×

nagygazsi

Futamok és rajzok Nagy Gáspárhoz

Tóth László

2015 // 06
Régi naplóbejegyzéseim, futamaim közt lapozgatok. 2007. január 3-áról csak ennyit találok: Meghalt nagygazsi.

Így, kisbetűkkel, egybeírva. Mint egy közfőnév. Mint egy tárgy. Mint egy fogalom. Szívesen írta alá így maga is a nevét, nem egy dedikációjában ekként szerepel.

Akkor már nyár óta tudtam (tudtuk), baj van vele.

Már nyár óta tudtam (tudtuk), csak idő kérdése.

A 2006-os Prima-díjat is már a fia vette át decemberben helyette, ami szintén balsejtelmeinket igazolta.

Nemzedéktársak voltunk, egy évjáratúak; mindössze négy hónappal volt idősebb nálam.

Nem számolom ki, mennyivel vagyok most idősebb én.

Évekkel ezelőtti újságokat, idő híján olvasatlanul maradt folyóiratcikkeket nézegetek az előbbiek mellett, s ráakad a szemem – szinte elsőként – Szakolczay Lajos vele készített beszélgetésének címére a Magyar Napló 2004. októberi számából.

Amíg temetetlen holtak lesznek…, így a cím.

Mi, (kor)társai az 1970–1980-as évekből, tudjuk, mennyit tett Nagy Gáspár legújabb kori történelmünk temetetlen holtjainak méltó eltemetéséért…

Költő lévén, természetesen verssel. Az ember feltétlen reflexeinek, legősibb megnyilvánulási formáinak egyikével.

2007 januárjában őt temettük.

Szakolczay interjúja ezzekkel a mondatokkal kezdődik: „Bár három és fél évtizede jó barátom, alig tudunk találkozni. Örökösen rohan.”

Hét éve már végre elég időt tud(na) velünk tölteni. Amennyit csak akarunk (akarnánk). De nekünk van-e időnk rá? Eleget beszélgetünk-e mostanság vele? Hiszen ő továbbra sem tagadja meg tőlünk a szavát. Elég felütnünk verseit, könyveit, máris ránk emeli nagy, szelíd szemét, és már mondja lelkesedéstől fűtött, mégis valami angyali jámborsággal átitatott hangján, utánozhatatlanul, amúgy, nagygazsisan.

A hivatkozott beszélgetés szerinti első verse 1959-ben vagy 1960-ban, tíz-tizenegy évesen, a halottak napi temetőjárás ihletésére született. Megsuhintotta az elmúlás szele, s az érzés, amit kiváltott benne, verssé sűrűsödött össze. (E kis történet azonban a beszélgetés Szakolczay Párbeszédek és perbeszédek című interjúkötete-beli változatából, ki tudja, milyen okból, sajnálatos módon, kimaradt.) Magát a verset nagygazsi nem idézte a beszélgetésben, talán nem is őrizte meg. Mégis, költőnek az ilyen nyitás a lehető legjobb. Hiszen az elmúlás szelét, ha odafigyelünk, egész életünkben halljuk, s általában annak feszülünk neki halálunkig. Miközben persze „…nem tudhatjuk / hogy föntről vagy ama mélységekből / közelít-e az Isten derűs futára / s milyen hírrel lepi meg az életükkel / annyira elfoglalt porszemeket” (Kérdések kérdése). S bár a vers még nem, a költő, látható, már egyértelműen készen volt Nagy Gáspárban már akkor is. És mert költő volt, az elmúlás szele, halálával, többé nem fenyegeti már.

Szép, teljesen ráillő, róla találó arcképet megvillantó négysorosban, a Halálnapban búcsúzik tőle pályatársa, közös barátunk, a halálban őt nem egészen három évvel később követő Deák László: „most toppan be Istenéhez / a csengettyű szavú / korai halálra szánt / ministráns fiú”. Mert Nagy Gáspár valóban „csengettyű szavú” ember, „csengettyű szavú” költő volt. Valódi ministránsalkat, életét végigszolgáló – örökös segédkező. Talán nem forradalmár típus, de igazmondó, aki igazat-megvallásával – lásd Nagy Imre-verseit az 1980-as évek derekán – rendszerváltó csendes forradalmat készít elő. De Kormos István sem véletlenül vette őt magához a Móránál, és bízta rá a pályakezdők segítését; munkabírásával, szervezői tehetségével nehéz időkben, már a rendszerváltás felé utat nyitó esztendőkben vállalta el az Írószövetség titkáraként a magyar(országi), illetve a külhoni magyar írók képviseletét; 1985 szeptemberétől titkára az Illyés Gyula, Kodály Zoltánné, Németh Lászlóné és Csoóri Sándor jóvoltából már 1979–1980 fordulóján kezdeményezett, de csak öt év várakoztatással engedélyezett Bethlen Gábor Alapítványnak; alapító szerkesztője az 1988-ban indult Hitelnek, illetve az adásait 2004-ben kezdett Magyar Katolikus Rádiónak (ahol a kulturális műsorok szerkesztőségét vezette).

Bár kettőnk közül valamennyivel ő volt az idősebb, költői pályámat volt szerencsém nála néhány gondolattal korábban, az 1960-as évek vége felé kezdenem, s amikor első könyve, a Koronatűz 1975-ben megjelent, nekem már épp a második égett el az az évi nagy kassai nyomdatűzben (végül, néhány hónapos késéssel azért mégiscsak elkészült). Noha ez, így, csak könyvészetileg igaz, egyébként nem teljesen, hiszen a későbbi válogatott, majd összegyűjtött verseskötetében olvasható opusainak dátumozása szerint szinte egyszerre kezdtük a verset, ő ugyanúgy 1968-as verseinél indítja költői időszámítását, mint – egy-kettő kivételével – én is. Verseszményünk, költészetképünk azonban – beleolvasva első kötetébe, és felütve az enyémet is – ekkor még meglehetősen eltért egymástól (különösen az 1971-es első kötetemben levő szövegeimhez képest tűnik számomra meglehetősen túldíszítettnek s az elsődleges élményt árulkodó módon előtérben hagyónak a négy évvel későbbi bemutatkozása). Azt is mondhatnám: a Koronatűz sokkal retorizáltabb A hangok utánzatánál, illetve, mai szóhasználattal: túl sok volt nekem a referencialitása, viszont, az is igaz, végül túlságosan szűknek, hermetikusan zártnak – tehát folytathatatlannak – bizonyultak számomra első kötetem hideg, rideg, csontjaira csupaszított nyelvi-képi konstrukciói is. Tehát, mondjuk így, az igazság valahol kettőnk között volt. Mert később természetesen ő is nyitott, versei strukturáltabbak, többrétegűek lettek, én meg az abszolútummá emelt én magaslatairól (vagy mélységeiből?) visszatértem, úgymond, a földre, a történelembe, a társadalomba (s csak később ébredtem rá, különösen Átkelés című, 1977-es harmadik kötetem retorikáját, barokkos nyelvi-gondolati alakzatait, felülstilizáltságát, el-ellaposodó történelem- és társadalomszemléletét nézve, hogy túlságosan is). Szóval, mindketten szélről jöttünk, egyikünk az egyikről, másikunk a másikról, és mindketten az egyensúlyt, a középet kerestük.

Indulásomat – az 1960-as évek második felének, az akkori magyarországi szellemi életnél és társadalmi viszonyoknál jóval nyitottabb Csehszlovákiájában – közvetlenül és látványosabban befolyásolták az ún. 1968-as eszmék, az azonban már csak évtizeddel később, különösen a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától lett egyre nyilvánvalóbb, hogy azok mennyire megérintették őt is, mennyire befolyásolták ízlésének, esztétikai értékrendjének alakulását, egész szellemi fejlődését, horizontjának közép-európai, európai méretűvé tágulását, s konkrétan a cseh irodalom, művészet is mennyire magával ragadta, és szinte ontologikusan is befolyásolta őt. (Szakolczay Lajosnak többek közt arról is beszélt, milyen sokat jelentettek számára a „’67-es, ’68-as európai diáklázadások”, míg „a ’68-as – testvéri – csehszlovákiai bevonulást” a „szégyen szégyeneként” élte meg: több osztálytársa is a Csallóközt megszálló Magyar Néphadsereg katonája volt; vagyis vannak azért közös 1968-as „élményeink” is.) Mindvégig vallotta, hogy az ekkori cseh film a látását és világérzékelését tágította, világszemléletét gazdagította, továbbá Kundera Tréfája, pontosabban Kundera Tréfájának Ludvík Jahnja elbeszélésének ihletője, illetve hőse lett, s konkrétan tudom, nem kis részt neki köszönhető, hogy a Bethlen Gábor-díj második közép-európai kitüntetettje – Zbigniew Herbert után – Bohumil Hrabal lett (ekkor járt a cseh író Szigeti Lászlóval, Hrapka Tiborral Blaha Lujza téri lakásomban is, magyar állampolgár lévén, különböző adminisztratív bökkenők miatt, a díjával járó pénzösszeg felvételében segédkeztem neki), de később a szlovák poéta, Ľubomír Feldek kitüntetésének is nagy pártolója volt (akinek laudálására is ő kért föl). A fentiekre egyébként 1995-ös kis, augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című prózakötetének – alcíme szerint: legény-részletének (sic!) – dedikációja is bizonyítékot szolgáltat, amely történetesen így hangzik: „Tóth Lacinak szeretettel küldöm valahai ifjúságom »csehes« történeteit; talán épp a Kalligramnak kellett volna kiadásra fölajánlanom, hogy azon a tájon is kitudódjék e régi vonzalom, de a [Magvető Könyvkiadó] előbb lépett…” (a kötet belső címlapján, azaz 3. oldalán szereplő nyomtatott kiadónévhez a kézírásos szövegbe rajzolt nyíl vezeti el az ajánlás olvasóját). Barátom Jahn-története egyébként még 1981-ben került papírra, amikor Kundera Közép-Európa-szerte indexen volt, és a nevét is csak kockázattal lehetett leírni, illetve legtöbbször sehogy, vagyis költőnknek novellájával az is a szándéka volt, hogy a cseh írót valahogyan „a magyarországi köztudatba újra »behozza«”. Közép-Európa, a közép-európai horizont egyébként – akárcsak Mészöly Miklósnál – ugyancsak alapvető programként jelenik meg szintén már a kezdettől Nagy Gáspárnál, részben mert úgy tapasztalta, hogy az általa személyesen, illetve olvasmányaiból megismert közép-európai írók „az európaiságukat jobban tudják hangsúlyozni, mint mi”. Kibiztosított beszéd című, 1987-es, negyedik verseskönyvét a következőképpen ajánlotta: „Tóth Lacinak barátsággal, jókívánsággal küldöm ezt a túl sokáig jegelt könyvet:* nagygazsi. Budapest – 1987. december havában.” A *-hoz pedig ez a kiegészítés tartozik: „Különös tekintettel a Zónaidő ciklus darabjaira, és az 57. oldalon lévő verset még külön!” A zónaidő tudvalevőleg földrajzi, illetve geopolitikai fogalom, s esetünkben, nagygazsinál a közép-európai időzónára, a közép-(kelet-)európai országok az időbeni jelenére, illetve közelmúltjára vonatkoztatható, tehát kétségtelenül van politikai jelentése is, a kommunista diktatúrák által sújtott közép-(kelet-)európai államokra kényszerített karámlét festése mellett ezek sorsközösségét, egybetartozását, egymásra utaltságát is tematizálja. S poétabarátom dedikációjának külön, nevemre szóló figyelmeztetése nyilvánvalóan a Csehszlovákiából, az akkoriban már a kádárinál is személyiségpusztítóbb husáki, posztsztálinista restauráció szellemi karanténjából nem sokkal korábban Magyarországra települtnek szólt, illetve említett sorsközösségünkre, közös sors- és műélményeinkre való közvetlen utalásként is lehetett értelmezni. A kiemelt ciklus prózával indul (a már említett Ludvík Jahn-szöveggel) s prózával zár, a ragyogó ZöldErvin – Tübingenből című, vérbő humorú, tragikus végbe csúszó látomásos-lírai parabolával, míg a kettő közti versekben a térséget megjelenítő komor és egyértelmű díszletek, neves és névtelen alakok sora bontakozik ki – bár még korántsem abban a diabolikus karneváli tarkaságban, mint a közel évtizeddel később, 1995-ben önálló kötetként is közreadott, alaposan kibővített Zónaidő „közép-európai naplójában”. Ha ugyanis a Zónaidő kötet a poklot fogja össze, a Zónaidő ciklus ennek a tornáca, más szóval: az előjáték ehhez, melyben azért mintegy felvezetésként már (f)elvonulnak előttünk az infernó megkerülhetetlen figurái: a megfigyeltjeik őrangyalának önfeláldozó szerepében tetszelgő besúgók, titkosügynökök, a „hatástalanított csengettyűre elszántan nyomást gyakorló” vers-, víz-, villany- és gázleolvasók, a „verset vétkező” és „tiltott szavakkal háló” költő, a Doktor Faustus rólunk mindent szorgalmasan lejegyző Serenus Zeitblomjának köztünk élt mása, a „bevert szájú városból”: Prágából Párizsba űzött, majd a „nyelvéből is emigrált” Milan Kundera (két helyen is), a már az 1960-as évektől „áthúzott verseit” író és később el is hallgatott, Svédországba „elhúzott” „newvidéki” „gitár- és teniszművész”, Domonkos István (rá a ciklus két helyén, az Alvászavar – Frontidőben és a ciklus címadó opusában történik utalás), s persze A figyelem-összpontosítás csökkent lehetőségét író másik cseh hatvannyolcas, a vers készültekor is börtönben levő Václav Havel – és a megidézetteknek (megfigyelteknek?) a „nem tudod elmondani” és a „nem lehet elmondani” kettőssége körüli szürreális kavargása a Lejegyeztem-ben és a Változatban, hogy aztán az egész a „múlik a jövőnk” döbbenetébe csapjon át (Nagy Gáspár legelső versválogatása is ezt a címet kapta 1989-ben). „Jegelése” mellett szorosan hozzátartozik még e kötet (elő)történetéhez, hogy Orosz István beszédes Radírgerince eredetileg ennek címlapjára készült, de a cenzúra azt bezúzatta (ezt idézi fel később Nagy Egy könyvborító halálára című verse), mely végül is a Ludvík Jahn-kötet borítójára kerül(hetet)t rá 1995-ben. Úgyhogy nem csoda, aki tanúja volt a szóban forgó szürreálisan valóságos időknek, akár a dramaturgiailag hallatlanul pontos véletlenek létezését is láthatná abban, hogy a Kibiztosított beszéd dedikációjában külön is a figyelmembe ajánlott, a Figyelem őt most figyelem című opust tartalmazó 57. oldalán az oldalszám lemaradt a lap aljáról, mintha csak szándékosan, valakik véghetetlen figyelmének köszönhetően maradt volna a könyvben e lehetetlen, a tájékozódást megnehezítő figyelmetlenség (persze a költő példányomban rögtön korrigálta is ezt a hibát, és a hiányzó oldalszámot s. k. odafirkantotta a lapvégre), holott a valóságban ennek csupán egyszerű tervezői-tördelői magyarázata lehet.

És még valamit meg kell vallanom a Kibiztosított beszéd kapcsán.

Most, hogy e mostani futamaimhoz elővettem könyvtáramból a kötetet, a ráeszmélés megvilágosodásával látom annak ceruzajegyzeteimmel telerótt lengő hátlapján a Levélféle egy külföldi politikushoz című, a Komárom–Budapest közti vonaton papírra vetett legelső, de mindjárt majdnem végleges változatát, vagyis az opus nagygazsi kötete olvasása közben, szinte készen szakadt ki belőlem 1989. március 5-én (ekkor Prágában már gumibotoztak, s talán Pozsonyban is vízágyúztak már, tehát egyre biztosabban mutatott minden az esztendő sorsfordító novembere felé, amikor a többé már kordában nem tartható belső feszültségek és a megfékezhetetlen társadalmi indulatok elsőként Csehszlovákiában söpörték el a kommunista nómenklatúra uralmát). Ami egyúttal azt is mutatja, hogy rokon élmények, gondok, gondolatok, ihletések (a Bohumil Hrabalnak írt Levélféle a Túlságosan zajos magány írójának című, korábban elkezdett versem is ez időben formálódott véglegesre), illetve írói plánumaink mellett értékrendünknek, világlátásunknak és észjárásunknak is megvoltak az érintkezési pontjaik…

Magyarországra településem után, az 1980-as évek derekától majd egy évtizedig annál az Új Forrásnál lehettem szerkesztő, mellyel Nagy Gáspár is szoros kapcsolatot tartott, még ha az évtized második felében itteni versközléseiben ez nem is tudott megnyilvánulni. Nem sokkal a laphoz szegődésem előtt ez a tatabányai folyóirat közölte ugyanis – 1984. októberi (!) számában – költő barátunk egyik elhíresült ’56-os, illetve Nagy Imre-versét, az Öröknyár; elmúltam 9 éves-t, melyben kiugratott sorvégi „NI” infinitivusaival egyértelműen az 1958-ban kivégzett mártír miniszterelnökre, Nagy Imrére utalt, amiért akkora patália keletkezett az alapító főszerkesztő, Payer István halála után Monostori Imre ügyvezetésével nyomdába adott folyóirat körül, hogy az Monostori megbüntetése mellett az akkori szerkesztő, Sárándi József állásába került, akire egy korábbi verse miatt Aczél elvtárs külön pikkelt, de főleg – többek egybehangzó állítása szerint – Nagy Gáspár írószövetségi titkári posztjának megvonására ment ki a játék, amit a hatalom a következő év tavaszára el is ért. Ezt követte aztán az egész szerkesztőség kiebrudalásával végződött Tiszatáj-botrány is a költő A Fiú naplójából című verse miatt. Érdekesség, hogy költőnk e versével a Mozgó Világ akkori gleichschaltolása miatti tiltakozása jegyében fogant, Ilyen világ című opusát cserélte fel, melynek közlését a szerkesztőség nem merte vállalni. A Hitel létrejöttével és odaszerződésével pedig nagygazsi engem zargatott kéziratokért, javaslatokért, s ilyen minőségében különösen nagy figyelemmel hallgatta versfordításterveimet („…egymást nemzik mind a dolgok” címmel neki készítettem például még 1989 nyarán, tehát hónapokkal a novemberi események előtt a Hitelbe azt az ötoldalas, a tiltott, tűrt, illetve támogatott írók magyarországihoz hasonló hármas egységét tükröző, cseh és szlovák irodalomból készült összeállításomat, melyben olyan alkotók is bőven szerepeltek, akik nevét hazájukban leírni sem szabadott). Amikor pedig 1990-ben a Széphalom Könyvműhelynél megjelent Molnár Imrével a „Mint fészkéből kizavart madár…” című válogatásunk, melyet a csehszlovákiai magyarság 1945–1948-as jogfosztottságának, üldöztetésének, kirablásának és megalázásának kéziratos irodalmából állítottunk össze, Nagy Gáspár a korszak és a téma, valamint a szóban forgó magyarságrész sorsa iránti érzékenységgel olvasta a kötetnek a „lélek belső rengéseit” követő írásait, amit valószínűleg felesége Diószegről Magyarországra kitelepített családjának kálváriajárása is befolyásolt (ennek az érintettségének azután lapjában, a Hitelben a „Szívek krónikája” című írásában adott hangot).

A kötetté teljesedett Zónaidőt – mely Baráth Ferenc, Újvidékről a magyar fővárosba átszármazott nagyszerű baráthunk erős metaforikájú, a három elemet: a vizet (hal), a levegőt (ég) és a földet (cipő) pazarul egyberántó borítóképével jelent meg 1995-ben a Széphalomnál – nagygazsi a nevemre szóló dedikációban „bolyongás-történetnek”, közép-európai odisszeának nevezi. Az elnevezés, azt gondolom, képletesen is, valóságosan is helyénvaló. A kötet szövegei – versei, versfordításai, fülszövegei, tűnődései, valamint vallomásai és „hallomásai” – 1977 és 1992 között születtek, különböző alkalmakból és ihletésekre, s azt a fentebb már hivatkozott programos köztességet, a Herder-díjas Fried Istvánnal mondva: „Közép-Európa-szöveget” járták körül ugyanazzal a monomániás elköteleződéssel, mely a 20. században magyar viszonylatban egészen Adyhoz nyúlik vissza, s ível Bartókon és Kodályon, József Attilán, Németh Lászlón és Bibó Istvánon át egészen Mészöly Miklósig, vagy ha úgy tetszik, akár a Közép-Európát a „homokóra nyakának” tételező és Mittel Ármin fiktív alakját is megalkotó Tőzsér Árpádig és másokig. Amikor Nagy Gáspár az 1960–1970-es évek fordulóján, illetve az új évtized vége felé földrajzi és szellemi értelemben először vette, úgymond, nyakába Közép-Európát, a térséget még a kommunizmus kísértete járta be, és ha mindent – vagy legalábbis minden lényegeset – meg akart ismerni, nemritkán „határsértéseket” is el kellett követnie, tiltott határátlépéseket kellett tennie, és nem mindig maradhatott meg a természetes kulturális tájékozódás kellemes turistaútjain. Nagy Gáspár, afféle, Domokos Mátyás emlegette „szókratikus lelkiismereti kényszer” hatása alatt bemérte, feltérképezte ezt a zónaidőt, mivel már indulásakor rádöbbent: „ha egy kis nép költője csak a saját nemzete költészetére figyel, akkor óhatatlanul bezárkózik” – vallotta meg 1988-ban Filep Tamás Gusztávnak abban az efLapokban, mely akkoriban Magyarországon a közép-európaiság és a határon túli magyar irodalmak képviseletének egyik legaktívabb szószólója volt (az interjút nagygazsi a Zónaidőbe is besorolta). Másrészt, ha ismeri mások – az övéhez hasonló sorsú és történelmű emberek, írók – „légzési technikáját”, úgymond, ő is „nagyobb levegőt tud venni”. S azért is „fontos tudnunk, mit írnak a szomszédban, Közép-Európában, ahol nagyjából hasonló történelmet éltünk meg az elmúlt negyven esztendőben”, mert roppant tanulságosnak vélte, a velünk szomszédos népek költőinek „»szekerekereke« miért forog másként vagy hasonlóan”. Ezután nyilatkozatában szinte kisesszéket fűz román, bolgár, lengyel, cseh és szlovák költő- és versélményeihez, egy-két-három mondatban is pontos rajzot adva olyan európai rangú poétákról, mint a román Marin Sorescu, Ioan Alexandru, Dorin Tudoran és Dan Verona, a cseh Vladimír Holan és Miroslav Holub (miközben döntő jelentőségű Hrabal-, Kundera-, Havel- és Páral-élményeit se hagyja ki, külön aláhúzva Kundera vonzódását Bartókhoz, illetve a Tréfába beiktatott „kis Bartók-­esszét”), a szlovák Ľubomír Feldek, valamint a lengyel Tadeusz Nowak és Zbigniew Herbert. Példái és érvelései alapján feltűnő, mennyire vonzódik a groteszk és ironikus világszemlélethez, illetve versbeszédhez, ezt – „a történelemről való ironikus, olykor groteszk gondolkodást” – emeli ki például Feldek és Holub költészetében, hozzátéve, hogy „a mi költészetünkben a történelemmel nem szoktunk ilyen groteszk módon bánni”. A kortárs szlovák költészetről egyébként – interjúbeli hivatkozása szerint – az általam szerkesztett és „utószavazott”, 1985-ben kiadott Gyújtópont című antológiából kapott panoramatikus képet, melyről Endrődi Szabó Ernő barátunk is a felfedezés lelkesedésével írt akkoriban – Európa a szomszédban van címmel – a salgótarjáni Palócföldben. Holubbal kapcsolatban pedig nagygazsi azt jegyezte meg, hogy sajnálatos módon „mostanában »kevésbé ismert« hazájában” (1968 után vagyunk, a berendezkedő husáki nómenklatúra a fél cseh irodalommal együtt Holubot is kipenderítette az első nyilvánosságból), s akitől „az utóbbi időben csak angol fordításban” látott egy válogatást. (Így azután, amikor Interferon, avagy A színházról címmel 1997-ben Vörös Istvánnal magyar fordításban is meg tudtunk jelentetni egy válogatást Deák László Or­pheuszánál, lelkesedve vette kézbe tőlünk annak tiszteletpéldányát.) Nagy Gáspár, „pokolbéli testvérei” és mesterei közül – Dan Veronát szólítja „pokolbéli testvérének” a „Szálla alá poklokra” című versében 1978-ban – a Zónaidőbe saját fordításában Dan Verona, Dorin Tudoran, Czesław Miłosz és a szlovén Edvard Kocbek egy-egy versét, valamint Nagy László tolmácsolásában Zbigniew Herbert egyik Cogitoját sorolta be, a Kibiztosított beszéd vonatkozó ciklusának tizenegy verse közül pedig hatot (igazítva is ezt-azt ezek egyikén-másikán: Az angyali követés versét Bohdan Zadurának ajánlotta, a Változathoz pedig Kundera-versidézetet választott Weöres Sándor fordításában). S a felsoroltakon kívül elvonulnak előttünk a Zónaidő kötet Közép-Európa-terében a többiek is (némelyiküket, akik nem magyarra fordított versükkel szerepelnek a könyvben: Marin Sorescut, Volker Braunt ajánlás, másokat: St. Augustin Doinaşt, a szerb Vasko Popát és Danilo Kišt, a lengyel Marek Nowakowskit és Bohdan Zadurát, a cseh Milan Kunderát mottó vagy alcím, illetve – mint Václav Havelt, Nichita Stănescut, valamint a litván Tomas Venclovát, a szlovén Veno Taufert és Drago Jančart – versbéli hivatkozás idézte meg és rendezte egymás mellé). Alig van kortárs költészetünkben – nemze­dékünkben pedig még kevésbé –, akinek poétikai horizontja szélesebb, költői eszköztára és nyelve változatosabb, sokrétűbb és többszólamúbb, mint az övé. (Elég csak rápillantanunk egyetlen kötete hivatkozásaira, elég csak számba vennünk az irányokat, melyek felé a versei futnak; hát még ha valamennyi kötetét átvizsgálnánk ezzel a szándékkal!) A Zónaidőről írt Kortárs-beli értékelését ezért Vekerdi László 1996 márciusában nem véletlenül zárta ilyképpen: „…úgy látszik, némely magyar poéták ma is pontosan, szépen mutatják az időt. A csillagidőt. Függetlenül attól, hogy törődik-e ezzel a Zóna vagy se, »a Baltikumtól le az Ad­riáig«. Vagy akár a honi irodalmi, egyetemi, gazdasá­gi és politikai élvonal.”

Arra viszont, hogy személyes ismeretségünk, barátságunk mikortól eredeztethető, már nem emlékszem; a hetvenes években, a nyolcvanasok derekáig, visszatelepülésemig elég sokat jártam – szinte kéthetente – Magyarországra, sok rendezvényen, tanácskozáson, baráti összejövetelen vettem részt, kétszer-háromszor kultuszminisztériumi, valamint írószövetségi ösztöndíjasként is eltölthettem egy-egy hónapot Budapesten, s ha meggondolom, Nagy Gáspár ez időben évekig volt titkára a Magyar Írószövetségnek, megismerkedésünkhöz bőven adódhatott alkalom. Mivel azonban naplót – többszöri nekibuzdulásaim ellenére – soha nem vezettem, abban sem tudom visszakeresni ennek időpontját, esetleg szekérderéknyi levelezésem majdani, egyelőre azonban egyre csak halogatott átböngészése, feldolgozása után talán majd legalább annak nyomára bukkanhatok, hogy mikortól ismertük egymást biztosan. Mindenesetre, amint az nagygazsi egy, Vasy Gézának adott interjújából kiderül, 1977-ben – tehát már pályája legelejétől – ismerte a nevemet, verseimet (ekkoriban jelent meg a harmadik kötetem, az Átkelés), s már akkor a magyar irodalom teljességének vállalását hangoztatta, amikor Magyarországon még kevesen; s a közvetlenül előtte (előttünk) járó nemzedékekből, illetve a sajátjáéból (nemzedékünkből) már akkor „kihagyhatatlannak” tartotta Király Lászlót, Magyari Lajost, Farkas Árpádot, Csiki Lászlót, Czegő Zoltánt, Szőcs Gézát, Markó Bélát, Kenéz Ferencet Romániából, Tolnai Ottót, Domokos Istvánt, Fehér Kálmánt, Bosnyák Istvánt Jugoszláviából, Varga Imrét, Mikola Anikót és Kulcsár Ferencet Csehszlovákiából, akikével együtt az én nevemet is megemlítette (ugyanezzel a névsorral – talán hármukat-négyüket kivéve – magam is azonosulni tudtam, s máig sincs különösebb kifogásom ellene). És persze már én is megvettem az első kötetét, a Kormos István szerkesztette Koronatűz címűt (1975), meg a három évvel későbbi Halántékdobot is, de ezek is könyvkölcsönzéseim vagy sorszerű költözéseim során – hiszen könyvtáram a nagygazsi első kötetének megjelenése óta eltelt közel négy évtized alatt, két ország három városában nem kevesebb mint nyolc alkalommal vándorolt lakásról lakásra – szőrén-szálán eltűntek. Nagy Gáspár egyébként, pályakezdőként, első kötetével, lényegében Kormos István felfedezettje (legalábbis ő maga Kormost tekinti elindítójának, akinek figyelmét Nagy László hívta fel rá, de az Élet és Irodalom 1973. október 20-i számának Új Hang rovatában már Kormos írt verseihez röpke biztatót, kiemelve azok „korán érett férfihangját”), később pedig ő lett a költő-szerkesztő utóda a Móránál, mi több, mindvégig a kormosi örökség letéteményesének tartotta magát. Kormos, kevéssel halála előtt, Domonkos Mátyásnak adott interjújában – a hagyománynak a fiatal magyar lírában betöltött szerepe örvén – is hosszan beszél Nagy Gáspárról, annak viszonyulásáról Jékely Zoltánhoz, teljes egészében felmondva a fiatal költő Eljöhet értem című versét. (Nem véletlen, hogy a tanítvány később azzal is áldozott mestere emlékének, hogy A vasmozsár törője alatt címmel 1982-ben összegyűjtötte és kötetbe rendezte annak prózai írásait.)

Arról azonban, hogy milyen költő volt Nagy Gáspár, eltérőek voltak a vélemények már életében is; egyaránt kapott hideget-meleget; s így van ez már évekkel a halála után is, ami szerintem egyáltalán nem baj, hiszen amíg vita folyik róla, addig biztos, hogy nem merül(het) feledésbe a neve. Legutóbb, Görömbei András halálára írt „nekrológjában” – aki két ízben is monográfiát szentelt költőnknek, a Kalligram Tegnap és Ma sorozatában 2004-ben napvilágot látott munkáját 2009-ben, költőnk halála után, meg nem élt hatvanadik születésnapjára új, átdolgozott és bővített kiadásban is megjelentette a Nap Kiadó – Keresztury Tibor nevezte költőnket „tisztes kismesternek”, s ugyanazon lendülettel „nagyszerű embernek” is, aki híveitől „több számmal nagyobb kabátot” kapott, amitől szerinte nagygazsi élete végéig szenvedett. A „kismester” minősítés önmagában viszont a legkevésbé sem lenne bántó költő barátunkra nézve, ha a kritikus műfajtévesztő írásából világos lenne, milyen jelentéssel használja a szót. Csakhogy épp ez nem világos. Hiszen a szó eredeti jelentése, értelmező kéziszótárunk szerint: 1. a régies szóhasználatban „kevés segéddel v. anélkül dolgozó mesterembert”; 2. választékos szóhasználatként pedig „olyan író v. művész, aki rendsz. kisebb méretű v. kisebb igényű művekben alkot maradandót”. Vagyis magának a szónak sem első, sem második jelentését nem gondolom lefokozó értelműnek, sőt a második értelmezés a kismester műveinek, alkotásainak maradandó voltát is kiemeli. Annál inkább, mivel a magyar irodalom történetében páratlan bőséggel sorjáznak a ragyogónál ragyogóbb kismesterek, így a 20. századi magyar irodalomban is vitathatatlan sokuk irodalomtörténeti jelentősége és maradandósága, de költőink igen jelentős része akár ide is sorolható (Áprily, Jékely, Berda, Csorba Győző – hogy ezúttal csak legnagyobb kismestereink közül említsek néhányat), vagyis, mondhatnám, Keresztury a „kismesterrel” elvileg igen elismerő, költőnket egyáltalán nem a másodvonalba utaló vagy, ne adj’ isten, harmadrangúnak ítélő jelzővel illette (lehet, szándéka ellenére?). Mi több, ha követem (követném) Keresztury célzatos logikáját, Görömbei-nekrológja pár sorából is kitapintható irányzatosságát, azt kell mondjam, hogy a könyveiben, tanulmányaiban magasan értékelt költők közt is – a magam ízlése, nézőpontja, értékmércéje felől nézve – meglehetősen sok a „kismester”, mi több, másodvonalbeliek és harmad­rangúak is szép számmal. Ezért vehemens és önös, egy-szempontú, személyes ízlésemet kizáró­lagosnak vevő ítélet helyett sokkal inkább hajlok a Kormos István-i türelmes bölcsesség mintául vételére, aki valahol arról beszélt, hogy „…nemcsak a csúcsok fontosak, mert a csúcsok alatt is vannak még csúcsok”. Akik között – olvasatom és nézőpontom, valamint ízlésem szerint – Nagy Gáspár költészetének is feltétlenül ott a helye. Persze, sokakat megtéveszthet, alkalmasint – világnézeti befolyásoltságból, más nézeteik és értékelveik miatt – irritálhat is, hogy életművében viszonylag nagy helyet kap a politikai, illetve az ún. képviseleti költészet, a verspublicisztika, a verses glossza és vitairat is. (Csodálkoztam viszont, hogy a rendszerváltás utáni közéleti versekből Bárány Tibor összeállította nem régi, Édes hazám című 2012-es antológiában Nagy Gáspár mindössze egy – és nem is a legjellegzetesebb – versével, A vak látnok monológjával szerepel, s bár a szerkesztő arra biztatja az olvasót, hogy bátran egészítse ki saját ízlése és kedve szerint a gyűjteményét, mert ő csak a „versek párbeszédére” törekedett, noha pontosan ebből a szempontból tartom aggályosnak költőnk mértéken aluli szerepeltetését a könyvben, hiszen éppen hogy az ő közéleti, képviseleti opusainak is kiemelt szerepük lehetett volna e versek párbeszédében. Gondolok például akár Nagy Symphonia Ungarorumára is – Szokolay Sándor írt hozzá zenét –, de Ezredváltó sorok Illyés Gyula epitáfiumához című versére mindenképp; mint a gyűjteményről írt kritikájában Elek Tibor is.) Nagy Gáspár tehát vitathatatlanul politikus alkat volt, közéleti hevületű ember, de ahhoz sem férhet kétség, hogy verseit ihletett költő írta, még a kevésbé sikerülteket is (versgyöngítő alkalomszerűségüket, „kevéssé hatásos szójátékait”, „rövid életű nyelvi ötleteit” természetesen még a híveivé szegődött kritikusok is felrótták neki – az idézeteket Csűrös Miklóstól másoltam ide), s tagadhatatlanul költő írta politikától, közélettől, közös gondoktól terhes opusait is. S bár élet- és költői útja végig egyenes, vagy legalábbis – távolnézetben – annak látszik, a közelkép merőben mást mutat, s – nem is tudom hirtelen, kinek szavait idézem – „többszörösen leváltott, be- és kitiltott, visszavont és bezúzott” költőként láttatja őt. Folyóiratokat tiltottak be, főszerkesztőket váltottak le, legendássá vált verses demonstrációi, verssorokká formálódott kategorikus imperatívuszai, a kanti „cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen” líráját is átitató tétele miatt (ilyen volt többek között a kivégzett s eltemetetlenül maradt 1956-os miniszterelnök, Nagy Imre gyilkosainak megnevezését követelő Öröknyár: elmúltam 9 éves; az indításával a júdási harminc ezüstpénzre hajazó A fiú naplójából – egyik vallomása szerint már az 1970-es keltezésű Aki állítólag című verse is Nagy Imre „alakját idézi meg”, áttételesen, „aki állítólag másképp akarta építeni a várost / illetőleg az addigi gyakorlattal / […] nem tudott mit kezdeni”, ám akit megkövezése után ítélethozói nem engednek a „katakombába” eltemetni, hogy ezzel is „megkíméljék” az utókort „egy »vértanú-históriától«”). Különösen hányatott volt Nagy Gáspár sokáig parkoltatott, végül csupán 1987-ben, ám akkor is csak némi cenzori „átalakításokkal” megjelenhetett Kibiztosított beszédének sorsa. Nagygazsi tudvalevően sokhangú, sokszólamú, a líraién-váltásokat és költői szerepjátékokat, a mímesi alakváltásokat is kedvelő, de a műnem-szintetizáló, műfajvegyítő kísérletektől, az idézetek, ajánlások, mottók, nem egy esetben a saját versei alapköveivé tett idegen textusok – posztmodern – versképző, szövegformáló helyzetbe hozásától sem idegenkedő széles látókörű, nagy műveltségű költő volt, amit e nevezetes kötetkaleidoszkópja is meggyőzően bizonyít. S ezt a sokságát, a „modern költészet egyes eredményeit integráló szándékát”, költői eszköztárának ezt a „teljességre törését” a Kibiztosított beszéd idején még az általam mindig is kiemelt érdeklődéssel és figyelemmel, s a legtöbb esetben helyeslően, esetenként pedig – mondjuk, ahogy annak idején Gyurkovics Tibor Ballada a rendszerváltásról című, szinte önmaga paródiájává vált, 2000-es kiadású, tagadhatatlanul félresiklott verseskötetét utánozhatatlan eleganciával és páratlan malíciával parádésan helybenhagyta – fokozhatatlan élvezettel olvasott és szinte kivétel nélkül egyetértőleg hivatkozott Keresztury is messzemenően méltányolta (egyébként, nem számítva debütáns interjúkötetét, az 1991-es Félterpeszben-t, az első – pontosabban Mészáros Sándorral közös, Szövegkijáratok címmel a rákövetkező esztendőben ikerkönyvként megjelentetett első fél – kritikakötetének kiadásában a Széphalom Könyvműhelynél már magam is közreműködhettem): „A távirati stílusban írott versközleménytől a kristályos tömörségű rímes struktúrákon, az ismétlődő verstechnikát alkalmazó darabokon, az erőteljes ritmushatású kötött formákon, a tükrözéses vagy kihagyásos szerkezetű, kettős jelentéssíkú költeményeken, a szójátékos építkezésen, az elégiákon át a szabadvers különféle variánsáig, az episztoláig s a terjedelmes versprózáig húzódó széles skála jelölheti ki a leleményes eredetiséggel birtokba vett alakzatok széles körét. A képalkotás érzékeny rátalálásait, asszociatív gazdagságát köznyelvi elemekkel ötvöző, a hangnem-keveredés feszültségképző, jelentéstágító stíluslehetőségét biztos arányérzékkel kiaknázó versbeszéd láttató-kifejező ereje is a teljes költői eszköztár mozgósítására vall” – írta anno, a kötet megjelenését követően, még 1988-ban, már az akkoriban is a legkényesebb ízlésű, legszigorúbb kritikai mércét alkalmazó irodalmi folyóiratok közé tartozó pécsi Jelenkorban, elismerve, hogy költőnk az „átörökített lírai modell megújításának, felfrissítésének” minden korábbinál „letisztultabb megvalósulását” érte el. Hogy is van hát? „Teljességre törés”, „kristályos tömörségű rímes struktúrák”, „erőteljes ritmushatású kötött formák”, „széles skála”, „leleményes eredetiség”, „érzékeny” képalkotás, „asszociatív gazdagság”, „biztos arányérzék”, a „versbeszéd láttató-kifejező ereje”, az addigiaknál „letisztultabb megvalósulás”? Hol itt nagygazsin a „több számmal nagyobb kabát”? Vagy ha most Keresztury valóban elszabottnak látja ezt a költőnkre nagyjából negyedszázada ráhajított kabátot, annak elszabásában nem vett-e részt ő maga is? Vagy élete még hátralevő részében költőnk ment volna össze, s régi-új kritikusa úgy látja, jelenlegi méreteihez kell igazítani a kabátját? Kétséges azonban, hogy a valaha nagynak látott hegy negyedszázad múltán összement volna. Esetleg a perspektíva, a látószögünk másult azóta, esetleg a poétikai környezet alakult át az eltelt idő alatt, s amiatt látunk valamit kisebbnek, mint korábban? Természetesen van ilyen, de attól egykori kabátja továbbra is illeszkedhet rá. Netán Kereszturyt ízlése, szigora, műveltsége csalta volna meg negyedszázada, amikor a Kibiztosított beszéddel kapcsolatban még annyi elmarasztalandót sem talált, mint Csűrös? Nem hinném, hisz annál módszeresebb és következetesebb építkező, annál kezdettől fogva otthonosabban és felkészültebben mozog a költészet, ezen belül pedig a kortárs magyar költészet terében, szövegvilágában, ezért valószínűbbnek vélem, hogy az 1990–2010 között a kortárs magyar költészetben valóban végbement nyelv-, szemlélet-, illetve paradigmaváltás optikája módosítja most korábbi látását, és ez készteti – visszamenőleg – egykori észleletei felülvizsgálatára, felülírására is.

Utoljára Görömbei András Nagy Gáspár-monográfiájának készültekor voltam – a pozsonyi Kalligram budapesti képviseletének vezetőjeként – szorosabb kapcsolatban kettőjükkel, lévén az én feladatom volt a köztük és a kiadó közti kapcsolat, illetve közvetítés megszervezése, biztosítása. S meg kell mondjam, Görömbei András értékkövető és mértéktartó bölcsességét, halk szavú meglátásait és javaslatait, s nagygazsi fényképválogatás közbeni, lelkesen emlékező magyarázatait, meg ezek szüneteiben a Katolikus Rádió és irodalmi műsorai – ekkor már itt dolgozott – küldetéséről élőbeszédben rögtönzött kisesszéit máig szívesen idézem fel magamban. Azután, a következő évben én visszakerültem Pozsonyba, s ezzel életemnek is egy új szakasza kezdődött, majd újabb esztendő elteltével Nagy Gáspáréban is: a földi szenvedésektől, lázaktól, hívságoktól és gáncsoktól – mindenektől – megszabadultan, az odafönti, a mennyei betűkön tűnődő: „Szabad vagyok már / m i n d e n e k t ő l / barátaimtól / ellenségeimtől / akik ha vesztem / is akarják / a beborult égre / nevem írják / s eljövök onnan / esőnek hónak / vígasztalanokat / vígasztalónak / az ég szürke lapján / ott fönn – tűnődöm / mennyei betűkön”.

De gyakran látom őt ma is, fenn, a magasban, amint ott ministrál Isten előtt.

(2014)

Fejezet az Önarckép – másokban sorozatból.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben