Bűn, bárány, boldogság

François Mauriac, Pilinszky János és Ted Hughes életre szóló tapasztalata, 2. rész

Agnus in fabula

Beáll a sorba Pilinszky János verseinek legismertebb angol fordítója, Ted Hughes is. A fordítás szoros értelemben vett története 1967-től 1976-ig tartott.¹⁹ A Londonban 1976. augusztus 25-én bemutatott kötethez írt előszavában Hughes hangsúlyozza, hogy számára Pilinszky költészete és személyisége „személyhez szóló, egzisztenciális kihívást” jelentett.²⁰ Hogy Pilinszky személyes és egzisztenciális kihívására az egyéniségében és életében mélyen érintett Hughes fordítóként mit válaszolt, azt a BBC 1976. augusztus 31-i hangfelvételéből tőle tudjuk meg (PJB 152–158) a következő két bekezdésbe sűrítve.

Hughes érdeklődve ismerte fel Csokits János „szó szerinti” fordításaiban „egy-egy igen szokatlan és szép angol vers körvonalait”. A fordítás módszeréről szólva Hughes feltételezi, hogy „egy versben többféle zene létezik”. Az első „a szavak zenéje,” de ennek lefordítása reménytelen. A második azonban, „a hanglejtés, az érzelem zenéje minden nyelvben létezik, minden nyelvre átültethető”. Végül „a gondolatok lépcsőzetes kiépülése is egyfajta zene”. Ez olyan, „mint egy számtani haladvány”, ami „rendszerint könnyen lefordítható”.

Hughes úgy gondolja, a fordítás eredményeként született „befejezett, kész angol versek” saját legjobb versei közé tartoznak. Úgy véli, nem Pilinszky verseit változtatta a sajátjaivá, hanem ő maga idomult ahhoz, ami vonzotta. Elismeri, hogy amit az angol fordítás elvesztett, „az a felület zenéje, a magyar vers felületi feszültsége”, például a négyes és negyedfeles jambus váltakozása, valamint a fél-keresztrímek, viszont amit sikerült lefordítania, „az a vers csontváza, belső szerkezete”. A fordításairól kialakított saját értékelését így összegzi: „az angol változatban visszaszereztünk egy felületet, amely teljesen eltér Pilinszky Jánosétól, de amely mégis versfelület, éspedig, úgy hiszem, az enyém”.

Hogy Pilinszky személyes és egzisztenciális kihívására az egyéniségében és életében mélyen érintett Hughes költő-fordítóként vagy fordító-költőként milyen választ adott, hogyan válaszolt, azt részben megtudhatjuk abból, hogy milyen Bűn – Sin – lett az ő része.²¹ A fordításra ajánlott versek listáján 1967. május 16-án ugyan még nem szerepel ez a vers, de az elkészült fordítások egy szűkebb halmazában már időrendi helyén áll a Bűn 1975. május 13-án.²² Hughes fordítói és költői válasza talán ebben a kronologikus beállításban közelíthető meg.

A Pilinszky-fordítások az évek (1967–1976) során gazdag szövegkörnyezetbe kerültek.²³ A szövegkörnyezet gazdagságában külön figyelmet érdemel a Moortown Diary című háztáji napló,²⁴ mert keletkezéstörténetét tekintve a benne szereplő szövegek a birtokszerzéstől kezdődően egyfelől fedésben vannak a Pilinszky-fordítások második felének 4-5 évével (1972–1976), másfelől pedig végleges megjelenésük éve egybeesik a Pilinszky-fordítások második, javított és bővített kiadásának évével (1989). Mivel pedig a Bűn fordítása 1975. május 13-án már biztosan olvasható volt, és a háztáji napló szövegei 1973. február 13. és 1976. július 3. közötti keltezésűek, a Bűn közvetlen fordítói kontextusát itt kereshetjük, hogy legalább valamelyest megközelíthessük Hughes válaszát a Bűn soraiban is felfogható személyes és egzisztenciális kihívásra.

A válaszkeresésben segítségül hívhatjuk Hughes gondolatait, amelyeket a háztáji napló kötetéhez 1989-ban írt utólagos előszavában rögzít.²⁵ Bár ezek a szövegek „mellékesen keletkeztek”, de mert a megtörtént események „érdekesek” voltak, úgy érezte, hogy „részletes feljegyzést” kell készítenie róluk „gyorsfelvétel” formájában, hiszen ezek mindegyike élete „értékes pillanata” volt.²⁶ Hughes szerint ezek a szövegek „improvizált versek”, hogy általuk a maga módján „meglehetősen közel kerüljön ahhoz, ami történik, közel is maradjon hozzá, és kizárjon minden mást, ami kényszerítően megzavarná a figyelő szemet”.²⁷ Ez az aggódó törődés azért fontos Hughes számára, mert „ami bennük eredetiként jelent meg”, arról elmondhatja: „életem pillanata volt, amit nem akartam elveszíteni”.²⁸ Igényes hozzáállása miatt Hughes „a fordító helyzetében” találja magát, mondván: „bármit teszek a szöveggel, biztos tönkreteszem az eredetit”.²⁹ Hughes mint költő és fordító ezért tapintattal és tisztelettel fordul a szöveghez, akár a sajátja, akár a másé, mert a mű sérthetetlen pillanatának aktualitását megőrizve felismerhetővé válik benne az, ami örök.

Hughes iménti gondolatai Pilinszky Bűn című versével kapcsolatban is érvényesnek tűnhetnek. Pilinszky a Mauriac-történetek eseményeit érdekesnek találta, részletes feljegyzést készített róluk egy gyorsfelvétel időtlen pillanatnak tűnő formájában, hiszen ez élete értékes, elveszíthetetlen pillanata lett: a mű sérthetetlen pillanatának aktualitását megőrizve felismerhetővé válik benne az, ami örök.

Mielőtt azonban kiderülne, mi történik a Pilinszky–Hughes-versben (Sin) valamikor 1967 és 1976 között, következzék Hughes háztáji naplójából saját 1974. február 17-i keltezésű verse, a Február 17. (February 17th).³⁰ A versbeli bárány nem tud megszületni. A beszélő a megfigyelés és beavatkozás során nézi, tapintja az anya és a bárány tagjait, hajlatait testük szűkös rendszerében (vö. Bűn 1/1, 1/3, 1/4). Az anya hátsóját a farka alatt. A hátsóból kitüremkedő bárányfejet. A ferdén összepréselődött szájnyílást, a kilógó nyelvet. Az izmok síkos alagútját. A medence nyílását. A bárány nyakát. A magzat fejét. A bárány gégéjét. Két csigolyát és a leválasztott fejet. A lég- és nyelőcsövet. A nyakcsonkot. A csúszós csigolyát. Egy térdet. A testnedvek párolgó levét, s benne a tetemmé lett testet a levágott fej mellett.

A tagok, hajlatok, szűkös testrendszerek előszámlálása majdhogynem megrendítő leszámolás élettel, halállal. Figyelemre méltó azonban, hogy az anya életét megmentette a bárány halála. És jelentőségteljes, hogy a szöveg, illetve a beszélője sem veszít el egy értékes pillanatot, a halvaszületést megörökítő életpillanatot: a levágott bárányfej az egész földet testéül kapta. A világ báránya, kit megöltek, méltó, hogy a vers kétharmad–egyharmados metszéspontján kompozicionális erőt, életerőt adjon a műnek. Hiszen amikor a világ báránya megjelenik, a sorsa mint introitus tulajdonképpen exitus, ami valójában lehet, hogy exodus.

Megjegyezhetjük: Hughes ilyen háttér előtt fordította Pilinszky versét, illetve a Pilinszky-fordítás ilyen vers hátteréül szolgált. Egyik a másik vetületében egy igen szokatlan és megrendítően szép vers körvonalait teszi érzékelhetővé.

A Bűn, illetve most már a Sin esetében jó lenne látni végre, hogyan idomul Pilinszkyhez Hughes, mit hoz elő a Hughes fordította versben Pilinszky, milyen az a versfelület, amely eltér Pilinszkyétől, és Hughes sajátja.

Hughes a Sin alkotásában lemond Pilinszky négyes és negyedfeles jambikus sorairól, és inkább a háztáji naplóra emlékeztető verselésnek ad hangot, de míg ott a versszerűséget a sorkezdő nagybetűk még őrzik, itt még inkább érvényesül az improvizáló jelleg azáltal, hogy csak a mondatkezdő nagybetűk maradnak meg. A verselést talán az biztosítaná, hogy Pilinszky szövegszerkesztését, a lépcsőzetesen kiépülő gondolatokat mint számtani haladványt Hughes lefordítja. Például megőrzi a megtöretett test szétszórt részeinek szétoszlását a központi 3. versszak előtt és után szinte ugyanazokon a helyeken és ugyanakkora számban. Hughes megőrzi a 3. versszak makulátlanságát is saját legbelső mikrokeretével: a nyolcsoros szakasz 2. és 7. sora nyelvtanilag tulajdonképpen párhuzamos, továbbá ugyanezeknek a soroknak a közepén a határozói szószerkezet alaptagja – you – és az újabb határozó szótőbeli hangzói a hozzájuk illesztett toldalékkal együtt – -dily – mélyre húzódó rímmé fejlődnek. A Pilinszky-vers gerinc jellegű sorozatát – „Gyerek vagy még” (1/1), „Gyenge vagy még” (2/5), „gyermeket” (4/5) – a Hughes-vers megismétli – „You are still a child” (P/H 1/1), „You are still fragile” (2/5), „child” (4/5) –, hisz a magyar gy-hez hasonlóan az angol szavak cs és dzs hangja ugyanúgy zárréshang. Így az 1. és a 2. zárréshang közötti szakasz 11 sornyi, a 2. és a 3. zárréshang közötti szakasz 15 sornyi, a 3. zárréshang és a vers vége közötti szakasz pedig újra 11 sornyi. A 11–15–11 arányú elrendezés azért lehet fontos, mert ez a kiegyensúlyozottság a korábban megismert kereszteződő kettős szerkezet aszimmetrikus dinamikájának drámaiságát segít nyugodtan elfogadnunk. Ezen túl a kiegyensúlyozott arányú beosztás zárréshang nélküli vége technikailag jól illeszkedik a vers záradékát nyitottá tevő kérdéscsoporthoz.

A Bűn megválaszolatlan kérdésekkel nyitva hagyott záradékán Hughes tovább nyitja a rést: az utolsó sort leválasztja, levágja. Az utolsó előtti – „Would you be the one killed?” – sorral megőrzött párhuzamosság ellenére a versszakköznyi vágással félreérthetetlen hangsúlyt kap az utolsó – „Would I be the one who killed her?” –, különválasztott sor. Az egyértelműen elvált sor újabb impulzust kap, mert a szövegösszefüggésben a korábban felhasított – „gutted” (P/H 4/8) – zsák üressége – „empty” (P/H 4/7) – és a kérdések közötti levegő üressége – „empty” (P/H 5/6) – vákuumhatást kelt. Ennek a vákuumhatásnak olyan ellenállhatatlan az ereje, hogy a magyar „megöltem” (5/8) hiányzó s határozatlanságában tág körű tárgyi bővítményének üres helyére névmással kifejezett tárgyat vonz.

A Hughes-vers vallomásszerű drámai monológja végére az egyes szám harmadik személyű nőnemű névmás kerül tárgyként. A Pilinszky-vers záradékában a Jelenések könyvéből közvetetten megjelenő bárány tulajdonképpen bárányka (arnion),³¹ és nyelvtanilag semleges. Noha Hughes az Introitusz című verset is lefordította (THP 49), és bibliaolvasóként³² akár tudatában is lehetett a Bárányka felejthetetlen szerepének a Jelenések könyvében, a semleges bárányka helyett a Hughes-vers egy nőstény bárányra utal, ha egyáltalán bárányra utal. Kitüntetett nőstény bárányt említ Nátán próféta példabeszéde, s ez egyúttal kisbárány is: „ἀμνὰς μία μικρά” (LXX), „egy kis nőstény bárányka” (2Sám 12,3 – Károli Gáspár fordításában). Bűn elkövetése után hangzott el Nátán parabolája, ennek következtében Dávid vallomást tett vétkéről, majd bűnbánati böjtöt tartott „zsákkal takarózva” (2Sám 12,16). Ugyan a példabeszédbeli bárány megfelelője meghalt (2Sám 12,18), de az anyajuh történeti megfelelője, Batseba életben maradt, ezért a bánat múltán újra foganhatott (2Sám 12,24–25). Ennek következménye „Dávid király fia, Uriás feleségétől, Salamon volt” (Mt 1,7) Jézus Krisztus nemzetségtáblájában, aki majd mint Isten Báránya (ἀμνὸς τοῦ Θεοῦ) elveszi a világ bűnét (Jn 1,29). Így azonban jó esetben a Február 17. című Hughes-vers folytatódhatott volna.

Újabb válaszkísérletként vegyük elő újra a Pilinszky-vers egyik forrásaként említhető Mauriac-regényt, az Ami elveszett címűt. A próbatételt a regény mottója ajánlja – „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Lukács, XIX. 10.” (AE 5). Ahogyan Lukács 19,10-ben és Lukács 15,24-32 szerint is elveszett valaki, úgy veszett el Lukács 15,4-ben egy bárány, illetve egy juh. Irène – aki a szeretet jeleként szívén viseli a szegények gondját, és még akár egy esett nőn is segíthetne, sőt férjének, Hervének a házasságon kívüli kapcsolatait is megbocsátja – súlyos beteg, esetleg tüdőbajos vagy rákos talán, erős fájdalomcsillapítót használ. Állapotának hanyatlása ellenére férje magára hagyja, és meghal. Hervé egyfelől nem zárja ki, hogy az orvosok hibáztak, vagy Irène élt volna vissza a fájdalomcsillapítóval, másfelől azonban hajlandó lenne bevallani: „Az egyetlen volt a világon, aki szeretett engem; és én voltam az, aki…” (AE 158). A gondolatot mintha elvágták volna, ám az elharapott mondat kiegészítése lehetne a némi bűntudattal elhallgatott szó: „megöltem”. Lukács szava – ἀπολωλὸς (Lk 15,4) – szerint az elveszett egyúttal megsemmisített, megölt is lehet. Így adódhatna a vers végére az utalás mögötti bárányka helyére egy női alak. Mindazonáltal sajnos még nem bukkant fel adat arra vonatkozóan, hogy Hughes is alaposan – vagy egyáltalán – ismerte volna Mauriac regényeit. Azaz ez sem megnyugtató végkifejlet.

A Sin nőnemű névmás rámutatásával megjelölt báránya kérdésének válaszkísérlete kapcsán a bűn-vers vallomásos jellege a vallomásos költészet felé fordíthatja a figyelmünket.³³ A vallomásos költészet a traumatikus élmények feldolgozásával tabutémákat tett a vers tárgyává. Ted Hughes például soha nem volt hajlandó első felesége, Sylvia Plath tragikus, 1963. február 11-én, hétfőn bekövetkezett haláláról, okairól, következményeiről a közvélemény előtt nyilatkozni annak ellenére sem, hogy őt okolták felesége haláláért, sőt vádolták gyilkossággal. Elnémult vádlói előtt. Élete végén azonban részben engedett: 1998. január 29-én megjelentette a feleségéhez írt Születésnapi levelek című kötetét.³⁴

Az 1963-as év fojtásként nehezedett Hughes életére, amit csak úgy tudott feloldani, hogy nemcsak megírta a születésnapi leveleket, hanem ki is adta a Születésnapi leveleket, írta fiának, Nicholas Hughesnak 1998. február 20-án (THL 713). Hughes leveleinek tanúsága szerint ezek a versek viszonylag korán kezdtek készülni; ennek formálódó jeleit már a Varjú-versek idején, 1965-ben észlelte, írta Keith Sagarnak 1998. július 18-án (THL 719). A fiának írt levelében említi, hogy 1965 és 1969 között áttételesen, szimbólumok útján igyekezett boldogulni terhével, de közben elvesztette önmagához fűződő kapcsolatát (THL 710–712). Ez az állapot akkor kezdett megváltozni, amikor „1970–71–72-ben” a Plath-szövegek körüli kritikai hangzavar kiűzte bozótjából (THL 719).³⁵ Korábban, 1997. augusztus 15-én is azt írta Sagarnak, hogy a hetvenes évek eleje óta készítette ezeket a szövegeket (THL 692). Seamus Heaney azt tudja meg Hughes 1998. január 1-jei leveléből, hogy a születésnapi szövegek már vagy huszonöt éve készültek (THL 703). Ha tehát a születésnapi versek már 1965 óta jelentkeztek, és körülbelül 1973-tól kezdve íródtak, akkor ezek keletkezéstörténete és a Pilinszky-versek fordítástörténete (1967–1976) részben-egészben párhuzamos.

A párhuzamosságnak köszönhetően érdemes az 1975-ben már lefordított Bűn, azaz a Sin szövegkörnyezeteként a Születésnapi levelek között is lapoznunk. Formai, szövegalkotói szempontból rögtön érdekes, hogy megjelenésük és megkomponáltságuk hűségesen követni látszik a háztáji napló alkotásait; ezek többsége is „gyorskép” az élet érdekes és értékes pillanatairól.³⁶ A Pilinszky-versben tündöklő váll (5/3) a Sinben a „flare” ige származékával jelenik meg (P/H 5/3), s majd a Születésnapi levelek lapjain a gesztusok és a kezek is így mutatkoznak meg.³⁷ A kötetben Sylvia Plath testi valóját többször megidézi a haja, feje, homloka, halántéka, koponyája, arca, ajkai, szája, fogai, álla, orra, szeme, ujjai, keze, karjai, lábai; s emlékszünk, a testrészek számbavétele a már megismert művek – a Bűn, a Sin és a Február 17. – szövegének lényegalkotója.³⁸ A feleségre emlékező szövegek tehát eléggé emlékeztetnek a bárányt idéző szövegekre; azaz a bárányra utaló névmás akár Sylvia Plathról vett női vonásokat is ölthet. A párhuzamosan keletkező alkotások szerves összetartozását érzékeltesse egy valamivel részletesebb példa is.

A rongyszőnyeg című vers Sylvia Plath egy 1959. májusi naplóbejegyzésében megőrzött emléket idéz.³⁹ „Naplód személytelenül elpanaszolta, / Milyen düh vére folyt át hosszú szőnyegedbe. / Mintha saját zsigereidként / Tépted volna ki köldöködön át. // A gyerek voltam vagy az anya? Azért / Tekercselted közénk e köldököt, hogy / Kiszabadulj tolófájásaimból, / Vagy engem toltál ki és el?”⁴⁰ Ez a drámai pillanatot megörökítő nyolcsornyi részlet a nyolcvannyolc soros vers testét az ezt megelőző, illetve követő sormennyiségek (47–33) tekintetében körülbelül 3:2 arányban választja szét, megközelítőleg hasonlóan a Február 17. című vers kölcsönösen okozott tolófájásokat jegyzőkönyvező drámai részletéhez (30–36), amely a szövegtestet sormennyiségileg (29,5–9,5) körülbelül 2/3 és 1/3 arányban bontja meg. Ez az arány a Születésnapi levelek egészére is érvényes; a 88 versből álló kötetet A rongyszőnyeg mint sorrendben 57. vers nagyságrendi megközelítésben ugyancsak 2/3 és 1/3 arányban osztja ketté. Úgy tűnik, hogy a születésnapi levél és a bárányvers allegorizálható zsigeri mozzanatai és kompozicionális arányai szintén lehetővé teszik, hogy a bárányra utaló névmás akár Sylvia Plathtól kölcsönzött női vonásokat is magára vehessen.

A Bűn című Pilinszky-verset Sin című Hughes-verssé tevő fordítói döntés értelmében az alkotó a személyes és egzisztenciális vallomás karakterét adja a műnek. Hughes ebben a szép és szokatlan versben mintha megtalálta volna, ami őt vonzotta, és hozzá idomult. Megtalálta a szavakat és azt a felületet, amely teljesen eltér Pilinszkyétől, de amely mégis versfelület, éspedig Hughes sajátja. Ez az ő része, életpillanata, és nem is veszti el soha.

Mivel a Mauriac-regényekból induló, a Pilinszky-verseken végigkocogó és a Hughes-írások – a Sin című vers, a háztáji napló és a születésnapi levelek – lapjain megjelenő megölt bárány, a „mesebeli” – agnus in fabula – életre kel, remélhetjük, hogy hatalmába keríti az embert a boldogság.

Boldogság

A boldogság maga közhely, ahogy a bárány példabeszédszerű meséje és a bűn is. „Mert mindannyian bűnösek vagyunk” (PJP 800). A Mauriac-regények olvasásakor 1942-ben Pilinszky azt állapítja meg, hogy szerzőjük „a közhellyé kocsonyásodott […] bűnök” írója (PJP 26). Később, 1968-ban mintha az ifjúkori kijelentését pontosítaná Pilinszky, amikor úgy fogalmaz, hogy „a közhely, a »közös hely« többnyire »örök hely« is […] a mindenkori jövő számára. Rejtett kincs, örök forrás…”. A közhely fontos, mert „egyszerre kifejezője a kimondhatónak és kimondhatatlannak, a konkrétan adott és a természetfeletti világnak, annak, ami aktuális és annak, ami örök”. Az igazi közhely „szent hely […] múltunk és örök jövőnk metszési pontján”. Közhelyek nélkül „lehetetlen az ember többsíkú realitásának megvalósítása, míg bennük és általuk létünk egyszerre zajlik az aktualitások és az időtlen realitások síkján”. Ebben az értelmében „[a] nagy nyelvi közhelyek […] kimeríthetetlen forrásai életünknek”. Ha a közhelyek elveszítenék értéküket emberi „elégtelenségünk” miatt, „visszahódításuk se történhet másképp, mint teljes emberségünk, szellemi és lelki életünk alapvető megújítása árán” (PJP 576–577).

A fiának írt, korábban már idézett levelében a hatvannyolc éves Ted Hughes – mint utóbb kiderült, halála évében – oda lyukad ki, hogy a születésnapi levelek nélkül „az igazi énem nem élhetett volna tovább, nem tartott volna velem, és nem segített volna tovább élnem… de most csupa meglepetés az életem… teljesen megújult a lelkem… szabad a képzeletem” (THL 712–713, Hughes kiemelése). Hasonlatos ez az észrevétel az egyik Mauriac-regény főszereplője, az idős családapa, Louis felismeréséhez, aki miután a maga részéről rendezte viszonyait a családjával, elmondhatja: „nem érzek semmit, csak megkönnyebbülést, testi könnyebbséget: jobban tudok lélekzeni [sic!] […] Csak hatvannyolc éves koromban ébredtem fel! A halál pillanatában születtem újjá!” (VP 208, 210). A bűn vagy a Bűn mibenlétével történő szembenézés – az eshetőségek számbavétele és a velük történő leszámolás – az én újjászületésével is járhat. A Hughes–Plath Születésnapi levelek kötete 1998. január 29-én jelent meg; Sylvia születésnapja október 27-én volt; Ted 1998. október 28-án halt meg – a versgyűjtemény megjelenése után kilenc hónappal – mintegy újjászületve.

A születésnap is egyfajta közhely, de tudjuk, hogy ha végül a közhelyet visszavettük, rájövünk: „[a] valódi közhely, közös hely, olyan, mint a megunt és elhagyott atyai ház, mely hűtlenségünkben is lankadatlanul egész egzisztenciánk legmélyebb megértését kínálja fel számunkra” (PJP 577). Ezért mondhatja el Pilinszky Simone Weil szavaival, hogy „bűneinkben az a jó, amit tudatosan megszenvedünk belőle” (PJP 660). Így lehet „a Tékozló Fiú […] bűnösségében a leghitelesebb szimbóluma Isten Fiának, ahogy az elveszett bárány Isten Bárányának”, mert „már itt a földön egyek vagyunk az Atyában” (PJP 795). Ez az „oszthatatlan remény […] egyetlen élőt se rekeszthet ki a bárányok sorából, még önmagát a farkast se” (PJP 781).

A katolikus író, Mauriac példájára Pilinszky úgy katolikus költő és keresztény, „hogy nem programszerűen és tematikusan az, verseit épp ezért magáénak érzi katolikus és protestáns, sőt hívő és nem hívő egyaránt”.⁴¹ Mauriac és Pilinszky szövegei olvastán hívő és nem hívő egyaránt vallhatja: „a Bárány egyedül engem néz, s egyedül engem kérdez, s […] egyedül a saját bűneimről”. Ennek a mindig érvényes helyzetnek a felismerése és elfogadása a boldogság (vö. PJP 818). A boldogság metszéspontjával farkasszemet néző alkotótárs úgy mer „egyedül maradni művészetével”, hogy az „már-már vallásos állapotnak mondható” (PJP 610).

Amikor Hughes a Mauriac-regények alakjaiból és tapasztalataiból létrejött Pilinszky-verset megismerte, olvasta és fordította, egyedül nézett farkasszemet sokak élményével, amelyben a saját egyedüli történetére, életére, önmagára ismerhetett. Olyan ez, mint a zsoltár és a zsoltározó esete. Ahogy például egy-egy zsoltár összefoglalja az Ószövetséget,⁴² Pilinszky verse úgy sűríti Mauriac regényeit. Ahogyan a zsoltározó a zsoltárok sok-sok szerzőjének eggyé szerkesztődött szövegét teszi magáévá, és saját nevében forgatja szívében és szájában (Beauchamp 12),⁴³ úgy Hughes a fordítás közben hasonlóan cselekedett a Pilinszky-versben szervesült Mauriac-alakok szavaival. Amint a zsoltár „[n]em valamiről akar szólni, hanem olyan lelki és pszichikai feltételeket próbál teremteni a félhangos olvasás, a zsoltár ízlelgető elmélkedése révén, amelyek elvezetnek ahhoz a spirituális élményhez, áhítathoz, amelyet az imádkozó keres” (Simon 101), úgy a Mauriac–Plilinszky-műben Hughes is megtalálta azt, amihez vonzódott, és amit saját versfelületén élményszerű tapasztalatként megfogalmazhatott. Amint a zsoltárokban „számos panasz olvad össze egyetlen, újra fölhangzó kiáltássá” (Beauchamp 12), úgy hangzik fel a Mauriac-szereplők hangjának egyedi visszhangja Pilinszky versében, ami aztán Hughes fordításában rezonál. Ez a hanghullám azonban nemcsak az irodalmi kultúra történetének része, hanem a lelkiismeretesség kulturáltságának is élő folyamata, mert például Hughes önmagára ismerhetett, s ez megadhatta neki a feltámadással felérő újjászületés boldogságát. Ez a boldogság az az erő, amely „belülről alakítja át az embert” (Simon 98).⁴⁴

Mindezt a bűn felől szemlélve elfogadóan hallgathatjuk Mauriac egyik elbeszélőjét: „Talán csak azokból lesznek »boldog«-ok, akik ismerték az elkárhozás útját is” (FA 129).⁴⁵ Örvendjünk hát és vigadjunk, mert „a mesebeli bárány” és az „áldott bűn” fénykörében az elveszett megkerült, a halott – tapasztalhatóan – él!

Jegyzetek

¹ Pilinszky János, Publicisztikai írások, Osiris, Budapest, 1998, 457. Hivatkozás: PJP oldalszám.

² Uő, Naplók, töredékek, Osiris, Budapest, 1995, 73. Hivatkozás: PJN oldalszám.

³ Uő, Beszélgetések, Századvég, Budapest, 1994, 76. Hivatkozás: PJB oldalszám.

⁴ Pilinszky János Összes versei, Osiris, Budapest, 2006, 31–32; 336. Hivatkozás a kötetre: PJÖ oldalszám. Hivatkozás a versre: versszak/verssor.

⁵ Megjegyzendő: makulátlan ez a pont. A makulátlanság oka, hogy a megtöretettség ellenére a testrészeket előszámláló szétszóratás a 3. versszak előtti és utáni versszakokban oszlik szét: „tagjaid” (1/1), „hajlatok” (1/3), „csípőd” (1/6), „vállad” (1/6) „talpig” (1/8), „fejed” (2/7) – „csuklód” (4/1), „hátad” (4/2), „talpig” (4/8), „váll” (5/3).

⁶ PJÖ 29–30; 336.

⁷ Ennek az írásnak a címe (a Pilinszky által a jelenéseket író Jánosra tett szövegvégi utaláson túl) azt is felidézi, Jézus hogyan küzdött különféle bűnökkel szemben, amikor egy házasságtörésen ért asszonyt hurcoltak eléje (Jn 8,6).

⁸ Fordította Juhász Andor, Révai, Budapest, 1927. Hivatkozás: TD oldalszám.

⁹ Fordította Benedek Marcell, Dante, Budapest, 1933. Hivatkozás: VP oldalszám.

¹⁰ Fordította Sárközi György, Athenaeum, Budapest, 1935. Hivatkozás: ÉV oldalszám.

¹¹ Két regény, fordította Husztiné Révhegyi Rózsa, Franklin, Budapest, 1936. Hivatkozás: TF oldalszám, ill. KC oldalszám.

¹² Fordította Illés Endre, Franklin, Budapest, 1937. Hivatkozás: FA oldalszám.

¹³ Fordította Just Béla, Cserépfalvi, Budapest, 1941. Hivatkozás: AE oldalszám.

¹⁴ Hankovszky Tamás szerint „Pilinszky versei a költő és Mauriac együttes tárgyalását aligha indokolnák”. (Hankovszky Tamás, A kegyelem esztétikája: Pilinszky és Mauriac = Új tendenciák a komparatisztikában III – Nouvelles tendances en littérature comparée III, szerk. Jacqueline Lévi-Valensi – Sebe-Madácsy Piroska – Bene Kálmán, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola – Université de Picardie, Szeged–Amiens, 1999, 370.) Szávai Dorottya Pilinszky és Mauriac viszonyát párhuzamban s analógiásan mutatja be, végül a vizsgált szempontokon belüli arányok árnyalatnyi különbségét mutatja ki. Szávai Dorottya Pilinszky-versekből idézett példái joggal feltételezhető analógiákon alapulnak, kivéve a legkorábbi hivatkozást, az 1956. júliusi keltezésű verscímet (A szerelem sivataga), amely nyilvánvalóan Mauriac-vonatkozású. (Szávai Dorottya, A többi kegyelem: Pilinszky és Mauriac, Vigilia, 65/7, 504–513.) Pilinszky és Mauriac együttes tárgyalása azonban indokoltnak tűnhet már a viszonylag korai versek kapcsán is. Ezt példázhatja a Miféle földalatti harc és a Bűn is.

¹⁵ Pilinszky részéről ez az attitűd imitálja Mauriac zsenialitását, amely „épp abban rejlett, hogy maradéktalanul beöltözött hőseibe, »megtestesült« bennük”. Ez „az a »könyörtelen költészet«, amivel szeretve-tartózkodva, negatív formaként, de annál forróbban, hűségesebben tapad hőseire zseniális figyelme” (PJP 383). Dosztojevszkij árnyékában Pilinszky még a következőket is kifejtette: „A művész: egyszerre minden ember […] Csak így képes átélni az emberiség […] összes gyötrelmes ellentmondását […] létrehozni azt, ami meghaladása minden megosztottságnak és […] valódi kibékítése a hóhérnak meg a báránynak […] Csak így, ha a meghasadásig és az időtlen fölülmúlás megbékítő egységéig megtapasztalta és elismeri az elme rendjét, a szív tisztaságát, az együgyűség áhítatát és az ösztönök poklát” (PJP 664).

¹⁶ A Bűn és az Introitusz című versekben a drámai monológ szövegalakzatai mintha egymás modalitásbeli lenyomatai lennének. A Bűn esetében az elmélkedő látomás kijelentő mondatú szakaszait záradékként egy lenyűgöző kérdéscsoport hagyja nyitva; az Introitusz esetében pedig a nyugtalanító kérdéssorozat szakaszai egy felemelő látomás ómegapontjához vezetnek.

¹⁷ Húsvéti örömének = Római misekönyv, szerk. Országos Liturgikus Tanács, Szent István Társulat, Budapest, 1991, 250.

¹⁸ A Bárány köszöntésére harsányan hangzó himnikus felkiáltás új ének (vö. Jel 5,9). Az „ének” hangjának szótagalkotó magánhangzói megegyeznek a bárányhang szótagalkotó magánhangzóival: béget. Az -é-e- hangállomány a Bűn központi 3. versszakában a kereszteződő félrímek konzisztens lényege, s ez, úgymond, visszasugárzik az előzményekre (1/2 és 1/4, valamint 2/6 és 2/8), és kisugárzik a következményekre is (5/2 és 5/4).

¹⁹ Csokits János, Pilinszky Nyugaton – A költő 32 levelével, Századvég, Budapest, 1992. Ted Hughes azonban már korábban kapcsolatba került a magyar költészettel. Egy 1956 elején írt levelében „Attila-fordítások” foglalkoztatják: „Szó szerinti fordításokat várok három változatban. Már egy harmincas válogatás megtenné. Persze reménytelen lenne pénzt keresni ezzel, de érdemes lenne megcsinálni.” A levél tágabb kontextusában Hughes a tervezet állapotában megrekedt vállalkozás okát így sejteti: „szeretnék valamit, mégpedig olyasmit, ami egészen más, mint szinte az egész modern angol költészet tompa középszerűsége – amivel a legcsekélyebb közösséget sem érzem.” (Ted Hughes, Letters, ed. Christopher Reid, Faber, London, 2007, 34. Hivatkozás: THL oldalszám. Az idézett levélrészleteket Tóta Péter Benedek fordította.) Hughes levelének címzettje irodalmi érdeklődésű nővére, Olwyn Hughes, aki 1952-ben kezdődő párizsi alkalmazása idején ismerkedett meg művelt magyar emigránsokkal. Nővére közvetítésével ebből a körből kaphatta Hughes a következő ötletadó kötetet: Hommage des poètes français à Attila Jozsef, Introduction de Tristan Tzara, Adaptations d’après les traductions du hongrois de Albert Gyergyai, Claire et Ladislas Gara, Pierre Seghers, Paris, 1955.

²⁰ János Pilinszky, Selected Poems, transl. Ted Hughes, János Csokits, intr. Ted Hughes, Carcanet New Press, Manchester, 1976, 7; 12. Ugyanez Kada Júlia fordításában: Ted HUGHES, Pilinszky János költészete, Nagyvilág, 22/4, 584; 587.

²¹ A versfordítás szövegét a második, javított és bővített kiadásból idézem. János Pilinszky, The Desert of Love: Selected Poems, transl. János Csokits, Ted Hughes, intr. Ted Hughes, Ágnes Nemes Nagy, Anvil Press Poetry, London, 1989, 23–24. Hivatkozás a kötetre: THP oldalszám. Hivatkozás a versre: P/H versszak/sor. Hogy érezni lehessen, mennyire eltérő egyazon vers két külön fordításának dikciója, prozódiája, hangja, Ted Hughes fordítása mellett érdemes elolvasni Tótfalusi István fordítását (Pilinszky János, 66 vers, ford. Tótfalusi István, Maecenas, Budapest, 1991, 55–57).

²² Pilinszky János Összegyűjtött levelei, Osiris, Budapest, 1997, 179–181, 369.

²³ Wodwo (1967. május), Crow (1970. október), Prometheus On His Crag (1973. november), Season Songs (1976. május, az első versek 1968-ból), Gaudete (1977. május, eredete 1962-64-ből, átdolgozása 1971–72-ben, utószó hozzá 1975-ben), Orts (1978. augusztus, részletek belőle már 1975-ben), Cave Birds (1978. október, eredete 1974-ből, részletek már 1975-ben), Moortown Elegies (1978. október, ugyanez Moortown címen az azonos című gyűjteményes kötetben 1979 októberében, majd önállóan Moortown Diary címen 1989 szeptemberében, benne a versek dátumozva: 1973. február 13. és 1976. július 3. között). Ez utóbbi kapcsán érdemes megjegyeznünk, hogy Ted Hughes feleségével, Carol Orchaddal és apósával, Jack Orchaddal együtt 1972-ben vette meg Észak-Devonban a North Tawtonhoz közeli Winkleigh melletti Moortown Farmot; itt háztáji gazdaságot vezetett, gyümölcsfákat telepített, és természetes takarmányról gondoskodott birkáinak és szarvasmarháinak. Apósa 1976 februárjában bekövetkezett halála után bérbe adta, majd 1998-ban eladta.

²⁴ Ted Hughes, Collected Poems, ed. Paul Keegan, Faber, London, 2003, 501–537. Hivatkozás: THC oldalszám.

²⁵ A Moortown Diary utólagos előszava: THC 1202–1205. Az idézett részleteket Tóta Péter Benedek fordította.

²⁶ „The pieces… came about by the way… interesting… note of the details… fleeting snapshot… a precious bit…” (THC 1204).

²⁷ „So these improvised verses are… my own way of getting reasonably close to what is going on, and stay close, and of excluding everything else that might be pressing to interfere with the watching eye” (THC 1205).

²⁸ „And what was original here was… a moment of my life that I did not want to lose” (THC 1205).

²⁹ „I was in the position of a translator: whatever I might make of this passage, I was going to have to destroy the original” (THC 1205).

³⁰ A negyvenöt soros vers sorszámozással jelent meg (THC 518–519). A magyar változat tekintetében Ferencz Győző fordítására hagyatkozom, amely saját tanulmányának bevezetőjében olvasható az eredeti vers után. (Ferencz Győző: Agnus dei az ezredvégen [Ted Hughes: February 17th] = Modern sorsok és késő modern poétikák: Tanulmányok Sylvia Plathról és Ted Hughesról, szerk. Rácz István, Bókay Antal, Janus/Gondolat, Budapest, 2002, 276–295.)

³¹ Takács Gyula, Jelenések könyve: Exegézis, Paulus Hungarus, Kairos, 2000, 130–139.

³² Neil Roberts monográfiájában megemlíti a bibliaolvasó Ted Hughes két ifjúkori írói álnevét. „Peter Crew” (magyarul: Péter kukorékolt) arra utalhat, hogy Péter megtagadta Jézust, a kinyilatkoztatott és megtestesült isteni Szót; „Daniel Hearing” (magyarul: Dániel, aki hall) Dániel prófétára utalhat, akinek Isten „megadta, hogy megértsen minden látomást és álmot” (Dán 1,17). Amikor egy látomás hatalmába kerítette Dánielt, ezt mondta: „minden erőm elhagyott” (Dán 10,8). A látomás angyala azonban így szólt hozzá: „Értsd meg a szavakat, amelyeket hozzád intézek” (Dán 10,11). (Neil Roberts, Ted Hughes: A Literary Life, Basingstoke, Palgrave Macmillan, 2009, 16, 32.) Megfontolhatjuk, mi adódik ebből. Péter megtagadja a számára is kinyilatkoztatott isteni Szót, Dánielt pedig kötelezi az angyal: „pecsételd le a könyvet a végső időkig” (Dán 12,4), illetve tudtára adja az angyal, hogy „le vannak pecsételve ezek a szavak a végső időkig” (Dán 12,9). Hughes így egyfelől egy bűnös és egy bűntelen alakmás között helyezkedik el, másfelől pedig a Szó és a szavak közötti kihívással szembesül. Jogos a kérdés: „Ki nyitja meg a betett könyvet?”

Ted Hughes élete egyik képzelet- és vérpezsdítő eseménysorozatának tekintette a Bibliával kapcsolatos kalandjait. Egyéb könyvek mellett – ahogy Hughes maga írja – „megragadott a Jakab király Bibliájának nagyon szokatlan ritmusa. Úgy olvastam végig, mint egy regényt, felemelő mozzanatokat és megigéző mondatokat kerestem: Jób, az Énekek éneke, Izaiás, a Prédikátor, Szent János Jelenései és a sok más innen-onnan származó rövid részlet megadta nekem, amit kerestem, vagy inkább amire a fülem hajlott.” (Ted Hughes, Winter Pollen: Occasional Prose, ed. William Scammell, Faber, London, 1994, pbk. 1995, 5. Az idézetet Tóta Péter Benedek fordította. Hivatkozás: THW oldalszám.)

³³ „A vallomásos költészet irodalomtörténeti kategória. Szűk értelemben a második világháború utáni amerikai költők egy csoportját jelöli. John Berryman, Robert Lowell, Sylvia Plath, Anne Sexton és társaik tudatosan használták költészetüket arra, hogy – többnyire gyerekkori – traumatikus élményeiket dolgozzák fel benne és általa.” (Ferencz Győző, Radnóti Miklós élete és költészete: Kritikai életrajz, Osiris, Budapest, 2005, 10.)

³⁴ Ted Hughes, Birthday Letters, Faber, London, 1998; THC 1043–1170. Magyarul: Születésnapi levelek, Európa, Budapest, 2001. Hivatkozás: Szl oldalszám.

³⁵ Ennek nyilvánvaló jele saját kritikai válasza, a Publishing Sylvia Plath 1971. november 21-én az Observer lapjain (THW 163–169).

³⁶ A Moortown Diary előszava 1989-ben, valamint majd az 1998-ban kiadott St. Botolph’s című vers Ted Hughes és Sylvia Plath első, 1956. február 26-i találkozásáról az élménymegragadás formáját pillanatfelvételnek tekinti: „snapshot” (THC 1204, ill. 1052, és Szl 22, fordította Tandori Dezső).

³⁷ „Caryatids (2)”: „flaring gestures” és „St. Botolph’s”: „flaring hand” (THC 1047, 1052; „gesztusaid […] / Repdesnek” és „vad kéz” Tandori Dezső fordításában, Szl 12, 22).

³⁸ A fordítás által Hughes-verssé lett Pilinszky-vers és a háttérforrás Mauriac-regények ismeretében maga a váll hiányzik az iménti számbavételből. Ezt pótolhatja Sylvia Plath tetőtől talpig elkészült alakrajza a neki írt 1956. október 20–22-i levél részletében: „Szeretlek a lábujjaidtól kezdve a sarkadig, a térdedig, a combodig, a csípődig, a köldöködig, a mellbimbódig, a válladig, a tarkódig, a szádig, az orrodig, a szemedig, a fejed búbjáig” (THL 80).

³⁹ Sylvia Plath, The Juornals 1950–1962, ed. Karen V. Kukil, Faber, London, 2000, 485.

⁴⁰ „Your diary confided to whoever / What furies you bled into that rug. / As if you had dragged it, like your own entrails, / Out through your navel. // Was I the child or the mother? Did you braid it, / That umbilicus between us, / To free yourself from my contraction or was it, / Pushing me out and away?” (THC 1131, 48–55. sorok, Szl 150, fordította Imreh András)

⁴¹ Jelenits István, Az ének varázsa, Új ember, 2000, 293.

⁴² Vö. Paul Beauchamp, A zsoltárok világa, Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2003, 6. Hivatkozás: Beauchamp oldalszám. Egy másik megfogalmazás szerint: „A zsoltár szerzője jól ismeri korának írásban rögzült hagyományait. Gyakran utal más szövegekre, s nemegyszer arra is hajlik, hogy parafrazeáljon különböző textusokat.” (Simon T. László: Hozzatok szavakat magatokkal: Közelítések a zsoltárokhoz, Bakonybél–Budapest, Szent Mauríciusz Monostor – L’Harmattan, 2007, 98. Hivatkozás: Simon oldalszám.)

⁴³ A zsoltáros Dávid király alakjában „valamennyi izraelita önmagára ismerhetett” (Simon 74).

⁴⁴ Kicsit más szemszögből közelítve: „A zsoltárok szavaiban nemcsak Isten nyilatkoztatja ki magát […] hanem az embert is kinyilatkoztatja magának az embernek”, és ezért a zsoltárok „hatékonyan munkálják átalakulásunkat” (Simon 116).

⁴⁵ Hasonlóképpen látja T. S. Eliot Baudelaire-t. „Óriási erő volt benne, de csupán a szenvedésre. Nem tudott szabadulni a szenvedéstől, és nem tudott túllépni rajta; ezért vonzotta magához a kínokat. Viszont képes volt – félelmetes passzív erővel és érzékenységgel, amelyet nem kezdhet ki a kín – a maga szenvedését tanulmányozni. […] az ilyen szenvedés […] közvetve jelzi a boldogság pozitív állapotának lehetőségét” (T. S. Eliot, Baudelaire = Uő, Káosz a rendben, Gondolat, Budapest, 1981, 251.). Az esszét Takács Ferenc fordította, de az általam kiemelt szó jelentőségét igyekeztem megtartani az Eliot által használt szó jelentéstartalma közelében: „beatitude”. (T. S. Eliot, Selected Essays, Faber, London, 1961, 423.)