×

Egy esszéíró bátorsága

Cseke Ákos: Mennyi boldogságot bír el az ember?

Haklik Norbert

2015 // 06
Cseke Ákos egy interjúban ekképpen foglalja össze az eleven, élvezetes kritikai beszédmód titkát: „…a kri­tikának mindig legyen egy olyan pontja, ahol rámutatnak arra az elemi élményre, ami magával ragadta őket (már ha volt ilyen), és arra az értékmozzanatra, amelyet fontosnak tartanak kiemelni. […] A kritika nem ragadhat meg az élmény elmesélésének ezen a primer szintjén, de azt hiszem, kár lenne kihagyni belőle ezt a mozzanatot.” Hadd érezzem tehát a szemlézett mű szerzője által is feljo­gosítva magamat arra, hogy egy elemi élmény felidé­zésével indítsam e recenziót: Cseke Ákos annyira felbosszantott a Krúdytól tanulok című, kötetnyitó esszéjével, hogy kis híján letettem könyvének továbbolvasásáról. S amikor mégis folytattam, azzal a kimondott szándékkal lapoztam tovább a kötetben, hogy majd – persze logikusan és elegánsan, a fricskákat demonstratív idézetekkel megtámogatva – alaposan leszedjem róla a keresztvizet. Már munkacíme is volt a leendő recenziónak: Krúdyt utánzom.

A Mennyi boldogságot bír el az ember? nyitó darabja ugyanis gyönyörű szép Krúdy-mondatokban szól – Krúdyról. (Azaz nem egészen róla, de erről később.) Például ilyen mondatokat ír bele Cseke a Krúdy-esszébe: „Szindbád-lelkületű hajósok a házas emberek, most így látom őket, az ezeregyéjsza­kából, akik már csak képzeletben indulnak útnak, el-eltűnnek, vissza-visszatérnek: csakhogy amit Szindbád százhét nővel él meg, azt ők, a céltalan bo­lyongást, a végtelen keserűséget, amelyben próbálnak nem elveszni, egyetlen nő oldalán tapasztalják meg, a szívük mélyén, napról napra, évről évre, emlékeikben, vágyaikban, képzeletben; onnan térnek vissza egy nő mellé, amíg lehet, ha lehet, aki szeret, akit szerettek, tovább nem fokozható keserűségben, egykedvűen, az élettől boldogan.” Gyönyörű mondat, csak éppen az olvasója nem látja Krúdy Gyulától Cseke Ákost.

Persze ez önmagában még nem indokolná olvasói bosszúságomat. Csak annyit jelentene, hogy Cseke rendkívül jó stílusimitátor, ami önmagában is érték, hiszen azt feltételezi: az utánzó alaposan megértette az utánzott írásmódjának dinamikáját, csak rá jellemző, egyéni ismérveit. A Cseke-kötet indító esszéje nem a mondás mikéntjével bosszantott fel, hanem magával a mondandóval, amelyet így lehetne összefoglalni: a szerelem ábránd, minden nő hazudik, a férfi pedig, ha hisz neki, vagy hiú, vagy félkegyelmű. S aztán szerepelnek itt mondatok kisgyermekes apákról, akik „az emberélet útjának felén” sétálnak a kicsivel (legyen csak az a gyereksétáltatás ugyebár dantei magasságokig irodalmi), arcukon csönddel és nyugalommal, aminek eredője a felismerés, miszerint „ha van túlvilág, ott léteznek talán dolgok, amiket érdemes lesz komolyan vennünk, de itt, a földi élet során, Éváinkkal oldalunkon nincs más lehetőség, mint a vigasztalhatatlan fájdalmon túl, hogy nincs semmi, ami igaz, semmi, ami marad, játszani, amíg lehet, nőkkel, így-úgy, az életet.” A szerzőnek eszébe sem jut, hogy talán a gyermeknek jön a foga, éjjelente sír, és a kialvatlanság miatt oly átszellemült és lemondó a vele sétáló apuka arckifejezése. Olvasóként az volt a benyomásom, a Krúdy-esszé önigazolás, amely az esszéíró személyes csalódásainak elkerülhetetlenségét bizonygatja, személyes ügy, bensőséges gyász­munka, ami nem tartozik az olvasóközönségre. Ha mégis, akkor legfeljebb szépprózaként tálalva, nem pedig értekezésként. Úgy éreztem, erőszakot tettek Krúdyn, s egyúttal a privát szférámba is hívatlanul betolakodtak, olyasvalamit erőltetve a látóterembe, ami nem rám tartozik.

Aztán tovább olvastam. És a kötet végére érve rádöbbentem, hogy kezdeti bosszúságom nem a Cseke-esszék tökéletlenségének, hanem talán legnagyobb erényének volt a következménye. Már a könyvben szerepeltetett második szöveg, Az írás hatalma kétségbe vonta a nyitó darab által alakított olvasói elvárásaimat, a bombasztikus címet ugyanis igen érzékeny elemzés követte Tóth Krisztina ki­váló, Hideg padló című novellájáról. A szerző – miközben azért itt is jólesően elkesereg a szerelem mulandóságáról – elegánsan ismeri fel, hogyan azonosítja Tóth Krisztina műve a rendteremtés aktusaként az írást, amellyel visszamenőleg lezárható egységgé értelmezzük a múltat, és véges történetté fűzzük az eseményeket, s így „eltörölhetjük a múlt szenvedéseit, vágyainkat, kimondott mondatainkat, szerelmünket”. A könyv második darabja sejtetni engedi Cseke elmélkedéseinek széles és szilárd szellemi talapzatát is, amely az ókori görög bölcselőktől a középkor szentjein át egészen Derridáig és a kortárs posztmodern prózáig terjed.

Ugyanis amikor kiszabadítja magát a szerelem témájának gúzsából, bravúrosan szép gondolatmutatványokat produkál a Cseke-esszé. Magasan szárnyal, kínálja magát a közhely, de legfőbb értéke éppen abban rejlik, hogy nem ezt teszi. Cseke mintha önmaga esszéírói elveit fogalmazná meg, amikor a holland festő Krumplievők című remekműve kapcsán így ír: „Van Gogh csodálatos együgyűséggel szögezi tekintetét a földre, a valóságra, a munkások arcvonásaira, gesztusaira, ezt akarja meglátni, megérteni és megragadni, az ember mindennapi cselekedeteiben testté váló Logoszt, nem pedig egy mérhetetlen messzeségben trónoló, fennkölt, is­te­ni világot a maga elmaradhatatlan angyalkáival, aranyban ragyogó felhőivel és áhítatos szentjeivel.” Cseke is éppen ezt teszi: akárcsak Van Gogh, amikor megfesti az egykori prostituált portréját, az esszéíró is szembeállítja az elitizmussal és a giccsé töményedő pátosszal „az alászállás és az alázat etikai-esztétikai kultúráját”.

Cseke esszéinek a legfőbb erénye ez. Tekintetét nem függeszti a filozófia és esztétika fensőbb régióira, hogy aztán elrugaszkodjék a mindennapi tapasztalástól, hanem inkább aprólékosan kibontja az utóbbiban rejlő, önmagán túlmutató értelmezési lehetőségeket. Nem emelkedik el a trivialitástól, hanem hátrébb lép, hogy perspektívát nyisson rá, és egyszerre láttassa a hétköznapiságot a benne rejlő istenivel. Így jut el Cseke például a „tiszta kosz” ki­fejezésben rejlő látszólagos ellentmondástól az eredetiség fogalmának értelmezésén át egy „per­szonalista irodalomtudomány” lehetőségének felvetéséig vagy éppen – Rilkétől és Pes­soától a keresztény misztikusokig és Szent Ágostonig lendítve gondolatainak ívét – a szenvedés kultuszának krisztusi alapokon nyugvó elutasításáig. A Mit tud a test? a kortárs francia prózaíró, Pascal Quignard apropóján ír arról – Freudot, Loyolai Szent Ignácot és Roland Barthes-t is bevonva a diskurzusba –, hogy testünk legelemibb reakciói miként közölnek velünk olyan üzeneteket, amelyeket az elme önmagában nem képes világosan megfogalmazni. A találás öröme pedig gyönyörű kritikája annak, ahogyan a nyugati kultúrában „a keresés logikája” lehetetlenné teszi a találás, a megérkezés felismerését, még akkor is, ha a keresés aktusa immanensen feltételezi a keresett létezését. Megannyi merész gondolati ív, amely egyszersmind legmindennapibb kérdéseinkre keresi a választ, arra késztetve, hogy együtt gondolkodjunk Csekével, további példákkal támasszuk alá megfigyeléseit saját tapasztalataink és olvasmányaink alapján, vagy ugyanezekből kiindulva szenvedélyes vitába szálljunk megállapításaival, a bosszankodás határát is túllépve akár.

Az ókorban a filozófus még közszereplő volt, ha úgy tetszik, celeb. A filozófia ma már csak a filozófust érdekli. Pedig olykor-olykor visszalényegülhetne egy olyan bölcsesség szeretetévé, amely az emberiről, legáltalánosabb valónkról, vágyainkról, kételyeinkről szól. Erre a visszalényegítésre tesz kísérletet Cseke Ákos esszékötete azáltal, hogy – akárcsak a Sien arcképét megfestő Van Gogh – a leg­nemesebb értelemben vett földhözragadtsággal igyekszik láttatni a felsőbb érvényűt, a mindennapiban is felismerve az Örökkévaló keze nyomát. Ehhez bizony alkotói bátorság kell, és nem is csekély. (Kortárs, 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben