×

Fővárosi Emberkert

Térey János: Átkelés Budapesten

Soltész Márton

2015 // 06
Ami Térey János új könyvét kézbe véve elsőként ötlik a szemünkbe, az a vékonyka opus sokat ígérő borítója. S akár Legát Tibor nagy sikerű, Közlekedik a főváros című kötetének fedlapján a Füttyös Kati, itt is egy szocialista ikon, egy „dolgozó nő” alakja látható. Lehet, hogy épp az egykori Magyar Hajó- és Darugyár lakatosa? Ki tudja?! Mindenesetre: egy „melós”. Ugye, milyen fenséges retróíze van ennek a szónak!? Tüstént a hetvenes évek szociográfiai iskoláját, Csalog Zsolt, Hajnóczy Péter és Tar Sándor műveit juttatja eszünkbe. Ez pedig egyértelműen jó. Mert amit az említett írók tudtak-hoztak – nyelvben, szemléletben, poétikában –, ma bizony fájdalmasan hiányzik irodalmunkból. Talán ezért is vagyok meggyőződve arról, hogy ha az Átkelés Budapesten siker lesz, úgy elsősorban azért lehet az, mert létező hiányosságokat igyekszik pótolni, aktuális kérdéseket exponál.

Itt van máris a Fortepan – mint korunk közösségi kultúrá­jának egyik legizgalmasabb tü­neménye. Egy csapat fiatal honlapszerkesztő kezdeményezése, amely keresetlen egyszerűséggel mutatta meg, hogy – minden jogos vészjelzés ellenére – micsoda hallatlan kíváncsiság él bennünk ma is saját népünk és életterünk története(i) iránt. Igaz: e kíváncsiság még nem a szó eredeti, nemes értelmében vett Igény. De Térey szépen szerkesztett, könnyen kezelhető kötete a benne foglalt, az olvasók többsége számára minden bizonnyal emészthető és élvezetes szövegekkel vitathatatlanul sokat tesz azért, hogy e kíváncsiságból egyszer majd határozott, belső igény legyen. Persze a módszer – a szöveg–fotó játék – nem Téreyvel lép be először irodalmunkba. Elég föllapoznunk Závada Pál Természetes fény című (ugyancsak művészi kiállítású, ám annál nehezebben forgatható) könyvét, ezt a szociográfiának álcázott háborús nagyregényt, s máris megpillanthatjuk benne az archívumok képanyagával (többek között éppen a Fortepan fotóival) sáfárkodó írói eljárás előképét.

Míg azonban Závada munkája kétségkívül regény, addig az Átkelés korántsem helyezhető el ilyen egyszerűen a poétikai műnemek skáláján. Versszerűség és narrativitás vívja harcát e kötet lapjain, amennyiben Térey a regényre jellemző szociális beszédmód-sokféleséget a lírát idéző személyességgel és egyszólamúsággal kombinálja. Bár a címlapon az áll: „Novellák”, a könyvben inkább szabadverseket találunk. „Elbeszélő költemények”? „Verses novellák”? Nehéz volna eldönteni. Hiszen amíg a vers többnyire az egyes szám első személyt preferálja, itt párbeszéd és belső beszéd szekvenciái váltogatják egymást. „Arcára rúnákat vésett férfibánata” – olvasható A hurokban vége felé. Mi ez, ha nem versszerű stilizálás? Vagy itt van a „tejcsárdakeblű ténsasszony” pompás alliterációja az Ah! perfido!-ban. Lehetséges, hogy mindez véletlen elszólás volna? Nem hihetjük, hiszen az Elfordulás kádenciája már-már szabályos strófa. Kérdés persze: vajon igazolja-e ez a négy rímes sor – önmagában – az egész írás versszerűségét, vagy csupán egy szövegközi költemény, egy intext délibábja ámít általa? A Kimaradó csodák mintha megadná a választ a maga keretes szerkezetével: első és utolsó „strófáinak” összecsendítésével. Mégsem változik érdemben semmi: a történetek változatlan sorjáznak tovább, s eztán is csak elvétve halljuk fölcsendülni Térey verselő zsenijét. Ilyen pillanatnyi hangulat a Jószolgá­lati nagykövet „Katáng kéklett…” kezdetű szakasza, valamint az Öcskös zárlata is.

Versszerűség és narrativitás harca – írtam az imént, s most csupán annyit tehetek hozzá: harc, amelyben a líraiság folyvást alulmarad. Merthogy kétségkívül ez a küzdelem válik az olvasás sodrában lappangóból nyílttá, s ez a vereség lesz mind beszédesebbé a kitűnő rímfaragó és nyelvzsonglőr Térey kezén. Mondhatni: „kultúrkritikai” attitűd munkál a kortárs líranyelv s a szociografikus ábrázolásmód interferenciáiban. Ha már az imént az Öcsköst emlegettem: figyeljük csak meg, miként ütközik az „alsóvárosi tájak szirénhangjai” szekvencia az olyan szavakkal-kifejezésekkel, mint a „popkultúra”, a „tinédzserpornó” vagy a „táblagép”! Tegyük hozzá: Térey helyenként ironikus korkritikája nem társul esztétikai értelemben vett elszegényedéssel. Épp ellenkezőleg: az Átkelés szövegei gyakran drámaisággal telítődnek, s szinte minden esetben nyelvi többletet hoznak. Elegendő csupán a kilencvenes évek légóvilágát, gyárfeelingjét idéző Kígyóveremre utalnunk: a szerelem és a pornó törvényeinek ütközéséből származó feszültségre, valamint a gruppik csoportjára, amelynek ábrázolásával új társadalmi jelenségek (s velük-általuk új nyelvi regiszterek) lépnek be irodalmunkba.

Jóllehet az olyan szavak, mint a baszás vagy a pornókaszting korántsem új keletűek kortárs prózánkban, a fentebb már említett retrószókincs beemelése kétségkívül nóvum, és mint ilyen bízvást megér egy bekezdést. Maga a jelenség, a retródivat nyelvi lecsapódása régóta izgatja a nyelvészeket és szociológusokat; olyannyira, hogy Balázs Géza nemrégiben a Kossuth Rádió Tetten ért szavak című műsorában önálló adást szentelt a kérdésnek. Az általa fölolvasott glosszáriumhoz hasonlóan magam is összegyűjtöttem néhány retróízű kifejezést az Átkelés hasábjairól. Íme: garzon, tanácsülés, proletárbuzgalom, majális, óvóhely, nyárspolgár, gang, pedellus, beat, utászkiképző, szovjet, Néphadsereg, pártiroda, belügyes stb.

Végül, szavak és képek e gazdag merítését kiegészítendő (viszonyukat tovább bonyolítandó), csakhamar megérkezik a harmadik médium, a zene is. Bartók 6. vonósnégyese és Robert Smith slágere még legföljebb egy-egy mottó erejéig kapcsolódhat be a jelentésképzésbe, de már a Gwen Stefani-utalás messzebbre – a tér poétikája felé – mutat. Hiszen aki ismeri a szám klipjét, az tudja, hogy a kisfilmet annak idején a telegraffitizett Nyugati pályaudvaron forgatták – s így, e parányi utalás révén máris a különféle kulturális szövegek intermediális párbeszédének lehet szem- és fültanúja. Bizony: fültanúja is, elvégre nincs már túlságosan messze a perc, amikor az ehhez hasonló esetekben elegendő lesz az előadó nevére kattintani az elektronikus versszövegben, s az olvasó máris a Youtube-on találja magát, hogy azonmód lássa-hallja is, amit most még csupán előzetes élményei alapján, belsőleg élhet át.

De visszalépve a tér kérdéséhez: bár még mindig földolgozatlan örökségként kísért bennünket a magyar irodalom realista hagyománya, közben egyre érzékelhetőbben hiányzik tér és társadalom mind az irodalmi szövegek szerzőinek, mind az olvasóközönségnek. Így lehet, hogy – ha átpoétizálva-esztétizálva, ha sokszoros közvetítéssel is, de – lassanként visszatérnek a külső referenciák, legyenek bár olyan kézenfekvőek, mint amilyen maga a főváros: „Budapest”. Csakhogy a módszer már nem a 19–20. századi; jól jelzi ezt, hogy Térey nem pusztán tartalomjegyzéket, de „Tartalom- és helymutatót” illeszt kötete végére. S ez érteti meg, hogy noha sokan vállalkoztak régibb s újabb irodalmunkban arra, hogy föltárják e város „valódi” arcát, mégis mintha most sikerült volna valakinek először, igazán. Hogy miért? Talán mert nem a „létezőt” kívánta láttatni – a maga „teljességében” –, de az egyszer látottat-tapasztaltat, s főként: az elképzeltet; éspedig töredékesen – minden korábbi vállalkozásnál élesebben vetve fel a kérdést: létezik-e egyáltalán Budapest valamiféle megmutatható totalitásként, vagy csakis így, ilyen esetlegesen, ahogy az egymással feleselő kép–szöveg párok vizionálják.

És itt kapcsolódhatunk az Átkelés minden bizonnyal a legtöbb vitára okot adó sajátságához: ama különös, pszichologizáló ábrázolásmódhoz, amely hitelességének tán legfőbb együtthatója, amennyiben demonstrálja, hogy „Budapest”, ez a fedőnév, ez a makrojelölő valójában emberi történetek, sorsképletek ezreit s a mélyükben érzések, érzelmek, szerepdilemmák és kapcsolati zavarok millióit ötvözi, rejti magában. Innét érthető meg azután, miért került a kötet végére épp A szeretetlenség útja, amely akár e különc bédekker mondanivalójának szintéziseként is olvasható. Hisz ahol a versnovella véget ér, a történetszerűség is felfüggesztetik – egyértelművé téve, hogy kizárólag a tettig vivő érzelmek, az elbeszélő-hős belső vívódásának, viviszekciójának ábrázolása volt a művészi cél.

S talán éppen ezért – a vers és novella közt támadó hirtelen csönd hatására – rögződik s reked meg bennünk oly szokatlan csupaszsággal, oly megindító komolysággal az ironikus szépségbe burkolt „mondanivaló”. Valahol itt döbben rá ugyanis olvasó és kritikus, miben is áll e könyvmű receptúrája; hogy Térey János a maga műfajtalan nyelvét szegezte szembe mindazzal, amit a kortárs világ referenciái közt tapasztalt. A kirakatokban „süteményköltemények”, a szentmisén lapsus linguae, a „fancy” kis étteremben áll a bál, és a küldetéses hírvivő feszülten toporog, hogy végül – egy kissé rekedten – föltegye záró (s egyben nyitó) kérdését: „Szabad egy percre?” (Libri, 2014)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben