×

Veszedelmekről álmodom

IV/3., 2. rész

Ferenczes István

2015 // 06
Kasszagyáros

1. A kasszagyár Laci nagyapámék alsó szomszédságában működött. Gyermekkoromban egész nap pengett a vas, nyikorgott a fúró, fogatfájdítóan sikoltozott a reszelő, csattogott a nyitoló. A kasszagyárat egy ember működtette. De volt idő – meséli Ernő, a „gyáros” fia –, amikor hárman-négyen is dolgoztak. Amikor a szocializmus dicsőséges évei alatt a fekete Volga vagy más szolgálati kocsi megállt a kapujuk előtt, az egész faluban futótűzként terjedt el a hír, hogy a városban, a PÁRTNÁL elveszett a kasszakulcs. Ferencz Márton bácsi magához vette a szerszámostáskát, s indultak is béfelé, a párthoz, ahol nagy relevanciával fogadtatott. Ő tudott, amit tudott, hisz az élet megtanította az ilyen helyzetek kezelésére. Ennyi és ennyi pénzt kérek, de előre! – mondta az elvtársaknak. – Jaj, azt nem lehet, az sok, az drága, annyi pénze ejsze a pártnak sincs! – Volt szerencsém! – Sarkon fordult, s elindult gyalog haza, Csíkpálfalva felé. Alig hagyta el Csíksomlyót, hát dudál mögötte a fekete Volga. Visszavitték. A munkadíj az első titkár elvtárs asztalán várta. Az elvtársak körbeállták, kíváncsian nézték, lesték, hogy most mit csinál, hogyan nyitja ki a kasszát. Ő pedig rájuk kérdezett, hogy mit akarnak. – Hát nézzük, miként nyitja ki a kasszát… – Mindenki kitakarodjon ebből a teremből, s kérem ide a bejárati ajtó kulcsát is. – Lógó orral, de az elvtársak magára hagyták a szakit, ő pedig bezárta mögöttük az ajtót. Mit csinált, mit nem, egy-kettő-három óra teltén kinyitotta a bejárati ajtót, s betessékelte az elvtársakat:
– Tessék, ki van nyitva a kassza! Tessék leellenőrizni, hogy minden benne van-e, ami benne volt! Rendben? Tessék a kulcs! Egy példányban, s jól vigyázzanak, hogy többet ne veszítsék el, mert már én is elfelejtettem, hogy a ráksúlyban tudtam megcsinálni…


2. A nagyapámat örökbe fogadó Ferencz István és Ferencz Alajos szomszédok, valószínűleg testvérek voltak. Ennek jele lehetett az a régi juhpajtával egybeépített szekérszín, amely Ferencz István udvaráról benyúlt a Ferencz Alajoséba. Laci nagyapám már így örökölte. Későbbi nemzedékeknél voltak is ebből haragok.

Ferencz Alajos és a csíkgöröcsfalvi Györffi Zsuzsanna Gizella nevű leányát egy Kovács Lázár nevezetű magyar királyi, kakastollas csendőrhöz adták férjhez, aki nem sokat időzött a faluban, hanem az ifjú arával indult is vissza szolgálati helyére, a délvidéki Fehértemplomba (lásd: Gál János fehértemplomi időtölté­seit 1848-ban). 1905-ben itt születik meg Márton nevű fiuk, akit miért, miért nem, Ferencz Márton névre írnak be az anyakönyvbe. Állítólag Ferencz Gizella nagyon ragaszkodott a családi névhez, s a lágyszívű csendőr mindig engedett. Itt nő, növöget a kicsi Márton, egy idő után már jobban beszél szerbül, mint magyarul, hiszen iskola is csak szerbül vala. Hanem 1914-ben kirobban az első világháború, s Fehértemplom is frontvonalba kerül. Ferencz Márton idősebb korában is a németek hatalmas ágyújáról mesél, a Bertáról, amelyet sínen vontattak, amely úgy odapörkölt a Duna túloldalán lévő kutya-Szerbiának, hogy egy időre csend lett. Hanem a háború előrehaladtával a monarchia hadseregéből egyre több lett a szerb katonaszökevény, akiket az akkori hatóságoknak szolgálati kötelességből is üldözni, elfogni, büntetni kellett. Ferencz Márton apja, nevezett Kovács Lázár, a lágyszívű kakastollas csendőr sok szerb katonaszökevény futása közben sokszor behunyta a szemét, hadd szökjenek át a Dunán kutya-Szerbiába, amiért őt kellett volna vésztörvényszék elé állítani. Szerencsére a felettesek is szemet hunyhattak, vagy nem vették észre a lágyszívűséget, amiből a háború végén nekik, Ferencz Mártonéknak lett szerencséjük. Mert 1918-ban a szerbek a baráti franciákkal együtt átkeltek a Dunán. Elsőként a csendőröket fogták el és szedték össze. Ki is nyírták, lemészárolták egy szálig. Kovács Lázárt a hajdani katona­szökevények mentették meg azzal, hogy őt ne, őt nem szabad kivégezni, mert ő mentett meg minket. A családot minden ingósággal együtt bevagonírozták, s Csíkszeredáig menesztették. Amire hazaérkeztek Ferencz Alajosékhoz, már Csíkpál­falván is román világ volt.

Ferencz Gizella, a talpraesett, akaratos asszony sokat töprengett, hogy mitévő legyen egyetlen fiával, a tizennégy éves kamasszal. Az öregekre már nem lehetett számítani, a Bús-Zsandár, ahogyan a pálfalviak csúfolták Lázár bát, talán több időt töltött Lütő Laci kocsmájában, mint otthon. Fiútestvérétől, a tróger Ferencz Félixtől sem várhatott semmi jóra. Különben is általános letargia ülte meg az impériumváltás után a Csíki-medencét. Ferencz Gizella jött-ment, érdeklődött, levelezett, s egy szép napon, 1919 őszén felültek Szeredában a Brassó felé tartó vonatra. Ott átszálltak a Bukarest felé akkorjában rendszeresített vonatok egyikére. Reggel a Gara de Nordon szálltak le. Ferencz Gizella szerencséjére egy olyan fiákerbe ült be a fiával, amely egy hétfalusi csángóé volt, nem kellett kézzel-lábbal magyarázni, bemondta a címet, s félóra teltén leszálltak egy szász fém- és lakatosműhelye előtt. Ez a szász kasszákat gyártott a virágzásnak induló bukaresti cégeknek és a felső tízezernek. Mártonkát a legjobb helyre adta bé, aki különben is mindig mesterkedő, furó-faragó gyermek volt, a bicska sohasem esett ki a kezéből. Kivett egy bérlakást, s három évig, amíg a fia inasévei leteltek, főzött, mosott rá, s bizonyára a pálfalvi Salamon Juliska révén, aki még a kilencszázas évek előtt ment be Bukarestbe szolgálni, bejáratos lett a jobb házakba, ahol ilyen-olyan háztartási munkákat végzett. Három év után Márton felszabadult, de még három évig segédként a kasszagyárosnál kellett dolgozzon. Később sem ment el tőle, mert olyan ügyességre tett szert a mesterségben, hogy a jobb­keze lett a szász patronnak.

Nála kezdte meg „kasszanyitogató pályáját” is. Egy alkalommal az egyik Cantacuzino hercegnő francia férje magával vitte a palotában lévő kassza kulcsát Párizsba, s visszatértekor ott is felejtette. Megkeresték a szász kasszagyárost, aki Ferencz Mártont küldte ki. Bevezették egy szalonba. Na, hol van a kassza? Ferencz Márton szétnézett, az egyik falon egy hatalmas festmény ékeskedett, talán valamelyik Cantacuzino ős egészalakos portréja. Nézte, nézegette, s hát a kaftán közepén sorjázó fehér gombok egyike nem éppen olyan, mint a többi. Mondta is, hogy azt a gombot kell megnyomni, s előtárul a mögötte lévő páncélszekrény, amelynek a kulcsa Párizsban maradt. Na, ez igen, ez biztos kinyitja, s új kulcsot készít. Ferencz Márton a jelenlevőket felkérte, hogy mindenki hagyja el szalont, mert nem tud dolgozni, ha nézik. Másnap a szász elküldte a számlával a hercegnőhöz. A hercegnő ránézett, s roppant felháborodott: „Tu, sau patronul tău tâmpit ce credeţi, că sânt o tărăncuţă de mahala, că nu-mi dau seama, cât costă munca făcută de tine?” (Te s az a hülye patronod, mit képzeltek, hogy egy külte­leki parasztasszony vagyok, nem tudom, mennyit ér az általad elvégzett munka?) A számlát áthúzta, s ráírta a kért összeg felét. Rögtön ki is fizette, s az összeg másik felét Ferencz Mártonnak adta, azzal, hogy az az ő zsebpénze. A szász pi­so­lyog­va fogadta a felepénzt: – Tudtam, hogy csak ennyit fog adni, azért nyomtam meg a ceruzát, amikor a számlát írtam. Neked mennyit adott? A másik felit? Így van jól.

3. Ferencz Márton közben udvarolgatott, valamelyik távoli külvárosba járt ki egy székely fehérnéphez. Pénze volt, megengedhette magának, fiákerbe ült. Hanem a fiáker ülésén talált egy fényes aktatáskát. Kinyitja, belenéz, rettentő sok pénz vagyon benne. Mihez fogjon? Tegyen úgy, mintha az övé volna? Nem, még a gondolat is égeti. A táskában megtalálta a tulajdonos névjegykártyáját. Rászól a fiákeresre, hogy forduljon a névjegyen lévő cím felé. Megérkeznek, becsenget, jön az inas, kit keres? Mondja a bankár nevét, mert bankár volt a táskagazda. Az kijön, meglepődve nézi a táskát. Ferencz Márton elomondja, miként találta meg a táskát, s úgy gondolta, hogy az a becsületes, ha visszaszármaztatja a tulajdonosnak. A bankár elveszi, visszamegy a lakásba, s pár perc teltén egy kötéllel tér vissza, s így szól Ferencz Mártonhoz: „Măi ţăpinar tâmpit, boanghina, bozgor debil! Ce crezi, pentru un banchar banii din geantă înseamnă ceva? Sunt numai bani mărunţi. Uite funia asta, ia-o, dute şi spânzură-te ungur idiot!” (Te agyalágyult csapnyeső, hazátlan, senkiházi hülye! Mit gondolsz, egy bankárnak jelent valamit a táskában lévő pénz? Itt van ez a kötél, vedd, és akaszd fel magadat, félkegyelmű magyar!) Ferencz Márton sarkon fordult, s csak annyit mondott magában, hogy ez Bukarest, ilyenek a románok…

4. Ferencz Márton 1939-ig maradt ott, s akkor is csak azért jött haza Pálfalvára, mert a patron a Vasgárda térnyerése után rászólt, hogy szedje a sátorfát, és térjen vissza falujába, mert csúf idők jönnek, s „ezek”, mármint a vasgárdisták verik, ölik már a zsidókat, s titeket sem szeretnek. Márton bá céget nyitott, s kezdte gyártani a páncélszekrényeket. Gyorsan megházasodott. Megszületik az első gyermek. Szép volt az élet. Sokan irigyelték.

5. Jött a kicsi magyar világ, s Ferencz Mártont – most már újbóli magyar állampolgárként – behívták katonának. Átképezték, s már indították volna is a frontra, de megint mellé szegődött a szerencse. Málnásfürdőn táboroztak, amikor egy reggeli szemlén megjelent egy tábornok. „Ferencz Márton! Lépjen ki!” Kilépett, s tisztelgett a tábornok úr előtt. „Nézze, Ferencz honvéd. A harctéren a golyó nem válogat. Kár lenne magáért. Kár lenne, ha a maga tudását, szakértelmét egy golyó a semmibe repítené. Most azonnal civilbe öltözik, hazamegy, s felvesz még három embert, s a Magyar Királyi Honvédségnek legyárt háromszáz darab tábori postaládát! Megértette?” „Igenis!” Ferencz Márton a tábori kasszából felvette a kiutalt összeget, magára tekert egy sátorlapot, mert a civil ruha otthon volt, s elindult. Elsőként elutazott Nagyváradra, ahol beszerzett egy vagon vaslemezt és más fémeket, amelyek szükségesek voltak a kasszaszerű tábori postaládák készítéséhez. Alkalmazott három lakatost a faluból, akikkel a munka nehezét végezték, az aprómunkát, mint például a festést, hamuszitálást a bedolgozó szomszédok végezték.

Ment minden, mint a karikacsapás, Húszas-harmincas tételekben szállították a hadseregnek a megrendelt postaládákat. Közben a magyar kereskedelmi miniszter valamelyik beosztottja is meglátogatta a kicsi műhelyt, pár nap múlva megszületett a döntés egy kasszagyár építéséről, öntödével s minden szükséges szerszámgéppel. Ferencz Márton sokat futkosott az ügyben, Csíksomlyón meg is vásároltak egy ingatlant a kasszagyár leendő telepének… De mire magukhoz tértek, a Csíki-havasokon átjöttek az oroszok. Vége lett a Székelyföld felvirágoztatásába fektetett reményeknek. Az oroszokat – hála szerbtudásának – megúszták, és elkezdődött az új, a szocializmus építésének korszaka.

6. A harmincas években Ferencz Márton, anélkül, hogy belépett volna valamelyik baloldali pártba, mondjuk, a szocialistákéba (a kommunisták illegálitásban voltak, nem volt ő hülye, hogy közéjük álljon), elég rendszeresen látogatta a köröket, az ilyen-olyan rendezvényeket, az Andronache-erdőben szervezett munkásmajá­li­sokat, ahol ha nem is alaposan, de megismerte a marxi–lenini eszméket. Talán ezért terjed el a híre a ’44 utáni időkben, hogy munkásmozgalmi múltja van. A me­gyénél vagy a városban számoltak is vele mint társas utassal. Ez a szimpátia azonban csak a mezőgazdaság kollektivizálásáig tartott. Ő, aki elsőként kellett volna beálljon a közösbe, megkutyálta magát: nem és nem! Sem a társasba, sem a mezőgazdasági termelőszövetkezetbe! A vége felé sem, amikor már eldurvultak a dolgok. Sokáig mesélték a faluban, hogy a néptanács gyűlésterméből ordítozások hallatszottak ki, mégpedig azért, mert Ferencz Márton a piros terítős asztalt verve azt ordítozta, hogy őt ne oktassák, tudja ő, hogy mit mondott Marx, és hogy ők annak idején nem azért harcoltak, hogy elvegyék a földet az emberektől, a szegényektől, hanem azért, hogy adjanak.

Az elvtársak pedig csóválták a fejüket: ez bolond, ezzel nem lehet zöld ágra vergődni, ez bolond.

7. 1932 februárjának közepén édesapámat a Gara de Nordon Ferencz Márton és nagynénje, Salamon Juliska fogadta. Mehetett volna Ferencz Mártonhoz lakni, ahol nagyobb volt a kényelem, de ő inkább Juliska nénihez ment a bádogtető alatti cselédszobába, ahol a földön kellett aludni. Ez az egész ideiglenesség azonban talán hetet sem tartott, mert elég hamar alkalmazták a Prage-cégnél. Bizonyára nem volt egyszerű oda bejutni, talán Ferencz Márton szász gazdáján keresztül, de az is lehet, hogy Juliska néni bejáratos volt a Prager családhoz. Egy biztos, Prager Emil nem vett fel akárkiket, háromnapnyi próbaidő alatt megyőződött, hogy jó, megbízható szakmunkás került-e cégéhez. A székelyekben pedig nem sokszor csalatkozott, hiszen a mukásainak hatvan-hetven százaléka az volt. Nála édesapám is megcsinálta a szerencséjét, akárcsak az otthoni szomszéd: Ferencz Márton, a kasszagyáros.

Királyi Palota

I. Károly, az első román király, amikor 1866-ban megérkezik Bukarestbe, a Podul Mogoşoaián (ma Calea Victoriei) az üdvrivalgó sokaság sorfala között végighaladva megállt egy gangosabb ház előtt, amelyen zászló lobogott és díszőrség őrízte. Megkérdezte franciául, hogy miféle ház ez. Nicolae Golescu tábornok ugyancsak franciául válaszolt: „Ez a palota.” A király emlékirataiban így emlékezik: „A palota kezdetben a Golescu család magánháza volt. Az állam tizenöt évvel ezelőtt megvásárolta. Működött benne katonai iskola, kaszárnya, kórház, parancsnokság, végül fejedelmi székhellyé alakították át. A szobái nem voltak túl nagyok, de arányaikban kellemesek… Ezeknek a szobáknak az ablakai egy koszos, kietlen térre néztek, ahol cigányok tanyáztak, és disznók fetrengtek a sárban.”

A palota helyén, a Creţulescu-templom mellett valamikor egy üres telek állt, amelyre egy Voico Fistu nevű kereskedő épített egy házat pincével. Később a telek a házzal együtt különböző csereberék után Nicolae Gramaticul tulajdonába kerül, majd a Iordache Colfescu pohárnokéba, akitől a Golescu família vásárolja meg. Radu Golescu a fejedelemtől még területet kér, és kibővíti oly tágassá, hogy nagyságban a harmadik bojárház lesz a Podul Mogoşoaián, amelyet ekkora már kiraktak tölgyfa boronákkal (innen a Mogoşoaia híd elnevezése), miáltal már kevésbé kellett bokáig sárban járni. A Golescu család, miután Kiseleff orosz tábornok jóváhagyja, 1833-ban eladja az államnak tízezer aranyért. 1837-ben már Dimitrie Ghică fejedelem bővíti, rangosítja, s ide helyezi a fejedelmi székhelyet. Havasalföld és Moldova egyesítése után Cuza költözik be, akinek uralkodása alatt újabb emeletet húznak az épületre.

I. Károly ezt örökli, de már uralkodásának első éveiben elhatározza, hogy az akkori európai standardoknak megfelelő palotát építtet. A tervezésre Paul Gotthe­reau francia műépítészt kérik fel. 1882-ben kezdenek az építkezésekhez. A palotának három szárnya lesz, a jobbszárnyon marad a Cuza-féle épület, középre a trónterem s a protokoll szárnya épül, balra pedig egy teljesen új épületet emelnek a palotaőrség számára, valamint vendégszobákat a magas rangú küldöttségeknek.

A palotát 1926 decemberében hatalmas tűzvész rongálja meg, a középső részen a legnagyobb a pusztítás, amit a faoszlopok, díszítések, boltozatok nagyarányú létével magyaráznak. Ferdinánd király 1927-ben határozza el az újjáépítést. A tróntermet, a protokoll-, a gála- és a fogadások termét még öt méterrel megemelik, kibővítik, akárcsak a balszárnyon lévő épületet, újabb emeleteket húznak a régiek fölé. A harmincas években, II. Károly idejében nyeri el mai alakját. Mihály király lemondása után, 1947-ben az állam tulajdonába megy át, a kommunista párt használja különböző célokra, mivel a központi bizottság a szemben lévő egykori belügyminisztérium (NB.: ezt is Prager tervezi és építi) épületében rendezkedett be.

A román királyi palotában ma Románia Művészeti Múzeuma van.

Kóbor kutyák

Egy őszutói, hétvégi késő estén édesapám a Gara de Nordra kikísért valakit. Talán valamelyik munkatársát, talán valamelyik falunkbeli cselédlányt. Bizonyára az állomási restiben felhajtottak egy-két kupicával. Hazafelé tartva a Calea Griviţeien, egy mellékutca által létrehozott háromszögű térségben kutyafalka rohanta meg. Szerencséje volt a villamosvágány mellett fölszedett kockakövekkel. Egy acsarkodó dögöt el is talált, mire az egész falka farkát behúzva, nyüszítve elinalt. Marakodásukat csupán vadonatúj pantallója bánta, szinte térdig letépték. Testi sebet nem ejtettek rajta. Apám azóta nem szerette a kutyákat. Otthon is csupán anyám kedvéért tartottunk kutyát, azt is láncra kötve, kizárólag házőrzési célból.

Bukarest mindig is hírhedt volt gazdátlan, veszélyes falkákba verődő kutyáiról. Elnevezésük – májdánézek – is a fanarióta, levantei hatásokra utal, hiszen a majdan beépítetlen, puszta térséget, piacot jelent. Bukarest kóbor kutyáinak nemzetközi hírük van, az audiovizuális médiában egész estéket betöltő vitaműsorokat látni egy-egy, akár halálos áldozattal járó kutyakaland kapcsán. Most, a 2000-es években is elég gyakoriak az ilyen jellegű híradások. Legutóbb hetekig tartó vita folyt a kutyaeutanáziáról, illetve az ivartalanításról.

Eugen Barbu Cuţaridáján a hétköznapoknak természetes része volt a kutyafalka: „Észrevétlenül közeledett a tavasz. A palánkok mentén feltört a bogáncs. Kutyák özönlötték el a sárgálló suvadásokat. Falkába verődött Gogu, Chiriţa, a gépész s a szemetesek sok kutyája is. Akkorák voltak, mint egy-egy borjú, közeledni sem lehetett hozzájuk… Csapatban vonultak, mint az esküvői menet: legelöl az asztalos vad, lompos, csattogó agyarú kutyája vizslatott. Körülszagolták a szemétkupacokat, s a szukákat szimatolták. A vezérkutya a többiekre nézett. A falka megállt körülötte. Chiriţa beteg kutyája, amely hosszú volt, mint egy uborka, lábon állva bóbiskolt. A korcsmárosé csüngő nyelvvel lihegett. Az oltyánok korcsai a vezérkutya mellé húzódtak: az a Mateié volt! Egyikük sem mozdult. A fűtő kékesszürkéje a farkát csóválta. Ez volt a legfalánkabb. Egyre a földet kaparta. Szagolta a csontot, mert mi más lehetett a mancsa alatt? A többi sandán figyelte. Apróra szaggatta, s rágta a csontot, és egyből kiszívta belőle a sárgás, megrothadt velőt. Olykor-olykor fölpillantott. A többi várt. Aztán rárontott a csapatra; ez azt jelentette, hogy már befejezte. Elkapta egyiket a bundájánál fogva, s jól meghempergette. Csak úgy szállt belőle a por. Véresre harapta. Utána jóllakottan, kevélyen nézte, hogyan marakodnak a maradék koncon. Aztán odébbálltak. A külváros kinyúlt Filantrópiáig; a kutyák arra vették útjukat, a sötétlő kerítések mentén, az oltyánok kertjei alatt, miközben végiglocsolták a rothadó káposztafőket, majd eltértek a gödör felé, s aláereszkedtek a keskeny úton. Egyik a másikat követte a patak partján kiéhezve. Fönt a parton a szemetesek vastag hulladékot szórtak ki a kocsikból. Néhány kutya odarohant, s szétkotorta. Pofájuk hegyes volt, szemük mohón csillogott. Kiéhezettek voltak, mint gazdáik. A széles hátú fehér, vörhenyes s fekete kutyák együtt kapaszkodtak fel a parton. Csak a Chiriţáé maradozott le. Egyik lábára sántított, mert a kertészek a dinnyésben kapták, s rálőttek. A vasutas gyilkosságba keveredett miatta az oltyánokkal.”

Kövérék

Kövér György bukaresti agysebész felesége, Csibi Erzsébet, aki Gyergyóditróból származott a fővárosba, kolléganőm volt. Én a Falvak Népe újságírójaként gyakran találkoztam vele a nyolcvanas években, hisz a szerkesztőségünk egy folyosón volt az Előrével, ahol ő korrektorként dolgozott. Az ő elbeszéléseiből ismerem a Kövér család történetét, akik arra adtak példázatot, hogy miként lehet egy minden körülmény között nehéz, asszimilálásra törő román környezetben magyarnak megmaradni. Bukarestben magyarnak megmaradni! Kövér György főorvos úr nagyapja 1890-ben, Kovásznáról települt Bukarestbe, ahol rövidesen az egyik leghíresebb kocsigyártó lett. Annyira vitte, hogy kétemeletes házat épített a Victoriei térhez közel. Fiai közül az egyik, Márton, Kövér György édesapja örökölte a műhelyt, a mesterséget, a másik fiút, Gyulát pedig Erdélybe küldték tanulni, a brassói kereskedelmi gimnáziumba járt, majd a kolozsvári kereskedelmi akadémiára. Ő is visszatért Bukarestbe, s Márton testvérével együtt oroszlánrészt vállaltak a Magyar Társaság munkájában, egy időben Márton lett elnöke, Gyula titkára volt. Kövér György fia, Zoltán is orvos lett, magyar felesége van, ő is megmaradt magyarnak. Négy nemzedék. Mind a négy nemzedék presbitere volt és most is presbitere a bukaresti magyar református egyháznak. A Kövéreknek „egyik szemük mindig Erdélyre kacsintott”. „Itt vagyunk Bukarestben, de a szívünk ott van”– vallja Kövér György egy Vincze Lórántnak adott interjúban. Beolvadni könnyebb, mint megmaradni. Csak a nagyon erős és jellemes magyar embereknek sikerült. Mint amilyenek a bukaresti Kövérek.

Laji

Lajit nem Lajinak hívták. Igazi neve maradjon jótékony félhomályban, mint ahogyan a vidéknek s a szülőfalujának is. Lajit a társai egy kicsit okosbolondnak tartották, mert mindent összeolvasott, még az olyan újságokat is megvásárolta, mint a Vasgárda közeli Vremeát vagy az Universult. Rádiót is hallgatott. És állandóan, szaporán beszélt, be nem állt a szája, mondott, mondott, sokszor csak magának, amikor a vakolókanállal a falat csattogtatta, akkor sem hallgatott el, „mondok magamnak…”, és mondta. A munkában is ilyen volt, sebes, szapora, egy kicsit fuzsitus, egy kicsit fusera. Rá is akasztották a Szapora melléknevet. Mindenkinél jobban tudott mindent. Hiába érveltek logikusabban a társai, sohasem tudták meggyőzni. „Igen, de…” – kezdte elölről a szöveget.

Valamikor a harmincas évek közepe táján egy népesebb csoporttal Laji is kiment kirándulni az Andronache-erdőbe. Vittek ételt, italt, rostélyost sütöttek. Jól érezték magukat, estefelére énekelgetni is kezdtek, halkabban olyan nótákat is eldúdolgattak, hogy „lesz még a magyaroké Kolozsvár”. Laji hol ide loccsant, hol oda. Egyszer az egyik csoportnál hosszabban időzött, s egészen kivételesen hallgatott, lehet, hogy az ital döntötte búskomorságba.

Mi van, Laji, min búslakodsz? – kérdezte a társak valamelyike.

Én csak azon, hogy döntöttem.

Mit döntöttél, Laji?

Én csak annyit, hogy nevet változtatok, s elmenyek románnak.

Döbbenet, néma csönd.

Mész te az anyád zivataros, rezgőnyárfás picsájába!

S aztán elcsattantak a pofonok is. Társai, mire a nagy társaság felocsúdott volna, jól eldöngették. Később véres pofával, a zsebkendőjét markolászva odaült apám mellé. Hallgattak. Sokat és hosszan. Apám nem szólt hozzá.

Igen, de mester úr…

Semmi mester úr, ha te ezt eldöntötted, menjél…

Igen, de… Mester úr, hát nem látja, hogy nekünk ebben az országban nincsen semmiféle jövőnk?

Ezt honnan veszed?

Látom, olvasom, hát maga nem hallja vasárnaponta a Cişmigiuban, hogy beszélnek a székely leányok? Több a beszédekben a román szó, mint a magyar, gyorsan el akarják s el es felejtik az otthoni beszédet. Mán a Bărăţiában sem lehet maholnap magyarul imádkozni… Magyar mise? Jó, ha hetente egyet tartanak, azt es csak a véneknek, mert a munkásember akkor nem szabad…

Úgy látom, te is el akarod felejteni az anyád nyelvit végképp.

Nekem nem volt anyám, meghótt, amikor megszült.

Akkor az apád nyelvit.

Nem sok jót tanultam én tőle. Csak az ostorától. Ezért es szöktem ide. Négy éve, hogy itt vagyok, jól es keresek, de mit érek vele, ha állandóan lemocskolnak, cigánynak néznek. Láthatja, hogy építkeznek, hogy fejlődik ez a nagyra nőtt Románia. Az övék a jövő, övék a következő száz, de lehet, ezer esztendő. Ők fiatalok, mi, magyarok pedig az Európában töltött ezer esztendő alatt megöregedtünk. Ne nekem legyen igazam, de nézze meg, hogy hiába vagyunk most egy bandában, egy szövetségben, ha háború lesz, megint a győztesek oldalán végeznek, megint ők győznek. Mindig így volt, háborúba léptek az egyik oldalon, s békét köttek a másikon… Hát akkor inkább velük, mint… Ez a hazudozós, csaló, tolvaj világban a jövő, ilyet érnek az unokáink es…

Mész te a szemedvilágába…

Laji hétfőn nem ment munkába. Társai többet nem látták. Eltűnt a nagy román fővárosban. Akkor honosodott meg a mondás a szerelmi kalandjaikról hencegő kőműveslegények körében a gyorsan élvező fehérnépről, hogy „elment, mint Szapora Laji románnak”.

Mégis

Nem tudom, mégis miért szeretjük őket? – mondta egy kászoni cseléd hazafelé a vonaton, ahol mindenkiből ömlött a panasz.

Ejsze nem szeretjük, csak próbáljuk szeretni – fűzte közbe valaki okosabb.

Igen! De ha nem hagyják… Mi heába akarjuk, ha ők nem akarnak szeretni – zárta le a vitát egy férfi.”

Mihai Viteazul

Ott álltak vagy tizenketten, lerongyolódott, idegen, koldusszegény, állástalan székely legények Bukarestben a Mihai Viteazul-szobor mellett” – így kezdi Nyirő József Baj-posta című novelláját, amelyben az egyik egyszer csak feláll, s azt mondja: „No, az én Istenem áldjon meg tütököt!”

S elindul. Az ilyen embert hívják „baj-postásnak”, aki valahogy átvergődik a Kárpátokon, s viszi a híreket, lehetőleg csupa jókat, aminek fejében mindenütt szívesen fogadják, megvendégelik, ellátják útravalóval, indulhat a következő faluig. Ő pedig egyre szebbeket, cifrábbakat, színesebbeket hazudik a Bukarestben maradottakról. Hanem mit tegyen szegény Áron Péternénél, akinek a fia meghótt?

Elég hirtelen – meséli Péter Jánoséknál. – Ülünk a Mihály vitéz-szobornál, s egyszer csak lássuk, hogy sárgul el Áron Péter. Téged mi löle?… Ingem csak annyi, hogy én már az Úristenhez szegődöm… Ez történt tegnap fertály tízkor… A rossz ujjasát hazahoztam. Itt hagynám, ha átaladnák.”

A vendéglátók természetesen nem vállalják az ujjas, a rossz hír pusztító továbbadásának kegyetlenségét. A „postát” tehát nem ússza meg. El kell menni Áron hadiözvegy édesanyjához, akinek az arca kipirul, izgalomtól reszketve sürög-forog, teszi a vendég elé a falnivalót, akinek a szájában megkeseredik az otthoni szalonna…

„– S hát látád a fiamat? – ül le vele szemben a vénasszony is.

Együtt vótunk vele.

Elszegődött-e?

A férfi lesüti a fejét, úgy morogja:

Ő el.

Kihez te?

A bajhozónak jó gondolata támad, s szinte vígan felel.

Éppen Mihály vitézhez.

Nagy úr, úgy-e? – kérdezi bizakodóan az asszony.

Elég nagy úr.

A szegény öreg édesanya elgondolkozik.

Oh, csak hogy jó helyre szegődött volna az én lelköm, Pétöröm!

A datki ember nagy hangon vigasztalja:

Amiatt kiednek ne fájjon a feje! Olyan gazdája senkinek sincs Bukarestben, mint Pétörnek. Áldott jó embör. Egész nap egyet se szól, nem szidja, nem mocskolja Pétört. A dolog sem öli meg. Csak éppen egy lóval van dolga, amelyiken Mihály vitéz ülni szokott.”

A „baj-postás” magában káromkodva fordul ki a kapun, sírva adja oda a gyermekeknek a felcsomagolt ételt, nem elég a maga baja, a másét is neki kell sirassa.

Lassan cammog. A madéfalvi útnál befordul, és az Olt hídján megáll. Kicsit nézi a vizet, erre fogja a halott legény ujjasát, melyet nem mert átadni. Kissé tétovázik, majd elszántan beledobja a vízbe.

Az esteledő félhomályban úgy látszik, mintha holttestet lökött volna vízbe.”

Úszik a madéfalvi veszedelemkor az Oltba fulladtak százai után.

Névcserék

Az Egyházi Újságot a református egyház adta ki, Nagy Sándor tiszteletes úr főszerkesztésében. Nemcsak a reformátusok, hanem a más felekezetbéliek is olvasták. Nagy Sándor írja a leghatásosabb cikkeket, sokszor egész sorozatokat alkot és közöl a magyar közösség öntudatosodásának erősítésére. Én most csak egyet idézek Bántó István könyvéből (Magyar közművelődési élet a román fővárosban, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011), amely a névcserékről szól. A szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy vigyázzanak, amikor az anyakönyvi hivatalban bejegyeztetik gyermeküket, házasságukat, mert ha nem vigyáznak, a hivatal a felismerhetetlenségig megnyomorítja a nevüket. Példákat is sorol fel: a Szőcsből Seciu, az Illyésből Ilie, a Szakácsból Socaciu, a Takácsból Tagaci, a Józsából Ioja, a Birtalanból Birtolon, a Tőkésből Tuchies, a Patakiból Patache, a Hegyesiből Heghes, Hegesiu, a Csíkiből Cechi, a Mátyásból Machias, a Bokorból Bucur, a Fehérből Fechir, a Kovácsból Covaci, a Szászból Sasu, a Gyulaiból Ghiulai, a Lukácsból Lucaci, a Gödriből Udrea, a Ferencből Frantz, Frenţiu, a Baloghból Bologa, Bologu, a Bereczkiből Beretchi stb. lesz.

A nyolcvanas években a bukaresti pályaudvaron ücsörögve sokszor lapozgattam az akkor még létező telefonkönyveket. Tanúsíthatom, hogy a névcseréknek még a fentinél gazdagabb tárházat lehetett volna összegyűjteni. Én most hirtelen csak néhány olyan futballista nevét sorolom fel, akik a válagatottságig jutottak, de már csak a nevük magyaros: Lobonţ, Tamaş, Raţ, Chiriches, Gardoş, Keseru, Lăcătuş, Balint, Pojar, Crişan, Lung, Puscaş stb. Akár keresztmetszetnek is tekinthetjük ezt a felsorolást. Mert a románságnak csak eddig van baja velünk. A név nem számít, csak ne vallja magyarnak magát az ember. Akkor már szerethetnek, szeretnek is.

Numerus valachicus

1934. július 16-án a román képviselőház százhúsz igen, egy ellenszavazattal elfogadta a román nemzetiségű személyzet alkalmazásáról szóló törvényt, amelyet joggal neveznek a „numerus valachicus” törvényének. Csak az első artikulust idézzük.

Art. 1. – A gazdasági, ipari, kereskedelmi és mindenfajta vállalatok kötelesek arra, hogy 80%-ban román személyzetet alkalmazzanak minden, a 3. art. által felsorolt személyzeti kategóriában és az adminisztratív tanácsokban, az igazgató- és a cenzorbizottságokban legkevesebb 50% kell legyen a románok aránya: az adminisztratív tanács elnöke csak román lehet. Az idegen személyzetnek fenntartott 20%-os keret betöltésénél kedvezményesen azokat kell megtartani a funkcióban, akiknek a törvény életbelépésekor román feleségük és gyermekeik vannak.”

Szinte logikus volt ennek a törvénynek az elfogadása, hiszen túl sok volt a magyar, német, zsidó, lipován, bolgár, örmény stb., akik a nagyromán kenyeret ették…

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben