×

Egy kitüntetés képei

Nagy Géza Tanár Úr emlékének

Sz. Tóth Gyula

2015 // 06

„Az ember arra hivatott, hogy a minőség jegyében szintézissé emelje a világot és önmagát, s kiragadja mindkettőt a kontingencia, az esetleges hatalmából.” (N. G.)



Előhír

2014. augusztus 20-án, nemzeti ünnepünk alkalmából Kertész Imre és Rubik Ernő a legmagasabb kitüntetésben részesül. A miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök Szent István Rendet ad át a két jeles személynek. A továbbiakban tárgyunk szempontjából Kertész Imre alakjára fókuszálunk. Amikor felröppent hír, annak előszele nagy vihart kavart. Jobbról is, balról is támadták a kormányt és Nobel-díjas írónkat. Előbbit azért, mert hogyan vetemedhet ilyesmire, jobbról: az író politikai szereplése okán ezt nem érdemli meg; balról: merthogy annyi bántás után ez sunyi tett. Az írót azért bántották, mert jobbról: nemcsak a politikai szereplése, de írói teljesítménye sem indokolja a magas elismerést; balról: ettől a (fasiszta, diktatórikus stb.) kormánytól ez méltatlan, s ha az író átveszi a díjat, azzal legitimálja a kormányt. (Az egészen más kérdés, hogy a kormány az írói gesztus nélkül is legitimálva van. De több furcsaság is van a helyzetben. Sőt, több mint furcsaság, ízléstelen vircsaft folyik.)

Tények

Kertész Imre több magas állami kitüntetése közül itt említjük: Kossuth-díj (1997), a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (2003). 2002-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Számtalan nemzetközi díj, cím birtokosa. Az irodalmi Nobel-díjat, magyarként elsőnek, a holokausztról szóló, valamint diktatúraellenes műveiért kapta. A magyar köztudatba ekkor került be a Sorstalanság című regénye, amely egyébként már 1975-ben megjelent. A hír felkavarta a magyar közvéleményt, örültek a díjnak, megérdemeltnek találták, mondván, értékes életmű, míg mások nem örültek a díjnak, fanyalogtak, becsmérelték a műveket. Sokan csak ekkor hallottak először Kertész Imréről, egy sort sem olvastak tőle. Beszéltek róla, méltatták is, szidták is, olykor anélkül, hogy ismerték volna műveit, legalább néhányat közülük. A vita politikai-ideológiai színtéren kíméletlen csatározássá vált.

Művek, emberek

A Sorstalanság engem is elkerült, vagy inkább én mentem el mellette. Mindegy is, ott volt az alkalom, hogy pótoljam a hiányt. Olvasás közben gyakran eszembe jutott Proust, akinek főművével egyetemista koromban birkóztam, eredeti nyelven körülbelül húsz perc alatt végeztem egy oldallal, aztán emészteni próbáltam. Hasonlóan jártam Joyce-szal, amikor franciául olvastam az Ulyssest. Sokkal később, 2006-ban Benedikty Tamás Szuvenír című művével jártam így, pedig azt magyarul olvastam. Ezek nemcsak terjedelmesek (a Szuvenír 960 oldal, két kötetre arányosan elosztva), hanem meg vannak írva. Akkor is így van, ha nem bírjuk a velük folytatott küzdelmet, s akkor is, ha nem tetszik az írásmű. Az effajta könyvek olvasásakor nem lehet lapozgatni, nem lehet oldalt „átfogni”, itt mondatokat, illetve sorokat kell nyomról nyomra, szinte ujjal simítva követni. Aztán megállni, újrakezdeni, összemérni, amit (nem) értettünk. Cselekvések, szereplők, érzelmek, szerkezetek, gondolatok, helyszínek, időben, külön és együtt, különböző idősíkokban, nagy asszociációs műveletekre adva lehetőséget. Mindez képszerűen, és még szinte a hangokat is halljuk, a szagokat is érezzük. Szóval, próbára teszi az agyat.

A Szuvenírben az író az 1956-os forradalom átélt, átérzett eseményeit írja meg, átvérzett testekkel színezve. Hogy ne felejtsünk. Benedikty Ady-idézettel adja meg az alaphangulatot: „Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek / Örökös urának maradni: / Nem adatik meg ez mindenkinek, / Csak aki véres, igaz életű.” Könyve úgy van megírva, hogy az igazi olvasó végigszenvedi a forradalmat. Véreset csak véresen lehet átérezni. S így emlékezni, húsunkban, zsigereinkben, csontjainkban. Maradandóbb, mint a felszínes, ám jól hangzó „mondanivaló”. (Hányan olvasták e művet? A könyvesbol­tokban hiánycikk, nem azért, mert elkapkodták. Az iskolában sem forgatják rongyosra.)

Megmunkálások

Paradoxon: nekiesünk egymásnak, szövegeléssel, a szöveg alapos ismerete nélkül. Nem ismeretlen a helyzet. Ítélkezünk az emberalkotóról, tárgyunkban Kertész Imréről, szövegének ismerete, annak megfejtése nélkül. Erre, esete válogatja, kísérletet sem teszünk. A mindennapi olvasót ne becsüljük alá, (talán) nekiveselkedik. Az irodalomtörténészek, az irodalom embereinek egy része – politikai-ideológiai töltettől turbózva, némi irodalomelméleti toposzoktól taszítva, a posztmodernnel dacolva, másmilyen toposzokat hozva fel – (el)ítél. Történik ez minden (politikai-ideológiai) irányból. Erre jön egy tanárember, aki azt mondja: lássuk a szöveget! Még inkább: mélyedjünk el benne! Tegyük próbára magunkat, olvasás- és értelmező tudásunkat. Legalább hajlítsunk egyet attitűdünkön, talán frissíti az értelmet. Ennek érdekében Fűzfa Balázs „beteszi” Kertészt Imrét az irodalomtankönyvébe (irodalom_12, Krónika Nova, 2008, 198–203.). Ez nem nyerte el az irodalomtanítás néhány szereplőjének tetszését. A könyvsorozat újdonsága nem csak ebben áll, értékeit közelről ismerem, véleményemet publikációkban, konferencián, szakmai összefoglalókban támogatólag kifejtettem. Itt most nem erről az oldalról közelítünk. Nézőpontunkban a kertészi életmű, a kertészi szöveg áll, ahogyan azt Fűzfa Balázs tálalja a tankönyvében és tanulmányaiban.

Mert a nyelvben megragadható a világ, állítja Fűzfa Balázs, és ez kalandot ígér. Ehhez hoz nyomós érveket tanulmánykötetében: A nyelvben megragadható világ kalandja (Savaria University Press, Szombathely, 2012). A 19–20. századi magyar irodalomról szóló tanulmányok között találjuk azt, amelyik Kertész Imre létezéstapasztalatait írja le, A megismerés alakzatai címmel. Követve Fűzfa Balázs törekvését, mondhatjuk, „szelíd retorikával”, de következetes elszántsággal terel a szöveg felé: bújj bele, bentről bontsd le, és magad által, az így megszerzett, megérzett, átélt elemekkel építsd újjá. (Miként Cousteau, a víz alatti világ kutatója is tette, felszínre hozva kincseket.) Nem győzi hangsúlyozni: a szöveg mindenekelőtt. Roland Barthes-ot hívja segítségül, premisszáit elfogadhatónak, értelmesen követhetőnek tartja (lásd Fűzfa, Szöveg, szöveg, szöveg, szöveg, Tempevölgy, 2011. december, 115–116.). Ennek jelentőségét emelte be Nagy Géza, amikor Sartre gondolkodását vette bonckés alá, tanulságos textológiai értelmezést adott, s átvilágítva az életművet: szemléletes röntgenképet kapott. A szöveg rétegeződése Barthes-nál: écriture–texte–lecture, mindez nemcsak szövegtani bravúr, textológiai mesterkedés, mindez benne-való, beágyazva a sartre-i egzisztencializmus cselekvő dimenzióiba. A jeles irodalmár professzor (a szakos társak által méltatlanul elfeledve) nagy ívű és mély elemzése több tanulsággal jár tárgyunk szempontjából. (Lásd Nagy, Az egyedi egyetemes [Jean-Paul Sartre]. Egy polgári filozófus-művész egyéni és társadalmi kalandja a XX. században, Akadémiai, 1980. [Modern Filológiai Füzetek, 31]) Történt ez viszonylag korán, mindenesetre jóval előbb, mint a fűzfai ráérzés. Mindez a szöveglátás-kezelés – időben történő és időálló – jelentőségét hangsúlyozza. Később visszatérünk a kapcsolódásokra.

A fűzfai „Kézjegy”-gyel ellátott kötet (A nyelvben megragadható világ kalandja) Epiktétosztól vett mottója is ezt nyomatékosítja: „…nem a tettek rendítik meg az embert, hanem a tettekről szóló szavak.” No, akkor innen kezdve: Figyelem! Nyelvbe, magyar! Formálhatjuk a mi mottónkat, támogatva Fűzfa Előszóban rögzített szándékát, miszerint az írások, a szövegek egymásra hatását vizsgálva a „párbeszéd lehetőségeit keresik a hagyomány és a modernség között”. Ehhez Berzsenyitől indulva Kertész Imréig ívelően tekinti át a szövegeket, érdekes összekapcsolásokat teremtve. A Szózat kapcsán összehozható a Vörösmartyn gondolkodó Márai és a Márait olvasó Kertész. Mindezt egy sa­játos, bámulatosan levezetett értelmezési látásmóddal kidolgozott metodikával éri el. A nyelv belső világát közelíti meg, s akarja birtokba venni. A „struktúra–tematika–esztétikum” hármasságával mérhető értékkijelentések értelmezhetőségét forgatja meg, motívumokat, motivációkat, nyelvi elemeket rendez, amelyek „idő- és térbeli koordinátáktól függetlenül” érvényesek. A megismerés alakzatait kell követni, általuk felismerhetőek az emberi lét újabb látásmódokkal létrehozott ábrázolásai. Nagy szerepük van a jelentéskonstrukcióknak, amelyekkel mélyre ás az alkotó, s általuk teszi lehetővé az átélést, az emlékezést, a felidézést-felidézhetőséget. Az olyan „regényremekmű”, mint a Sorstalanság, segíthet ebben, állítja. És igaz: csak így lehet elérni, hogy a vér, a szenvedés élmény legyen azoknak is, akiknek, szerencsére, nem volt benne részük. És azzal együtt, az ilyen egzisztenciális munkával teremtett mégis remény, amit – Kertész Imre szavaival – „…Auschwitz túlélése, mintegy kötelességként rótt rám”. És mégis mit tartott a legfontosabbnak az életben, erre habozás nélkül felelte: „a szerelem”.

Minden diktatúrára érvényesen, minden diktatúrában-levésre, azok ilyen látásmóddal és módszerrel megírt elbeszéléseire. A Fűzfa-tanulmányok lehetnének tankönyveihez megírt segédanya­gok. Azok. Újfajta tanítási útmutató. Nem a tanításra, annak menetére, a mondanivaló sulykolására adja ki, jelöli ki az utat, hanem az írásművek megközelítésére, értelmezhetőségére ad példát – gyakorlatot, elméletet, koncepciót. Szövegkert tárul fel. szöveg/elmélet-ornamentikában. Didaktikus tónusra hangolva: írás/mű-olvasmány-szöveg/gyakorlat – előbb: 1. szövegszemle, 2. szöveggyomlálás, 3. szövegművelés (elemzés, értelmezés) szóban, írásban, 4. megértés, 5. alkotás, 6. tanítás – a „birtokbavétellel” nagyobb az esély a biztonságos közvetítésre. És az így művelt szövegkerten át létrejöhet a szövegfilozófia. (Netán az irodalomfilozófia, amelynek [a]lapjait fekteti le a szöveg­művelő.) De ne szaladjunk ennyire előre. Fűzfa nagyon szívós munkával építkezik. Ennek vannak darabelőzményei másutt.

Értelmezések

Itt visszatérünk Nagy Géza munkájára, elemző érvei alapján, vonatkozóan, keressük a kapcsolódásokat irodalom, tudomány és filozófia között. A közös: a barthes-i koncepció, ezen a vonalon indulunk el. Sartre, aki fokozatosan túllép a Mi az irodalom?, a Baudelaire és más megnyilatkozások határozott és ellentmondást nem tűrő társadalmiságán, amikor „nem tudományos, hanem filozófiai álláspontra” helyezkedik. Az írót (mint befejezett és egyszeri kalandot) „önmagát mint folyamatban lévő totalizációt, a társadalmi-történeti szituációt alkotó világot és végül a művészi alkotást szintézisnek tekintette”. Ekkor teljességgel szemben állt a „szöveg gondolatával”. Majd fokozatosan (a Flaubert-monográfiában demonstratíve) igenis nagy jelentőséget tulajdonít a „formai-stilisztikai” kérdéseknek. És ezen a vonalon közelít, illetve elfogadja a Roland Barthes által bevezetett „écriture-”, az írásmű-értelmezést. (Ami „az író egyéni nyelvének a műben formát öltő változata, amelybe belejátszik a történetiség és a társadalmiság”.) Sartre-nál ez az író összes szubjektív és objektív meghatározottságát, tehetségét és élettapasztalatát jelenti. Ami nem más, mint az élményvilág és az alkotói tevékenység. Sartre a hagyományos esztétikai felosztást „felhíváson alapuló cselekvéssel” bővíti.

Fűzfa cselekvésalapú irodalmat művel, a totalitás sem áll távol tőle. Csodálatos utazásra és kalandra szánja el magát. De nem Münchhausen báróként, nem ágyúgolyóra ülve repül a felderítőúton, Roland Barthes háromlábú szövegszékén operálva nyit: a távolságot üveggolyóban méri. A gömbig és tovább, ilyen címen eltűnődve Bolyai János jut eszébe, a polihisztor, költő, aki egyik versében „a gömbről mint a nem-euklideszi geometria kiindulópontjáról, egyben a sors legszebb – mert minden négyzetmilliméterében a végtelent utánzó – metaforájáról” ír (Fűzfa, A gömbig és tovább 2., http://balladium.blogspot.hu/2011/07/fuzfa-balazs-gombig-es-tovabb-2.html). Fűzfa többször fölteszi a kérdést: mi a líra? Szerinte logika, de nem tudomány. Ám keresi, mi a közös az irodalom/tudományban és a matematika/tudományban. („Avagy közös részhalmazok néhány speciális esete irodalomban és matematikában.”) „Az el nem ért bizonyosságtól” hajtva, Arany János gondolatától is inspirálva, a kódok, a nyelvi jelek és a számok nyomán keresi a kapcsolódásokat, sokat talál: darabokat, sorokat, szavakat, szövegeket, metaforákat. S összeáll a mű, mögötte a szerző, legyen matematikus vagy irodalmár – Alkotó a neve. Művész, tudós. Így van együtt Fehér Lipót, Arany János, a Bolyaiak és József Attila.

Fűzfa tulajdonképpen „nem tesz mást”, mint reagál a költészet kínálta helyzetekre. Részese (és részesévé tesz) annak a hullámzásnak, amelyben a költészet ringatózik. A költészet a hangsúlyt a szavak hangzására és ritmusára helyezi, ezáltal „felszabadítja a szavakat a fogalmi gondolkodás alól”, mondta Yves Bonnefoy francia költő, fordító magyarországi kitüntetése alkalmával. Ugyanakkor lehetőség kínálkozik visszakapcsolódásra a fogalmiság felé. Ez azért is lehetséges, mert a költészetben a „beszéd lényege” jelenik meg. Él is ezzel Fűzfa Balázs, s játszik nagy komolyan, játszani is enged. És ott csillog a tudomány az üveggolyó forgó fényein. (Talán így összejön, hogy a költészet megváltoztatja az életet, ahogy Rimbaud gondolta.)

Míg tehát Sartre, mint láttuk feljebb, egy időszakban szemben állt a szöveg nyelvészeti vizsgálódásával, mondván, az csak a „külsődlegességekre” alkalmas, addig Fűzfa, Barthes nyomán is, beljebb hatol, formai-nyelvi-stilisztikai-esztétikai elemeket követ. De fontos a tematika is. A megismerés és a megértés útján, a barthes-i szövegsíkokon mozogva, átfogja a „külsődlegességet és a belsődlegességet”. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy mozgásában érzékelje a nyelvi történéseket. Nem statikus jellegüket ragadja meg és írja le „toposzokként”, nem kliséket forgat, hanem nyelvi, alkotói cselekvést végezve előkerül az egyes költő élményvilága és alkotótevékenysége. Ezzel a logikával összekapcsolhatók az alkotások, az egyes totalitások egyre teljesedve jelenítik meg, tágítják a világot. Fűzfa alulról, belülről építkezik, így jut az ontológia területére és tovább. Egyértelműen szólva: van egzisztenciálfilozófiája. Új paradigma megtestesítője. (Egy gondolatkísérletet megengedünk magunknak. Ugyanis felfogásomban a kultúrát az egész lét összefüggésében, valamennyi elemének viszonyrendszerében kell elhelyezni. A valóság mozgása felől közelítve, a kultúra középpontba állítása talán segíthet egy új paradigma felvázolásában [amire Magyari-Beck István tett kísérletet], amely a homo oeconomicus és homo sociologicus tevékenységeit alappilléreknek tekintve, a homo humanus integráló-cselekvő magatartását tartja követendőnek. [Lásd Sz. Tóth, Tanári notesz 6. Szamárbőrünk, Hungarovox, 87–89.])

A fűzfai hadrend alapja: esztétika, etika, cselekvés egysége. Tanulmánykötetei, A tizenkét legszebb magyar vers sorozat darabjainak alkotói minősítése és a többi, szóval eddigi munkássága bizonyítja, miközben felmutatja a világban a saját helyét kereső művészt, aki „megvalósítja a saját egyszeri kalandját és szintézisét”, eközben maga is ezt teszi.

Tehát nem spekulatív filozófiáról van szó, hanem fokozatosan, megfigyeléssel, kísérletezéssel folytatott megmunkálás során nyert tapasztalatok állnak össze bölcseleti tudássá. Fűzfa eredeti módon értelmezve igyekszik elsajátítani ismereteket, és ennek megfelelő nyelvi formákban fejezi ki magát. Mindezt így is tanítja. Ezért nem „felületesen” birtokol, ahogy Fehér M. István hivatkozik Husserlre, és éppen Sartre és Heidegger vitája kapcsán (lásd Sz. Tóth, Mélyből a magasba az Eszmélet francia fordításával = Eszmélet, A tizenkét legszebb magyar vers 11., szerk. Fűzfa Balázs, Savaria University Press, Szombathely, 2013, 347–365.; http://www.francianyelv.hu/index.php/francia-kultura/francia-irodalom/4285-melybol-a-magasba-az-eszmelet-francia-forditasaval). A lét­meg­értés a tét, az esztétika és a filozófia új összefüggései tárulnak fel, a filozófiai művészetfelfogás nyer tisztább képet, s bővül tartalommal.

A tárgyalt irodalmári-tanári életmű újabb adalékokat szolgáltat az irodalomtörténésekhez, hogy újra megválaszolhassuk: Mi az irodalom? Valamint azt: Hogyan lehet (még, másként) tanítani az irodalmat? Fűzfa beírta magát a tudománypedagógia rendszerébe, amelynek első, figyelemre méltó konstrukcióját Zsolnai József alkotta meg (lásd A tudomány egésze. A magyar tudomány tudománypedagógiai szemléje, Műszaki, Budapest, 2006).

És még más valamire is kapunk példát: az egybekötött dolgozatok nagyobb nyomatékkal tárnak elő olyan „látásmódot, mely »egységesítheti« az egyébként eltérő elméleti alapállások következményeként létrejövő, amúgy meglehetősen »széttartó« álláspontokat”. Hitvallás és üzenet az irodalom szereplőinek: „Egy-egy közösen, más-más nézetrendszerek által is elfogadott és használt fogalom mindig a megértés esélyét növelheti.”

Hír

Fűzfa Balázs, az itt középpontba helyezett tanulmányában A stockholmi beszéd kapcsán kitér e szónoki remekmű szerkezetére, fogalmiságára, dallamiságára, s megállapítja, hogy a „bölcsesség tartja egyben”. Kertész Imre 2014. augusztus 20-án átvette a kitüntetést. Felesége kíséretében mosolygós, nyílt, örömteli tekintettel fogott kezet a Magyar Köztársaság elnökével és miniszterelnökével. A szöveg és kép ódai hangulata esélyt ad a megértésnek.

Utóirat

A sartre-i kaland legáltalánosabb filozófiai meghatározása Nagy Géza összegzésében: „E szerint a létezésbe, a természetbe (az önmagában-létezőbe) belevetett ember arra törekszik, hogy az életében felbukkanó »kiváltságos helyzeteket tökéletes pillanatokká« alakítsa, s ily módon adjon értelmet saját létének, érvényesítve a szellem (az önmagáért-létező) jogait és értékeit. […] a kaland csakis a társadalmi környezetben, a cselekvés jegyében bontakozhat ki, csakis ekkor válhat igazi kalanddá.”

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben