×

Veszedelmekről álmodom

IV3., 1. rész

Ferenczes István

2015 // 06
Franciáné

Viktória néni a bukaresti francia követségre került talán szakácsnőnek, talán felszolgálónak, szobalánynak. Számomra teljesen mindegy, nem a beosztás a lé­nye­ges. Jól ment a sora, elannyira, hogy Pálfalván, nagyanyáméktól lefele, a harmadik portára csicsás házat építtetett, közepén toronnyal, amelynek tágas erkélyéről egy kicsit le lehetett nézni, kitekinteni az utcára.

Nem tudom, hogy férjével közösen építették-e, mert közben férjhez ment, a követség egyik sofőre vette el. Ettől nevezték el a faluban Franciánénak. Én csak annyira emlékszem, hogy a férfi vezetékneve Costes vala. Ezt onnan tudom, hogy harmadikos korunkban a féltucatnyi elsőssel összevont, egy osztályba jártunk, s közöttük volt egy kislány, akit Costes Ibolyának hívtak. Iskolakezdés után furcsáll­tuk is egy kicsit, hisz addig Ferencz Ibiként ismertük. Azt történt, hogy amikor Viktória néni 1944 után a franciával együtt hazatelepedett, mivel nem született gyermekük, örökbe vették testvérének, Ferencz Ádáméknak megkésetten, 1946-ban érkezett gyermekét. Látszott is Ibolya öltöztetésén, elegáns iskolaszerein, finom papírú füzetein, különös színes ceruzáin, tintáin, hogy nem akárkik a szülők. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy Franciáné egy kicsit fennhordta az orrát, urizált, amit azzal is kifejezett, hogy a fejkendőjét nem úgy kötötte a fejére, mint a falu asszonyai, vagyis az áll alatt, netán a konty mögé, hanem turbán­szerűen, a homloka fölött kötötte csokrosra. És különleges, furcsa választékossággal próbált beszélni, szóval felvágott, mint a pesti poloska. Leve is erről sok zuvat a faluban. De volt ott más is. Cudar egy házasságot éltek. Nekem közvetlen emlékeim nincsenek erről, csak a visszaemlékezőkre hagyatkozhatom. Állandóan veszekedtek, verekedtek, amivel nem is lett volna baj, ha nem kerülnek ki az utcára. Hol az egyik kergette a másikat, hol a másik az egyiket. Mondják, hogy egyszer a francia még az elég gangos, magas kerítésre is felmászott, felmenekült. Talán részegség utáni perpatvar vala. A falubeliek sem értették jól, hogy milyen nyelven „cigánykodnak”. Bizonyára valami keverékül, hiszen a Francia magyarul nem tudott, tudhatott, Viktória néni felszedhetett valami franciát, talán annyit, mint románt Costes úr. (Úr a fenét, mondták a faluban.) Valószínűleg a román volt az alapnyelve a civakodásaiknak, amit bár nem egészen értettek a faluban, lényegét tekintve mégis tudták, hogy baj vagyon, ilyet addig nemigen láttanak. Meglehet, hogy az egész összeférhetetlenségnek kommunikációs okai is valának. Nagyon idegennek érezhette magát a Francia Csíkpálfalván. Mert nem szerették. Ha olykor bement nagyapám kocsmájába, az ital sem igen indította meg a párbeszédet. Legtöbbször egyedül ült a sarokban, búskomoran, sokszor seggrészegre itta magát, s ha rumli volt, és elkezdtek nótázni a férfiak, énekelni, mecseregni a legények, csak forgatta a fejét, nem értett semmit ezekből a keserves, barbár dalokból. A világ folyásáról, politikáról, dicső nemzetéről, a gloire-ról pedig végképp nem volt kivel eldiskurálni. Talán egy kicsit gőgös volt, de gőgösen viselkedett a falu is vele szemben. Ám ez a gőg nem volt egyszemélyűen felé irányuló. „A tetü franciák!” – így emlegették, ha Costesre került a szó. Szegény. Sehogyan sem foghatta volna föl, hogy egy üszkös sebre káromlott szitokról van szó, melynek Trianon a neve.

Nem tudom, mikor, emlékezetem nem ér addig vissza, de a Francia egy szép napon eltűnt a faluból. Hagyott asszonyt, gyermeket, s visszaköltözött szép, nagy és dicsőséges hazájába. A postás időnként hozott tőle lila tentával írt levelet. Innen lett nekem francia bélyegem.

Gara de Nord
Oly annyira ősz volt
a sínektől megrozsdásodtak az utak
és vitték hátukon a messzeséget
nem a megszokott helyükön voltak
te sem voltál
csak én s a penész
amelyet egyszerű emlékként hagytál
az északi pályaudvarodon

az eget néztem s kiköptem
ahogyan az élet itt kiköpött
s megnyomorított
fél kézre elhagyott

hiányoztál szerelmesem
gondoltam elrabolt a bika-isten
s azt mondta hogy hasonlítasz egy virágfüzérre
megérdemled hát hogy virágcserépbe zárjanak
háromnaponta öntözzenek
leveleidet tépjék míg fájni fog a melled
(de nekem nincs mellem mondtad)

hogy meztelen kopasz maradj s a nap rejtse el csupaszságodat
amíg ráncos lesz a bőröd
tíz évente hajts virágot lopja el a sárkány
zuhanj le mint eső az égből
roncsolódj éles partokon reggel délben este

megátkozlak hogy bensőd a földre essen
hogy fiadat ősszel szüld meg
az északi pályaudvar penészébe
olyan későn hogy sápadt falevélnek tűnjön
rád hasonlítson
s halat egyék rizzsel

mintha mi sem történt volna hogy hozzám
jöjj a virágcserépbe s virágozz minden nap
te állomási penész
amikor oly annyira ősz van


Ezt a verset egy kora hajnali (a nagybányai gyors öt óra körül érkezett) kietlen tébláboláskor találtam a bukaresti Gara de Nord másodosztályú várótermében egy eléggé megtépett újság lapjain, valamikor a 2010-es évek táján. Szerzője egy számomra ismeretlen, Bogdan Al. Petru nevű költő. Volt időm bőven, később, az esti gyors indulására várakozóban is, hát lefordítottam. Hangulata valahogy ráfelelt mindenkori sivár várakozásaimra Bukarest legnagyobb pályaudvarán, amelyek éppoly lelket üszkösítőek voltak, akár a dédai vagy a kocsárdi átszálló csomópontok kietlen órái, s amelyeknek ürességét itt balkánias trivialitása sem tudott soha elviselhetőbbé oldani.

Sokat hányódtam én a Gara de Nordon. Töltöttem el itt két napot is, amikor a hirtelen betört télben teljesen leállt a forgalom, se nem érkeztek, se nem indultak a vonatok, azaz hogy igen, húsz-harminc órás késésekkel. Az embernek ilyenkor átázott a cipője, a kásássá taposott hó még a vendéglőben is bokáig ért, különösen a rendszerváltás előtti időkben ott sem nagyon lehetett ülőhelyet találni. ’90 után a pályaudvart ellepték a butikok, a snack-bárok, de egy alkalommal olyan bécsi szeletes szendvicset vettek ki a hűtőből, s nyomtak a markomba, hogy szó szerint felfordult tőle a gyomrom: szerencsére szétnyitottam, s a közepéről egy félig megdermedt, lepetézett döglégy ragyogott reám. Alig értem le a föld alatti budiba.

Nem voltak kellemesebbek a nyári, harmincöt fokos, párás hőségben eltöltött várakozások sem. Az üveg- és bádogtetőkről csorgott a gutaütéses kánikula, az emberre rárohadt az ing, a ruha, tökig izzadt, s a korsó sörnek is csak az első kortya volt valamennyire hideg. Ilyenkor próbáltam kimenekülni a környékre, a Nord Hotelen túlra, vagy a Griciţa útra a fák árnyai alá, Buzeşti vagy a Matache piac felé. Az ember téblábolt, nézegette a szatócsboltok, a kisiparosok műhelyeinek kirakatait, bodegáit, a káryavető, énekelő cigánynékat a kapuk előtt, az omladozó vakolatú földszintes házak tövében ostáblázó népséget, ezt az egész levantei zűrzavart. Szerencsésnek mondhatta magát az ember, ha véletlenül jegyet kapott, s bemehetett valamelyik moziba, a Marnába vagy a Bucegi-be, de a nyolcvanas években, amikor a legtöbbet jártam a román fővárost, már egyik sem működött. A Bucegi mozi épületében a két háború között különben kupleráj működött, homlokzatán egy szakmailag aránylag jól kivitelezett gipsz dombormű látható, amelyen Mária Teréziát hágatják lovukkal a huszárok. Ebben az időszakban tele volt piros lámpás házakkal a Gara de Nord környéke, nem csak a klienseket, hanem a „dolgozó” személyzetet is az állomáson toborozták a kerítőnők. Sok balga erdélyi lány volt, aki nem is jutott tovább a környéknél. „Az állomás a semmi bărăganja volt, felhólyagzott tenyér, istálló- és Odicolon-szag – írja egy korabeli emlékező. – Annyi dráma és idill történik itt két vonat között, hegyekké tágult szemeim már csak sztereotípiákat láttak. Mind egyforma, az érkező, a várakozó, az induló, ugyanazok a félszeg mosolyok, grimaszok, mord arcok, szomorúságok, de leginkább egyforma tekinteteket láttál – szemeket, amelyeket a lélek fölött száradó könnyek szürkítettek semmibe. Ott már semmi sincs. Emberek, akiknek jövője valószínűleg a következő vonatra egyszerűsődik. Lehet, a következő mozdony elgázolja.”

A Gara de Nordot 1868-ban kezdik építeni. Az alapkövet maga I. Károly teszi le. 1872-ben adják át a forgalomnak. Maga az épített rész azóta sem változott sokat. A pályaudvar már kezdetben szűknek bizonyult, pedig akkor még csak a moldvai és a havasalföldi városok felől érkeztek a vonatok. 1928-ban is csak hat induló és négy érkező vágánypár alkotta a pályaudvari részt. Trianon után egyszerűen túlcsordult a Gara de Nordon az idő, az élet, elviselhetetlenné vált az érkezés s az indulás is.

Nem tudom, mit érezhetett édesapám, amikor megérkezett 1932 februárjában a Gara de Nordra, amelyre rétegekben rárakódott a kosz. A gőzmozdonyok füstje mindent elárasztott, a kicsapódó gőz, összevegyülve a szén- és kénszaggal, beleivódott a ruhába, a pórusokba, amíg a vágányok mellől bőröndjével kivergődött valamelyik fiákerig vagy taxiig. Bizonyára őt is megkörnyékezték a szembejövő urak, kerítők vagy kerítőnők, akik „caut fetiţă curată tânără”-t vagy „bucătăreasă specială”-t, esetleg „băiat harnic şi deştept”-et kerestek szolgálólánynak, szakácsnőnek, urasági inasnak. Balga volt, aki elsőként ajánlkozott, boldog, akit valaki várt, aki óvta s eligazította a bábeli zűrzavarban. Sok székely leánynak és legénynek itt kezdődött meg a nyomora, züllése, lecsúszása. Vagy a felemelkedése.

Apámat a Gara de Nordon várták.

Gruppen szex

A felelős beosztású személynek régebben nagy becsülete volt, különösen a női alkalmazottak előtt. Mărioara meg Lucreţia erősen szimpatizáltak velem. Nem mondom, nekem is tetszettek, különösen Mărioara. Nagy fagyok voltak azon a télen. A főnököm spórolt a tüzelővel, és a lányok szobájában ágyaztatott nekem is. Lucreţia 26 éves és elvált asszony, finom sülteket és ebédeket készített nekem. Mărioara, a szép bihari lány alig 18 éves volt – én már a 22-ikben jártam –, olyan szerelmesen tudott csókolni, hogy forgott a világ velem. Maguk közé vettek, és nem hagytak aludni. Nagyon szégyelltem magam, amikor reggel 6-kor a főnököm beszólt. Már régen lent volt az autó, engem várt, hogy induljak a piacra. Másnap visszaköltöztem a hideg szobámba, de amikor üzletzárás után felmentem lefeküdni, Mărioarát az ágyamban találtam. Ez már több a soknál. Hová feküdjem most? Átkarolt és megcsókolt. Ő volt az első és utolsó nagylány az életemben.” (Buzogány Béla: Sorsom hazavezérelt, 1987)

Gyula

Griviţa útján a tejesek szekerei zörögtek végig. A gödör szegénynegyedének emberei másmilyenek voltak. Nap nap után látta őket. A vőlegények nem voltak őrgrófok, hanem napszámosok vagy fűtők, esetleg bádogosok vagy cipészek, szegény ördögök, akik egész nap a betevő falat után futottak. Szép életpárjukat a magyar lányok közül vagy a kimosakodott cigány nőkből válogatták. S néha már az esküvő másnapján jól eldöngölték őket, nem úgy, mint mások” – olvasom Csöpi töprengéseit Eugen Barbu Gödör című, kitűnő regényében, s rögtön belém
nyilall a
vagy kötőszó egyértelműsége: magyar vagy cigány egyremegy, ugyanaz. S nem hiszem, hogy mindez egyértelműen Barbu hírhedt, különösen a rendszerváltozás után akár dühöngőnek is nevezhető sovinizmusának számlájára írható. A 20. század elején, de különösen a két háború közötti Bukerestben ez az egyértelműség akár általánosnak is mondható. A Cuţarida nyomornegyedben, azaz a román főváros szemétlerakó „Gödrének” útvesztőiben a Bozoncea vezette tolvajbanda öregje, Gheorghe, a Ragyás a cigánylányok mellett előszeretettel az unguroájkákat, az erdélyieket kajtatja, mózerolja: „Gheorghe a csizmás erdélyi lányokat gusztálta. Arcuk majd kicsattant: a nagydarab tolvaj bolondult értük. Hátulról elkapta varkocsukat. A lányok rémülten visongtak, s elküldték a jó édesanyjába.”; „Ott derékon ragadhatták a stifkákat, s forgathatták őket, amíg csak el nem szédültek. Akadt közöttük néhány melles, faros erdélyi lány is. Szőkék voltak és vastag ajkúak, hajukat rövidre nyírták, s Gheorghe bolondult értük. Belecsókolt pihés nyakukba, s kicsalogatta őket az udvarra. A magyar cselédek csiklandósan vihogtak: választhatott közülük, volt miből. Hajnal felé végigfektették őket valamelyik építkezés homokkupacain, lehántották róluk a ruhát, s csak vasárnap engedték el őket, dermedtre fázva, de kielégülten. No persze, néha elő kellett venni a kést is, de ez más lapra tartozik.”

Barbu regényében elmosódik a különbség magyar és cigány között, a kőművesekről sem deríthető ki egyértelműen, hogy milyen nemzetiségűek. Talán a nevek, Gyula, Sándor, Matei árulkodnak fajtájukról: „A Filantrópia főútja felé a kőművesek az alapokat rakták le. Egymás iránt szolgálatkészek voltak. Hisz mindenikük ugyanazon az építkezésen dolgozott, s szép pénz ütötte a markukat. Közülük is a legszemfülesebb Gyula volt, aki a munkákat fölvállalta. Kenyeret adott a szájukba. Vele dolgoztak a Lipscani utcában, a bojárházak építésénél, a Văcăreşti utcában, Mandravela és Trei-Cuţite (NB.: Három-Kés) környékén, feleségestől, a buja cigányasszonyokkal együtt, akik megtöltötték a világot rajkóval. Tavasszal meg nyáron ritkán lehetett odahaza találni őket. Márciusban elővették a vakolókanalat, s hóhullásig nemigen kerültek elő. Télen pedig unalmukban az utolsó fityinget is elitták a kocsmában. Feleségüket el-eldöngették, olykor pedig összevagdalták egymást valami cafka miatt.”

Az asszonyok átkukucskáltak a párás ablakon, s ha a kőműveseket nem találták a borbélynál, Stere kocsmája felé indultak, hogy ott várják meg a sötétben férjüket. Az ácsok kötekedők voltak. Elagyabugyálták feleségüket. Egy verébpihén is összekaptak. Máris csattant súlyos tenyerük az asszonyok arcán, alaposan megtáncoltatták őket. A kőművesek megragadták a cigányasszonyok hajfonatát, s kegyetlenül megforgatták őket. Az egész szegénynegyed megtelt sikoltozással. Óbégatott Gyula meg Sándor felesége is. Aztán Mateira jött rá a hoppáré. Az egész házat fölsöpörte az asszonnyal.

Másnapra kibékültek. Vasárnaponként a férfiak sétálni vitték feleségüket a rokonokhoz. Az asszonyok zöld színű, babos selyemruhát s csatos, magas fasarkú cipőt viseltek. A hosszú ruhaujjak elrejtették a zúzódásokat. Büszkén lépegettek másnapos, hallgatag iparos férjük mellett, aki durva, rövidre szabott s rosszul vasalt zakót viselt. Lábukat szorította a csőorrú cipő, amelyet csak ünnepeken vettek föl. Lopva az asszonyokra sandítottak, hisz jóban-rosszban egyek voltak.

Kézen fogva átbaktattak Griviţán, mögöttük az üzletek kirakatát bámuló kölykökkel. Megkerülték a vasúti fűtőházat, s átmentek a szomszédos negyedekbe komáikhoz vagy keresztfiaikhoz. Éjfélig elbeszélgették az időt. A ruha összegyűrődött rajtuk a melegtől, a hőségben kihevültek; megoldották ingük nyakát, s visszafordultak. Hétfőn korán keltek, s megint fáradtan indultak munkába.”

Gyula, Sándor, Matei lehet, hogy cigányok voltak (bár ki látott vakolókanalat cigánykézben?), lehet, hogy magyarok, valószínűleg székelyek. Apám biztos nem volt közöttük a mahalákban, mert ő ottléte első hónapjaiban Juliska nagynénjénél lakott a központban, később pedig tisztességes albérletre is futotta, különösen, miután munkatelepvezető lett.

Illatok, szagok

El kell ismernem, határozottan van a város atmoszférájában valami könnyű, valami lendületes, valami magával ragadó. Íze van a városnak, pikáns, csípős íze. Kicsit balkáni, kicsit franciás. Igaz, néha van valami kozmás mellékíze is, de ennek egészen egyszerű, gyakorlati oka van. Bukarestben ugyanis minden húsneműt roston sütnek. La grătar – ahogy ők nevezik – és flekkenszerű itt a hal, a csirke, nemzeti kolbászuk, a mititei (NB.: magyarul csóré kolbász), a juhhús s még a marha is. Lacikonyhaszerű, zsírszagú bodegák valódi francia parfümöket árusító illatszertárakkal váltakoznak. Nyolccentis cipősarokban, legutolsó francia divat szerint öltözött, szép, román hölgyek tipegnek, s a parfümorgia, amit libegő ruhájuk áraszt, a roston sült hús enyhe, de állandóan égett zsír szagával vegyül.” (Ignácz Rózsa: Keleti magyarok nyomában)

Apám zsigerileg utálta a sört és a mititeit.

Janos

Janos a bolti szolga, üzleti kifutó, banktakarító, urasági inas stb.,stb., a »szaladj, János, rohanj, János-magyar« egyik regáti változata. Szorgalmas, megbízható, mindenre alkalmas. Egyelőre nincs neve, nincs neme, amíg esetleg »Domnu Ion«-ná növi ki magát” – írja Nagy Sándor tiszteletes úr az erdélyi falvakból Bukarestbe özönlött cselédek, szolgák egyik típusáról, akik „szinte kivétel nélkül a többségi népből keresnek élettársat. Ezen a réven gyermekeik feltétlenül ortodoxok lesznek, már a szülészeteken, mely szülészeteket és menhelyeket az ortodox társadalmi egyesületek tartanak fenn, és gyermekeik számára a jobbik sors, a rosszabb az, ha az utcán maradnak, amikor a szülők különválnak. A proletárházasságok ugyanis nem szoktak tartósak lenni. Eredeti hitfelekezetükhöz attól kezdve, hogy megindultak a lejtőn, a beleszületésükön kívül hovatovább semmi sem köti őket. Templomba nem járnak, de azért van vallásuk: az utca tömeghite, ez a babonákból összegyülemlett bizonytalan lelki valami, ami sejtet egyet s mást az ég felett és a föld alatt, de a kereszténységtől mérhetetlenül messze áll.”

Juliska néni

Juliska nénit valamikor a századfordulón, tizenhárom-tizennégy éves korában tucatnyi társával együtt fuvarozta be Bukarestbe egy hétfalusi szekeres. A hét­falusi csángó fuvarosoknak vezető szerepük volt az Erdélyből a Regátba (és retúr) irányuló mindenféle kereskedelmi jellegű szállításokban. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Juliska nénit a családi fészekből kiröptető illető ember­­ke­res­ke­delemmel foglalkozott, nem valószínű, hogy kizárólag ez lett volna az alapfoglalkozása, de jól ismerte a piacot, ha egyetlen fuvarba válogatott kamasz leánykákat gyűjtött össze, akiket bizonyára pesztonkáknak rendeltek tőle.

Juliska néni Salamon Alajos Márton családjában korban Laci nagyapám után következett, 1886-ban született Mária névre keresztelt ikertestvérével, aki az egy évet sem érte meg. 1881-ben még született, egy Juliska, de ő is elhalt csecsemőként. Nagyanyám egyszer valami olyasmit mondott, hogy Juliska néni egész életében az ikertestvére után bolyongott, utána vágyakozott. Lehet, e miatt a vágy miatt nem toporzékolt, nem kapaszkodott a kapuzábéba, hogy ő nem akar elmenni messzi idegenbe, hanem azonnal igent bólintott, amikor a hétfalusi szekeres kamasz lánykákat toborzott. Bár akkorjában nem úgy ment, hogy akarsz-e menni, kicsi lelkem, ugye, hogy elmész szolgálni, ugye, hogy segítesz, eggyel kevesebb lesz az éhes száj a családban… Az öregek megegyeztek, és kész. Indulás. A hétfalusi bizonyára valamiféle garanciát is vállalhatott, mert Juliska néni Bukarestben nem került kuplerájba, nem lett utca rongya, lezüllött, alkoholista koldus (ilyesmi is lehetett volna a pakliban), hanem a bukaresti cselédsors valamennyi lépcsőfokát bejárva, tisztes öregkort ért meg, s mint kisvállalkozó fejezte be életét. Nem lett belőle „Gulas Juliska”, a Nagy Sándor esperes úr által felvázolt kategóriák egyik képviselője. „Szobalány, bonne, kiszolgáló stb. – írja a református pap róluk. – Nyitva előtte az út a perzsaszőnyeges lakástól a venerás kórházig, amilyen a szerencséje és ügyessége. Egyek »Jánossal« abban, hogy mindenekelőtt évről évre kevesebbet és rosszabbul beszélnek magyarul, az Universult olvassák, vagy semmi mást, szülőföldjükre csak sátoros ünnepeken gondolnak, és »Janossal« soha-soha nem találkoznak, mert kölcsönösen többre néznek, mint aminek látják a másikat.”

Laci nagyapám testvérhúga, Salamon Juliska nem ez a kategória volt, bár ő is volt minden: pesztonka (ma babysitternek mondják), szobalány, mindenes cseléd, szakácsnő, végül annyira függetleníti magát, hogy bejárónő lesz, meghívásra, megrendelésre jár a nagyúri házakhoz nagytakarítani, ünnepi nagyebédekre, keresztelőkre, különleges családi eseményekre főzni. Így kerül néhányszor a Prager-házba is. Megspórol minden banit, eladdig, hogy a Calea Victorieien a bádogtetők alatt megszerez magának egy manzárdlakást. Majdnem függetlennek mondhatja magát. Ennek a gürcölésnek az lesz az eredménye, hogy vénleány marad. A szülőföldjére is sokat gondol, ha teheti, évente kétszer-háromszor hazamegy, de a búcsúra, Szent Pál napjára mindenképpen. Legalábbis az első háborúig. Akkortól azonban pókhálónyi kapcsolat sincs az otthoniakkal. Aztán a húszas években helyreáll a posta. Juliska néni ritkábban, de haza-hazalátogat. Egy alkalommal magával viszi apám nővérét, Erzsike nagynénémet, hadd tanuljon a műhelyben. Igen, mert Juliska néni közben hímzőműhelyt létesített. Nagy keletjük volt abban az időben a varrottasoknak, de különösen a női ruhákhoz dizájnolt csipkéknek. A dolog úgy kezdődött, hogy Juliska néni szabad idejében, különösen a hosszú téli estéken hímzéssel harcolt az unalom ellen. Aztán munkáiból néhányat megmutatott valmelyik ház úriasszonyának, ahová akkorjában bejáratos volt. Juliska néni hímzései nagyon megtetszhettek, mert azonnal kifizették, anélkül, hogy megkérdezték volna, hogy eladó-e a cucc. Így kezdődött. Mert aztán az úriasszony, a bojárné barátnőinek is megtetszettek Juliska néni keresztszemesei, horgolt csipkéi, neccei. Egy idő után már nem győzte egyedül, mai szóhasználattal élve kénytelen volt bedolgozókat keresni, jobbára földijeit, akikből szerencsére elég sokan voltak a román fővárosban. A vége az lett, hogy hímzőműhelyt nyitott a Calea Victoriei egyik mellékutcájában, ahol mindig inaskodott egy-két lány, de maradtak bedolgozók is. Édesapámat szinte minden vasárnap ebédre hívta. A hideg hónapokban ment is, de tavasszal, nyáron, valamilyen apropóra az Andronache-erdőben töltötték a vasárnapot. Juliska néni üzlete a második világháborúig egész jól ment. Aztán új világ jött, a kapcsolat egyre lazább lett a hajdani szülőfölddel. 1945 után talán nem is járt Pálfalván.

Én csak arra emlékszem, hogy valamikor az ötvenes évek közepén pap nagybátyám ment eltemetni. Magyar szertartás szerint, a Belu temető katolikus részén, a Szent Teréz-kápolnából kísérték utolsó útjára. Alig páran. Sok minden nem maradt utána, némi csonka étkészleteket, alpakka esszájgot hozott haza bátya. Juliska néninek pénze, ha volt valami kevés megspórolt, az elment a temetésre, cuccait pedig szétosztották a szomszédok, ismerősök között. Élt hetvenvalahány évet.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben