×

Lélektörténet és „testiismeret”

Cseke Ákos: Mennyi boldogságot bír el az ember?

Soltész Márton

2015 // 06
Felekezeti gimnáziumba jártam; s ha nem is ez volt az egyedüli szempont a felsőoktatási intézmény kiválasztásában, a Református Egyetem felvételi papírjának kézhezvétele után mégis azzal a jóleső érzéssel gondoltam a campusra, hogy ott lelkileg-szellemileg bizonyára ugyanúgy otthon leszek majd, mint eladdig a Szent Gellértben. És bár nem kellett nagyot csalódnom, hiszen – néhány apróságtól eltekintve – öt csodálatos esztendőt tölthettem a pesti „Refin”, mégis tévedtem, amennyiben nyomát sem leltem a bölcsészkaron bármifajta egyházi hangoltságnak. Egyetlen tanárom, aki mind a mai napig a keresztényi jóság, a humanitárius türelem és az Istenre néző tudós alázat példája maradt a számomra, Bertha Zoltán volt. S ami még ennél is fontosabb: ő volt az egyetlen, akinek ez az attitűd, ez az elkötelezettség előadásaiban és könyveiben is tükröződött. A Katolikus Egyetemre 2011 őszén már mint doktorandusz kerültem; ekkor lettem hallgatója többek között Cseke Ákosnak is, akiben (Tóta Péter Bencéhez, Armando Nuzzóhoz és Szelestei Laci bácsihoz hasonlóan) immár habozás nélkül fölismertem ugyanezt az istenes elhivatottságot. Képzelhető hát, milyen megelégedéssel vegyes örömmel vettem hírül, hogy 2015. március 15-én Bertha is, Cseke is magas állami kitüntetésben részesült.

Ám hogy ez utóbbi – a maga 39 évével – már most sem pusztán „oktató”, de egyfajta lelki és szellemi tanítómester, azt személyes tapasztalataimon s a jól megérdemelt kitüntetésen túl az ő esetében is elsősorban előadásai és publikációi példázzák: szép magyar nyelve, gondosan válogatott, nemegyszer saját fordítású idézetei, a megértetés elemi szándékát tükröző világos argumentációi. Itt van máris legújabb, Mennyi boldogságot bír el az ember? című esszékötetének első írása, a Krúdytól tanulok, amely szépírói igényesség, értelmezői alázat és klasszikus önértésvágy kivételesen gazdag megnyilvánulása. Nem győzöm hangsúlyozni: esszét olvasunk; minden műfajok legszemélyesebbikét, amelynek közismert differentia specificája, hogy ama bizonyos narratív alanyiságot, amelyet újabban „odaértett szerzőnek” szokás nevezni, maga az író kapcsolja össze saját biográfiai-civil énjével – kiiktatva ezzel azt a távolságot, amely tárgy és ábrázolás között a művészi megjelenítésben mindig eleve adott.

Csakhogy e nagyfokú közvetlenségre, e felelősségteljes írói szerepre nem mindenki alkalmas; így nézve az esszéírás nem egyszerűen műfaji, mint inkább alkati kérdés. És ha valaki, hát Cseke az a típus, aki tudni kívánja, „hol áll” (Krúdytól tanulok), aki – Vasadi Péterhez hasonlóan – bátran kimondja: korántsem biztos abban, hogy a szenvedés ab ovo jó és üdvös dolog (Mennyi boldogságot bír el az ember?), s aki oly mérhetetlenül kíváncsi a szerelem mibenlétére, hogy nem röstell akár saját tapasztalatai között kutakodni (Mit tud a test?). Hogy miért? Talán mert úgy látja: érdemi válaszokhoz csakis így, mások lélektörténetein, valamint saját „testi­ismeretén” keresztül juthat a res cogitans. Ne feledjük – emlékeztet –: Krúdy a románcos-ódorfeminás kalandok üvegcserepei által tükrözte vissza mindazt, amit el akart lesni, meg akart tanulni, el tudott mondani az életről; miként Van Gogh is egyedül „a valóság felé történő zuhanás” erkölcsi cselekedete révén adhatta érvényes látleletét legbensőbb tapasztalatainak.

Fölróhatnánk persze, hogy a Krúdy-esszéből, amely kifogyhatatlan hévvel értekezik a Nőkről, szinte teljességgel hiányzik a férfi genus; hogy a fin de siècle szülöttének „alig leplezett kiábrándultsága”, „okos letargiája” egyetlen elemző (masz­kulin) szempontrendszerének eredménye, hogy az írás hasábjain vörös fonálként végighúzódó férfi–nő oppozíció túlságosan fekete-fehérré egyszerűsíti a nemek közti kapcsolat természetrajzát – de mégsem tesszük. Hiszen ha körültekintően olvasunk, nem kerülheti el figyelmünket, hogy a szerző, cikkének végéhez közeledvén, az azonosulásnak immár olyan fokára jut, amely lehetővé teszi, hogy úgy szóljon olvasóihoz, akár egy Krúdy-hős, hogy egy-egy óvatlan sorban-bekezdésben egyenest Szind­bád szerepébe bújjék.

Ez az ártatlan játék azonban mindössze egyszeri tünemény, s egyetlen pillanatra sem homályosíthatja el a szöveg hátterében álló, az abban kifejtett gondolatokért mindenkor személyében szavatoló embert: Cseke Ákost. Író és szövegalany e szimultaneitásának ékes példája a Sorrow című írás, amely ismeretterjesztő cikként, értekező prózaként és szépirodalomként egyaránt megállja a helyét. Tény ugyanis, hogy Van Gogh élettörténetének itt föltáruló mélységei szinte teljességgel ismeretlenek a nagyközönség előtt. Van Goghot általában úgy ismerik, mint a zseniális festőt, aki azonban nyilvánvalóan félbolond volt, hiszen levágta saját fülét. A művész Szent Ferenc-i szociális missziója – függetlenül levelezésének gyűjteményes kiadásától s néhány sorának szállóigévé válásától – mindeddig homályban maradt, holott e kötegnyi zaklatott Theo-­levél (René Berger szavait kölcsönvéve) „meg­annyi értékes adalék a művészetéért folytatott harcról”. „Mintha a nővéreim volnának” – írja például öccsének az utcalányokról, s e kijelentés tüstént Jézus és Mária Magdolna kapcsolatát juttatja eszünkbe. Nem is beszélve arról – amelyre szintén e páratlan forrásanyag derít fényt –, hogy miként „tanult” az alázatos Van Gogh Sientől, az utcalánytól, Sorrow című portréjának modelljétől. Valóban, amint arra Cseke rámutat: e mély értelmű kapcsolat Dante és Beatrice, Szókratész és Diotima lelki-szellemi viszonyával tart rokonságot; a magam részéről csupán Dosztojevszkij két világhírű hősével, Szonyával és Raszkolnyikovval egészíteném ki a sort.

És ha már kiegészítésekre vetemedtem, hadd szentelek egy bekezdést a kötet legizgalmasabb írásának, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy Cseke ugyan kétségkívül tanár, esszéista, sőt egy kicsit még szépíró is, de azért elsősorban mégiscsak értekező, esztéta, humántudós. Amikor ugyanis fölveti a kérdést: vajon létezik-e eredendő tisztaság, Derrida méltán világhírű, Ki az anya? című esszéjéből indul ki, majd irodalomtudományunk megközelítésmódjainak két legszélsőbbikét, az életrajziságot preferáló Tverdota- és a műelemzés immanenciaelvét valló Kulcsár Szabó-iskola differenciáját szemlélteti. S hogy mindaz, amit fölvet, fontos és aktuális, ékesen példázza Nyilasy Balázs József Attila „kései verseivel” kapcsolatos eszmefuttatása a 2015. februári Kortárs hasábjain. Amint leemelem most a polcról az ominózus számot, s végigfutom lapszéli jegyzeteimet, látom: bizony súlyos vitatkoznivalóim voltak-vannak Nyilasyval – úgy József Attila „vélt” és „valódi” bűneiről, mint Tverdota megközelítésének „korrekt alaposságáról”, „körültekintés-igényéről”. De Cseke, aki Tverdotával együtt jegyzi a 2009-es Tisztaság könyvét, s aki most mégis Derrida teóriájához kínál példákat, türelemre inti az olvasót, és – keresztény értelmiségihez méltón – mindkét gondolkodásmód létjogosultságát fenntartja, megengedi.

Egyedül azon csodálkozom, hogy a „Ki az anya?” kérdés kapcsán éppen a fordítás intézménye jut a szerző eszébe. Hogyhogy nem a szövegköziség: ötlet, gondolat, téma, forma, nyelv fogantatásának és megtestesülésének, nemzésének és kihordásának örökzöld kérdése? Ám e furcsálkodás inkább a csodálat, mint az értetlenkedés jele, lévén nem problémaérzékelésünk zavarait, csupán a Derrida-szöveg erejét, kimeríthetetlen gazdagságát demonstrálja. A jelenség ráadásul teljesen érthető: míg a Tiszta kosz szerzője filozófus és műfordító, addig én a magam irodalmár-eszével minden teória mögött ösztönösen szerzőség és hagyománytörténés vonatkozásait keresem. Így lehet, hogy a dekonstrukció atyjának esszékötetét újraolvasva is olyasmire gondolok inkább, hogy ha egy gondolat csírája ott van, teszem azt, Bahtyinnál, s az megtermékenyítőleg hat Kovács Árpád diszkurzív poétikájára, de már az elemző tanulmányt – amely a gyakorlatba ülteti át a bahtyini–kovácsi gondolatot – én írom meg, akkor vajon „ki az anya?” Persze, nem szükséges ilyen messzire mennünk; elegendő arra utalnunk, hogy ezúttal, történetesen, Cseke Ákos esszéje késztetett olvasásra, írásra, töprenkedésre.

Mit egyebet mondhatnék? Kedves Tanár Úr! Isten fizesse meg! (Kortárs, 2014)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben