×

Normafa Sípara

Térey János

2015 // 06
A nagy hóvihar idején, balesetveszélyre hivatkozva
Tilos volt a följárás a Normafához,
A katonaságot kivéve. Azóta egy szűrt társaságot,
Pár száz embert visszaengedtek oda,
Például a kormány tagjait és a gazdasági elitet,
S azokat, akiknek művészi rangjuk révén jutott belépő
(S persze, a szuprakultúrához tartozó,
Okmánnyal igazolt zarándokokat,
Akik a hóban-fagyban is zászlókkal, énekelve
Jártak föl a kápolnájukhoz).
És mivel a gépesítés mindennek a lelke,
Lánctalpas hengerrel biztosították a nyomot
A sífutópályákon, de ez jelképes gesztus volt,
Hiszen a klientúra csak ritkán gyakorlatozott,
Inkább ettek-ittak a színes hüttékben.

Donner, a sebészdoktor aeroszánon járt föl a Normafához.
Légcsavaros, narancsszínűre festett, fekete talpú járgány volt.
A menedékházban különszoba jutott a símentőknek,
S ő ott volt ügyeletes minden pénteken.
Ma este Apagyi kollégával jöttek a kórházból.
„Ilyen válságos időkben síelni
Elég perverz dolog, nem?”
„Betegek ezek.” „Pláne sötétedés után.
Csak a legaberráltabbaknak való.”
„Mit akarsz, amikor a Dunán fakutya-főszezon van?”
„Ja, nekik meg permanens a síszünet.”
Apagyi megvető hangján lehetett hallani,
Hogy a kormány holdudvarára gondol.
Várakozásteljesen pillantott a sebészre.
Ez nem volt teljesen kockázatmentes vizsgálódás.
Magyarországon manapság nem természetes,
Hogy valaki ellenzéki, sőt millióknak tetszik a Radák-féle rend…
És ők ketten sem tudtak egymásról mindig mindent.
Ezt tükrözte Donner tekintete:
„Nyugi, nekem lehet mindent mondani,
Maximum én egy picit másképp gondolom.”
Egy zugligeti ösvényen sétáltak fölfelé,
Elméláztak egy cigaretta erejéig a lejtő alján.
Harckocsi vonult el a kopasz fák mögött.

„Úristen, láttad azt a csávót? – mutatott Apagyi
A fejük fölé, a kivilágított sáncra, ahol egy piros sisakos
Férfi síelő éppen megbillent a levegőben. –
Atyám, ez hatalmasat bukott.” És valóban,
Valaki a szemük láttára vesztette el egyensúlyát,
S az érintetlen hóra zuhant a sánc alatt.
„Szegény. Hol landolt? Én nem tudtam követni…”
„Valahol az erdő szélén. Ha jól láttam, az oldalára dőlve
A hátára és a fejére esett.” „Nagyon beverte magát?”
„Ott pont sötét van, de majd mindjárt kiderül.”

A pórul járt síelő percekig feküdt a hóban.
Rögtön ráirányultak a reflektorok.
Donnerék stábja – két bóbiskoló
Kiskatonát takart ez a stáb fedőnév –
Tíz perc késéssel termett a helyszínen.
„Nézd, a bal lábán már nincs is léc.”
„Na, mi van?” „Nincs magánál. A szája véres.
Állkapocstörés vajon?” „Minimum
Agyrázkódás és ficam”, licitálgattak.
„Vigyenek már, hajrá, emberek”, hörgött a férfi, kora ötvenes.
„A fenét tört el, tud beszélni. Csak az arca csurom vér.”
„El tudja hagyni a saját lábán a sáncot, uram?”
„Nagyon úgy tűnik, hogy nem.”
Úgyhogy a síelőt tapintatlan mozdulatokkal
Nyalábolták föl és hordágyon vitték le.
Csoda, hogy volt a közelben mozgósítható katona.
Mire az ügyeletes orvos odaér, lehet, hogy már késő lett volna.

Az embert most fektették le Donner elé.
„A sisak?” „Végig rajta volt, igen. Óvta. Azért él.”
„Eszméletvesztés?” „Alighanem. De csak rövid ideig.”
Donner hosszan vizsgálta a sízőt, aznap este ő volt az első eset.
Amikor a piros sisak lekerült, Donner
Ismerős hangot hallott a háromnapos borosta alól.
„Nem ismersz meg, Kálmán?” „Dehogyisnem.
Győzőkém, te itt? Bejáratos vagy ide?”
„Mondd csak, ez most a hányadik tél?”
„Hogy érted?” „Hányadik tél telik ebből
Az új jégkorszakból?” „Ja, az első. De miért?”
„Milyen év van?” „2020 februárja.”
„Jó, akkor jó.” „Ébresztő! Back to Life, back to Reality…
– Donner értetlenkedve nézte az áldozatot. –
Nézzük csak… Bár nem állítom, hogy kutya bajod,
Tulajdonképpen őrült mázlista vagy… Ahogy mindig”,
Mondta Győzőnek nevetve, de szinte csalódottan.
„Jó, rendben, tizenhárom év után, megértem
– Hadarta Győző. – De hogy lehet az,
Hogy te még mindig haragszol? Hogy lehetsz ilyen kicsinyes?
Amikor te meg leparasztoztál… Én mit mondjak erre, hm?”
„Semmit. Akkor ki tudtam volna tekerni a nyakad.”
„A válófélben lévő feleségedért?
Hogy megtetszett kicsit, ahogy minden normális férfinak?”
„Igen, igen. És most megint a kezembe kerültél.
Hm, hogy te milyen jól jártál, véresszájú Győző!
Az ilyen éjjeli sízők el sem jutnak az intenzívig,
Te meg itt kapsz tőlem saját kezű elsősegélyt…
Mi a búbánatot kerestél itt? Ilyenkor?
Te is unatkozó oligarcha vagy?”
„Dehogy. Csak, tudod, vagy húsz éve
Nem próbáltam sáncot ugrani.
Arra gondoltam, ma nekimegyek,
És az ugrás majd megjavítja a közérzetemet.
Véget érnek a kínzó fejfájásaim.”
„Majdnem így lett. De szerintem ne próbálkozz,
Ez a vidék nem neked való.” „Nem? Pedig én úgy érzem,
Valósággal újjászülettem.” „Ahogy gondolod.
Na mondd, mit csináljak veled? Csak akkor szólj, ha fáj.
Hm, hm. Fölpolcollak, Győzőkém, hogy a fejed
Magasabbra kerüljön a szívednél.
Tudod, hogy szabadon áramolhasson a véred,
Te is azt szereted.” „Ez neked rutin, mi?” „Mondhatni, rutin.”
„Bocsánatot kértem már százszor, Kálmán,
Levélben és SMS-ben…” „És szóban?” „Szóban pedig most.
Legyen már eszed! Könyörülj meg bűnbánó barátodon.”
„Megsérült a vádlid is – folytatta Donner rezzenetlenül. –
Jégzselét teszek rá. Tudod, olyan kásaszerűséget…
Tíz perc után szünet és csere, világos?
Nem közvetlenül a bőrre: úgy fagyást okoz.”
„Hanem hogy?” „Szépen fásliba tekerjük.”

„Kálmán…”, kezdte újra, hörögve Győző.
Majd megérezte, hogy más húrokat kell
Pengetnie, egészen komolyakat:
„Tudni kell megbocsátani…”, rimánkodott,
Mint akinek elemi létérdeke a békülés.
„Tizenhárom év után mi a faszt akarsz?
Minek kerülsz megint az utamba?”
„Ha két magunkfajta intelligens ember sem tud beszélni,
Akkor ez a társadalom elevenen fog elrothadni.”
„Látod, ebben egyetértünk, Győző.
Tudod, hogy én szedtem rendbe a kislányodat,
Miután a nyomozók megtalálták?”
„Nem”, suttogta döbbenten Győző.
„Vannak bocsánatos bűnök, de azt hiszem, az árulás
Nem tartozik ezek közé. Mivel belső vérzésed nincs,
Minden esélyed megvan arra,
Hogy fölépüljél teljesen.” „Kiváló hír, kösz. Egyébként?”
„Én már nem nagyon emlékszem semmire.” „Összekülönböztünk.”
„Ó, igen? Nincs bennem harag, sem indulat.
De különösebb szeretet sincs. Nem maradt
Utánad kongó hiány. Röviden: nem érdekelsz.”
„Csak úgy csinálsz, te sértett kálvinista, mintha nem.”
„Bevitetlek röntgenre. A bordáidra kíváncsi volnék.”
„Figyelj, előtte készítesz rólunk egy közös fotót?
Doki és páciens vagy ilyesmi? A régi barátok.”
„Te megőrültél?!”

Donner elunta. A ház előtt
Fekete talpú szánja nagyot ugrott előre,
Csak úgy porzott mögötte a hó.
És hazafelé pont elcsípte a rádióban
A Depeche Mode-ot. Üzenetnek vette,
Hogy pont a But not Tonight az;
Ez a szám eredetileg szombati partihimnusz volt,
De most az akusztikus, élő változatot
Hallotta meg, egy szál zongorán,
Martin Gore énekelte, nem Gahan:
Így derültek ki Kálmán számára
A dal valódi erényei, behízelgő bája
(Mert amúgy csupán lelkes és könnyelmű,
Életigenlő nótának tartotta a But not Tonightot,
Amikor az Isolabellában szólt 1987-ben.
Akkor ő meg Győző még gimnáziumba jártak);
Kálmán úgy vette, mintha valaki nótát küldene neki
Múltja zenés ajándékkosarából.

Alma, mikor meglátta a képüket a Facebookon,
Elnézte őket, a két sértett férfit,
Akik tizenhárom évig nem is látták egymást.
Az egyik, Győző, kívül is, belül is sérült;
Hallotta barátnőitől, hogy a másik, Kálmán, a volt férje,
A doktor, most újra magányos és munkamániás.
Ezek ennyi meg ennyi éve őrajta marakodtak,
Te jó Ég! Tőlük mérföld-messzire jutott.
Ő most már mindent és mindenkit megkapott, amit és akit akart,
Az ügyvédbojtárától a miniszterelnökig…
Egész jó élet. Lassan meg lehetne nyugodni.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben