×
Tovább a kapcsolódó galériához

Páll Lajos, a költő és a festőművész

Szakolczay Lajos

2015 // 06

1.

Páll Lajos (1938–2013) az erdélyi Korond szülötte, testét is a szülőfalu fogadta be. A falu gyönyörű, ide-oda kanyargó kicsi vizeivel, az agyagot gyúró, formáló, kiégető munkás embereivel maga a csoda. Vagyis a lét csodája, amely a köves vidéket és a közeli Firtost, amelyen „elaludt a gondviselés” (Tamási Áron), éppúgy magában foglalja, mint a cserepeivel vásározó, húsvétkor – megszentelt hagyomány! – berbécsért a piacra elzarándokoló embert.

Kis hely, nagy mítoszokkal; vagyis olyan vidék, ahol még az ördög is – nehogy irókával kiszínezzék a testét – lábujjhegyen jár. Fazekasdinasztiák sora, köztük is leghíresebbek a Pállok, alakították a táj arculatát, miközben maguk is gazdagodtak. Anyagiakban is, de a szépségben leginkább. Dacolván a családdal és a szigorú apával a gyermek inkább a „szobrászat” felé kacsingatott: medvéket és szarvasokat formázott.

Az önkifejezési vágy előbb – talán ötödikes lehetett – a festés-rajzolás felé terelte, később viszont ugyanolyan érvénnyel ragadta magával a szó. A legelső verséért az apa elnáspángolta, azt hívén, hazudott a fiú, amikor az egyik szöveg fölolvasása után saját magát titulálta szerzőnek.

A Fényimádókat (1970) bevezető Majtényi Erik találóan rátapintott a két műfajban is tehetséges alkotó egyazon arcára: „művésznek és fazakasnak szinte egy a feladata: úgy rögzíteni a mondandót az érzelmi telítettség másokra is áthárítható hőfokán, ahogy a kemence tüze tartósítja a mázat. S amikor ezt teszi, ugyanazt mondja Páll Lajos, a költő és Páll Lajos, a festő.” Miképp, mit helyezve a középpontba? Szintén az idősebb pályatárs igazít útba. „Az élet szeretetét és sóvárgását, súlyát és könnyűségét, az egyként állhatatos és egyként örökmozgó időt, amely voltaképp a korondi kövesutakhoz meg a nyugalmas és nyugtalan dombvonulatokhoz hasonló, amelyet úgy is hívnak, hogy tegnap, és úgy is hívnak, hogy ma, de mindkét elnevezés csak ürügy rá, hogy a költő holnapnak szólíthassa…”

Az artisztikus körülírásban, az „időjátékot” a lét fontos, ha nem a legfontosabb katalizátorának tudva ott a holnap igézetében munkálkodó költő összetett feladata. Megbirkózni a sorssal – a magyar kisebbségre nehezedő terheket a személyét ért igazságtalanság, az 1956 után semmiségért kapott négyévi börtönfogság csak súlyosította –, s művekben úgy fölmutatni a küzdelem megannyi gerincegyenesítő drámáját, hogy a közösség is gazdagodják általa. „Köves földek”? A jól termő humuszt a korondiak helytállása, munkaszeretete pótolta.

A marosvásárhelyi művészeti iskola, a rövid ideig tartó színházi díszletfestés, a zenével való próbálkozás, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szellemi légköre (1958-ban itt tartóztatták le) meglódította a mindenre éhes, a versírást már korán kezdő fiatal fantáziáját. A hatvanas évek elején indult romániai Forrás első nemzedéke is nyilván hatással volt rá. Jóllehet sem Lászlóffy Aladár avantgárdja, sem Szilágyi Domokos nyelvében a Nyugathoz visszanyúló, valójában a T. S. Eliot-i montázsverset kitüntető költészete – formája, mondanivalója – nem ragadta magával, a lendületet leste el tőlük.

Avval, hogy Páll Lajos a Forrás második nemzedékéhez, Farkas Árpádékhoz és Király Lászlóékhoz sem csatlakozott, megmaradt magányos harcosnak. Fölöttébb József Attilára és Radnóti Miklósra figyelt, mintha a két sokat szenvedett klasszikus föl tudná olvasztani a kócos hegyeket nyakába vevő „természeti ember” jégpoklát. „Sajnálnak a fűzfaágak, / s kemény gúzsba összeállnak, // s hogy én rajtuk kacagok, / könnyesek a csillagok” – így a hetykén józsefi Dalocska keser­édesen is vidító üzenete.

A népdal és a népballada tömörsége (kép- és szimbólumvilága) már ott munkál az első kötet verseiben is. Ugyan a tizenhárom részes Eszméletbenkitűzetik a cél – „És van már napom, bolygóm és egem, / s a magam világán belül úr én vagyok” –, ám mégis inkább a szabadabb lélegzésű Cigány-kantáta dallamvilága áll a kezére. „Cigány a világ, cigány az isten, / hótt szén az ember, ha öröme nincsen. // Két deci jézuska, biztatgat malaszttal, / jó kedvem, röpíts el, látod, ki marasztal” (VI.).

A sok helyről töltekező költő egy villanásnyira Sinka Istvánt is eszünkbe juttatja
(Az anyám tánca), de a táncos forgásba József Attila békétlenül békés medvéje is belo­pódzik. A programversként sem utolsó E se tánc? szabadító gesztusa – kitűnő hangütés! – az egész lírai életmű fókusza lesz. „E se tánc? / mégse tánc? / Homlokránc, / szoknyaránc, / e se tánc? / mégse tánc? / Nagyapám is járta, / az apám is járja, / ebbe sajdult annyi ősöm / időt-táncolt lába. / E se tánc? / mégse tánc? / Ahol én járom a táncot, / medve vitte már a láncot, / minden láncszem szénabuglya, / szabadság-tű abba dugva…” (A cenzúra a „szabadság-tűt” „erdők fűjé”-re változtatta; az eredeti metafora csak később nyert létjogot.)

Második kötete, a Köves földek (1980) a pálya legfontosabb állomása. Minden benne van. Az eddigi érték, a népköltészeti alapozású versek robbanó magánya, az otthonlét boldog keserve és a más tájak, más kifejezési módok felé való elvágyódás. Az előbbire, sok egyéb mellett, a vicsorító Korai tél a példa: „A nap is megszökött, csoda, hogy megvirradt, / Fájó hálót szőnek fölém a vadludak. / Micsoda néma nép, micsoda néma nap. / Társam morgó kutya, önmagába harap. / Van, ki tudni véli, hó jön, nehéz tél lesz, / S imádkozni kezd az ég kék szeméhez.” A másodikra pedig az Apollinaire-t dúdolva vagy a Firenze felé, mikor is az álomvonat diktandója ideemeli a reneszánsz festészetben föloldódó utazót: „Ki látta a boldogok vonatát? / Firenze felé úszott, Toscanán keresztül…”

A kijózanodáshoz nem a József Attila közelségét megvalló lírikus jutott el, noha ezek a gondolatfoszlányok eme költészet fontos részei – „ballag a lét, ámul önmagán, tanút szeretne igazához” (Sófalva) –, hanem a couleur locale-t, a helyi színt mint mozdulatlanságot akarva-akaratlan szinte büntetésként megélő éber tekintet hordozója. Hiába veszi föl a Nem én kiáltok szerzőjének maszkját – „Kirakatvilág, / kirakathalál, / miért lettek vércseppek / a pipacsok? / Kitakart világ, / kitakart halál, / hát bűnömben is / egyedül vagyok?” (Szárszó) –, ami fáj, az legbelül fáj.

A „vad ragyogás”, a fazakak, tányérok, bokályok, a hóval fedett domboldal és a „cserép­boldog­asszony” mint boldogságfaktor, mint korondi Mária ellenében a soha el nem induló „bolondok hajója” (A műterem), de legkivált a – valós vagy csak képzelt? – egyetemes tél eljövetelének híre gyötri. Nem kellett messzire utaznia, hogy szemlélője legyen az álarcos táj megfeszítettséget sugalló – a líra-ént csaknem önmagából kifordító – drámájának. „Sír a fűrész, szorít az ág, / ráncosul a föld homloka. / Házunk előtt szép akácunk / vetkőzik suhogó botra. // Sír a fűrész, szorít az ág, / ez az ősz is immár jelkép – / szemben Firtos, vesszőzéshez / fölvette a fehér ingét” (November).

A líra-portrékban is sokszínű az önmegvallás mikéntje. A Derkovitsban szintén a megfeszítettség lesz a fókuszban – „Jaj, barátom, kenyeresem, // Tulipán sír a deresen” –, a Balázs Ferenc emlékére írott Mészkőben a közösségre ható makulátlanság – „Ennyi fehérségért / mennyivel fizettünk, / ennyi tisztaságért / mennyi lesz a bérünk?” –, a Szolnayban a „sebeket áruló festő” baljós ítélete – „Tőből törnek le a kardvirágok” –, a Bethlen Kata panaszait megidéző Virágom, világom… című versben pedig a gyász és fájdalom.

Hogy ez utóbbiban a népköltészethez való idomulás – a csaknem vele egy hang – igézetében? Annál erősebben észlelni a kölcsönvett klasszikus maszkban eldalolt – elsírt – fájdalom, a „kövek közé” zárt magány fullasztó példáját.

Kialakulatlan még a személyiség, a lopva tanult tánc – mert döndülni is akar a láb, és cifrát járni is – csaknem beszakasztja a padlót. De már a sok helyről töltekező líra-énben ott van a született göcsörtösségen túl a műveltséget (képzőművészetet, zenét, irodalmat) fölhabzsolni igyekvő énekes mítoszt is bekebelező mindenségvágya, sőt, a honi sápadt föld mellett a nőt elraboló bikát is pellengérre állító költő zimankós kételye: „meddig ne lássam az arcod, / ha anyám vagy, Európa?” (Alku nélkül).

A „hózápor-irgalomban” – a természet katedrálisában történik az esdeklés? – a lírikus imazsámolya épp az a belülről jövő plusz, amelynek tündéri kevercsében „Vivaldi úr” jókedve éppúgy ott van, mint a „bachi mérték” (Barokk világ – természetesen 20. századira modernizálva), avagy a sófalvi rét füzeit, a gyapjas felhőket, a havazások varázsát és a csillogó dért a világot faggató önvizsgálat keretében radnótis fájdalommal szinte keresztként viselő éber álom.

A létállapot – „csillagzik a szomorúság, / üstökösök a bordái” (Álmatlanul) – későbben sem sokat változik, hiszen az elszenvedett börtönévek csak tovább rombolták az addig is „bizonytalankodó” pszichét (a tizenhat éves kamasz öngyilkosságot kísérelt meg). Érdekes, ez a teher sokkal nagyobb súllyal nehézkedett a költőre, mint a festőművészre. Az idő haladtával azonban a kibeszélés a rendszerváltás (forradalom?) utáni politikai szigor lazulásával – főképp hogy nyomtatásban is követhető volt –jót tett a költő kedélyvilágának.

Amíg addig a lírikus tízévenként jelentkezett kötettel (mindegyikben festményekkel, rajzokkal bizonyítva a másik szerelem életképességét), a megváltozott helyzet szaporázza a könyvek megjelenését. Az új verseket tartalmazó Szárazvillámlást (1993) az új és régebbi költeményeket egybefogó Partraszállás (1994) követi.Már az előbbiben folytatódik az a pörgés – a Páll Lajos-i lét deresre húzása –, amely valamiképp a megcsalatás s az egyéni és közösségi elárvultság szimbóluma lesz. „Először mélyre / s most mind távolabb vet / ez a bíborkerék, / ahová igyekszem. / Anyaölt játszó ország, / anyaölt játszó közösség, / anyaölt játszó nyelvem, / ó, anyaölt játszó kegyetlenség, / hogy így repültök keringve / a szeretet nevében, / valahová, valamerre / a rettenetbe” (Keringve).

Állapotrajznak is rémisztő a zavarodottság eme foka. Igazság csak egy van, miként olvasható a Kufsteini vár alatt című versben, „a mindenség szerelme”. Ebben a fölfokozott kitárulkozásban a természet menyasszonyi fátylat ölt – „ütemre induló fűszálak rajzolják / a föld szívverését” (Jegesen virraszt…) –, viszont a tisztaság-gyolcsként is értelmezhető fehér a szamosújvári börtön és a Duna-deltai fogság révén szinte gyászruhává változik. Az Ahogy…, majd a Goya szörnyeit fölidéző Bizonyosság – látomás a látomásban –, de legkivált az 1959. januárban villantja föl eme borzalmakat. Ez utóbbiban a hang kíméletlensége adja a drámát. „Árnyékukat cipelik a tárgyak, / vergődik a fény a falakon, / társam hörög, vérrel fűtött mozdony, / bomlott tüdő sípját hallgatom. // Mielőtt az űrbe lendül lelke, / teste, mint a húr, még feszül, / s reggelre a lámpa szalma-fénye, / ajkain majd hűvös zöldre hűl le.”

Sem a Szárazvillámlás, sem a Partraszállás nem mutat az ismert líraarcon változást. A táj az embertől szenved, az ember a kövekkel borított föld és az ég villámaitól. Ellenben az Andromakhé uszályán (1996) emlékezésrétege – furcsamód: az életműben megszaporodó szonettel – azzal válik dinamikusabbá, hogy a sokáig fedett, mert volt mit titkolni, líra-én az évtizedekkel azelőtti borzalmakat a közösség (jelen esetben az erdélyi magyarság) megalázásaként éli meg.

Az elvágyódás tiszta hangja mellett – „Menjünk a Bucsin alól, hol sanda lankák / Mákonyos bogyót, mérges virágot teremnek, / Velünk lesz visszhangja égi táncteremnek, / Ahol az álmunkat kézről kézre adták” (A Bucsin alól), illetve „Lajos, ma ünnep van! / Az éj tört aranyból, / A dómban föltámadt Krisztuskirály. / Vezess egy galambtoll / Lebegő csónakján. / Merre van Na’ Conxypan?” (Húsvét, Firenze) – ez a végképp megemészthetetlen élmény uralja a verseket. A Négy évszak négy verse – Húsvét, Nyár, Ősz, Tél –, az Ó, gyönyörű, a Zárkában, az A nádasban, a Hajóút, az Az éhség stb. golgotai tudósítás arról az útról, amelyről – ellentétben a bibliai történéssel – szerencsére volt visszatérés.

Páll Lajos költészetében némelykor göcsörtös nyelvi ízekkel, de megbocsátó hangon, máskor hetykén (lásd a Kormos István-i vagabund hangot visszaadó Hány fazekast) az az ember sír, akinek számadása van az Úrral, de minduntalan elodázza a vele való találkozást. A meggyötretéstől kiserkenő fájdalom viszont biblikus köröket érintve megjuhászodik, s ilyenkor csak egyetlen út létezik – arra! „Ó, gyönyörű szép karácsonyi éj, / Csillagokat gyűjt a földi kátrány, / Négy arasszal a homlokom felett / Villanykörte s gyűrűző szivárvány. // Vagyok, Uram, két méter magasban / Itt, papjaid s a vaságysor felett, / Ők fújják az üdvözítő zsoltárt, / Én kérdezlek. Bár volna felelet. // Én, Uram, félek a szenvedéstől, / S kínnal győzöd vesém, derekam, / Többet ér egy boldogtalan boldog, / Ha kezedbe megadnám magam. // Hálám? Miért? Ezt ki érdemelte? / A három barát lent az éneké, / S elúszom a horkoló barakkal, / Valamerre Betlehem felé” (Ó, gyönyörű).

2.

Némely versében a festőlét bonyodalma is hangot kap. „Búsulnék veletek naphosszat, / Szólít a fejsze s a kapanyél, / Az ecset a fényben borozhat, / De festő igéből meg nem él” (Búsulhatnék). Bonyodalom? Inkább megvallása valaminő állapotnak. Ami a Nagy Miklós Kund által készített interjúban realizálódott – nem véletlenül épp ez választatott a beszélgetés címéül is –: Élni nem muszáj, festeni igen.

Páll Lajos már kisgyerekkorában remekül rajzolt. Minthogy nem akart a 300 fazekas mellett a 301. lenni, magányát feloldandó az irónhoz és az ecsethez menekült. Festés közben – különösen Bachot és Mozartot kedvelte – reggeltől estig szólt a zene, s ez az idilli állapot (a fényhatások kiegészítőjeként?) nagy hatással volt képzőművészeti villódzására, önkifejezésére is. Noha ösztönsze­rűen fogott az alkotáshoz, a marosvásárhelyi művészeti iskolában (Nagy Pál friss szelleme) és a színháznál díszletfestőként eltöltött évek s a négyéves börtön előtti kolozsvári főiskolán szerzett tapasztalatok (két évfolyamot végzett, Kádár Tibor, illetve Mohy Sándor volt a mestere) fölöttébb segítették.

A színhasználatot és a kompozíciót tekintve akarva-akaratlan a nagybányaiak is hatással voltak rá, csakhogy míg azok motívumkeresésükben szinte minduntalan a bányászvároska megannyi nevezetes pontjára (Zazar-part, református templom, bányászházak stb.) bukkantak, ő megelégedett a korondi „egyszemélyes kilátóval”. Az otthoni műteremablak négyszögében megjelenő táj (domboldal, kerítés, fák, fűrészbak, kakas stb.) szinte kimeríthetetlen forrás a festőművész számára. Csupán egy-egy motívumot kell hozzáképzelni – legtöbbször egy arc (akár önarckép, akár valamelyik ismerős fizimiskája) a kiegészítő elem –, máris kész a kompozíció.

Az erdélyi képzőművészek közül talán csak Dési Incze János ragaszkodott úgy a hely mint látványkomplexum megörökítéséhez, mint korondi kortársa. Ő olaszosan girbegurba, valamerre mindig lejtő utcáival, rajtuk megannyi dülöngélő alakkal próbálta Dést egy sajátosan egyedi tartományba emelni, míg Páll expresszív ecsetkezelésű, enyhén kubista festményei a tájba gyökerezett és a különféle helyzetekben (munkafolyamatban, pihenésben) kiteljesedő alak dinamikáját visszhangozzák (Krumpliültetők, 1965; Szekeres III., 1992; Mázőrlő, Apám, 1972; Fazekas II., 1976; Nagy ivó, 1978; Alvó fazekas, 1978).

A stabil testhelyzetben lévő figura dinamikájáról, a mozgásimitációnak tetsző feszültségről van szó, amely elsőbben a furcsa térlátás következménye. Azzal, hogy a művész csak fél szemével lát – az erdélyi piktúrában csak Fülöp Antal Andor dicsekedhetett ilyen kuriózummal –, mintha teleobjektíven keresztüljelennék meg az alulról vagy felülről nézett, önkéntelenül is kompozícióvá összeálló látvány. Ez a furcsa, merőben szokatlan ábrázolási mód az állatfigurás, jobbára bivalyos vásznakat is izgalmassá teszi (Lejtőn III., A csorda, Száraz tavasz).

A röghözkötöttség más művész számára kaloda, ellenben a köves földek megéneklőjének és a suvadásos dombok, a „bihalokkal” megszentelt dűlőutak festőjének a kitárulkozó bőség. Ebben az „örök (vagy annak érzett) pillanatban” a magány mindig aktivizálódik. Később oldódik, nem olyan feszes a kompozíció (Másnapos önarckép), viszont a hely továbbra is meg van szentelve az otthonosságérzet, az emberi arcot megfényesítő küzdés és szolgálat megannyi ízével. Erről a művészi alapállásnak is mondható állapotról csaknem két évtizede, a hatvanéves alkotót köszöntve, már írtam. Ma sem gondolom másképp.

„Hatvan év – micsoda hatvan esztendő! – Páll Lajosnak is elég volt arra, hogy szeretett szülőföldjét az égig emelje. Érzékeny művészetében a boglyák csöndje robban. Radnóti hexameterei fáznak, és Balassi táncos lábú csikajai széki lassút járva is keringőznek. Nagy István rétje meg, fekete angyalaival, olyan hosszú, a mitologikumot a táj jellegzetességeivel színező útra indul, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja a kevés beszédű, ám izzó piktúra fenségét. Páll Lajos bölcs mindentudással vallja: az ember hiába törekszik a csillagokba, boldogságát csak itt valósíthatja meg a Földön. Ha ehhez ecset kell, ecsettel; ha toll szükséges, akkor tollal, s ha a magyar forradalom mellett kiálló hősiesség kell, hogy makulátlanságunk ne szenvedjen csorbát, akkor bátran szembenéz a zsarnok poklával is.”

A minél komplexebb önkifejezés hatékonyságára példa a két – költői és képzőművészeti – arc egymásra montírozása, hogy minél élesebben rajzolódjék ki a karakter. Nem véletlen, hogy összes könyve – a Fényimádóktól a Cigány-kantátáig (2005) – a költőt és a festőművészt (szerencsétlenebbül: a grafikust) együtt mutatja. A fekete-fehér képek is (Fényimádók, Köves földek, Partraszállás, Andromakhé uszályán) és a színes reprodukciók is (Szárazvillámlás) a színtől, vonaltól, fénytől megittasult alkotót mutatják, Nem ugyanazon a szinten, hiszen közölt grafikái – kivételként tekinthetők a könyvekből kimaradt pasztellek – jobbára csak vázlatok, ám így is fölvillantva valamit a tájszerető izgalom pillanataiból.

Mivel a művész, hogy lírájának és piktúrájának élhessen, számtalan képét eladta, a festői életút teljességben csak a rejtező vásznak fölbukkanásával lesz megrajzolható. Ám az ember, az 1956-os magyar forradalom igazságáért börtönt elszenvedett hős itt áll előttünk. Meg nem alkuvóan, a közösséget fölemelő munka (közjó) igézetében.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben