligha szólhat bele, de a kritikus talán igen. A Tüskés-féle Jelenkor rendre igen magas minősítést kap a visszaemlékezőktől mint a hivatalos irodalomszemléletnél jóval tágabb látókörű lap. Ám néhányan az akkor és/vagy ma is „jelentéktelennek” látott Kortárssal, az Új Írással szemben emelik ki. Érdemes azonban kézbe venni azokat a régi lapszámokat. Igaz, elég sok a „pártos”, a „vonalas” írás bennük. De például a Kortárs 1961–1963-ban – amikor Simon István előtt még Tolnai Gábor, majd Király István szerkesztette – közölte többek között Déry Tibor, Csoóri Sándor, Fodor András, Fülep Lajos, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Kányádi Sándor, Kodály Zoltán, Mándy Iván, Nagy László, Németh László, Örkény István, Rónay György, Sarkadi Imre, Sánta Ferenc, Sinka István, Sütő András, Tamási Áron, Tatay Sándor, Vas István, Veres Péter, Zelk Zoltán írásait. Ezek a szerzők majdnem mind szerepeltek az Új Írásban is, ahol megjelent rajtuk kívül Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Kormos István, Pilinszky János, Weöres Sándor meg számos pályakezdő is. Nem lehet ezeket a névsorokat jelentéktelennek minősíteni. Tüskés Tibornak múlhatatlan érdeme, hogy harmincévesen és az irodalomban újoncként jelentőssé tette Pécs folyóiratát, de ő aligha értene egyet a többi folyóirat egyoldalú elutasításával. Azt se felejtsük el, hogy azokban az években az irodalmi élet nagyon erősen főváros-központú volt, s a hivatalos szervek feltehetően kevésbé veszélyesnek tartották, legalábbis eleinte, hogy a Jelenkor annyi helyet ad a „polgári” irodalomnak. Az sem lényegtelen, hogy Tüskés Tibor nem volt párttag. Ez abban az időben szinte példátlannak számított ilyen fontosnak minősített vezető állásnál. Így kinevezése meglepőnek nevezhető, akárcsak az, hogy súlyos bírálatokat túlélve viszonylag sokáig maradhatott főszerkesztő. Az átpolitizált közéletet ismerve különös, hogy Tüskést még 1959-ben hívták a pécsi főiskolára tanársegédnek, leendő tudósnak, de érzékeltették vele, hogy majd be kellene lépnie a pártba. Ő elhárította, nyilván óvatosan, az állásajánlatot, ám erről, úgy látszik, nem készültek feljegyzések. Az is igaz, hogy a város vezetésének még kevés minőségérzékkel is tudnia kellett 1961 tavaszán, hogy jelöltjük az egyetlen tehetséges és rátermett ember, s a dilettáns elődöt már nem tudták ők sem elviselni. Talán abban is reménykedtek, hogy Tüskés úgyis belép majd a pártba.

Apró elírás a győri Műhely említése a hatvanas évek kapcsán, hiszen ez a folyóirat 1978-ban indult. Tévedés az is, hogy az 1950 táján keletkezett, szájhagyomány útján terjesztett sírversek a kor félreállított költőiről készültek volna. Éppen ellenkezően: a kor kurzuslovagjairól. Személyes sértettség magyarázhatja a veszprémi Új Horizont sommás és igazságtalan elítélését. Téves a ha­társáv fogalmának leírása is. A határsávengedély nem a szögesdróttal is elkerített, aláaknázott keskeny földsávval volt kapcsolatos, oda érthetően senki sem léphetett be, hanem a határ menti településekkel, amelyekhez hozzátartozott például Sopron városa, még a hatvanas években is. Életélményként írt erről e könyvben Papp Vilmos, aki egy határ menti faluban lett lelkész, s a szülei csak évente egyszer kaptak engedélyt az ő meglátogatására. (reciti, 2014)



A Tükrök között című levélgyűjteményt „válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket írta Tüskés Tibor”, aki fiának adta át a kéziratot, s javasolta, hogy egészítsék még ki további levelekkel. A könyvet „sajtó alá rendezte, a válogatást és a jegyzeteket készítette Simon Zsuzsanna”. Hozzá kell ehhez tenni, hogy kétféle jegyzetanyag van. Ami a levelek után szerepel, az Tüskés Tibor munkája, ami számozva a lapok alján, az a sajtó alá rendezőé.

Tüskés Tibor a nagy levelezők közé tartozott. Azokban az évtizedekben, s főleg szerkesztőként vidéken ez volt a kapcsolattartás legbiztosabb módja. S ő szinte Kazinczy módjára s hozzá méltóan varázsolta Pécset irodalmi központtá. S mint nagynevű elődjének, a levélírás az ő számára is az irodalmi igényű önkifejezés fontos formájának bizonyult. Némi szomorúsággal kell gondolnunk arra, hogy bár a leveleket az irodalom, a történelem és a művelődéstörténet évszázadokon át igen fontos forrásnak, sokszor irodalmi alkotásnak is tartotta, a 21. századba átlépve szinte máris megszűnt ez az érintkezési forma. Felváltotta a telefonbeszélgetés, valamint az internetezésnek az a formája, amely egyre szűkszavúbb és semlegesebb.

Tüskés levelezéséből korábban több minden megjelent már. Elsőként a Mészöly Miklóssal folytatott párbeszéd (Volt idő, 2005), majd három kötetben Fodor András és Tüskés Tibor levelezése (2008–2010). Ez magyarázza, hogy Mészöly és Fodor éppen csak jelképesen szerepel a Tükrök között íróinak sorában. De milyen sokan mások! A legtöbb levéllel a következők kaptak helyet: Rónay György (18), Domokos Mátyás (16), Illés Endre (13), Lengyel Balázs (13), Borsos Miklós (12), Kassák Lajos (11), Bálint Endre (10), Veres Péter (10). Ám helytelen lenne említetlenül hagyni Bertha Bulcsu, Béládi Miklós, Illyés Gyula, Kodolányi János, Lázár Ervin, Németh László, Rába György nevét.

A levelekben a megírásuk korszakában valamennyire tájékozott olvasó számára három témakör lehet különösen érdekes és tanulságos. Az egyik az, hogy milyen kép rajzolódik ki több évtized irodalmi életéről, kapcsolatairól. Másrészt az keltheti fel érdeklődését, hogy miként vélekednek a levélírók Tüskés Tiborról, harmadrészt pedig az, hogy önmagukból mit mutatnak meg. Egy-egy fontosabb levélben természetesen összekapcsolódnak ezek a témakörök.

Tüskés Tibor ifjúkorában költő, író szeretett volna lenni, s első, meghatározó mestere Rónay György lett, akiről később, tiszteletét is leróva, monográfiát írt. Rónay György bölcs szerkesztői tanácsokat is adott. Például azt, hogy az egzisztencializmus vádjával illetett Jelenkor kérjen írást olyan marxista szerzőktől, mint Pándi Pál, Szabolcsi Miklós, Váci Mihály, akik „ellensúlyt” jelenthetnének. Jegyzetben olvashatjuk, hogy Tüskés Szabolcsitól például kért is írást, de nem kapott. Ellentétben a Népszabadsággal, amely a Jelenkort és az Alföldet élesen bíráló cikket közölt tőle, név­telenül, tehát szerkesztőségi állásfoglalásként. Ezekben a folyóiratokban „helytelen, kispolgári, olykor ellenséges, káros nézetek bukkannak fel”. „Nem egy cikk a marxizmus polgári revíziójára tesz kísérletet, burzsoá ideológiát hirdet.” Pécsen a „mítoszokba tévedt esztétizmus” jelent meg, kritikátlanul dicsérik Schönberg, Sztravinszkij zenéjét, az absztrakt festészetet. B. Nagy László Illyés Gyula Kegyence kapcsán „a legvitathatóbbat dicséri, a dráma megragadóan előadott, de történelmileg és eszmeileg téves mondanivalóját” (Tévedések és torzítások, 1963. december 8.). Úgy látszik, ennyi figyelmeztetés nem volt elegendő, mert egy debreceni vitaindítóban nemcsak az Alföld kapott ki Szabolcsitól, hanem egy kritikus is: „egy rendkívül durva eszmei hibára utalnék, Tüskés Tibor írására Sánta Ferencről. A könyv problematikáját – mint oly sokan mások – teljesen elhallgatta, ezért a kitűnő szerzőt rossz irányba orientálta. Ennek a kritikának a közlése helytelen volt” (Alföld, 1964, 8.). Mire ez az írás megjelent, Tüskést éppen leváltották. (Szabolcsi, aki egyébként kitűnő filológus volt, persze észrevehette volna a megbírált írásban azt a véletlenszerű, de komoly filológiai hibát, amely sajnos ott maradt a kritika könyvbeli megjelenésekor is.) Mi mindebből a tanulság? Érdemes bizony olykor elővenni a réges-régi újságokat, folyóiratokat, hogy jobban megérthessük a kor légkörét.

Az idősek emlékezhetnek rá, hogy évtizedekkel később sem volt egyszerű, bár egészen más ideológiai okokból, a szellemi-irodalmi élet. A kilencvenes években Lengyel Balázs az akkori Jelenkor esszéellenességét ítélte el. Domokos Mátyás egyszer „üvegfalú szólaboratóriumnak” nevezte a Jelenkor világát, később pedig krédóját fogalmazta meg: „Bennem kamaszkorom óta nem változott az a meggyőződés, hogy a legjobb és a legfontosabb, amit a magyarság történelme során létrehozott – a kultúrája. S most ez ellen folyik a pusztító harc, mert ezt azok is észrevették, akiknek ez nincs ínyére, mert úgy hordozza a magyarság önazonosság-tudatát, mint a szent könyvek azokét, akikkel zengte egykor prédikátor ősünk »bús atyafiságunkat«.”

Ars poetica ez, s mennyire rokon Rónay György egykori vallomásával: „igyekszem megtenni, ami tőlem telik, és nem mindig a legkönnyebb körülmények közt megtartani az irodalom és szellem tisztességét, s valami olyan légkört kialakítani magam körül, irodalmi kapcsolataimban, hogy ez a tisztesség érvényesüljön benne, valami olyanfajta humanitás, amire ma divat azt mondani, némi lenézéssel, hogy »polgári«, de ami szerény véleményem szerint a »szellem emberének« egyetlen lehetséges magatartása […] az író írjon, dolgozzék, építse művét és magát, legjobb tudása, lelkiismerete és igazságérzéke szerint: a többi nem az ő dolga.”

Tüskés következetesen közölte a félreállított írókat, akikben semmi gőg nem volt, s tudták, hogy nem esztétikai okok, hanem politikaiak szólhatnak bele a megjelenésbe. Íme a levelekből: Örkény István: „Mindeddig teljes indexen voltam, most azonban…” Kassák Lajos: „küldök három verset, talán érdemesek a nyomdafestékre. Ha igen, hasznosítsák.” Déry Tibor regényrészletet küld: „mondják meg, használhatják-e a lapban. Tájékoztatásukra közlöm, hogy a regény jövő év februárjában jelenik meg.” Kodolányi János: „Ha a laptól meg kell válnod, többé nem küldök semmit.”

Egy levelezésgyűjteménynél különösen fontos – a távolabbi jövő szempontjából is – a filológia. Beláthatjuk, hogy a kétféle jegyzetelés olykor nehezen megoldható technikai gondokat jelent. Mégis helytelen, amikor például két részletben jelenik meg valakinek az életrajza, mint Vörös Lászlónak és Olasz Sándornak, míg ugyanott Annus József csak a lapalji jegyzetben szerepel, féloldalasan, kihagyva azt, hogy 1989 és 1996 között a Tiszatáj főszerkesztője, 1990-től két cikluson át országgyűlési képviselő volt. Vagy például azt olvashatjuk Eckhardt Ferencről (1885–1957), hogy „jog- és gazdaságtörténész, levéltáros, egyetemi tanár, tanszékvezető, dékán, az MTA tagja”, csak éppen az hiányzik, hogy mindez 1949-ig volt csak érvényes. Hölvényi György Tüskés jegyzeteiben még él, az előző lap alján viszont már szerepelnie kell a halál dátumának. De vannak másféle hibák is. Béládi Miklós soha nem volt egyetemi tanár. S nem a kandidátusi, hanem az MTA doktora címet kapta meg posztumusz. Lengyel Balázsnak valóban felesége volt Nemes Nagy Ágnes, de 1989-ben már aligha. Széchenyi Ágnes nem nevezhető filozófusnak. Időnként jó lenne többet tudni a levelek utalásairól. Kinek az írását lektorálták, elkészült-e, megjelent-e az említett cikk stb. Bele lehetett volna írni a jegyzetbe, hogy Karinthy Gábor Tüskés Tibor által válogatott és szerkesztett kötete az Én, fájdalomherceg, s 1991-ben jelent meg.

Ám ne legyünk telhetetlenek. A levelek írói megerősítik azt a képet, amelyet az In memoriam kötet emlékezői vázoltak fel. Tüskés Tibor értékeket őrzött, értékeket teremtett, s tudta jól, hogy a magyarság sorsa elválaszthatatlan a magyar nyelvtől és irodalomtól. (Universitas, 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben