×

Ítélet nincs

Illyés Gyula: Ítélet előtt

Vasy Géza

2015 // 06
Illyés Gyula hagyatéka kimeríthetetlennek mutatkozik. A József-hegyen lévő villa helyiségeiben mindmáig újabb és újabb kéziratok kerültek elő, s váltak olvashatóvá folyóiratokban, könyvekben Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra, majd mindinkább Illyés Mária munkájának köszönhetően. Nyolc nagyalakú kötetben, mintegy 3400 oldalon jelentek meg a Naplójegyzetek (1986–1995). A halál akadályozta meg A Szentlélek karavánja című regény befejezését, ám az töredékes voltában is fontos mű (1987). A két hatalmas kötetben kiadott Regények újdonságként két terjedelmes elbeszéléssel, az önéletrajz két korábban nem ismert szakaszának önmagában is kerek egészet adó történetével gazdagodott (2003). Számos kiadványban váltak az Illyés-levelezés fontos dokumentumai hozzáférhetővé (Babits Mihály, Déry Tibor, Fülep Lajos, Gara László, Gál István, Sinkó Ervin stb). A vershagyatékból is sokfelé láttak napvilágot az életművet tovább gazdagító alkotások. 2013 óta tanulmányozható az Ostromnapló. S most itt a legújabb – a Holmiban már két éve folytatásokban megjelent – regény: az Ítélet előtt, amelyet az író lánya, Illyés Mária rendezett sajtó alá.

A füzetekbe, kézzel írt szöveg első fejezeteinek van gépírásos változata, s fennmaradtak vázlatok, a folytatáshoz kapcsolhatóak is. A sajtó alá rendezés tehát alkotó szerkesztői munkát is igényelt. Az Ítélet előtt két része 26+16 fejezetre tagolódik. Okkal nevezhető regénynek, s nem regénytöredéknek, a mű ugyanis, bár a mai olvasó elképzelheti, sőt meg is kívánhatja a folytatást, tehát többféle értelemben is „nyitott mű” ez, mégis kerek egész.

A kézirat megjelenése előtt egyetlen hiteles információnk lehetett a munkáról: 1951 tavaszán, az Írószövetség első kongresszusának második napján jelent meg a Kis Újságban egy beszélgetés Illyés Gyulával (1951. április 28.). Itt mondta el a következőket: „Voltaképpen egy nagy regényen dolgozom – mondja –, illetve dolgoznék, ha másik, sürgősebb munkám miatt félbe nem szakítottam volna. A regény címe ez lesz: Ítélet előtt. Kezdődik 1935-ben egy magyar faluban, és folytatódik napjainkig, a földosztáson és a falu, a falusi emberek átalakulásán keresztül a legfrissebb máig. A könyvből eddig százötven oldal van készen, egyelőre abbahagyom, mert sürgősebb munkám akadt.”

A névtelen riporter ehhez a következőt tette hozzá: „Ennyit mond, majdnem szűkszavúan, nagy prózai munkájáról, amely nyilván Ozora ismerős táját éleszti fel, a harmincas évek nagy paraszti elesettségében, majd a háborúban s a felszabadulásban, amikor erre a kemény, barna és büszke dunántúli magyarságra rásütött a nap. Talán a Kora tavasz nyers indulatai, vad fiatalos forrongása torkollik bele az érlelő nyárba, s erős napfényével megmutatja a falusi társadalmat ítélet előtti állapotában, majd akkor, amikor már elhangzott az ítélet” (A költő felel. Beszélgetések Illyés Gyulával, 1986, 140–141.).

A névtelen riporter számára láthatóan ismerős volt az író munkássága, magától értetődőnek vélte a harmincas évek kritikus ábrázolását, ugyanakkor fel sem tételezhette, hogy a regény ugyancsak kritikusan mutathatta volna be az 1945 utáni esztendőket is. Ami végül elkészült a regényből, annak cselekménye szeptembertől júliusig terjed, az időpont a harmincas évek közepe, az interjú alapján 1935/36. Illyés Mária egyetlen kéziratlapot talált a hagyatékban, a „III.” részre utaló jelzéssel. Ebben a regény faluja hadszíntérré válik, s egy tank, hogy útakadályt létesítsen, szétlövi a templom tornyát, majd a fűszerkereskedést. Egyértelmű, hogy 1944/45 telén történik ez, amikor a Dunántúl hadszíntérré vált.

A „sürgősebb munka”, amely megakasztotta a regényírást, a Fáklyaláng című dráma volt, s mivel a mű leadására és bemutatására csak 1952 végén került sor, feltételezhető, hogy ugyanebben az időben folytatódott a regény írása is. Az viszont pontosan meg nem válaszolható kérdés, hogy miért nem próbálta Illyés Gyula megjelentetni azt, ami elkészült. Abban a fordulat éve utáni néhány esztendőben több jeles alkotó kezdett el olyan regénysorozatot írni, amelynek cselekménye a két világháború közötti időszakban kezdődik, s eljut, legalábbis az alkotói tervek szerint, az akkori jelenig, bemutatva a magyar társadalmat a kapitalizmustól a szocializmusig. A legfontosabb ideillő példa Déry Tibor tetralógia-terve, a Felelet, amelyből csak két rész készült el és jelent meg. Illyés Gyula a kommunista párt szemében csupán „útitársnak” számított, Déry viszont a párt írójának. Éppen ezért az ő művén mutatták meg az ideológiai vezér Révai József irányításával, hogy mi az ideológiai követelmény. 1952 őszén a híres-hírhedt Felelet-vitának becézett tanácskozás Déry írását elutasította, gyakorlatilag azt követelve az írótól, hogy a sztálinizmus szellemében írja át művét. Déry ekkor józanodott ki, s vált a Rákosi-rendszer ellenzékévé. Illyés mindvégig hol útitársnak, hol ellenzékinek számított. A Felelet-vita az ő számára még egyértelműbbé tehette azt, hogy mind az 1945 előtti évekről, mind az utánuk következőkről csupán az íróasztalfiók számára lehet igazat írni. Viszont úgy gondolta, s ezt helyesen tette, hogy szólnia kell a nyilvánossághoz, érzékeltetnie kell a magyarság tragikus helyzetét, s azt is, hogy mégis van remény. Ezt a feladatot teljesítették történelmi drámái (Fáklyaláng, Dózsa György), valamint fontos költeményei (Árpád, Zrínyi, Bartók, Hunyadi keze és mások), amelyeknek lényeges szerepe volt 1956 forradalmának szellemi előkészítésében.

Mégis fölmerülhet a kérdés: 1956 után valamikor miért maradt el a kész regény kiadása, majd a folytatás? Egyrészt nyilván azért, mert – elsősorban az Egy mondat a zsarnokságról miatt – Illyés Gyula évekig még útitársnak se nagyon számított. Új verseskönyvét nem adták ki, drámáját nem mutatták be. Az Írószövetség 1959. őszi újjáalakulásakor a párt nevében szereplő Kállai Gyula miniszter alpári hangon szidalmazta őt. A megélt történelmi tapasztalatok alapján érthető az is, hogy ennek a regénynek a távlatossága lényegében megsemmisült, akárcsak a Déry-regény esetében. Másrészt az ötvenes éveknek ebben az utolsó szakaszában, amelyben a második nagy téesz-szervezési hullám is zajlott, a hivatalos irodalompolitika próbálta rávenni Illyést arra, hogy írja meg a Puszták népe folytatását, a földműves lakosság jelenbeli életét. Elvileg nem határolódott el ettől az író. Amikor több év után az újra megszólalást előkészítő, kínosan-keservesen készült rövid interjú megjelent, abban ezt mondta: „Meg akarom írni a Puszták népe második kötetét. Már az útiterv is kész, hogy bejárjam a régi pusztákat, melyek közül nem egy – így szülőpusztám is – egyszerűen eltűnt a föld színéről, helyén újonnan épült falu áll. Egy elismerést aratott mű folytatását mindig kockázatos megírni. Szeretném és rajta leszek, hogy sikerüljön” (1960. március 9., A költő felel, 175.).

Mindez inkább csak terv maradt, a folytatás morzsányi: két részlet Mozgó világ címmel (Élet és Irodalom, 1960), majd egy híressé vált, riportszerű versfüzér ugyanezzel a címmel. Ebbe a ciklusba Illyés Gyula mindazt beépítette, ami jót elmondhatott a dolgozó falusi nép életének változásairól, s amivel egyet is érthetett. Hasonló élményt örökít meg a Rácegresi füzet is (1961). Egy rádióinterjúban arról beszélt az író, hogy háromrészes epikus alkotást kezdett el írni. Az első rész a régi nagybirtokosokról, a grófok 1945 utáni életéről szól, „a második rész pedig arról, amikor a pusztaiak kisgazda-élet felé tendáltak, a harmadik rész meg a közösségi életforma felé haladás” (1961, A költő felel, 183.). Az első rész készült csak el, az Ebéd a kastélyban (1962).

A nép szociális helyzete a hatvanas évekre ugyan sokat javult, de nem volt demokrácia. A párt­elit diktatúrája a proletárságot, a parasztságot is elnyomta. Az 1956 utáni, bő negyed százados életmű azt tanúsítja, azt fejezi ki, hogy Illyés a magyarság legfőbb gondjának már nem a társadalom feudális jellegű tagoltságát, nem a nyomort tartja, hanem a demokrácia hiányát, a diktatúrát, a nemzetiségek elnyomottságát, a társadalom erkölcsi romlását. Adyt idézve azt, hogy „még a Templomot se építettük föl”.

Illyés Mária az utószóban beszámolt a következőkről: A regény 29, részben számozott iskolai füzetben maradt fenn kézírással. Az első tíz füzetnek van javított gépírásos és ott tovább javított változata. Azokat a könyv ebben a formában közli. A gépirat másodpéldány, elképzelhető, hogy az első valahol lappang. Az író csak az első tíz fejezetet különítette el, számozta meg, a további tagolás az ő fela­data lett. A hagyatékban jegyzetek, följegyzések, a regény helyszíneinek térképei is megmaradtak. S okkal feltételezhető, hogy az író még tovább javított volna a kéziraton.

Szerintem ez bizonyos, mégis nagy kár lenne, ha ez az életműnek most már szerves részét képező alkotás megsemmisült volna. A sajtó alá rendezés kapcsán egyetlen észrevételem van, s ez a legutolsó fejezetre vonatkozik. Itt a faluban sétálgatva két fontos szereplő, az orvos és a pap beszélget. Ebbe épül be egy másik szál: a csókásiakról. A két cselekményelem részletei a 321–324. oldalakon nincsenek egymástól elválasztva, s még az is megtörténik, hogy a csókásiak beszélgetnek egy szőlőbeli háznál, s egyikük szavára az orvos válaszol a falubeli sétán, majd a pap szólal meg. Ez nyilván nem különleges posztmodern játék, hanem írói figyelmetlenség, amelyet valamiképpen enyhíteni kellett volna.

A keletkezéstörténet és a regény folytatásának elmaradása érdekes filológiai kérdés, ám nem nélkülözhető, hiszen ezt a művet több mint hatvan évvel a keletkezése, csaknem nyolcvan évvel cselekményének ideje után olvashatjuk. Ez két emberöltő, s az 1935 körüli időszak ma már azok számára is történelmi távlat, akik akkor voltak kisgyerekek. Gyakorlatilag tehát történelmi regényként olvashatjuk, pedig megírásának idején korántsem volt az. A társadalomrajz tizenöt év távlatából akkor szinte minden olvasónak személyes tapasztalata lehetett volna. Az Ítélet előtt azonban nem csupán társadalmi-történelmi regény, hanem lélektani is. S ha 1952 táján véletlenül átsiklott volna a kiadói cenzúrán, s megjelent volna ez a regény, akkor egyrészt azért utasította volna el a bolsevik kritika, mert nem mutatja meg a parasztság osztályharcos küzdelmeit, amelyeket a háttérből a kommunista párt irányít, másrészt pedig azért, mert a „burzsoá pszichologizálás” mocsarában tévelyeg. Ebben a regényben csak egyetlen „kommunista” van: Bartos úr munkása, aki 1919-es szereplése miatt minősül annak, s azóta olyan, „mint a csuka”.

A párt óhaján ma mosolygunk, ám évekkel később a Malom a Séden ellen az volt az egyik fő kifogás, hogy nincsen benne kommunista hős. Ennek a drámának az első változata már 1958 őszén elkészült, de a Nemzeti Színház nem mutatta be. A Kortárs 1963-ban közöl(het)te, először csak 1970-ben (!) mutatták be Veszprémben ezt a drámát, amely a szerző határozott szándéka szerint a „Hitler utolsó csatlósa” vádját cáfolta. A Rákosi-kornak ezt a gonosz axiómáját 1848 legendájával, áttételesen bár, de akkor el lehetett utasítani. A Kádár-kor első fele sokkal óvatosabbnak bizonyult, mert megtapasztalta, hogy az a legenda is előkészítette 1956-ot. A 20. század történelmének csak „marxista” értelmezése volt elfogadható az irodalmi alkotásokban is. Ezért sem volt elképzelhető az Ítélet előtt továbbírása, hiszen elkerülhetetlen lett volna a második világháború, majd a proletárdiktatúra kritikus, azaz hiteles megjelenítése. Már csupán annak is politikai jelentése lett volna, hogy a templom tornyát szétlövő tank a németeké vagy a szovjeteké, pedig bármelyikük tankja megtehette volna.

De térjünk vissza az elkészült regény világához. A történet Menyőd községben, Tolna megye simontornyai járásában játszódik, amelynek környékét nagybirtokok pusztái veszik körül. Könnyen felismerhető, hogy a modell elsősorban Ozora, amely Illyés Gyula számára apró gyermekkorától ismerős hely. Ott éltek apai nagyszülei, később korán elhunyt bátyja és nővére is, akinek férje a szomszédos pusztán volt gazdatiszt. Menyődről vasúthoz Mocsányban lehetett eljutni, Ozoráról Simontornyán.

Az Ítélet előtt társadalomrajz egy dunántúli nagyközségről, a lakosság rétegeiről, és lélektani dráma egy idősebb asszonyról és menyéről. Mindegyik cselekményszálban egyre csak nő a feszültség, tragédia érlelődik. A társadalomrajz, a szociográfiai jelleg, mint beláthattuk, folytathatatlannak bizonyult, maga a lélektani dráma azonban sokkal később mégis újra megfogalmazódott, igaz, más körülmények között, másképpen. A Homokzsák című színműről van szó (1979), amelynek bemutatója a Gyulai Várszínházban, majd Pécsett volt. Az alapötletet Illyés így adta elő 1978-ban legfontosabb dramaturgjának, Czímer Józsefnek: „Eszébe jutott sógorának, egy gazdatisztnek az anyja, aki a család vagyonát szerezte, öregkorában azonban elkezdett mindent elajándékozni, és ezzel magára zúdította az egész családot” (Czímer József: Dante apródja, 1990, 323.). A darab első munkacíme Nevetni könnyebb volt. Érdemes megjegyezni azt is, hogy Illyés a történetet eredetileg a hetvenes évek jelen idejű környezetében helyezte el, végül, mint mondta, „időtlennek, absztraktnak képzelte az egészet”, s nem tetszett neki, hogy Sík Ferenc, a rendező viszont a harmincas évekbe tette (Czímer, 323–336.). A regény ismeretében a mai olvasó leginkább azon tűnődhet, hogy ami a regényben tragikus konfliktusokhoz vezet, az miként szelídülhet a színműben végül is vígjátéki jellegűvé. Bár igaz, hogy Illyés a regényt annak idején „képtelen és nevetséges történetnek” nevezte. A vagyonról, a magántulajdonról, a gazdagságról és a szegénységről, a szerzésről, a szükséges és a felesleges javakról van szó, s az ősközösségek óta alapkérdései ezek a társadalomról való gondolkodásnak. Vallásos, filozófiai, közgazdasági, irodalmi válaszok egyaránt születtek rá. Illyés két művét elsősorban nem az ajándékozás fokozódó mértéke teszi különössé, sőt rejtélyessé, hanem az, hogy mindkét öreg – vagy nem is annyira öreg – asszony az utódait, a családot rövidíti meg azzal, hogy elajándékozza azt, ami neki ugyan jogos tulajdona, de így nem – vagy alig – marad utána örökség. A régebbi társadalmakban nagy családi konfliktus kellett ahhoz, hogy a vagyon birtokosa kitagadja az örökségből a tulajdon gyermekét vagy feleségét, testvérét. Ezekben a művekben azonban ilyenfajta konfliktusok nincsenek. A közösségek emberemlékezet óta létező szokásai és a békés rokoni viszonyok magyarázzák, hogy a családtagok, az ismerősök, a regényben Menyőd lakosai egyaránt meghökkenve, részben az aggkori szenilitás, az elmebetegség jeleként értelmezik a történéseket.

Madártávlatból s az időben visszafelé haladva 2014-ből 1979-en át eljuthatunk végre 1935 tájáig és a regényig. Illyés prózai műveinek címei mindig tömörek és a lényeget kifejezőek. Ilyen az Ítélet előtt is. Lehetne ez akár egy bűnügyi történet is, de Dosztojevszkij vagy Camus módjára, például akkor, ha Piroska megölné az Öregasszonyt. Ám itt nem egy ember vagy egy banda bűneiről van szó. A regény elsősorban azt sugallja, hogy az adott társadalmat a történelem ítélőszéke fogja elítélni, azaz felszámolni, átalakítani. Hasonló ez ahhoz, amit a Puszták népe fejezett ki. Az a könyv ezekkel a mondatokkal fejeződik be: „Látom a baj nagyságát, előre látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik a »megoldás« nélkül a könyvet csonkának érzik, és folytatását várnák – folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlom munkámat.”

Ennek az alkotásnak a fejezetei 1935–1936-ban jelentek meg a Válasz számaiban, azokban az években, amelyekben majd az Ítélet előtt játszódik. Eléggé egyértelmű, hogy a szociográfia és a regény, bár ugyanannak a társadalomnak más és más szeleteit, rétegeit mutatja fel, a lényeget, a baj nagyságát azonosnak mutatja. Hatalmas különbség azonban, hogy a regény alkotója már az ítélet utáni nézőpontból tekinthet vissza a közelmúltra, azaz az ítélet előtti helyzetre. Ekkor azonban még a regény egyetlen szereplője sem sejthette, hogy milyen lesz egyetlen évtized múlva Magyarország. Akik igazán gondolkodtak, mint Ángyán, a falu orvosa és Makkosy, a papja, azok ugyancsak látták „a baj nagyságát”, s ugyancsak keresték a „megoldást”. Ángyán „tudott már a vidéki élet legjobban titkolt, csaknem egy évszázadig csodálni való sikerrel elleplezett fekélyéről. Ifjú tudósjelöltek folyóirataiban értesült erről, a magyar földmíves szegénység sosem képzelt, mert soha adatba nem foglalt nyomoráról.” S ugyanúgy próbál lelkiismeretével viaskodva, felelősséget vállalva egyéni megoldást találni az értelmes küzdelemre. Egyértelmű az utalás a népi írók mozgalmára, az irodalmi és a tudós szociográfiákra s azok szemléletnyitogató hatására azokban, akik felelősséget éreztek a társadalmi javaktól elzárt közösségekért.

A regény cselekményének első hónapjaiban azonban korántsem a nemzeti nyomor látlelete a meghatározó. Sőt, az első oldalon Menyőd még „a csodák földje”. Ezt egyszer az igazolta, hogy kigyulladt a közvetlenül a felszín alatt tőzeges föld, s füstölögni kezdett, mintha közeledne a világ­vége, máskor meg az, hogy négy-ötezer éves kőszerszámokat lehetett a homokbuckákban találni. Talán még Ádám és Éva is itt élt, miután a paradicsomból kiűzettek, vélik az idősek. Aztán egyre inkább megismerkedhetünk a falu világának tagoltságával. A központi helyszín a nagyvendéglő. Itt találkozgatnak leggyakrabban a falu tisztségviselői és értelmisége. A pap és az orvos mellett a főjegyző, a segédjegyző, az írnok, az uradalmi könyvelő, a segédtanító s még néhányan. Ennek a vendéglőnek a tulajdonosa a nemrég megözvegyült Kériné, az Öregasszony. Eredetileg kovácsmester férjének halála után segítségre volna szüksége. Fia is kovácsmester, de nincs a vendéglősmesterséghez kedve, így az egyetlen unokára, Józsira hárul ez a feladat, bár ő is kovács, s emberi számítás szerint leendő örökös. Nagyanyja meg is nősíti, s a közeli dőltakolpusztai kovács tizenhét-tizennyolc éves lányát, Piroskát nézi ki feleségnek. Az esküvő után egyre teljesebben a fiatal pár veszi át a nagyvendéglőben a munkát. Piroska példásan helytáll, a férje inkább az árubeszerzést végzi, és a hússzékben dolgozik. Azonban nagyon hamar pénzügyi gondok támadnak, pedig az üzlet jól megy.

Piroska fokozatosan rádöbben, hogy anyósa nem is hitelbe, mint eleinte gondolta, hanem ajándékba ad élelmiszert, tüzelőt, egyebet a falu határában élő nyomortelep, Csókás löszbe vájt barlanglakásokban élő szegényeinek. Idővel a család bevásárlókönyvét is oda-odaadja nekik, hogy annak terhére vásároljanak a boltban. Még később már az unokának és Piroskának a személyes holmiját is elajándékozza. A nyomorgók csak részben használják ezeket a holmikat. Amit a boltban vesznek, amit kapnak, viszik Bartus úrhoz, aki ügyeskedő ember. Műhelye van, hivatalosan nem kereskedő, mégis állandóan ad-vesz. Zsebórát, kelengyét, terítőt, vedret, órát, minden „ajándéktárgyat” megvesz, és többszörös haszonnal elad a falu módosabb lakóinak.

Piroska éjt nappallá téve dolgozik, mégis egyre súlyosabb pénzügyi gondokkal küzdenek, miközben a férjét lebénítja, hogy minden nagyanyjának a tulajdona. A pap azt tanácsolja, hogy helyeztessék az Öregasszonyt gondnokság alá. Az orvosnak egészen más a véleménye: „Azt kellene tisztázni, valóban ő-e a beteg, s nem azok-e, akik betegnek tartják.” Piroskáról viszont azt állapítja meg, hogy „ő már komolyan beteg”. A legjobbnak látszó tanácsot a fiatalasszony apósa adta: költöztessék ki az Öregasszonyt a szőlőjükben lévő takaros kis házba, lássák el élelemmel, pénzzel. A helyzet azonban semmit sem javult, sőt odáig jutott, hogy a csókásiak elvitték mindenét, az Öregasszony koldulni is kényszerült éhségében. Erre beköltöztették a pusztáról Piroska tizenkét éves öccsét, Sanyit, hogy naponta kihordja az ételt a szőlőbe. Piroska ekkor fedezi fel, hogy eltűnt a menyecskeládája az összes holmijával együtt. Ekkor veszíti el végleg a türelmét, s kihívatja a faluba a csendőröket.

Mégiscsak lesz bűnügy, azután mégsem. A tiszthelyettes csendőr persze a verést sem hagyja ki, de voltaképpen nagyon ügyesen nyomoz, s hamar átlátja, hogy az Öregasszony valóban önkéntesen adta át a holmikat, lopásról nincsen szó, legfeljebb Bartus úr orgazda voltáról. Ezt az embert kihallgatva az is kiderül, hogy a falu vezető rétegében, gazdag parasztjainál szinte mindenhol van Bartus úrtól vásárolt áru. A csendőr szerint „itt az egész falut le kell tartóztatni”. A főjegyző sem esett a feje lágyára, tervezget. Különböző próbálkozások vannak a békés rendezésre, ám a csókásiak makacskodnak, lázadoznak. Piroskát pedig szeretnék rávenni arra, hogy vonja vissza a feljelentést, ő azonban nem hajlandó erre, csak akkor, ha az Öregasszonyt bolonddá nyilvánítják. Elterjed a hír, s valódinak bizonyul, hogy az Öregasszony el kívánja adni Bartus úrnak a házát a vendéglő és hússzék működési jogával. Amikor ezt Piroska megtudja, lúgot iszik. Megmentik, s bár beszélni nem tud, mutogatva azt kéri, hogy vigyék vissza a pusztára, szüleihez.

A regény második része azzal kezdődik, hogy megérkezik Sanyi, hogy segítsen. Ettől kezdve a faluval egyenlő fontosságú helyszínné válik a barlanglakásokból álló csókási telep is. Itt él mintegy vezetőként Tálos Benke. Ő ifjan módosabb embernek számított, s udvarolt is annak a lánynak, aki végül Kéryné lett. Benke ugyanis egy balesetben elvesztette a fél lábát, s így esélytelenné vált. Az Öregasszony elsőként alighanem éppen a nyomorgó Benkének kezd ajándékokat adni, s ez lélektanilag természetesnek mondható. Csókáson, miután a közelükben lévő szőlőbe költözött Kéryné, azt beszélik, hogy a két öreg össze fog házasodni.

Az Ítélet előtt szociográfiai hitelességgel, a mélynyomor riasztó adataival, ugyanakkor mindezen átütő költői erővel ragadja meg Csókás világát. Ebben szerepe van annak is, hogy részben Sanyi tapasztalatai révén, az Öregasszonnyal, az ottani gyerekekkel való barátkozásán keresztül – ráadásul nyáron, ragyogó természeti környezetben – történik mindez. Ennek tökéletes ellenpontja a két csendőr nyomozása a telepen. S ellenpontja az is, hogy a minimális életrevalót a nyári aratóbandában végzett munka révén szokták megszerezni ezek a családok, de a nyomozás során lakhelyelhagyási tilalmat rendeltek el, s feltehetően büntetésül a közeli uradalom nem tart igényt a munkájukra. Semmi kitartásuk nem lesz télire. Igazából ekkor lázadnak fel a csókásiak, elkezdik fosztogatni a határban a kerteket, a szőlőkbe vetett zöldséget, a gyümölcsfákat.

Ángyán doktor kilenc éve dolgozik körorvosként Menyődön. Egy áprilisi napon ő is fölkereste Csókást. „Svájci vadregénnyel” szembesült, idilli tájjal, majd hirtelen a teleppel, egy kenyeret kérlelő kislánnyal. Ez az élmény is elmélyíti benne az értelmiségi felelősségtudatát. A regény utolsó fejezetében a pappal sétálgatva erről beszélgetnek: „Én bűnösnek érzem magam. Miért is? Igazat adok ezeknek a csókásiaknak. Agyam minden porcikája elismeri, hogy csakis így tehettek! Igazat adok nekik azzal is, hogy fölháborít az az igazságtalanság, amit rajtuk elkövettek. És mégsem állok melléjük.” Tudja, hogy nevetséges lenne, ha odaköltözne hozzájuk. De tudja azt is, hogy a nélkülözés, az éhség halálhoz vezet. S így „közvetített gyilkosok, azok vagyunk mindannyian, akik nem vagyunk ott!”.

A pap megértette a gondokat, az isteni végzést emlegette, s azt, hogy hinni kell a jövőben. E séta közben tudta meg az orvos, hogy Piroska öngyilkosságot kísérelt meg, s hazavitette magát. Kocsit fogadott, s utána ment. Miért? Persze azért, mert orvos volt. Ám a regény azzal fejeződik be, hogy ott maradt a pusztán. Miért is? Meddig? Ángyán doktort egyszerre hatja át az értelmiségi ember felelősségtudata és a tehetetlenségérzet keserűsége, hiszen a lehetséges cselekvéseknek is kérdéses a hatása. Ez a tudat kínozta a népi írók mozgalmának alkotóit is, s ezt jelenítette meg a harmincas években Illyés Gyula munkássága. Ezt fejezte ki Németh László is, igen nagy erővel például a Bűn című regényben (1937). Ennek szociológus hősét a mentők viszik el, miután öngyilkosságot kísérelt meg. Nem tudta feloldani a konfliktust szakmai felelősségtudata és az egyéni, családi boldogulás között. Kétségek gyötörték, hogy volt-e joga az örökségből családi házat építeni, amikor mások munkátlanul nyomorognak.

A regényben három olyan fontos elem van, amelyeknek a lényege egyaránt a sejtetés, tehát az aktív és továbbgondolást igénylő olvasásra való felszólítás. Az első és legfontosabb maga a cím. Mert igaz lehet ugyan, hogy a megírás idején az ítéletet talán mindenki, beleértve magát a szerzőt is, történelmi igazságszolgáltatásnak gondolta, de ma elkerülhetetlenül nyomatékosak a személyiséggel kapcsolatos kérdések. A regény kezdőképe a kigyulladt tőzeges földdel a pokol lángjait és a végítélet közeledését idézte fel az öregekben. A cím erre ugyanúgy utalhat, mint egy társadalmi rendre. Minden emberi élet ítélet előtt áll. Hasonlót gondol Illyés Mária is: „Mivel a regény középpontjában az időskor hozta jellem-, viselkedés-, elme-, erkölcs-változás áll, bonyodalmát ez mozgatja, egyértelmű volt számomra, hogy a címben az ítélet – a végítéletet jelenti, amikor a halállal szembenézve szembe kellene néznünk egész korábbi életünkkel. Jól gondolom-e? Ezt már minden olvasó maga tudja eldönteni.”

Alapos elemzésében Cs. Nagy Ibolya így fogalmazott: „Az Ítélet előtt egy önmagát túlélt társadalmi rend kritikája. De az ítélőszék elé, amely a regényből kiolvashatóan lehet Krisztusé, de lehet egyszerűen a halál pillanata vagy éppen a jövő nemzedék számon kérő szigora, a bemutatott társadalom sokféle-fajta tagjának oda kell állnia. […] Azoknak is, értelmezhetjük az írói üzenetet, akik a szerzés bűvöletében bűnt ugyan nem követnek el, de gyermekellenességükkel mégis »jövőtlenné« teszik a népet” (Magyar Napló, 2014, 6.).

Vagyis, írta ő, nemcsak a csendőrök, az urak, a csókásiak állnak ítélet előtt. Való igaz, az igazság, az erkölcs alapján mindenkit meg lehet és meg is kell ítélni, így a regény minden szereplőjét is. S mivel egy regény nem végítélet, s a regényidő alatt éppen nem hal meg egyik szereplő sem, az olvasó – s előtte már természetesen az író – ítéletet mondhat az általa teremtett emberekről. Illyés Gyulában megvan a legalább részleges felmentő akarat, ha a csókásiakról, ha az Öregasszonyról, ha Piroskáról, és sokkal több, ha az orvosról, ha a papról van szó. S van egyetlen szereplő, akit még áttételesen sem kritizál, ez pedig Sanyi, akiben összeolvad a gyermeki és a természeti elem, akit áthat a szeretet, a segítőkészség. Sanyi mintegy húsz évvel későbbi születésű, mint a regény alkotója, de határozottan érzékelhető, hogy nem kis részben szinte alakmása az írónak. Sanyi nemzedéktársaiból lettek később a fényes szelek éveinek fiataljai. Ő alighanem földosztó lett volna 1945-ben, majd a NÉKOSZ mozgalmának lelkes tagja.Van egyetlen apró szövegrész, amelyben az író, aki ugyancsak egy kovács fia, s ugyancsak egy pusztáról került először igazi falura, Sanyival teljesen azonosulva jegyezte le a következőket:

„Hosszú esztendők múlva történt, hogy a kovács fia – türelmetlenül, azonnal – alkonyattájt egy oszlopsor alól egyszerre csak a velencei Szent Márkus terére lépett ki; türelmetlenségében egyedül indulván neki az ismeretlen város felfedezésének; a fényképek után ismert rá. Körültekintett, és – ami ilyen helyzetben sose történt meg vele – szemét elborította a könny. Azt hitte, pusztán a szépség keltette meghatottságtól. Később eszmélt rá, azonközben állandóan annak az első menyédi estnek hangulatára kellett visszaemlékeznie.”

A világban nagyrészt még ösztönösen tájékozódó Sanyi mellett a harmincöt év körüli Ángyán doktor tekinthető az író gondolataihoz legközelebb álló alaknak. Nem véletlen, hogy az Öregasszony és Piroska mellett ő a harmadik főszereplő. Egy évig tanársegéd volt professzora mellett, de annak a pénz volt az istene. Kiábrándult belőle, a fővárosból is, későbbi pesti útjai által meg is erősítve észleli annak „rikító-bűzlő provincializmusát”. Az Illyés-féle „nem menekülhetsz” gondolata mozgatja ennek a vívódó értelmiséginek az életútját, aki verseket ír, prózát, próbál tájékozódni a kortárs szellemi életben. Nyilván csak a regény megíratlan harmadik része adhatott volna választ sorsának alakulására. Vívódó hős ő, aki tenné a jót, a hasznosat, de a társadalom megköti a kezét.

A sejtetés második eleme is Ángyánnal kapcsolatos. Amikor felkereste őt Piroska, megrázta őt a lelki szenvedés és a fiatalasszony erkölcsi értelműnek gondolt „közönségessége, zuhanása, züllése”. A nő végül pénzt ajánlott fel, az orvos viszont az igazolásért mást kért, másra tett egyértelmű ajánlatot. Piroska zokogni kezdett, de nem tudjuk meg, hogy utána mi történt közöttük. Az viszont tudható, hogy az agglegény férfi régóta vonzódott hozzá, a vendéglőben naponta láthatta, beszélgethetett vele, többször próbálta a kezét „orvosként” simogatni.

S kettejükkel kapcsolatos a harmadik sejtetés is. Az orvos a pusztára követte az öngyilkossági kísérletből talán majd felgyógyuló asszonyt, ott maradt immár második éjszakára. S minderre az­után került sor, hogy a pappal a felelősségről beszélgettek, arról, hogy a szegények között is lehetne orvos. Kérdéseinkre nem ad választ a regény, s talán nem is adhatna, mert az adott pillanatban nincsen jó válasz. Piroska férjes asszony, nem ismerhetjük betegségének kimenetelét, s azt sem, mi fűzi-fűzheti őt Ángyánhoz. Az orvost pedig lázálmok kergetik, s egyelőre nem döbbent rá, hogy körorvosként sokkal többet tehet a nincstelenekért, mint közéjük költözve, pénztelenül nyomorogva. Korábban már dolgozott is értük, hiszen megakadályozta, hogy a barlanglakásokból a szabad ég alá űzzék el őket. A tehetősebb falusiakat pedig próbálta rábeszélni arra, hogy ne csak egyetlen gyereket vállaljanak. S bizony Ángyán Piroska iránti érzelmei is rendkívül kuszák: egyszerre szeretne egy embert megmenteni, átnevelni s talán feleségül is venni.

Piroska és Kéryné kettősében igazi lélektani dráma bontakozik ki, amelyben a jámbor fajta, de cselekvésképtelen férj és a gondolataival és érzelmeivel viaskodó orvos mellett a falu kórusa is főszereplő. Mintha egy García Lorca-dráma prózai változatát olvasnánk, amelyet áthat a duende szellemisége. Ha Illyés, aki fordította a spanyol írót, drámáját is, a Homokzsák helyett ezt a menyődi tragédiát írta volna meg, alighanem egyik fő művéről beszélhetnénk. A regénynek pedig az a különlegessége, hogy ez a drámai történés a móriczi epikát is követő faluképbe van beillesztve.

Kéryné jövőjével kapcsolatban nem merülnek fel igazi kérdések. Ha valóban el fogja adni vagyonát, a pénzt is szét fogja osztogatni, esetleg tényleg hozzámegy Benkéhez, s visszaidomul zsenge ifjúkorának pusztai, majd kocsmai cselédeskedéséhez. Bár az orvos egészségesnek tartotta őt, valójában nem volt az. Ő maga is érzékelte, hogy állapota ellentmondásos és különös: tettei miatt egyszerre boldog és ingerült, közösséget kereső és rejtőzködő. Azt nem érzékelte, hogy szembeszállt a társadalmi normával, hogy különcnek bizonyult azzal, hogy a munkás élet során megszerzett vagyont szétosztogatta, pedig volt családja. Azt se látta be, hogy családtagjainak személyes holmiját is a magáénak tekinti, tehát valójában ellopja, azt se, hogy unokáját és annak feleségét végül is rabszolgamunkára kényszeríti, hiszen „fizetésük” csupán a koszt és a szállás. Kéryné mindenképpen személyiségzavaros tüneteket mutat, s ezzel ugyanilyen helyzetbe sodorja Piroskát is. S bizony az orvos sem mondható egészséges lelkületűnek. A kor és a helyzet „bolonddá” teszi mindhármukat.

Az idős és a fiatal asszony drámája egyértelműen tragikus. Az a magyarság sorsa is. A társadalomrajz, a dráma körül kibontakozó falusi világ ábrázolása azonban egyértelműen szatirikus. Amiként a falu Kéryné cselekedeteit fogadja, amiként miniportrékban megismerhetünk több mellékszereplőt, amiként az urak társalognak a nagyvendéglőben, amiként a gazdagabb falusiak viselkednek, s főként amiként kezelik a csendőrök megjelenésétől kezdve a vizsgálatokat ők s a falusiak, a csókásiak is, abból az egyik legjobb magyar szatíra született meg, amely valamennyire megőrzi Mikszáth kedélyességét, Móricz tárgyias komorságát, végső soron azonban újat ad azzal, hogy az adott világ tarthatatlanságának tézise, a sürgős és lényeges változások követelése a legfőbb alkotói üzenet.

Mindezt azonban minden időben másként olvassuk és értelmezzük. Illyés Gyula regényének van egy etikával dúsított történetfilozófiai vonulata, és van egy aktuálpolitikai. Ez utóbbi azonban maga is kettős. Az 1930-as évekről készült társadalomrajz és kritika a megírás idejében befejezett történelemként kezdett megmutatkozni. Miként az 1945 őszén írott, Az új nemzetgyűléshez címzett vers megfogalmazta: „hazát kell nekünk is teremtenünk!” Mint már szó esett róla, ezt lehetetlenné tette a diktatúra. Illyés itt egyértelműen Petőfi Sándort idézte meg, ez a regény azonban alkotói gondolkodásmódjában, társadalom- és személyiségrajzában határozottan rájátszik a reformkor egészére. Például Vörösmarty Mihály közismert Gondolatok a könyvtárban című művére (1844), annak alaptételére: „Hogy míg nyomorra milliók születnek, / Néhány ezernek jutna üdv a földön, / Ha istenésszel, angyal érzelemmel / Használni tudnák éltök napjait.” Ez a summázó közlés nemcsak a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség félelmetes és elfogadhatatlan voltát fejezi ki. Nemcsak a társadalmi rendszereket, beleértve a polgárit, kritizálja, hanem az emberi személyiséget is, amely még anyagi javakkal és tudással felvértezve sem képes arra, hogy a társadalmat vagy legalább önmagát felemelje az emberhez méltó szintre. Ángyán doktor nem rendkívüli ember, de gondolkodik, s ezért képes meglátni a társadalom és a személyiség nyomorát is, s ebben a labirintushelyzetben keresi önnön lehetőségeit. Ennek a régi-új regénynek a mai olvasója ismereteinek a birtokában átélheti, egymásra mintázhatja a reformkor–szabadságharc–önkényuralom hármasságára az 1930-as évek, 1945–1948, a Rákosi-kor, az 1956-os forradalom és a megtorlás történelmi tapasztalatát.

A regény szándékai egyértelműek, mégis a nyitottság a jellemző. Nemcsak a sejtetéssel, hanem átláthatóan azzal a gonddal is, hogy mi is az igazság. Van-e egyáltalán igazságos társadalom? Mit jelent a tulajdon? Bűnnek nevezhető-e a tulajdonszerzés? Milyen mértékben igazságosak a társadalmi különbségek? Igazuk van-e a csókásiaknak, ha lopnak? Mit szóljunk ahhoz, hogy az Öregasszonyt is meglopják? Igaza van-e mindig Piroskának? Mit tett rosszul? Az ősközösség lett volna az igazságos társadalom? Az őskereszténység tanait kellene elővenni? Igaz-e, hogy Budapest bűnös város? Igaz-e, hogy az érettségi züllesztő hatású népbetegség? Erről Ángyán vagy inkább maga az író elmélkedik, abból kiindulva, hogy csak az érettségizett számíthatott úriembernek. Igaz-e, hogy a csendőrséget eleve el kell ítélni? Igazuk van-e a vásárolgató falusiaknak? S igazságos-e, hogy kinevetik Kérynét, hogy megutálják Piroskát? És így tovább folytathatnánk a kérdéseket, s egyikre sem adhatnánk teljesen egyértelmű válaszokat. Valami igazsága mindenkinek van, s valami vétke is. Hol kisebb, hol nagyobb, a megítélés nézőpont, személyiség kérdése is. Igazságok és igazságtalanságok kaleidoszkópszerű keveredése ez a regényvilág, amely így tragikusnak mutatja az emberi létet. (Magyar Napló, 2014)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben