Napló múltidőben

1955. július–augusztus

Július 1.

Hányan tudhattak arról ezen a napon, hogy lejárt a Bata István honvédelmi miniszter által egy hónappal korábban parancsba adott határidő? Olt Károly elvtársnak a Pénzügyminisztériumból, Berei Andor elvtársnak az Országos Tervhivatalból ezen a napon kellett a felső vezetésnek jelentenie, hogy rendben megtörtént-e a Varsói Szerződés alapján hazánkba telepített szovjet repülőalakulatok elhelyezése, a műszaki feladatok megoldása.

Ötszáz méterrel kellett meghosszabbítani a kifutó- és leszállópályát a szolnoki repülőtéren. Háromszázötven lakást kellett harminc nap alatt biztosítani a szovjet katonatisztek és családjuk számára. Mindehhez a szükséges építési anyagok és a pénzügyi fedezet határidőre történő előteremtése Olt és Berei elvtársak feladata volt.

Nem vagyok jogtudós, de gondolkodó magyar állampolgárként úgy ítélem meg, hogy Bata István parancsa „kimeríti” – jogi bükkfanyelven fogalmazva – a minősített hazaárulás bűnügyi tényállását. Ha Olt és Berei elvtársak teljesítették – természetesen nem merték nem teljesíteni – a miniszteri parancsot, akkor máshol, máskor őket is elmarasztalná egy független bíróság. Az országot megszálló, gyarmatként kizsákmányoló szovjet hadsereg számára ingyen repülőteret és lakásokat építeni, az ellátást ellenszolgáltatás nélkül biztosítani, az ország javait elvtelenül elkótyavetyélni: hazaárulás.

Július 1-jén a hatalomból kiebrudalt miniszterelnök Nagy Imre már cím és rang nélküli, párton kívüli magyarként üldögélt otthonában, és nyugodtan, magányosan töprenghetett az elvhű kommunista magatartás rejtelmeiről. Lehet, hogy boldog volt, amiért moszkvai elvtársai és Rákosi Mátyás időben lapátra tették, és így megkímélték az internacionalisták számára kötelező hazaárulástól?

Július 18.

A Szabad Nép pártkatona újságírója terjedelmes cikkben magyarázza meg a dolgozó magyar népnek (akkor: munkások, parasztok, haladó értel­miségiek), hogy a magyar–jugoszláv kapcsolatok meg­romlásáért, a viszony elmérgesedéséért, a kom­munista elvtársakkal történt méltánytalanságokért (állásvesztés, internálótábor, börtön, kivégzés) kizárólag Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság volt vezetője és „bandája” a felelős.

Próbálok a korabeli magyarok fejével gondolkodni. (Akkoriban ilyen témákról nem gondolkodtam: kamasz kölyökként gondtalanul fociztam a grundon.) Ha Péter Gábor és „bandája” felelős mindenért, mert az egész magyar pártvezetést – tehát népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást is! – éveken keresztül az orránál fogva vezetve, kényük-kedvük szerint börtönöztek be, akasztottak fel becsületes kommunista elvtársakat, akkor az életben maradt elvtársak – köztük Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi elvtárs! – hogyan lehettek annyira vakok, gyávák, ostobák (vagy gazemberek!), hogy éveken keresztül ezt nem vették észre? S ha nem vették észre – tehát vakok, gyávák, ostobák (vagy gazemberek) voltak –, most miért tartják a Magyar Dolgozók Pártját s annak vezérkarát, tehát magukat kizárólag jogosultnak arra, hogy továbbra is ők vezessék és kormányozzák a népet a szocializmus építésének mindenki számára kötelező útján?

Rákosi áldását adta – sem vak, sem ostoba, sem gyáva nem volt – Rajk László és társai kivégzésére. Most éppen arra adja áldását, hogy egy háromtagú bizottság vizsgálja ki Nagy Imre és társai ügyét, egyidejűleg a Péter Gábortól és „bandájától”, úgymond, megtisztított Államvédelmi Hatóság kezdjen nyomozni a minden funkciójából fölmentett korábbi miniszterelnök „bűnei” után.

1955. július 18-án, amikor „hivatalosan” kiderült, hogy a magyar–jugoszláv viszony megromlásáért, elmérgesedéséért kizárólag Péter Gábor és „bandája” a felelős, a pártvezetésben senki nem kérdezte meg Rákosi Mátyást: ha Péter Gábor bűnös, akkor Rajk László és társai lehet, hogy bűntelenek?

Három év múlva Kádár János (akit Rákosi Mátyás 1951-ben zárt néhány évre börtönbe) a magyar nép és az ország ellen elkövetett bűnökért az akkor már a Szovjetunióba menekült Rákosi Mátyást (Rákosi–Gerő klikk) tette felelőssé – és bitófára küldte Nagy Imrét.

Bolsevik körforgalom.

Amikor 1989-ben a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetői „rádöbbentek”, hogy a kommunista Nagy Imre 1958-ban ártatlanul halt meg, az újratemetett koporsó mellett díszőrséget álló kommunisták miért nem adtak ki nyilatkozatot, hogy Kádár János és „bandája” felelős az ártatlan Nagy Imre haláláért?

Ha kommunista akaszt fel kommunistát, az sohasem bűntény, az mindig csak „tévedés”, bocsánatos bűn, a pártba befurakodott ellenség gaz árulása?

Ha a lánglelkű kommunista funkcionáriusból sunyi szoclib pártvezérré vedlett Gyurcsány elvtárs, néhány millió magyar nehezen feledhető tévedése okán néhány évig Magyarország miniszterelnöke hazudik reggel, este, délben, az nem ocsmány hazaárulás, csupán felejthető politikai tévedés?

A magukat becsületes, baloldali politikusnak gondoló kommunisták valóban nem vették, nem veszik észre, hogy az elmúlt fél évszázad kommunista politizálásánál aligha van undorítóbb és erkölcstelenebb (van hasonló: Hitleré!) uralkodási, hatalombitorlási gyakorlat a 20. században?

Ha Rajk László ártatlan volt, akkor Rákosi Mátyás köztörvényes bűnöző. Ha Nagy Imre ártatlan volt, akkor Kádár János köztörvényes bűnöző. Vagy-vagy – írta, mondta egy bölcs dán filozófus másfél száz évvel ezelőtt.

Jó lenne tiszta vizet önteni a pohárba. A politikában nincs csak fehér vagy fekete; mindent mérlegelni kell: taktika, stratégia, eszközök, célok, lehetőségek…

Ám minden korban érvényes erkölcsi mérce: házamért vagy hazámért politizálok – „ez itt a kérdés”. Az emberi lelkiismeret meg tudja különböz­tetni a bűnöst a bűntelentől, a gyilkost az áldozattól. A kommunista Rajk Lászlót nem a magyar nép, hanem Kádár János közreműködésével a kommunista Rákosi akasztatta fel. A kommunista Nagy Imrét nem a magyar nép, hanem a kommunista Kádár János végeztette ki.

És a tömeggyilkos kommunista Péter Gábor, Gerő Ernő, Biszku Béla számára a kommunista Kádár János biztosított békés, nyugdíjas öregkort.

Nyugodjanak békében?

Augusztus 6.

Négy fénykép és rövid írás a Színház és Mozi e heti számában: „Tíz éve. Augusztus 1-én volt tíz éve annak, hogy Csortos Gyula, a magyar színjátszás kimagasló, érdekes alakja örökre lehunyta szemét… Csortos Gyula olyan színész volt, aki minden alakításával újat, érdekeset, lenyűgözőt és megdöbbentőt adott a közönségnek. Egy-egy szerepe, mint például a »Liliom«, fogalommá vált. Máig is emlegetik nagyszerű alakításait…”

Máig is emlegetik – írja lelkesen a nevenincs újságíró. Kik emlegetik? És miért csak emlegetik?

1955-ben már évek óta egyetlen „régi”, tehát 1945 előtt készült magyar filmet sem vetítettek a mozikban, számos régi magyar filmet az „ideológiai mindentudás megszállottjai” tudatosan, előre megfontolt szándékkal megsemmisítettek. Akiknek erkölcstelen vallása a múltat végképp eltörölni életelve, azok számára néhány film megsemmisítése nem okoz álmatlan éjszakákat.

Élt valaha egy zseniális magyar színész, Csor­tos Gyula, akinek nagyszerű alakításait 1955-ben máig is emlegetik, természetesen csak azok, akik 1945 előtt láthatták Csortos Gyulát színpadon játszani, filmekben szerepelni. A Hyppolit a lakájt, a második magyar hangosfilmet a budai Szabadság moziban nézhettem meg 1957 februárjában. Emlékezetem szerint abban az időben számtalan budapesti moziban hónapokig játszották a filmet. A Moszk­va által nyakunkra ültetett Kádár János (vagy valamely okos-rafinált politikustársa) okkal gondolta úgy: erős altató ez a „régi” film felzaklatott, keserű, múltra emlékező magyarok számára.

Muráti Lili, Szeleczky Zita, Hajmássy Miklós évtizedek múltán, csak 1990 után lettek újra láthatóak a magyar mozinézők számára, és sokakban csak akkor tudatosodott, hogy Tolnay Klári, Kiss Manyi, Feleki Kamill, Rajnai Gábor, Páger Antal (hosszú a névsor) már 1945 előtt színészóriások s a nézők kedvencei voltak. Kiderült: tetszik, nem tetszik, de a 20. század harmincas éveiben remek magyar filmek készültek. Ma már azt is tudjuk: ezek a vígjátékok, habkönnyű „mozidarabok” kevésbé romlandók, lassabban porosodók, mint a szocialista filmipar ötvenes évekbeli tucattermékei.

1955-ben a Színház és Moziban megjelent néhány soron kívül semmit sem tudtam Csortos Gyuláról.

Két világháborút túlélt nagymamám kíváncsiskodó kérdésemre csak annyit válaszolt:

– Nagyon nagy színész volt.

Ma már én is tudom.

Ugyanebben a Színház és Moziban rövid hír: Sartre Nyekraszov című szatíráját Ilja Ehrenburg és O. Szavics fordításában műsorra tűzte a moszkvai Sza­tíra Színház. Ha az egzisztencialista Sartre Moszk­vának valamiért most megfelel, színdarabja a szovjet felügyelettel szocializmust építő Magyarországon is bemutatható. 1955. augusztus 6-án nem tudtam, nem tudhattam: Főbelövendők klubja címmel fél év múlva, 1956. január 27-én a budapesti Katona József Színházban is látható lesz a ma már tökéletesen érdektelen Sartre-színdarab. Azt viszont végképp nem sejtettem, hogy 1956. október végén (talán november elején) a budai Móricz Zsigmond körtéren, a cukrászda kirakatában keretezett érettségi tabló lesz látható: Főbelövendők klubja. A fotókon Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Bata István, Apró Antal, Piros László… A többiek nevére nem emlékszem.

Augusztus 20.

Nagymamám a múlt század ötvenes éveiben még így mondta: Horthy Miklós uralkodásának idején tizenhat pirosbetűs ünnep volt a naptárban. Augusztus 20-án Szent Istvánt ünnepeltük.

Emlékszem, családunk polgári-értelmiségi szellemiségéből jobbra-balra kilógó nagybátyámmal 1956. augusztus 19-én, vasárnap Fradi-meccsre utaztunk Tatabányára. (Akkor Bp. Kinizsi volt a Ferencvárosi Torna Club neve.) A mérkőzés után hazafelé zötyögve a személyvonaton, miközben üvegből itta a sört, azt magyarázta: a Fradi nem győzhet Szentisványkor…

Rákosi Mátyás uralkodása idején az iskolában azt tanultuk: augusztus 20. az alkotmány ünnepe. Kádár János uralkodása idején nem emlegették sem Szent István törvényeit, sem Rákosi szovjet mintájú alkotmányát – ez a nap az új kenyér ünnepe volt. A 21. században augusztus 20-án felszabadultan, boldogan ünnepeljük az ezeréves magyar államalapítást. Március 15. és október 23. – két, sokaktól sokféleképpen megítélt forradalmunk emléknapja – között augusztus 20. az a nemzeti ünnep, amelynek megítélésében épeszű magyarok között (legyenek akár királyságpártiak, akár kommunisták) nem lehet nézetkülönbség. Ezer éve létezik Magyarország, és kinek Szent István, kinek I. István, de történelmi tény, hogy első keresztény királyunk bölcs törvényeivel szilárdan megalapozta Európában országunk létezését, a magyarság sok évszázados megmaradását.

Augusztus 20. mellett még két nap található a naptárban – pontosabban: összesen még két nap van: január 1. és december 25. –, amelyek a 20. században mindig pirosbetűs, tehát munkaszüneti napok voltak. Az 1945 előtti tizenhat munkaszüneti napból 1949-ben eltűnt tizenhárom keresztény ünnep, és lett négy új. A felszabadulás ünnepe: április 4.; a munka ünnepe: május 1.; karácsony második (elvett) napja helyett május 2. és a nagy októberi forradalom (engedtessék meg ma már kisbetűvel írni!) megünneplése november 7-én.

A király nélküli királyságban a polgároknak (és a proletároknak) tizenhat fizetett szünnap járt egy évben. A proletárdiktatúrában a proletároknak (és a polgároknak) csupán hét. A parasztokra nem vonatkoztak a naptári ünnepek: ők vasárnap templomba jártak, a többi napon imádkoztak, és látástól vaku­lásig a szántóföldeken, a mezőn, az istállóban dolgoztak.

Kádár János icipicit átrajzolta az ünnepek térképét. Újból ünnep lett húsvét hétfő és karácsony másnapja; május 2-án újra dolgozni kellett. Egy munkaszüneti nappal kegyosztóbb volt Rákosinál Kádár.

1990-ben aztán megint fordult egyet a világ. Ma már nem ünnep április 4., november 7.; újra ünnep március 15., pünkösdhétfő, mindenszentek (november 1.) és történelmünkben először október 23.

1948. december 26-án mint első osztályos kis­diák katolikus édesanyámmal szentmisén voltam a budai pálosok gellért-hegyi Sziklakápolnájában. Egy-két év múlva december 26. munkanap volt, a tanítástól eltiltott, leíró könyvelő létbe száműzött nyelvtanár édesanyám reggel hét óra előtt „blokkolt” a hivatalban, egy héten kétszer fél órával korábban, ha a munkaidő előtti kötelező Szabad Nép-félórára kellett sietnie. 1951-ben Rákosi bezáratta a szerzetesi életükből kiűzött pálosok templomát, 1960-ban Kádár betonfallal tüntette el, falaztatta be a bejáratot.

Bűnös tett volt – és ostoba hiba. A huszonöt éve újra élő templom bejárata mellett a falba ágyazott betondarab és emléktábla figyelmeztet: ne felejtsük el a kommunisták soha el nem évülő bűneit.

Akármilyen okos kommunista diktátor volt Rákosi, akármilyen erőszakos kommunista helytartó Kádár, fogalmuk sem volt arról, hogy csak ideig-óráig bitorolják az ünnepnapok kijelölésének jogát.

A naptárak elavulnak, az ünnepek élnek.

November 7. vagy május 2. soha nem volt ünnep Magyarországon, csak munkaszüneti nap.

Október 23. milliónyi magyar számára akkor is ünnep volt, amikor a forradalom emlékét is meg akarták gyilkolni az emberek szívében.

Augusztus 26.

Ma negyvenkét éves Bulla Elma – gondolhattam volna 1955-ben, de nem gondoltam, mert nem tudtam. A nevét ismertem a színésznőnek, mert nagymamám sokat mesélt élete megrázó-felkavaró színházi élményéről: a Belvárosi Színházban látta 1936-ban Bernard Shaw Szent Johanna című drámáját. Johannát az akkor huszonhárom éves Bulla Elma játszotta – mindenki szerint csodálatosan.

1955 nyarán az újságokban megjelent a hír: ősszel a Magyar Néphadsereg Színháza Bulla Elmával a főszerepben bemutatja Shaw darabját. Nagymamám hangosan morfondírozott: nem túl öreg már Bulla Elma Johanna szerepére?

1955. november 25-én, a bemutató előadáson a Szent István körúti színház második emeletén az első sorban ültünk nagymamával. Bulla Elma néhány évvel fiatalabb volt, mint 1936-ban – épp annyi esztendős, mint 1429-ben Szent Johanna: tizenhét.