×

Háy János: Napra jutni

Horváth Csaba

2015 // 06
Raymond Carver szerint „a regényíráshoz az kell, hogy az író egy érthető világban éljen, olyanban, amelyikben hinni tud, amelyiket célba veheti, hogy azután képes legyen hitelesen ábrázolni. Szüksége van rá, hogy a körülötte lévő világ, legalábbis egy darabig, egy helyben maradjon. Ezenkívül meggyőződéssel kell vallania, hogy ez a világ alapvetően igazságos, vagyis indokolt a létezése, érdemes írni róla, és vélhetően eközben nem foszlik köddé. Az általam ismert világ, ahol éltem, nem ilyen volt.” Háy János új könyve a falusi gyerekkor tematikáján túl a novellafüzér szerkezeti megoldásával is A Bo­gyós­gyümölcskertész fia variációjának tekinthető. Háy úgy látja, hogy „a novellaciklus alapvonása, hogy az önálló kompozícióként is legitim novellák szereplők, helyszínek, nyelviség és szerkezet alapján egyértelműen egymáshoz láncoltak. A különálló szövegek a teljes könyv tekintetében sejtetnek egy metatörténetet, amely metatörténetnek ebből az irányból szemlélve a novellák csak epizódjai. Ám a metatörténet esztétikai szempontból mégsem helyezhető a novellák fölé, csak szerkezeti státusa miatt kerül oda.”

A Bogyósgyümölcskertész fia esetében a regény és a novella közötti műfaji átjárást a nevelődés problematikája biztosította, a Napra jutni rövidebb életszakaszt ölel át, és így a fejlődés-problematikának mindkét, a megvalósuló és a lehetetlenné váló aspektusa is hiányzik belőle. A kötetek szerkezete viszont ugyanazt a kérdést veti fel: létrejöhet-e a széttöredezett emlékekből egy szövegként teljes világ? Hogyan aránylik egymáshoz a műalkotás teljessége és az emlékek fragmentáltsága? És a Háy-pályakép szempontjából a legfontosabb probléma: eltakarhatja-e az esztétikai megformáltság az ontológiai bukást?

Ebben a kötetben is felbukkan a szerző legendáriumából ismert falusi gyerekkor, Herda Pityu és Banda Lajos alakja vagy A Senák története. A Nagyapa meséivel megjelenő történelmi narratíva most is kizárólag a mese eszközeivel és a gyermeki fantázia szűrőjén keresztül reprezentálható. A családi történetben összeolvad a történelemmel a kis és a nagy narráció. Ám míg az „Istenek” kötetben az isteni világ nagy narrációja tűnt kisszerűnek, most a nagyapa elbeszélései nyomán a gyerek szemében a történelem eseményei nyernek mitikus magaslatokat. („Mert a nagyapával voltam a háborúban, vágta rá a gyerek. Hol? – kérdezte az anya. A háborúban, mondta a gyerek, s rögvest belekezdett a hadműveletek ecsetelésébe.”) A novella végén elvész a mitikus világ lehetősége: „A gyerek állt, elpirosodott az arcbőre. Nem, mondta, én nem voltam a háborúban. Állt, a szégyen tovább színezte az arcát, meg a fájdalom, hogy egy olyan világba tért vissza, ahol nincsenek nagy hősök, ahol nem élnek indiánok, pont olyanba, amilyenről az apa mesélt, amiben semmi különös nem fog történni vele, legfeljebb az, ami minden kisfiúval, hogy felnő.”

A címadó novella a gyerekkor nézőpontjából indul: „Apa felemel, feldob, nyakába ültet, hatalmas tenyerével megtámasztja a hátad, és biztonságban vagy ott, a nyaka magasában.” Majd a kamaszkor illúzióvesztése egybeesik a szülők elfáradó házasságának éveivel: „Amikor az apa elment továbbképzésre három napra egy messzi városba, akkor olyan volt, hogy minden könnyebb lett. […] Akkor érezte a gyerek, hogy valójában nemcsak az apa cipekszik, ők is cipelik az apát azzal a böhömnagy súlyokkal a hátán.” A szöveg retrospektív váltása teszi lehetővé, hogy a felnőtté vált gyerek az apa halálával szembesülhessen. S az apa elvesztése most sem pszichológiai, hanem filozófiai kérdés: „Apátlan lettem, de szabad.” Az apa a világ folyásának az alapállapota: „Csak legyél olyan normális, mint minden apa. Unalmas.” Az ontológiai bukást azonban nem lehet elkerülni: „Hibáztam, mert ebben a helyzetben nem lehet nem hibázni.” „…apa csak az lehet, aki egyszer megválik fegyvereitől, és hagyja a fiát a napra jutni.”

A három részből álló kötet második része ugyanezzel a gondolattal zárul: „Nem tudta, hogy utoljára érzi, hogy többé az apának nem lesz ez a szaga, mert mindent áthat a kórház vegyszerszaga és a testből kipárálló gyógyszerszag. Nem tudta, hogy utoljára érzi a gyerekkor szagát, amikor még nem kellett az ablakon át bámulva világokat álmodni, mert a világ ott volt, tényleg ott, ahol épp ő is volt.”

A gyerekkort tematizálja a szövegek első szintje, mint a lányok felfedezését elmesélő Tükör vagy a Szilveszterkor a Feri bácsiéknál. A Karinthyra utaló Cirkuszban a fiú mutatványa ontológiai kudarccá válik: „De te nem vagy akrobata. De én akkor is tudom, úgy születtem, hogy tudom. De nem tudod, mondta az anya, most sem tudtad. Az eleje sikerült, mondta a gyerek, aztán elsírta magát, mert beletörült véletlen a homlokán a vérbe.”

Az Olvasásban az olvasás eseménye teljes kudarc („A gyerekek nevettek, a tanító néni ráförmedt, olvasd össze, hallod. A gyerek újra belefogott: a lö ó, á lö a tö.”), ám a tanító néni személye a máshol-lét illúziójának a szimbóluma lesz („Magas volt, karcsú, rövid szoknyában járt, mint a táncdalénekesek, és olyan kontya volt, mint egy külföldi filmben a női szereplőknek, olyan kucsmaszerű, szóval, jól nézett ki.”). Ám ez az illúzió is csalóka: „Amúgy is hallotta otthon erről a tanító néniről, hogy van miért rosszkedve legyen, mert olyan férje van, aki csak éjjel jár haza, akkor is részegen. Üvöltözik az asszonnyal, meg felveri a gyereket, mondta az apa egyszer ebédkor, aki alig négyéves.” A negatív iskolai élményekkel szemben a török kort megidéző magánolvasmányok viszont már Háy-autotextusnak is számítanak: „Amikor vasárnap sütött neki, azt mondta, hogy ez nagyon finom, hogy ennyire finomat még soha nem evett, és odafeküdt az anya ölébe, és mesélt az anyának valamit egy Vicuska nevű lányról, akit még a török korból ismer.”

A Napra jutni világában csak ambivalens identitás jöhet létre. Kettős az irodalomhoz kötődő tanító néninek és a könyvtároslánynak a fiúhoz való viszonya is. A vonzó nők egyrészt szépségükkel és műveltségükkel egy másik világ ígéretét testesítik meg, ugyanakkor elutasításukkal lehetetlenné teszik annak elnyerését.

A Háytól megszokott címszerkezetű A Lajos apja a cigány–magyar ellentétet írja bele az indiánmitológiába: „Megint mi, mármint ők, mint indiánok, voltunk a jobbak, mondta a Lajos egyik rokona, mikor jöttek ki, csak ti, fehérek, gecik voltatok. Az a baj, hogy nem vagytok becsületesek, leitattok minket, és elszedtek mindent tőlünk, pedig a miénk, mármint az indiánoké, vagyis a Lajos unokatestvéreié, és azoké, akik Amerikában élnek, a távoli rézbőrű rokonaiké volt egész Amerika.” A Visegrád az identitásváltás lehetőségével együtt a szabadság illúzióját vonja vissza. A kiránduló fiú egyéniségnek akar tűnni, de önazonosságát éppen az önfeladás, az alkalmazkodás vágya lehetetleníti el. „Mintha épp oda született volna, mintha született turista volna, holott épp úgy nézett ki, mint minden vidéki fiatal, aki azt hiszi, teljesen más, mint a többi vidéki ember, de csak a vidéki embereknek tűntek másoknak, a budapestieknek épp olyan vidékiek voltak, mint a többi vidéki ember, akiknek a szövetkezet szervez jutalomkirándulást a visegrádi várba.”

A kötet személyes szintjén túl megjelenik a történelem. A már említett A Senákon kívül A másik nagyapa az államosítást, a Kik azok a magyarországi holokausztot tematizálja. A történelem nemcsak az áldozatok, hanem a túlélők személyiségét is lerombolhatja. A Kik azokban a falu lakói csak azért nem hordták szét a rekvirált zsidó vagyont, mert egy bomba megsemmisítette azt. S így „legalább tolvajok nem lettünk, mondta a nagymama, és tovább keverte a levest”.

Az apa útja átjárást biztosít a szakrális szintű szövegekhez. A téeszelnök fiát a hittanórán úgy tagadják meg társai, ahogyan Jézust árulták el az emberek: „Nem, mondta a pap, téged nem lehet. Mért, kérdezte a gyerek. Mert nem szabad. Hogyhogy nem, kérdezte a gyerek. Mert párttag az apád. A gyerek állt félúton az ajtó és a pad között, a többi gyerekek hallgattak, nem mondták, hogy de ő a mi osztálytársunk, olyan, mint mi, hát neki is itt a helye, eddig is itt volt. Nem mondtak semmit. A pap sem.” Háy megfordítja a megszokott sémákat: az iskolatársak és a pap a szeretet parancsának nem tesznek eleget, miközben a politikailag kétes helyzetben lévő téeszelnök fia kerül a megtagadott Fiú szerepébe.

A hétköznapi események összeérnek a szakrális történetekkel. A disznó kicsi darabkájában a karácsonykor levágott állatok az élet misztériumával kapcsolódnak össze: „Csak az elpusztult állatok lelke van ott a karácsonyfa körül, ők hoznak ajándékot, ők hallgatják meg a Mennyből az angyalt, ők töltik meg éjféli misén a templomot, ők őrzik az álmát, mikor végre lefekhet mise után.” A megváltás azonban most is problematikus: „Mintha egy nagy fedél lenne a falu fölött, gondolta, a megfagyott büdös levegő, ami nem engedi kijutni a sok-sok megölt disznó lelkét. Lehet, már évszázadok óta itt vannak. Itt sűrűsödnek a falu fölött, és hiába jön a karácson, nem töri át az angyal ezt a fedőt.”

A Mikulás első bekezdése már a kiüresedett folklór motívumával is a lényegesebb illúzióvesztést előlegezi meg: „Persze nekik nem kellett ebben a kultúrában élniük, csak leutaztak nyáron két hétre népszokásokat, népdalokat meg kopott cseréptányérokat gyűjteni, de amint letelt a két hét, egész évre elfelejthették a falut. Nem voltak már ott ősszel, amikor nyakig sárosodtak az utcák. Nem látták, ahogy ebben a sárban tocsog a nép, fekete gumicsizmában, rossz ruhákban, hatalmas szőrös fejet cipelve, amiben fáradtan, kiüresedve lötyög a két szemgolyó.” A sajátnak nem érzett mítoszokat a frusztráció és a bűntudat jellemzi: „A gyerek félt ettől a mindentől. Arra tanították, hogy ő bűnös. Eleve az. Ilyennek született.” A Mért akkor, és mért akkorát a kisfiú bűntudatát már a város és a falu ellentétére vetíti rá: „A gyerek rettegett az éjféli misétől, az öregasszonyoktól, akik megkérdezik, hogy megjött-e már a Jézuska, holott tudják, hogy nem, mert ott, vidéken csak reggelre érkezik, soha előbb.” Másodlagos helyzetét megváltozhatatlannak, sőt indokoltnak tartja, hiszen az igazság paradigmája nem kérhető számon a világon: „Esetleg azt erősíti benne, hogy a világban meglévő igazságtalanság tulajdonképpen isteni eredetű, s innét aztán csak egy lépés kimondani, hogy maga az isten igazságtalan, s akkor persze minden kérdésessé válik, mert milyen szinten fogadhatjuk el, ugye, egy igazságtalan teremtő parancsait, ígéreteit.” A szöveg a kérdésre süket csönddel felelő camus-i világ gondolatától a demiurgosz létét feltételező eretnekségig jut tovább.

Az éjszakai Jeruzsálem az Egy családregény vége bibliai epizódját, a keresztcipelés megosztásának visszavonásával a megváltás lehetőségét prob­lematizálja. Háy világban mindenki halál fia, az emberek között egyedül a bukás elkerülhetetlensége teremt közösséget: „A gyerek nézte, és elképzelte, hogy mennyire nyomhatta Jézus vállát az a nagydarab fa. Ahogyan az ő derekát is az ágyperem, és senki nem tudja azt a fájást enyhíteni, mert ha valaki akarná, az halál fia, gondolta, mert hallotta egy filmben ezt a kifejezést, és megsajnálta magát elalvás előtt.”

Ahogyan az első novella az apa halálával egyszerre sugallja a felnőttkor szabadságát és felelősségét, úgy az Ablak asszociációs mezeje a saját életre történő rálátás lehetőségét nyitja meg. Más szövegekben az apa és a gyerek nézőpontja váltogatja egymást, itt összeolvad: „Nézte az apát, nem rezdült, amikor belépett, állt az ajtóban. Nem zavarom azzal, gondolta, hogy megkérdezem, hogy van, mert most pont azt a világot nézi, gondolta, holott épp ellenkezőleg, az apa nem látott semmit, ahogy a keze, a lába, a szája, a tekintete se kapaszkodott már semmibe, az északi fekvésű árnyékos ablak előtt fakón pakolódtak egymásra a körtefaágak.” A Kosztolányi Őszi reggelijét idéző záró mondat alapján az apa halála a felnőttkor nézőpontjának előfeltétele, ugyanakkor a gyengeségében megnyilvánuló apával való azonosulás lehetősége.

Háynál az erőt sugárzó apa önbizalma pótcselekvés, saját sikertelenségének elfedése: „Az apák azért voltak apák, hogy az életben elszenvedett sérelmeiket a gyerekeiken torolják meg” (Az igazgató). A kételyeit kimutató apa viszont gyengeségében válik erőssé. Olyan világképet tükröz, amelyben az erő nem zárja ki a gyengeséget, és a kétely nem rombolja le a bizonyosságot.

A harmadik részben a felmenők visszaemlékezései a kötet egészét a mitologikus idő ciklikus rendezettségével ruházzák fel. Háy eddigi műveivel ellentétben a családtagok monológjaiban az idő nemcsak rombol, de keretet is biztosít az emberi életeknek. A nagyapa szavai szinte a „lobog, lüktet, mély, titkos nyugalommal az életünk a csillagok alatt” ottliki igazságát juttatják az olvasó eszébe: „Az embernek nem jár semmi, minden ajándék, amit kap az élettől. A háború is ajándék volt, a fogság is, az volt benne az ajándék, hogy túléltem és újra tudtam élni, de már nem olyan emberként, mint aki korábban volt, hanem olyan emberként, aki képes volt túlélni és elkezdeni újra azt, hogy élet.”

Ebben a részben a korábban megismert tör­ténetek egy másik családtag elmondásában is­métlődnek meg. A szövegek úgy épülnek össze, ahogyan a családtagok élete hat egymásra. A Bere­ményi-címet megidéző Apa kalapja szerint „az apa mutatta a világot, s a gyerek nem tudott ennek a mutatásnak az erejéből kikeveredni”. Nemcsak a történetek, hanem az azokban szereplő és azokat elbeszélő személyek is részei lesznek egymásnak. S ahogyan az önálló alakok előzményei és folytatói a családnak, úgy lesznek a kötet novellái is egymástól elválaszthatatlan, mégis önmagukban is megálló szövegegységek.

Sőt, a szövegek létrehozójuk karakterisztikus szerepeit mutatják. Az Anya monológjában a kötet egészének cselekményváza sűrűsödik: „A gyerek is dolgozott, az uram meg tanult, és lett belőle vezető a téeszben, és jobb lett a fizetése, és mindenünk megvolt, ami kellett, csak az a betegség nem kellett volna, amit megkapott, hogy évekig csak az, hogy meg fog halni, és egyszer meg is halt.” A Nagyapa kollektív tudással felérő emlékei az általános erkölcsi értékek megőrzésében látják a történelem túlélésének esélyét: „Aki már nem törődött magával, az lesz a halott. Először csak a rosszkedv, hogy nem szól senkihez, aztán hogy a kenyerét is cigarettára cseréli, és utána már nem mosakodott, és meghalt; […] A tíz parancsolat, az fontos volt, arra mindig figyeltem. A háborúban is.”

Az egyes szövegek az illúzióvesztés folyamatát mutatják be, a kötet egésze mégis az ottliki kimondhatatlan remény felé közelít. A záró monológban a másik emberhez való közelítés vágya és ennek beteljesíthetetlensége egyszerre van jelen: „Mert szerettünk, én nagyon szerettem, úgy szerettem, ahogy szeretni tudtam. Mert senki nem tud másképp szeretni, csak úgy, ahogy tud.” A szeretet felértékelődése pedig akkor is elmozdulást mutat Háy eddigi műveihez képest, ha az elégtelen szeretet a hit hiányát és a remény esetlegességét ellenpontozza. (Magvető, 2014)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben