×

Kizökkent idő

Fekete Vince

2015 // 06

Philémon és Baucis


(1)
Nem volt elég a zavart esti séta a gyöngén
kivilágított, sárgán derengő félhomályban,
az üldögélés az esti misén, alig tizenöt-húsz
ember társaságában, a közös ima a szinte
teljesen kiürült templomban, a kegyszobornál,
majd a ködös, sötét estében, magas sarkú cipőben
kimászni a hegyre azon a fagyos-sáros
dűlőúton, s hogy ráül a hóharmatos színpad
deszkáira, szemben a hegyoldallal, a tejszerű
háttér előtt, egy spirituális hely küszöbén…

(2)
Mint a kerengő dervisekkel, szédítően forgott
velük körbe-körbe a világ, pörgette valami őket,
megszűnt minden, s lebegés, suhanás, ereszkedés
és emelkedés, közeledés és távolodás, finoman
összehangolt mozgás és valami elképesztően
kellemes súlytalansági állapot volt.

(3)
A másnap aztán, a fürdőhely, az összefonódott
fa párosával, a séta le az erdő között, a rövidítésen,
s ahogy állnak a lúdbőrző víz szélén, a köveken,
majd a kápolna mellett, hátratett kézzel a távolba,
táguló – és egyre képtelenebb – jövőjükbe kémlelőn.

(4)
A hideg, harmatos deszkába, amikor felállt,
(milyen giccsesen) két összeillesztett szívforma
olvadt össze akkor a zúzmarás padlatba.


Tó. Cipők
Mint amikor a nagy semmi fölött lebegnek…
Ott vannak a sötétlő tó közepén, és
Ha behunyják a szemüket, világvégi
Csend veszi körül őket, ha nem tudnák, hogy

Hét méternyi víz tátong alattuk az egykori
Kráter közepén, körben a fenyőkkel
Gazdagon telenőtt kráterperem, és
Alattuk a tó beszippantó tölcsére, mint a

Pokol szája, ami most hirtelen, így eső után,
Megszelídült. Senki sehol, csak ketten,
Na meg egy olvasgató felügyelő távol,
A tó szélén, a mólón. Az evezők csobbanása,

És a tó vize, amint meglebbenti a délutáni
Szél, s a sűrű fenyők közül felfelé
Kapaszkodó ködpamacsok: „Pipál
A hegy!” mutat a fenyők felé, a gomolygó

Ködfelhőkre a tóközépről, ahol jó ideje már
Maguk vannak csak, a tavon, amelynek
Befagyott vizén már a télen is jártak
Valamikor, világvége hangulatban fotózkodnak,

Kattintgatják egymást szemből, oldalról,
Lehajtott fejjel, előreomló hajjal,
Felismerhetetlenül, mögöttük az
Ismerős tájjal, vidékkel, felszálló köddel, aztán

A cipőik kerülnek sorra, fentről, a csónak alján
Egymással szemben álló cipőik, mint
Két egymást gusztáló cipőlány és cipőfiú
A várakozó, rájuk váró élmények örömében.

Alkonyat. Ragyogás


Szemben áll a nappal, meztelen felsőtesttel, a tó
partján, szemét behunyja, de jól tudja közben,
hogy ott lebeg előtte, a tóban, ott lubickol, úszkál
a krátertó, a tengerszem változó áramlataiban, és
senki nincs már a vízben, csak egyedül ő, a
parton csak néhány lézengő turista, három férfi
egy utánfutó körül egy gumicsónakot próbál (itt!)
valamiképpen beüzemelni, hogy kerülnek ide,
ki engedi be ide ezeket, csak tusakodik magában,
míg azok fújják, pofozzák, majd vonszolják, aztán
mind  a hárman beleülnek, rángatják a behúzót,
aztán valahol a tó közepén sikerül is berobbantani
(itt!) azt az istentelen  motort, ami felveri az egész
tengerszem csendjét, miközben ő ott úszkál a
váltakozó áramlatok között, aztán egyszer csak,
amint kinyitja a szemét, nem látja sehol, csendes
a tótükör előtte, keresi a fejét a vízben, szemben,
néz jobbra, majd balra, és aztán, sóhaj, feltűnik
jobbról, majdnem egészen a stégig úszott, és látja,
hogy elindul kifelé, a tószéli köveket kerülgetve,
a partra, és már ott didereg, ott lúdbőrözik mellette,
a visszasütő nap fényében, arccal a napnak, és ülnek
szemben a ragyogással, nézik, hogy a kráterperem
szélén, ott túl, a hegy fölött nagy nyári nap süt, igazi
nagy nyári nap, s mintha csak játszana előttük
a tóval, mint egy nagy festőpalettán, fényesre
keni a színeket, ott villog előttük a sok kék,
arany meg fekete meg sötétzöld, narancssárga,
sosem látott kavalkád, és egy utolsó, hirtelen
búcsúzó mozdulattal összevissza kaszabolja
a remegő tótükör palettáján mind a színeket
a napkorong, és lángcsóvát hagyva maga után,
mint egy hatalmas aranylabda, mielőtt maga
mögé engedné röpke ideig izzó aranypalástját,
eltűnik a fenyők csúcsainál.

Idegen város


(1)
A vár faláról még benéztek az éjszakai
város nyüzsgésébe, a központi fülledt
körforgalomba, egy jó hangulatú estebéd
után a város száz évvel korábbi arcát
idéző étteremben, hogy majd hirtelen
– játékos méltatlankodások közepette –
sétálni induljanak, és visszafojtott
szuszogással kigyalogoljanak együtt
a települést egykor védő vár falai közé,
majd helyet foglaljanak az egyik bástyában
kialakított kávézóban, szemben a lenyugvó
nap hol vörös felhőkkel csipkézett, hol
visszaverődő, aranysugaras fényeivel,
mögöttük az észrevétlen már jó ideje
zavartan toporgó pincérnővel, aki
harmadjára már szinte teljesen
megsemmisülten érkezik egy újabb
rettenetes borral a kezében, hogy akkor
megsajnálják, és intsenek neki, hogy
rendben, ez jó lesz, majd a hősiesen
elfogyasztott italtól felszabadulva,
szinte viháncolva lépegessenek le a
várból, hogy jócskán éjfél után
megkeressék majd azt a szállást, ami
úgy hirdette magát, hogy pontosan,
eltéveszthetetlenül a város szívében
van, hogy aztán mégis sokáig
keringjenek, amíg megtalálják,
és elfoglalják a helyüket egy nagy
franciaággyal terpeszkedő, a falon
pedig, a háttérben hatalmas
falfestménnyel telepingált,
ízléstelen szobában.

(2)
De estefelé még ráérősen körbejárjanak,
nevük kezdőbetűit az egyik bástyatorony
fehér belső falára, mint másnap reggel
a párás tusolófülke plexijére írják, a
lenyugvó nap fényeit nézzék sokáig, a
vörösen csipkézett felhőket figyeljék,
és beszélgessenek, csevegjenek hosszú
órákon keresztül.

Ellenkező irány


1.
Amikor már végre beteltek egymás
örömével, s bejárták az óváros utcáit,
tereit, utoljára beültek egy vendéglő
teraszára még beszélgetni, és az előző
este emlékeit morzsolgatva előkészíteni
némán a megint-elválás zavart rituáléját,
s már jó előre sírt a lelkük a megint-
hiánytól, a minden porcikájukat újra
meg újra átitató, várhatóan hosszú időre
szóló újabb nélkülözéstől, azt hitték,
hogy most már jó ideig nem érheti
őket semmilyen újabb meglepetés,
semmilyen viharos, váratlan fordulat…

2.
Nyár közepe volt, harminchat fok,
délidő. Sört meg limonádét kortyolgattak.
Mellettük, az utcában egy teljesen
idegen város idegen nyelvű népe
nyüzsgött, rezgett, remegett a lebegő
melegben, mint óriási tepsiben
reszkető tükörtojások fehérje,
sárgája a felforrósodott levegőben.

3.
Hogy aztán a már indulásra
kész autó lehúzott ablakán előbb
a fejét, majd egész felsőtestét is
betuszkolja ott a forgalmas téren,
a zsúfolt állomásépület előtt – ahol
jöttek-mentek az emberek, taxik
dudáltak, buszok, trolik ontották
a pihegő, tikkadó utasokat a
belsejükből –, hogy búcsúzásként
majdnem derékszögben becsusszanjon,
egészen a sofőrülésen ülőig, majd kissé
bódultan, bizsergő, remegő érzéssel
a testében a hatalmas csarnokban
észbe kapjon, hogy mindjárt indul
a vonata hazafelé, pillanatok alatt
jegyet váltson, és néhány perc múlva
már a vagonban üljön kipirult arccal
és pihegő testtel, elégedetten.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben