×

Ostrom

Ferdinandy György

2015 // 06
1.

Karácsony este. Megyünk keresztül a kerten. A hó világít, sziporkáznak a csillagok. Kilencéves vagyok, nemrég volt a születésnapom. Kézen fogva vezetem öcsémet, kishúgomat.

Nagyapáék háza odafent van, a sziklafalon. Mi lent, a völgyben lakunk. Ösvény vezet fel hozzájuk, mint mondtuk: „a hegyre”, de ezt a kacskaringós utat már betemette a hó. Csak én tudom, hogy merre kanyarog.

A sövényt követjük. Itt, a hegyen nincs kerítés: sövény választja el egymástól a telkeket. Az utat fekete fenyők szegélyezik, még dédapa ültette őket. A mi családunk időtlen idők óta itt él a hegyen.

A sövény túloldalán kezdődik a nagykert. A barackos, amit nagyapánk, a professzor telepített, mint mondani szokta: a filoxéra után. Innen már csak az jut előre a hóban, aki jól ismeri az utat.

Fent, a sziklafal tövében vadon burjánoznak az orgonások. Itt, a kert sarkában diófa áll. Álmomban néha látom ma is. A hinta ott lógott az ágaiban. Aki innen visszanéz, megpillantja a várost. A sárgán hunyorgó fényeket. Most azonban elsötétítés van, nem lát tovább az orra hegyénél az ember.

Lépegetünk a friss, puha hóban. Kézen fogva vezetem dundi öcsémet, szöszke kishúgomat.

2.

Nagyapa háza üvegverandás. Nemrég még lajtos kocsin – szekéren – jött fel ide a donauwasseres. A hó most majdnem teljesen betakarja a pöttömnyi épületet.

Megérkezünk. Az ablakokon, csakúgy, mint nálunk, itt is kék papír feszül. Kicsik és sötétek így a szobák. Nagymama magához ölel. A kötényének – mint mindig – most is konyhaillata van.

– Um Gottes willen! – sopánkodik. – Anyátok hogy engedhetett el egyedül!

– Felhívom! – jelenti ki a professzor.

De erről lebeszélik:

– Hagyd békén! – sóhajtja nagyanyánk. – Elég dolga van!

– A katonákkal! – morfondíroznak.

Odalent, nálunk, apa rendelőjét kiigényelte a Hadtáp. A két utcai szobában katonák alszanak.

– Asztalhoz! – tapsol nagyanya.

Bejön, megáll mögöttünk a szakácsnő, és Rózsi: a kis – cseléd. Nagyapa elmondja az asztali áldást, „édes Jézus, légy vendégünk…” Befejezzük a kuglófot, amikor megszólal a csengettyű. A kisszobában, ahol a zongora áll, illatos gyertyák fényében fürdik a fa.

Ez itt az utolsó igazi – mint később mondtuk: békebeli – karácsonyunk. Elénekeljük a Mennyből az angyalt, kibontjuk az ajándékokat. Hogy nekem mit hozott a Jézuska, már nem tudom. De jól emlékszem: Rózsi és a szakácsnő bőrkötéses, csatos imakönyvet kapott.

Még a csomagokat bontogatjuk, amikor szól a telefon. Rézfogantyús masina, a konyha ajtajában lóg a falon. Ott, a csupasz tűzfalon himbálta akkor is a szél, amikor nagyapáék házában nem volt már se konyha, se szalon.

A szobában mindenki visszafojtja a lélegzetét.

– Winternitz professzor! – közli az öregúr. – Hűvösvölgyben már bent vannak az oroszok.

Az ostromgyűrű bezárult.

– És? – kérdi remegve nagyanyánk.

– Mit és! – torkolja le a férje. Vacsoráznak. Tisztek, úriemberek. Karácsony este van.

Nagyapánk gyakran elmagyarázta, hogy mi lesz itt, ha bejönnek az oroszok. Valami olyasmi, amit Jézus, a Názáreti tanított. Persze mindezt csak halkan. Hangoztatni nem ajánlatos ilyen defetista tanokat.

Először úgy volt, hogy nagyanyánk kísér haza minket. Felöltöztettek, de végül is Rózsi, a szobalány fogta meg a két kicsi kezét.

Megyünk le a völgybe, anyánkhoz. Mintha már nem lenne olyan csípős a hideg. Óvatosan lépegetünk, a hó térdig ér nagyapa barackfái alatt.

3.

Megszoktuk, hogy a légitámadásokat körülményesen bejelentik. Budapest 1-en már jó húsz perccel a bombázások előtt légiveszélyt jelentett a rádió. Bácska–Baja–Pécs, és így tovább, egyre közelebb. Még arra is volt időnk, hogy betűzzük a zászlócskákat a falitérképek lyukacsaiba. Amikor aztán felbőgtek a szirénák, megindult a pince felé a menet.

Karácsony este azonban ez a jól bevált rendszer már nem működött. Így aztán lent a nagykert szegélyén, váratlanul ért minket a robbanás.

– Jöjjenek! – sikoltotta Rózsi, aki magázott minket, mióta csak az eszemet tudom. Talán félúton lehettünk, alattunk látszott már a lenti ház. Némán szedegettük a hóból a szertehullott ajándékokat.

Valahogyan hazaértünk.

– A pincébe! – kiáltotta az alezredes úr, a Hadtáp parancsnoka.

– Menjenek csak! – süvöltötte anyánk. – Mi fent maradunk!

– Parancsolom! – ordította a másik. – Hát nem értik? Ez már nem légi­támadás! Ezek már az oroszok!

Neki lett igaza. A várost most kezdte ágyúzni a Vörös Hadsereg. Anyánknak azonban senki sem parancsolhatott. Öten álltuk körül a mennyezetig érő illatos fenyőfát, mert Rózsi nem ment vissza. Később csatlakozott hozzánk egy törzsőrmester: Béla, a telefonos.

– Hűvösvölgybe már bejöttek az oroszok! – újságoltam.

– Fogd be a szád! – sziszegte anyánk.

A katonák feljöttek a pincéből, megvacsoráztak, és hallgatták tovább Karády Katalint. „Muszka földre lassan jár a posta…” Piszok nagy szerencséjük volt: „valahol Oroszországban” – Gyömrő és Vecsés között? – aznap éjjel is harcban állt a hadsereg.

Reggel az ales bejelentette, hogy az orosz támadást visszavertük. Pest körül mindenütt meghátrált a bolsevista fenevad. A hegyen azonban most sem szünetelt a fegyverropogás, a légiaknák jajongva szálltak el a házak felett. Igaz, hogy ezekből alig robbant fel minden harmadik.

– Csúzliznak! – mondták a katonák.

Anya nevetett.

Felkelt a nap.

– És Rózsi? – kérdeztem. – Visszament?

– Dehogy ment vissza! – mérgelődött anyánk. – A katonákkal maradt!

– Nem szégyellik magukat! – támadt rá később Béla bácsira, aki vállvonogatva felelte, hogy háború van…

Amikor visszajött, Rózsi bebújt mellém az ágyba. Ha a fejére húzta a paplant, nem találta meg senki sem. Sem anya, sem a katonák. Mindenféle erős szagokat hozott magával, pálinka és cigaretta bűzét, csípős izzadságszagot.

Magam sem tudom, hogyan kezdődött a dolog. Eleinte csak a cicijét simogattam:

– Ott nem szabad! – súgta, amikor benyúltam a lába közé. – Bepisilek! – könyörgött. De nem lökte el a kezemet.

A hegy oldalában, a sziklák közé a szomszéd építész, Kovács úr óvóhelyet – mint mondta: bombabiztos bunkert – épített. Már régen, még azokban az időkben, amikor a Don-kanyarban harcoltak a magyar csapatok. Ott tárolták a téli almát, és ősszel oda hordták be a kerti bútorokat.

Most nyilván beköltöztek ők is, mert a Törzs néha átvitt egy fazék meleg ételt. Mi nem költöztünk le sehová. Anya keményen állította, hogy nincs mitől félnünk, az angolszászok úriemberek. Tény, hogy ide, a hegyoldalba egyetlen bomba sem esett. Páholyból nézhettük a fekete füstbe borult Csepel-szigetet.

Karácsony után aztán ennek az arany életnek vége lett. Egy este az alezredes úr bejelentette, hogy parancsot kapott: a Tápot Pestre költözteti a hadsereg. A kapuban megállt egy teherautó, a katonák összecsomagolták a Karády-lemezeket.

Volt egy olyan induló, hogy „Majd ha visszajöttök megint…”

– Vissza, vissza! – ígérte a Törzs a szipogó Rózsinak. Mire kitavaszodik, vége lesz a háborúnak.

Aztán az utolsó magyar egység is elhagyta a hegyet.

Hallgattuk tovább a rádiót. A bemondók valami csodafegyverről beszéltek. És hogy már csak napok kérdése a végső győzelem.

4.

– A lány velem jön! – szólt be a házmester, aki a Hadtáp távozása után előmerészkedett. – Nincsen benne a lakónyilvántartásban! Magammal viszem.

– Majd megmondom, hogy kit visz maga el! – kiabálta anyánk.

A házmester színes karszalagot viselt.

– Tudják maguk – emelte fel ő is a hangját –, hogy ez itt mit jelent?!

– Nem érdekelnek a maskaráik! – perelt anyánk. – De maga, érti?, repülni fog, amint helyreállt itt a rend!

A vitát nagyapa érkezése szakította félbe. Most, hogy elmentek a katonák – magyarázta –, biztonságosabb odafent. Itt harcok lesznek, a védővonal itt van a temető és a Sas-hegy között. A szomszédok már átmentek az Ördögárok mészkőbarlangjaiba.

– Azt csak bízza rám! – legyintett anyánk.

Végül is egyedül Rózsi követte az öreget. Mi kuporogtunk tovább a sötétben. Anya kisöpörte a katonák után a szemetet.

Odaát, a pesti oldalon már egészen közel dübörgött az ágyúzás. Meg se hallottuk a dörömbölést. Csak azt láttuk, hogy kivágódik az ajtó, és karszalagos suhancok özönlenek a lakásba.

– Hol bujkálnak? – kiabálták.

Bejött a házmester is:

– Nem itt! – mondta. – Ezek nem azok!

Az építészék bunkeréhez vezette a különítményt.

– Kovácsékat keresik? – kérdeztem anyát.

– Ne törődj vele!

Bezavartak. A gyerekszoba ablakából néztem végig a házkutatást. Mögöttük egy lányos képű fiú elcsavarta a rádiót:

– A BBC! – vigyorgott, és anya ráordított, hogy azonnal kapcsolja ki!

A bunkerből fekete kabátos alakok tántorogtak a fényre. Ismeretlenek. Az építész családja – mondta anyánk – már karácsony előtt Nyugatra távozott.

Zsidókat – közelről – akkor én még sose láttam. Szánalmasak és félelmetesek voltak ott, a hóban, a bunker előtt.

– Hová viszik őket? – kérdeztem, és a házmester azt felelte:

– Ahová valók! A Dunába, fiam!

Álmomban még sokáig láttam őket. Úsztak, kalapban, télikabátban, a nagy folyó habjaiban. De az álmodozásra nem maradt idő: másnap apa rendelőjét elfoglalták a németek.

Mi leköltöztünk a pincébe. Kellett a hely, és a németeknek anya is engedelmeskedett. Volt valami lövöldözés is a közelben, pergőtűz – mondták. Behoztak egy sebesültet, egy civilt, aki golyót kapott a vádlijába, és keservesen óbégatott.

A németeknek mázlijuk volt: a Hadtáp után ott maradt apa rendelőjében a gramofon. Megint éjjel-nappal szólt a zene: a Lili Marleent pattogó indulók követték vidám katonákról, „die kennen keine lumperei, und sind für einem Mädel drei” – akikből minden lányra három jutott. Meg hát a fenyegető „Bomben auf Enge-land!”-hoz hasonló vidám menetdalok.

A sebesültet nehéz volt ellátni. Nem volt orvos, és a csapból már nem folyt a víz. Amikor a németek is továbbálltak, nem maradt nálunk csak két tartalékos, két szótlan öreg.

5.

A telefon – akármilyen hihetetlen – még mindig működött. Elméletben legalábbis. Mert hiába tárcsáztam nagyapáékat, a huszonöt-hetvennégy-huszonötöt, senki se vette fel a kagylót.

– Hagyd már abba! – mérgelődött anyánk. De engem nehéz volt a telefonról lebeszélni. Valamivel el kellett tölteni az időt. Mióta Rózsi nem volt nekünk, egybefolytak az éjszakák és a nappalok.

Anya megint talált munkát a főzés után. Most a katonáknak gépelte a napiparancsokat. Hibátlanul, diktálásra, és ezen nem győztek csodálkozni a németek.

Elvisznek minket magukkal, ígérgették, és még valami útlevélfélét is kiállítottak nekünk. Hogy hová, azt persze ők sem tudták volna megmondani.

Fölöttünk, a temetőben, nem sikerült feltartóztatni az oroszokat. Amikor elmentek a németek is, a ház üresen maradt. Ültünk a sötétben. Egy ideig még szólt a telepes rádió, ami valamelyik hadsereg után itt maradt. Megtudhattuk, hogy csapataink ugyan „rugalmasan visszavonulnak”, „mint a hózentróger” – mondta az egyik kiskatona –, de még így, ennek ellenére is napról napra közeledik a „végső győzelem”.

Lent, a pincében a sebesült hol aludt, hol jajgatott. Mi lópörköltet ettünk napok óta. A Királyhágó téren – mesélték – egymás mellett hevertek a csonttá fagyott lovak. Havat ittunk, amíg a két tartalékos, akit hátrahagytak a németek, a lövöldözések szünetében lement a kúthoz az utca végébe. Aztán a két vödrökkel tántorgó alakra valahonnan fentről tüzet nyitottak az oroszok. Egyikük ugyan visszarohant, de a másik ott maradt. Napokig feküdt a hóban, csak akkor temették el, amikor felengedett a fagy.

A dögcéduláját behozta a társa. Georg Feuersteinnek hívták, 1906-ban született. Tolna megyei, mágocsi sváb ember volt, akit besoroztak a németek. Ki tudja, mit keresett ebben a háborúban?

Aznap a másik is ledobta az egyenruhát, és apa holmijába öltözött. Olyan lett így, mint bármelyik utcánkbeli öregember. Magyarul beszélt anyával, hamar elfelejtette a németet.

Később a halottakat elszállították, de a kényszerbesorozott valahogyan itt maradt. A németeknek magyar volt, a magyaroknak német katona. Nem reklamálta senki. Most is itt nyugszik valahol a kertek alatt.

A svábokat kitelepítették Tolna megyéből, az özvegye, aki – mondják – mindvégig visszavárta, meghalt, mire valahol Daubnitzban rátalált a kriegs­graberverzorgnung. A fiait pedig nem érdekelte, hogy az apjuk maradványaiból mi lett.

De ne siessünk! Egy reggel hozzánk is beestek a házról házra rohanó oroszok. Nem olyanok voltak, amilyennek elképzelte őket az ember. Pirospozsgás, szőke gyerekek.

– Nyemecki? – kérdezték. És hogy nyemecki kaputt!

– Dajmi hleba! – Kenyeret! – megtanultuk mi is az első orosz szavakat.

– Hitler? – kérdezték máskor, dédapánk mellszobrára mutatva.

– Jaj, dehogy! – kiáltotta anya. – Ded! Dédapa!

– Gyed! – legyintettek a kiskatonák, akik természetesnek tartották, hogy csakúgy, mint náluk Sztálin marsall, itt nálunk Hitler Adolf mellszobra áll az asztalon.

Volt közöttük valami szanitécféle is. Ez megállapította, hogy a mi sebesültünk lába elüszkösödött. Levágta ott, apa rendelőjében, fűrésszel, szikével, ami apa műszereiből megmaradt.

Aszpirin, altatás nélkül. Amíg csak el nem ájult, szegény ember keservesen ordított. De túlélte. Most is itt lakik valahol a közelben, néha látom őt az ötvenkilences villamoson.

De ezzel még nem volt vége a háborúnak. Pest ugyan elesett – közölték velünk a ruszkik. Meg Bécs. A németek pedig kitörtek a Várból, Hűvösvölgy felé. A mi házunk tetejét például csak ezután tépte le egy légiakna.

Most lentről, a pályaudvar felől lőtték a hegyet az oroszok. Házról házra hullámoztak az utcai harcok. Anya esernyőket szögelt a két kicsi ágya fölé, hogy meg ne ázzanak. Hol a németek foglalták vissza az utcát, hol az oroszok.

Szerencsére nem voltak már nagy hidegek. Ettük a lópörköltet, amikor a Hadtáptól örökölt élelmiszer elfogyott.

6.

Nekem lett egy orosz barátom: az Alex. Ő volt, aki nem engedett ki minket a kertbe, amikor „nyemecki kaputt!”, az utolsó németek is megadták magukat.

– El van aknásítva a hegyoldal! – magyarázta. Közlekedni csak kerülő úton lehet.

És akkor, egyik napról a másikra, véget ért a tél. Anya felpakolt minket, és mit sem törődve az elaknásítással (ez ránk nem vonatkozik!) útnak indultunk a felső ház, nagyapáék háza felé.

A sövény alatt még nem olvadt el a hó.

– Istenem! – sóhajtotta anya. Az egyik feketefenyőt derékban törte ketté egy lövedék, és amin a hinta lógott, a diófa is találatot kapott.

Próbálom összeszedni az emlékeimet. Előrerohantam, lágyan sütött a nap. Az első: Csini, nagyapa kutyája. Vinnyogva, csaholva rohan elénk. A második: a ház. A csupasz tűzfalon himbálódzó telefon.

A házmester még csak nem is köszön. Lovas szekér áll a kertkapuban, és ő éppen a varrógépet – a Singert – dobja fel a platóra, nagymama kredence fölé.

– Hol vannak?! – kiáltja anya.

– Jöjjenek! – feleli. – Megmutatom.

Lent, a kert végében, két apró szemű cseresznyefa alatt.

– Bombatölcsérben! – mondta még. Sírokat ásni, ugye, fagyos talajba nem lehetett.

– Az úgy volt – a házmester befejezte a rakodást –, szóval, már kiverték innen a németeket. Már bent voltak az oroszok. De akkor valahonnan lentről lőni kezdték a hegyet.

– Rájuk omlott, kérem, a ház. A professzor úr szörnyethalt, de a méltó – a méltóságos asszony – még sokáig sírt a romok alatt.

– Hogy a Rózsi? – legyintett. – Azon a kis kurván keresztülment minden hadsereg.

Az övé volt lent, a kertben a harmadik kereszt.

– Na, kérem! – mondta még az az ember, és a lovak közé csapott.

Anya állt a két apró szemű cseresznye alatt. Az, hogy a szeme láttára kirabolják, akkor, ott a kertben eszébe se jutott.

Az exhumálást a fa ágaiból néztem végig. Ez később lehetett, már virágzott a cseresznye, de valahogyan ez is még idetartozik. A három testet nagyanya takaróiba csavarták. A skót plédekbe, amik alatt bújócskáztunk a hálószobában, a székek alatt.

Nagyapán semmi sérülés se látszott, de nagyanya szép arcából hiányzott egy darab: hosszú, ősz haja pedig egészen a derekáig ért. Rózsiról nem húzták le a takarót, őt nem kellett identifikálni. Árva lány volt, nem reklamálta senki. Hogy őt hová szállították, nem tudom.

A nagykertben virágba borultak a fák, fékeveszetten énekeltek a madarak. Talán még sosem volt ilyen szép a tavasz. Kezdődhetett újra az élet. Megvalósulhatott, amit nagyapám, a professzor szerint a Ná­zá­reti tanított.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben