×

Az elfogult tárgyilagosság írója

Futamok és rajzok Mészöly Miklóshoz

Tóth László

2015 // 06

„Csak az tud igazán tárgyilagos lenni,
akinek minden oka megvan rá, hogy elfogult legyen.”
(Mészöly Miklós)



A mottóként idézett mondat a 20. század második felének emblematikus magyar regényéből, Az atléta halálából való. A paradoxális létértelmezés mintamondata is lehetne akár, mint ahogy kötetszámra lehetne idézni írója: Mészöly Miklós könyveiből az ilyen és ehhez hasonló mintamondatokat, egy belső eltökéltséggel kiküzdött éthosz, egy, a világ tágasságát a maga középpontjába helyező világkép (nem véletlenül kapta egyik esszékötete A tágasság iskolája címet), egy konok következetességgel megépült gondolatmenet s egy öntörvényű nyelv mintamondatait. Értelemszerűen kiemelt példa lehet ezekre az aforisztikus feljegyzéseit, naplófutamait, elmevillanásait sorozatba fogó, évtizedeken át rögzített-bővítgetett Érintések „cédula”-gyűjteménye, gondolattára, de az sem volna túlzás, ha azt mondanám: Mészöly valamennyi mondata mintamondat, melyek szóhasználatukkal és -fűzésükkel, grammatikájukkal, mimikájukkal és gesztusrendszerükkel a mészölyi nyelvet már-már mint külön entitást mutatják. Mondatai mint a pengék; a kést már rég letettük, de pengését még hosszan hallani. S a seb is hosszan fáj, melyet a kés rajtunk ejthetett volna. Itt van például ez: „Sötét, mint egy jó adag tehénlepény belülről.” (Ilyet, ha szétnézünk magunk körül, rajta kívül csak Hajnóczy Péter tudott, lásd: „Sötét van, mint a fasírtban”.) Vagy itt van Mészölynek például egy másik, páratlan történetnyitánya, a Meséből: „Este érkezünk meg Regénybe”, s mi máris a sűrűjében vagyunk. A dolgok – egyik – lényegénél. Az író nem a művet, nem a művét hozza létre, hanem mindegyikük külön-külön s újra és újra a nyelvet: a nyelvét, mellyel a valóságot, úgymond, bekebelezheti (nem véletlenül éppen Mészöly kapcsán beszélt valaki „a valóság nyelvi »bekebelezéséről«”), s aztán ez a nyelv írja meg, teremti meg a műveit, s ezzel láthatóvá teszi az őt mindenki mástól elkülönítő arcvonásait is. Ha íróiskolában tanítanék, külön szemesztert szentelnék a mészölyi mondatnak. Értelmező kisesszékre indító jelzőinek, jelzős szerkezeteinek. A mondatai között nyíló tereknek, nekiszaladó távolságoknak. Csendjeinek, melyek mérhetetlen mód kitágítják írásai kiterjedését. Melyek a mondhatatlant is a mondandó és a mondható körébe vonják. Külön órákon foglalkoznék, mondjuk, szinte nem is jegyzett, alig hivatkozott könyve, a Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról (1991) miniatúráival, történetsűrítményeivel (lásd különösen a Negyvenhat videoclipet), azzal, hogyan indul ezek meséje az utolsó mondattal, az utolsó mondat utáni ponttal – bennünk, hogyan kerekednek ki, mondhatni, mindegyikük, bensőnkben regénnyé, trilógiává, tetralógiává is akár, hogyan takarítja meg Mészöly egyetlen bekezdéssel, néhány mondattal oldalak tucatjait, százait. S persze órákat szentelnék ugyane kötet kettős zárlatának (a Finita egy – Finita kettő, azaz a Mese és Az istálló tudattágító futamainak, fúgáinak; erről, a mészölyi próza zenei felépítéséről lásd még alább is). A nyelv megvan irodalom nélkül is, de a nyelv nélkül írt mű a legkevésbé sem irodalom. Akinek nem sikerült nyelvet találnia-adnia az írásaihoz, annak legfeljebb ha fogalmazványai lehetnek, az nem író, legfeljebb irodalmár (vö. MÉK: „az irodalom kérdéseivel foglalkozó szakember”). Mészöly elsődlegesen nyelvet teremtett, s ez a nyelv aztán megírta őt is és a műveit is.

A 20. század második felének egyik legjellegzetesebb írói nyelve így hozta létre a maga műveit, illetve a 20. századi magyar irodalom egyik legjellegzetesebb életművét.

Valaki valahol Mészöly Miklós „férfias mondatairól” beszél. Valóban. Vannak férfiak, akikre a feminin vonások a jellemzőek. Mészölynek még a nyelvében, a hanghordozásában, a mondataiban, a mondatai szövésében-szerkezetében is kiütközik a maszkulin jelleg. Kikísérletezett, feltalált, megalkotott egy olyan mondat-, illetve szövegszövési, szövegalakítási módot, melyet az irodalom- és műfajelméleti, illetve grammatikai-stilisztikai-prozódiai szakkönyvek ugyan (máig) nem említenek, de Mészöly óta van, létezik, ezt pedig férfias mondatnak, férfias elbeszélésformának lehetne nevezni. Aki most kizárólag keménynek, pattogónak, színtelennek, szögletesnek gondolná a mondatait, rosszul értelmezi a férfiasságot. Akik ismerték Mészölyt, tudják: mennyi lágyság, mennyi szín, mennyi érzelem tudott lenni a mondataiban, hangsúlyaiban (persze, indulat is olykor). Úgy írt, ahogy beszélt: kicsit lágy, értelmező hangsúlyokkal, érzékletes érveléssel, gondolat és mese, érv és történet(mondás, anekdota) egybevegyítésével. A férfiasság, férfijelleg inkább a mondataiban is megtestesülő megfontoltságban, önmérsékletben, körültekintő kiterveltségben, gondolati eltervezettségben érvényesült nála. De. Ha azt írtam is egyszer, valahol, valaki kapcsán, hogy mód és modor nincsenek messze egymástól, rá ez a legcsekélyebb mértékben sem érvényes, ő sohasem tévedt modorba, szerénysége, visszafogottsága, önmérséklete mindig megtartotta a mód szintjén.

Már a vendéglőben is a maga mészölyi mintamondataival kért kávét. Pedig, teszem azt, nem mondott többet, mást, nem mondta máshogy, mint más: „Egy duplát!” A szavak mégis hozzá igazodtak, s szüntelen ő is arra figyelmezett: hogyan tehetne eleget nekik, annak a kihívásnak, melyet azok jelentettek a számára.

Egy interjúban mondta: „…lóg a falon egy realista kép. Csupán abban különbözik minden más realista képtől, hogy az egész – mondjuk balra öt centit – ferde. Hát ez a ferdítés, ez az öt centi – ez a pokolian nehéz. Ami nem csoda, mert ez az öt centi vagyok én, vagyunk mi, a mi századunk.”

Mészöly Miklós ezt tette egész életével: öt centit igazított a világon.

Ez az öt centi igazítás nála az irodalom, az írás.

Az írás mint nyomozás. „Hogy az a fránya felhő odacsúszik-e a nap elé.”

Az írás mint a megismerés és az önmegismerés terepe. Mint a megértésé és az önmegértésé.

Mint személyes érdekeltség a világ dolgaiban, a világ folyásában.

Alexa Károly írja róla: akaratlanul is kora jelképes alakjainak egyikévé lett. Azokhoz a ritka jelenségekhez tartozott, akik személyükkel is súlyt, jelentőséget és jelentést tudtak adni az irodalomnak. A 20. század magyar irodalmában Babits Mihály volt ilyen (mint ő, Szekszárdon született Mészöly Miklós is). Karinthy. Kosztolányi. Füst Milán. Márai. Illyésben is, Németh Lászlóban is – más oldalról Kassákban is – lehetett valami ebből. De feltétel nélkül ilyen volt Weöres. Pilinszky. Mándy. Nemes Nagy Ágnes. Nincsenek sokan. Akikben, századuk második felére, átrajzolódott a magyar irodalom megszokott mintázata. Egyértelmű, hogy Mészöly is kezdeményezője ennek. S az is, hogy nem – vagy nem csupán – rajtuk múlott, hogy „századunkban a Szózatot az Apokrif, Az arany embert pedig a Saulus követte” (Hornyik Miklós). (Béládi Miklós később az „elbeszélői illetékesség” radikális megkérdőjelezésének nevezte ezt a fordulatot a magyar prózában, melyet Szentkuthy Prae-jére, valamint Orpheus-sorozatára vezetett vissza, az 1950–1960-as évek fordulóján pedig Ottlikban, Mándyban, Mészölyben, de Hernádi Gyulában, Szabó Magdában, Déry új műveiben, valamint Örkény egyperceseiben is folytatódni látott.) Mészölynek kezdettől nagy holdudvara volt. Még akkor is, amikor a „megszólalhatás jogáért” is keményen meg kellett küzdenie (Béládi Miklós; Merre a csillag jár? című kisregényét egyébként az ő emlékének ajánlotta Mészöly). Holdudvara, de nem udvartartása. Mindig sokan voltak körülötte, mindig sokan tartoztak – vagy csapódtak – hozzá, s még többen tartoztak s tartoznak neki; nagy társaságok közepén volt mindig. Hetvenedik születésnapjára barátai, tisztelői egy eredetileg öt példányban készült emlékkötettel lepték meg, melyben a kortárs magyar irodalom közel száz alkotója, illetve fordítója „ülte körül” – Alexa Károly és Balassa Péter, Berkovits György és Czakó Gábor, Esterházy Péter és Jókai Anna, Fodor András és Konrád György, Krasznahorkai László és Kurucz Gyula, Kukorelly Endre és Mezey Katalin, Nádas Péter és Pomogáts Béla, Parti Nagy Lajos és Szörényi László, Thomka Beáta és Vasadi Péter, és így tovább (különböző, olykor egymással ellentétes nyelvi és írói stratégiák tehát) – életművének képzeletbeli asztalát, olyanok, akik később nemcsak egy asztalhoz nem lettek volna kényszeríthetők, hanem már tudomást se vesznek egymásról. Ami újfent csak az igazán jelentős alkotók és művek értékegyesítő szerepét igazolja, azt, hogy Mészöly Miklósban a magyar irodalom még egyesülni tudott, amit ma már szinte lehetetlen elképzelnünk is bármelyik kimagasló kortárs írónkról (egyedül talán Tandori Dezső lehet mostanság az egyetlen, e tekintetben számításba vehető kivétel). Amikor azonban odaült az íróasztalához, a legteljesebb magányban találta magát, melynek feloldását egyedül az írástól remélhette, attól a küzdelemtől, mely a megszólalhatás jogának Béládi Miklós említette kivívása mellett azt is eldönthette, folytatva Béládit, hogy „meg tud-e úgy szólalni”, ahogyan azt magától, nö­vekvő szigorúsággal, elvárta. Életműve vitathatatlanul a 20. századi magyar irodalom egyedülálló teljesítményei, magános csúcsai közé tartozik. Ahonnan mindent belátni, amelyet mindenünnen befoghat a szem. Amely szerint tájékozódni, amelyhez igazodni lehet. Megismételni akarni fölösleges, mert megismételhetetlen.

Nagy szerencsémnek tartom, hogy személyesen ismerhettem őt. Hozzá kapcsolható emberélményem legalább akkora, mint a művei adta irodalmi élményem. Kétszeresen gazdag lehetek így általa: alakja, emberi mivolta legalább ugyanannyival gyarapított, mint a művei. Ami akkor is így van, ha tudván-tudom: nem tartoztam sem a legszűkebben, sem a tágabban vett köréhez. Abban sem vagyok biztos: ismerte-e, olvasta-e valamelyik írásomat, számon tartott-e mint embert vagy mint írót, eszébe jutottam-e erről-arról. Nagy adománya viszont a sorsomnak, hogy már kezdettől, indulásom pillanatától minduntalan beleszólt az írásaimba, a gondolkodásomba. Még jóval azelőtt, hogy személyesen is találkoztunk volna. Emlékeim ugyan már eléggé elmosódtak ezzel kapcsolatban, de biztosra veszem, hogy Grendel Lajosnak köszönhetem őt is (mint Mándyt és Ottlikot is). 1969-ben már idéztem Mészölyt, s ma is őrzöm a Kritika 1969/3. számában megjelent naplójegyzeteinek aláhúzásaimmal, kiemeléseimmel tarkított, maga-kereső suhancként félretett lapkivágatát, melyben alkotói műhelyéről, gondjairól, módszereiről töpreng, s itt olvastam tőle, hogy számára az írás nem elsősorban az olvasó szórakoztatását s nem is a világ megváltását szolgálja – „lelki higiénia” inkább, ami a megvilágosodás szemnyitó erejével hatott rám abban a sivár és ingersze­gényes, kényelmes magamutogatásra, alkalmankénti passziózásra berendezkedett irodalmi környezetben, amilyennek a csehszlovákiai magyar literatúrát láttam akkoriban, s ami azóta is egyik alapmondatom maradt. Akkorra Az atléta halála már biztos tájékozódási és viszonyítási pontom volt, aztán jött a többi is, sorban, megjelenésük sorrendjében, amelyekhez ha nem is mindig sikerült azonnal közel férkőznöm, de nem is engedtek el: ösztönösen is fogva tartott a másságuk, az, hogy mennyire más ez a próza – s mennyire más ez a prozódia –, ez a szövegalakítás, ez az észjárás, ez az eszmélet, mint amihez addigi olvasmányaim s iskoláim hozzákényelmesítettek, hozzátompítottak. Ösztönösen is éreztem, valami olyasmi történik itt, ebben az íróban s könyveiben, publikációiban, olyasmibe vonnak be a művei, olyasminek tesznek olvasóként a részesévé – s mivel akkor a hivatalos elismeréstől még messze volt (ne feledjük, bár Az atléta halálát már 1961-ben befejezte Mészöly, de még az 1965-ös francia kiadása is egy évvel megelőzte a magyart): cinkosává is –, egy olyan kopernikuszi fordulatnak, amely idővel teljesen átformálja prózapoétikánkat, de ez persze, így, még nem volt tudatos, csak érezte az ember, hogy a szövetségese valaminek, amiről még nem tudni, konkrétan mi – mi lesz – az. Vagyis valóban nagy szerencsémnek tudom, hogy a Mészöly-próza alakulásával párhuzamosan, azzal együtt s annak hatása alatt alakulhattam magam is. (S termé­szetesen szélesebb vetületben is hálás lehet sorsának az az ifjonc literátorjelölt [-önjelölt?], akinek pályája olyan magaslatok tövében indulhatott, mint Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy vagy Ottlik, Mándy, Mészöly, hiszen elég volt csak odafigyelni rájuk, s nagyon nem tévedhetett már el.) Mire tehát Mészöly Miklós novellisztikájának első jelentős összefoglalása, az 1975-ös Alakulások vaskos, fekete borítójú kötete megjelent, azt már valóságos bibliámnak tekintettem. (Egészen addig, míg e könyvem – is – később észrevétlenül mégis átvándorolt valamelyik barátom könyvtárába; alapkönyveimnek – könyveinknek – bizony nemegyszer volt ilyen tulajdonságuk: egyszer csak eltűntek tőlünk, kölcsönadtuk őket valakinek, s szinte már előre tudtuk: valószínűleg soha nem kerülnek már vissza hozzánk. Mint ahogy nálam is maradtak mástól hozzám került – úgymond, adoptált, örökbe fogadott – könyvek. Mészölyök is, persze.)

Az „alakulások” viszont mindvégig alapszava maradt az egész mészölyi életműnek is; legutolsó prózai munkáinak egyike, a szintézisként is felfogható, 1995-ös Hamisregény is jellegzetesen alakulástermék: korábbi novelláinak, elbeszéléseinek egybeillesztéséből létrejött, kísérlet voltában is egyedülálló kollázspróza, melynek már a második mondata – „Alakulások?” – hangsúlyos helyzetbe hozza magát a szót. Novelláinak egyfajta regényszerű olvasatát kínálta már az Alakulások utáni második, terjedelmes kisprózagyűjteménye, a Volt egyszer egy Közép-Európa is 1989-ben (benne a megelőzően külön kis kötetekként is megjelent Megbocsátással és Merre a csillag jár-ral, melyek alapján – hozzájuk véve még a Családáradást is – Gróh Gáspár találóan nevezi Mészölyt „a legkisebb nagyregények írójának”), melynek olvasását – fülszövege szerint – „elejétől haladva a végéig” ajánlotta az olvasónak, „ahogy az alagút vezeti az embert”, s e kötet és a Hamisregény közti szerves kapcsolatot, azt, hogy ez utóbbi a megelőzőből nőtt ki, jelzi az is, hogy mindkettőnek ugyanazt a Változatok a szép reménytelenségre alcímet adta az író.

Mészöly Miklósról soha nem írtam eddig, mindig visszatartott valami attól, hogy a nyilvánosság előtt is elemezzem. Viszont, amióta eszemet tudom, biztos viszonyítási pontom; sorvezető, melyre ahhoz van mindennél nagyobb szükségünk, hogy eltérni is tőle térjünk el, az általa húzott sorok közé írva oda magunkat. Olyan, aki akkor is meghatározza a gondolkodásunkat, ha nem gondolunk vele; aki ahhoz kell, hogy az lehessek, akinek valójában lennem kell, akinek voltaképpen lennem adatik. Olykor csak az intonáció ő a zenéhez, amely mi vagyunk, amely én vagyok. A „Kumria rác apáca…” – egészen pontosan: a „Gondoljunk Kumria rác apácára” – belső fülemnek feledhetetlen zenéjű refrénje az Annóból mondataink dallamvilágának is hasonló jelleget adhat, mint ahogy népdalaink dallam- és formakincse is minduntalan elő-elősejlik vers- és prózamondatainkból, s azok vonásai nyelvünk arcvonásaiban is mindegyre felismerhetők.

Személyesen valamikor az 1970-es évek második felében (vagy végén?) találkozhattam vele először. Aminek – szinte természetes – megint csak Grendel Lajos volt a spiritusz rektora. Nagyobb társasággal jártunk akkor Mészölyéknél, még a Városmajor utca 48/a alatt levő Bash Lóránt-féle ház második emeletén – már magának a helynek is megvolt a maga misztériuma. A(z irodalomtörténeti) szelleme. Hát persze, Baumgarten Alapítvány, Nyugat stb. De a Nyugathoz és szelleméhez, örökségéhez senki méltóbb nem lakhatott volna abban a házban, mint Mészöly. (S hozzá is nehezen lehetett volna méltóbb lakhelyet találni, mint éppen ebben a házban.) Nyolcan-tízen ülhettünk a nekem akkor bálteremnyinek tűnő könyvtár-, illetve dolgozószobában. Az arcok már elmosódnak előttem: Grendelén kívül a feleségéét: Ágiét, no meg Végh Lászlóét látom még tisztán (ma könyvtárigazgató), s az idők ködéből mintha Szegedy-Maszák Mihály Ady-frizurás feje és Szörényi László diabolikus nevetése is fölsejlene még, de most nem ez a lényeg. Időnként fel-felbukkant közöttünk, majd el-eltűnt Mészöly Miklós feltűnően szép arcú, megragadó mosolyú felesége, akiről akkor még nem tudtam, hogy Polcz Alaine-t ismerhettem meg benne. Mert a pszichológusra és tanatológusra akkor már néhány nagyobb, rám eszméltetőleg ható folyóirat-közleménye alapján vizsla szemmel figyeltem. Ma is megvannak azok a sűrű aláhúzásaimtól tarkálló tanulmányközlései (A gyermekek haláltudata; A halál iskolája), amelyeket a Valóságból vettem ki s tettem el, mintha már akkor arra készültem volna, hogy egyszer, két és fél évtized múlva, mondjuk, könyvet készülök majd írni a halálról. Ami viszont természetesen nem igaz, az viszont igen, hogy ezekből az írásokból tanultam meg, amit aztán különböző alkalmakkor – például amikor a gyermekirodalom torzító gyermekfelfogása, gyermekképe ellen léptem fel, s a teljes életet, a valós élettényeket jobban szem előtt tartó gyermekirodalmi művek mellett érveltem (mondván, teszem azt, hogy miért ne érinthetné valamely gyermekmese, gyermekvers a halál, a betegség meg ilyenek kérdését, hiszen e vonatkozásokban gyermekeinket kényelemből, álszeméremből teljesen magukra hagyjuk bizonnyal gyötrő kérdéseikkel), s rendre idézgettem-mondogattam is, hogy már a három-négy éves gyermekeknek is kialakult haláltudatuk, halálképük lehet. Egyidejűleg azt a kisfiút is igyekeztem elképzelni ezeknek a felkavaró írásoknak az olvastán, aki vélhetően tétován, az egészből nem sokat értve, ott állt ötévesen édesapja betegágyánál, majd sírjánál, s aki én voltam egykor. De a szóban forgó, Városmajor utcai délutánon még nem tudtam, hogy Mészöly Miklós felesége az a Polcz Alaine, akinek írásaihoz akkor már tanulságokkal teli, bizalmas órák sora fűzött, bár a játékdiagnosztikával és -terápiával, majd a meghalás lélektanával foglalkozók szakmai berkein kívül, szélesebb körben akkor még nem is volt ismert a neve. Jóval korábbi, az emberi lélek rejtelmeinek szintén kevésbé nyilvánvaló vonatkozásait kutató s rám ugyancsak nagy erővel ható szakdolgozata, A rend és a rendetlenség jelensége az emberi cselekvésben is csupán majd egy évtizeddel később, 1987-ben jelent meg könyv alakban, amely kapcsán interjút kellett volna készítenem vele az Új Könyvvilágnak, de visszarettentem a feladattól, nem érezvén magam felkészültnek hozzá. Szépíróként pedig még később, 1991-ben robbant be – hadd használjam most ezt így, mert joggal teszem – az irodalmi köztudatba görög sorsdrámába illő háborús élményeit kibeszélő, Asszony a fronton című kulcsregényével. Az pedig időben még későbbre, az 1990–2000-es évek fordulója tájára tehető, hogy a Kalligram Könyvkiadó budapesti irodájában, két könyve többszöri kiadásában is közreműködve, varázslatos lényét közelebbről is megismerhettem, majd anyám halálával hirtelen egyedül maradt apám gyászának feldolgozásához is tőle kértünk és kaptunk útmutatást.

Mészöly Miklósék lakása afféle szellemi zarándokhelynek, (titkos) találkahelynek számított tehát. Mészöly a maga rendíthetetlen erkölcsiségével, írói tartásának és írásainak ethoszával, nonkonformizmusával, a fennálló rendszer szolgálatának megtagadásával, az azzal való nyílt szembehelyezkedésével az ekkor már mind szélesebb terepen formálódó s szerepeit egyre nyíltabban vállalni kezdő (magyarországi) ellenzékiség, ellenzéki gondolkodás számára példát s mintát, afféle tájékozódási és igazodási pontot jelentett, akinek szava, elemző helyzetértékelése, távlatokat-megoldásokat kereső személyisége s nem utolsósorban férfias keménysége és bátorsága sokaknak jelentett bátorítást, igazolást. („Addig kell mennünk – tanulhattuk meg tőle még egy 1970-es interjújából –, amíg a falba nem ütközünk. Aztán az ütött résen tovább.” S ő pedig valóban – mint Esterházy Péter nyugtázta két évtizeddel később – „sok falnak ment neki fejjel, mi meg itt korzózunk, az ütött lyukakon át, olykor róla is feledkezve”.) Hivatkozott látogatásunknak, emlékszem, volt egy ilyen vonatkozása is – azaz mi nem csupán a 20. századi magyar epika prózapoétikai vízválasztójának tudott Az atléta halála vagy Saulus szemünkben ötvenvalahány évesen is klasszikusnak számító szerzőjének a dolgozószobájában ültünk nála, hanem, mondjuk, a husáki éra posztsztálinista visszarendeződése ellen fellépő csehszlovákiai Charta ’77 röpirata és polgári ellenzéki mozgalma melletti magyar értelmiségi tiltakozás egyik szervezőjének, aláírójának a lakásában is –, hiszen az 1970-es évek második felében, az évtized vége felé már csehszlovákiai magyar vonatkozásban is egyre erősebben érzékeltük a hatalom szorítását, a kádári Magyarország otthoninál valamelyest szabadabb légkörét, ahova levegővételért, friss(ebb) lélegzetért jártunk át mind sűrűbben. (Annak az Irodalmi Szemlének a szerkesztője voltam ekkor, amelynek 1977-ben, 1978-ban évi tíz számából valamilyen ürüggyel hetet-nyolcat is följelentettek s meghurcoltak Husák elvtársék magyar hintáslegényei.) Mi több, Mészöly tilalmi listán volt nálunk, a Charta ’77 aláírói elleni csehszlovákiai boszorkányüldözést elítélő magyarországi rokonszenv-nyilatkozatot ugyancsak aláíró Csoóri Sándorral együtt (de, más miatt, a Hattyúdal ébreszt… gondolatai végett tilalmi listán volt Illyés Gyula is) – s hogy humorosabb legyen a dolog, rajta volt Lope de Vega is! –, tehát még a nevüket sem lehetett leírni kockázatvállalás nélkül, nem számolhattunk be friss könyveikről, lopva – a szövegeinkbe jól elrejtve – lehetett csak megidéznünk őket, hivatkoznunk rájuk, s inkább a tartásukat igyekeztünk, kiállásukat „idézni” a magunkéval (még abból is baj lehetett, ha valamelyikük neve írásaink ajánlásában, azok megszólítottjaként szerepelt). Tehát Mészöly Miklóssal találkozni, a lakására felmenni egyúttal tiltott dolgot is jelentett, de mi mégsem elsősorban a fennálló hatalom elleni berzenkedésünktől indíttatva kerestük őt, s számítottunk a figyelmére, hanem egyszerűen mert hozzá volt közünk, s nem azokhoz, akik legszívesebben eltiltottak volna a közeléből. A mifelénk urbánusnak és kozmopolitának beállított – ezek is micsoda szitokszavak voltak tájainkon még nem is olyan rég! – Mészöly mindig a magyarság egészében, a megkérdőjelezhetetlen emberi és nemzeti értékek teljességében gondolkodott (Szörényi László ilyen értelemben nevezte őt „országegyesítőnek”), az egész Kárpát-medencét tekintve hazájának, aminek sokkal nyilvánvalóbb példáit találhatjuk az ő írói életművében, mint számos, magát deklaráltan nemzeti elkötelezettségűként fényező mellveregető írásaiban. (Magyarságképével, magyarságtudatával kapcsolatos nevezetes esszéi az 1980-as évek első feléből a Tudat és nemzettudat, illetve az Egy jövendő nemzettudat felé, mely utóbbinak már az indítása is vallomásértékű: „Kedvemre való véletlennek érzem magyarságomat.”) De ma már feltehetően azt is kevesen tudják például, hogy az 1970-es évek egyik legfontosabb s legprogramosabb irodalmi, irodalom- és művelődéstörténeti kezdeményezésének, a Magvető Kiadó nemzeti önismeretet ébren tartó és gazdagító, a régi magyar irodalom, írásbeliség ismeretlen vagy hozzáférhetetlen értékeit a nagyközönség számára közreadó, 1978-ban indult Magyar Tallózó sorozatának is ő volt a szellemi gazdája, és az első tíz kötet az ő elképzelései alapján jelent meg – bár annak már az első kötetén, Csáth Géza addig kiadatlan orvosi tanulmányán, az Egy elmebeteg nő naplóján sem az ő neve áll sorozatszerkesztőként, hanem a kiadó belső munkatársai jegyzik azt. Igaz, hogy a beve­zető tanulmányt még ő írta, s a könyv példátlan olvasói és kiadói sikere ellenére Mészöly – monográ­fusa, Thomka Beáta megfogalmazásában: „politikailag megfojtott” – vállalkozása már rögtön megjelenésekor különféle magánérdekek és politikai szándékok ütközőpontjává és nemtelen vita tárgyává vált, aminek az lett a következménye, hogy a sorozat már 1980-ban Magyar Hírmondóra változtatta meg a címét, s kenyértörésre került sor Mészöly és munkatársai, illetve a kiadó között. (Az esetet a másik oldalról – a kiadóéról – nézi annak és a sorozatnak az ügyben személyesen is érintett hivatalos szerkesztője, Szalay Károly a Lyukasóra hasábjain megjelentetett, e kiadó és a maga kiadóbeli ténykedését körbejáró visszaemlékezésében.)

S a kisebbségi magyarság ügyének képviseletében – akkor még így hívták a határon túli magyarokat – is előbbre járt Mészöly sok azóta hangos és büszke nemzetvédőnknél és -mentőnknél. (Erdély-ismereteit és -érzékenységét a kolozsvári származású Polcz Alaine-nek köszönheti; az 1960-as évek elejétől a délvidéki – jugoszláviai – magyar írókkal, irodalommal, lapokkal is szoros kapcsolata volt, s ismert kötődése a nyugati magyar emigrációhoz is. Amikor pedig az 1980-as évek elején A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának illegális tevékenységéért Duray Miklóst letartóztatták és perbe fogták Pozsonyban, 1983. januári tárgyalásán – hogy jelezzék az anyaországi értelmiség figyelmét, és jelenlétükkel egyfajta nemzetközi figyelmet és visszhangot is képviseljenek – Magyarországról tudtommal csupán Mészöly Miklós, Cseres Tibor és Csurka István vett részt; ugyanők a Beszélőben nyilatkozatban ítélték el a nevezett kisebbségi jogvédő 1984-es újabb perbe fogását.) De ha például a csehszlovákiai magyar epika kulcskérdése volt is az ún. szlovákiai magyar regény megteremtésének némely irodalomtudorunk részéről váltig hajtogatott követelménye, Mészöly például a nemzeti kisebbségi élet és lelkület regényét is megírta, s a Pontos történetek útközben-t, ha akarnám – de azért ilyen hagymázas elképzeléseim sosem támadtak –, ennek a bizonyos „szlovákiai magyar regénynek” is felfoghatnám (jóllehet maga az alapélmény erdélyi). Mészöly Miklós közéleti-politikai szerepvállalásaiban a szabadelvű gondolkodás egyértelmű nemzeti elkötelezettséggel, a nemzeti értékképviselet határozott Európa-képpel és világhorizonttal párosult. (Balassa Péter 1991-es Mészöly-köszöntőjének telitalálatos címe: A szabadság atlétája jut itt óhatatlanul eszembe róla.) Számomra ezért is jelentett mindig is példát, távlatos bizonyosságokat kereső/kívánó személyiségküzdelmeimhez támaszt. A társadalmi mozgások, folyamatok megértésének vágyától telített, fokozódó és kiéleződő közéleti érdeklődése főleg az 1980-as években, illetve az 1989-es rendszerforduló felé közeledve serény irodalmi-közéleti-politikai publicisztikájában: esszéiben, tanulmányaiban, vitaírásaiban nyilvánult meg, s az e tekintetben – legalábbis számomra – alapvető és irányadó A negyedik út (1990) című kötetében összegződik. A kötet egyik sarkalatos írása a hollandiai Mikes Kelemen Kör 1985-ös tanulmányi napjain elhangzott, Esélyek és kockázatok az ezredév küszöbén című előadásában már Európa amerikanizálódásának, illetve a demokrácia megbecstelenítésének fenyegetését vetíti előre, s a magyarság számára is emberi-nemzeti „erkölcsi-szemléleti önreformálódást” sürget: „Kamasz tizenöt esztendő választja el Európát a második ezredfordulótól […] minden eszköz, adottság és körülmény megvan hozzá, hogy a lebilincselően magas etikával kodifikált emberi és nemzeti jogok barbárul szkizofrén gyakorlatba torkolljanak…” Nos, e sorok óta lassan immár „kamasz tizenöt évvel” vagyunk túl a második ezredfordulón, s Mészöly félelmei, látjuk, pillantást vetve magunkba és szétnézve magunk körül, beigazolódtak, s nem egészen három évtized alatt, illetve negyedszázaddal az óhajtott rendszerforduló után, mindennapjaink „barbárul szkizofrén” valóságában öltöttek testet. Ezért ha írónk, kötetéhez fűzött jegyzete szerint, annak idején talán még valóban okkal s joggal reménykedhetett e jobbára alkalomhoz kötött írásai gyors mulandóságában, már halála évéig, 2001-ig meg kellett élnie ilyetén reményei szertefoszlását.

Visszatérve Mészöly szépírói életművéhez, csak kevesekhez tudnám mérni azt az emberi és írói ízlést formáló, személyiséget alakító élményt és tapasztalatot, melyet könyvei jelentettek számomra. Mindenekelőtt, természetesen, két alapműve: Az atléta halála és a Saulus, melyeket általában életem legválságosabb pillanataiban szoktam elővenni (házasságaim csődbe jutásakor például, vagy az 1980-as évek elején, amikor életrendemhez ugyanúgy hozzátartoztak az engem célzó feljelentések, áskálódások, támadások, mint a reggeli, az ebéd vagy a vacsora), s amelyek a napi gondoktól, a leküzdhetetlennek tűnő kínok elől mindig egy másik dimenzióba emeltek át, ahol egyszeriben más fénybe kerül a már-már elviselhetetlen, s kiderült, mennyire eltörpül, súlyát, jelentését veszti a létezés egyéb kiterjedései mellett. Ezek a regények a menekülés lehetőségét és esélyét is adták egyben, egyfajta lelki-szellemi emigrációét, mert mi sem nyilvánvalóbb, hogy – legalábbis annak idején így volt – szellemi teljesítményekbe, irodalmi művekbe, akár valaki regényébe, versébe is megtanult emigrálni az ember, ha már a valóságos emigrációra nem volt lehetősége, netán a körülményei, esetleg a bátorsága nem tették azt lehetővé. Ez a két regény mindig akkor nyitott új és új – szellemi – mozgásteret a számomra, akkor jelentette az élet új és új lehetőségeit, amikor a valódi mozgástereim beszűkültek köröttem, és életlehetőségeim is erősen megfogyatkoztak. Közhelyesen szólva, felszabadító hatással voltak rám mindahányszor, talán azzal, hogy befelé tágították ki világom, vagy, másképpen, ahogy Rónay György írta lényeglátón a Saulus megjelenése után, „a rabul ejtett valóságban a valóság »mögöttes világát« is hálórendszerébe” fogták.

Mindemellett Mészöly – az írói ökonómia és (ön)fegyelem mintapéldáinak is nevezhető regényein túl – novellisztikája kisepikaképemet is erősen átformálta. A mészölyi rövidtörténet szinte már nem is írásmű, hanem: zenedarab, a hangok, szavak, mondatok, ritmusok, színek, gondolatok olyan kompozíciója, amely ugyanazzal a transzcendentalitással képes megszólítani az embert, mint, mondjuk, egy finom Mozart-opus vagy egy messze zengő Bach-fúga orgonafutamai. Esetleg mint egy kalapácsütés. Mészöly egynémely mondatában legalább akkora világ képződik meg s tárul föl előttünk, mint más prózaírók két-három (három-négy) regényében együttesen. Mészöly Miklós elbeszélései ott indulnak, ahova mások prózaoldalak tucatjain, százain képesek csak eljutni. S ha jól utánagondolok, még az Érintések már említett cédulasora – a madáchi életművön belül látszódik ilyen nagy szerepe Az ember tragédiája írója papírszeleteinek –, feljegyzés- és kisesszéfüzére is szépirodalommá: folyamatosságában meg-megszakított, de mindig tovább gombolyított elbeszéléssé, regénnyé – egyfajta gondolatregénnyé – nemesedik a tollán (hogy a nála nemzedékekkel fiatalabb szlovákiai magyar pályatársa, Farnbauer Gábor műfajmegnevezését orozzam el hozzá, azét a fiatalemberét, akinek Az ibolya illata című szövegkonstrukciójáról emlékezetem szerint Mészöly is elismerően nyilatkozott az 1990-es évek elején; nem véletlen, hogy a szlovákiai magyar irodalomból mellette még Hizsnyai Zoltán akkorra már használhatatlanná vált konvenciókat és elavult magatartásokat ostorozó pamfletsorozata – a Vízilovak és más totemállatok – volt, ami felkeltette a figyelmét). Az Érintések rögtönzései ilyen értelemben úgy tapadnak egymáshoz, úgy egészítik ki és teljesítik ki, úgy szervezik egy magasabb rendű egységbe egymást, mint egy-egy novella vagy regény alakjai, motívumai, helyzetei, történései. Akár néhány oldalas (kis)novellái, kisprózái – de mondatai is – a részletek páratlan gazdagságával és kidolgozottságával tűnnek ki; tér- és síkváltásai, időjátékai felépítésükben rendkívül rétegzetté teszik kisepikáit, ami egyfajta jellegzetes szimul­taneitás megképződését eredményezi az olvasó számára. A történelem Mészölynél jelen idejűvé válik, a jelen történelmi távlatot kap. Fikció és referencialitás egybeszövődik nála; realizmusa távol esik a visszatükrözés-elméletektől; nem festi a valóságot, hanem annak elemeiből egy fiktív térben újra összerakja. Fordít egyet a dolgokon: míg a hagyományos (szokványos) epikai műben az egész eltakarja s a maga szolgálatába állítja a részleteket, de – miként az erdőt is másként s másnak látjuk, ha a fa felől kezdjük nézni – a mészölyi (kaleidoszkopikus?) prózában a részletek minden elforgatás után más-más képet, más-más egészt adnak ki. Sartre-nál olvastam valaha, még 1969 tájt, hogy az olvasás irányított alkotás. Mészölyt sem lehet csak olvasni. Legalábbis hagyományos értelemben nem. A Mészöly-prózát magunknak is meg kell alkotnunk, még egyszer, magunkban is meg kell találnunk hozzá a Mészöly Miklós-it.

Írónknak egyébként is minden műve – született volt az bármelyik műnemben, műfajban – egyúttal az adott műnemek, műfajok addigi konvencióinak, koncepcióinak az újragondolásai is. Nemcsak regényt, elbeszélést, drámát, verset, esszét írt, hanem minden egyes regényével, elbeszélésével, drámájával, versével és esszéjével felül is vizsgálta, újra is gondolta mindazt, amit azokról tudni lehetett, illetve tudni érdemes volt. Minden egyes írásához újra és újra megteremtette azt a műfajt, amelyben az adott opusa megszólalni kívánkozott. Művei nem meglevő ismereteit szajkózták hajlékony és gazdag nyelvén, hanem a megismerés folyamatát jelentették számára, mely folyamat egyúttal a magának megfelelő nyelvet és műfajt is előhívta, létrehozta benne. Két színműve, a Bunker és Az ablakmosó, melyekre először Szigeti László barátom figyelmeztetett – a 20. század második fele magyar drámaírásának e két, kellőképpen máig nem, illetve ma sem méltányolt s jelentőségükhöz képest igencsak kevésszer és valahányszor kevés sikerrel játszott csúcsteljesítménye –, például nem elsősorban a mesét, hanem a mesében megképződő gondolatot helyezi el a színpadi térben, ami egyúttal az abszurd magyar végiggondolását, a camus-i egzisztencialista világkép magyar változatának magyar(országi) felsejlését is jelenti.

A dunaszerdahelyi Malom utcában velem egy házban lakó Szigeti László adta kezembe először Mészöly verseinek Esti térkép című kötetét is, amely ma is a nyíltbeszédűség, egyféle áttételmentes áttételesség nyelvileg-fogalmilag is izgalmas opusait jelenti számomra, s bár egyértelmű, hogy nem ezek a kísérletek tették a magyar irodalomtörténeti gondolkodás számára megkerülhetetlenné Mészöly Miklóst, nélkülük a magyar versnyelv és versbeszéd lehetséges irányai közül ismernénk eggyel-kettővel kevesebbet. A kötetnek Mészöly a Kiemelések alcímet adta, ami versképző módszerét, líraszervező eljárását is rögzíti, azt a műveletet, mellyel tudattérképe egyes elemeit megvilágítja, majd egyfajta kollázstechnikával új összefüggésrendszerekbe helyezi. Szépprózai írásai és az Esti térkép versei vitathatatlanul egy tőről fakadnak, s ugyanarra a programszerű kémlelő-szerepre, megfigyelői magatartásra utalnak vissza, amely végül a Hamisregény „hősében” teljesedik ki, „aki fakó foszlányokról beszél, nagy esők évadján”. A kötet nyomdába adása idején kezdte közzétenni Mészöly Elégia című többrészes, hosszú költeményét, mely végül ugyancsak az író hetvenedik születésnapjára jelent meg könyvárusi forgalomba nem kerülő, számozott, bibliofil kiadásban, s melyről majd két évtizeddel később, 2009-ben Fogarassy Miklós külön könyvet írt („Még nem kelt fel a nap”), s amelyet „a modern magyar irodalom nagy költői alkotásai közé” sorol. Az új opus nagyot fordít az addigi mészölyi versen: ez is „a személyesből a személytelenbe bukni át” plánumát tűzi maga elé, és dikciója is őrzi még korábbi elemeit, ám a lélegzetvétel már nagyobb, a dadogást a (vers)mondat, a folyó (vers)beszéd, a töredékességet, a véletlenszerűséget, esetlegességet az előre eltervezett írói plánum, s a kompozíció határozottsága (eleve-elhatározottsága) váltja fel. Mészölyt „filozófiai elégiájának” metafizikus áradása végső soron egy olyan területre sodorja, ahonnan a valóság értelemmel, tapasztalattal, ismerettel becserkészhetetlen dimenziói már „egyre közelebbről elérhetetlenek” az ember számára (miként az Esti térkép Ugyanaz című versének madarai). (E tekintetben erős rokonságot érzek Mészöly Elégiája és Bohumil Hrabal azon, szürrealista helyzetekbe futó, széles áradású, nagy lélegzetű szabadversei között, mint például a Régi újságok, az Asztal, melynek hiányzik egy lába vagy a Kafka emlékének szentelt Adagio lamentoso [ezek megtalálhatók a cseh író Európa Könyvkiadó-beli életműsorozatának az utolsóval megegyező című kötetében]).

Kevés szó esik róla, ám a mese, a gyermekirodalom pályája elejétől évtizedeken át párhuzamos terepe volt Mészöly Miklós (próza)írói munkásságának (különösen 1956 utáni félreállítását követően), s az jelentette neki a szélesebb (olvasói) nyilvánosságot, miként a magyar irodalom élvonalába tartozó legkiválóbb kortársainak is (talán Ottlikot és Szentkuthyt kivéve). Elmondható azonban, hogy Mészöly gyermekirodalmi ténykedését ugyanaz az írói terv működteti, azok mögött – ha áttételekkel, más kivetülésekben is – ugyanazokat a gondolati tartományokat látni, s ugyanazok az írói-nyelvi eszközök és meggondolások jellemzik őket, mint amely s amelyek egész (próza)írói oeuvre-jét oly jellegzetessé és megkerülhetetlenné teszik. Míg A kakas és a pipe meséje a legkisebbeket, Az elvarázsolt tűzoltózenekar meséi a valamivel nagyobb gyerekeket kapcsolja be a (nép)mesei ihletettség segítségével a korszerű irodalom és életértelmezés véráramába, A csodacsupor (1968) Belia Györggyel, a neves Babits-kutatóval jegyzett felső-tiszai népmese-feldolgozásai az idők és az emberi lélek legmélyébe nyúló gyökereivel egy letűnt képzelet- és nyelvi világot jelenidejűsített az 1960-as években. Amikor erre a számomra addig ismeretlen kis kötetkére valamelyik antikváriumban az 1990-es évek elején rábukkantam, csodálkozva kellett ráébrednem, hogy e kis remeknek addig nem volt új kiadása (s rendre kimaradt Mészöly műveinek felsorolásából is), ezért arra kicsinél is kisebb kiadócskámmal, az Isterrel magam vállalkoztam. (A birtokomban levő példány eredeti tulajdonosa a kis kötet 2. oldalán levő pecsétes iskolai bejegyzés szerint Meló Gertrúd, a Štvrtok na Ostr.-i – így az iskolai bélyegző; tehát csallóközcsütörtöki – Kilencéves Alapiskola I. B. osztályos tanulója volt, ő kapta „példás magaviselete és szorgalma jutalmául” o. f.-étől [vagyis osztályfőnökétől] 1969. június 27-én, bizonyítványosztáskor, mert akkoriban a csehszlovákiai magyar kisdiákoknak teljesítményük elismeréseként az időben még Mészöly Miklós dukált.) Ekkor, e kötet újrakiadása kapcsán – szerződéskötés címén – jártam nála a Városmajor utcában utoljára. Már betegen fogadott, a konyhájukban ültünk, lényegtelen dolgokról beszélgettünk, s egyre azt éreztem: ő már valahol másutt van, már búcsúzik az élettől, s egyre inkább az foglalkoztatja, ahova készül. Nem maradtam Mészölyéknél sokáig, nem akartam a terhére lenni. Ez a Mészöly-kép – miként az egy évvel a halála előtt, a 2000. évi könyvhéten, a Kalligram pavilonjánál kettőnkről készült fotón látható is – már kezdett nem azonos lenni azzal a Mészöly-portréval, melyet még az 1970-es évek végétől, illetve az 1980-as évekből őriztem magamban. S ettől a kettősségtől zavarodott és véghetetlenül szomorú lettem, nem tudtam kezelni magamban e helyzetet. (Soha nem tudtam, s máig nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket; távozóban levő barátaim mellől is – a mindvégig mellettük maradás vagy a tisztességes búcsú helyett – inkább hanyatt-homlok elmenekülök, amiért meg is vetem magam alaposan, mégse vagyok képes másra, többre.) Aki ekkor a konyhában velem szemben ült – még mindig egyenes testtartással, de belül már érzékelhetően megroggyantan, messze nem volt melléje tehető annak a szinte klasszikus szobor szépségű férfialaknak, akit annak idején megismerhettem. Hajdani feleségem mesélte, hogy nem akart hinni a szemének, amikor egyszer dunaszerdahelyi lakásunkban csöngetésére ajtót nyitott, s görögös fejével, atlétatermetével, ten­gerésztrikójában megpillantotta Mészölyt maga előtt, az első gondolata az volt, hogy valamelyik mitológiabeli férfiisten toppant eléje (Deák László is Mészöly „Szép emberfejét” említi naplójában). De másnak látni őt azokon a felvételeken is, amelyek a Hrapka Tibor barátunk Hrabal-fotóiból a budapesti Eötvös klubban, azaz a „Hordóban”, vagyis a régebbi, illetve a mai Centrál kávéház helyén, Filep Tamás Gusztáv és Szigeti László kezdeményezésére megrendezett kiállítás megnyitóján, valamint ezt követően a Bajor Királyi Sörözőben vagy másnap Mészölyék kisoroszi kertjében készültek róla a világhírű cseh íróval. Mellesleg, az élő európai irodalom két klasszikusa találkozott ekkor egymással Budapesten. Mindketten nemzetük irodalmának megújítói voltak – ám míg Hrabal egyszersmind az olvasók, mozinézők és színházi nézők tíz- meg tízezreinek a kegyeltje és ízlésformálója is tudott lenni, addig Mészöly megmaradt kevesek olvasmányának, ami viszont egyáltalán nem von le a jelentőségéből. Mindketten máshonnan közelítettek ugyanahhoz; s Mészöly más eszközökkel, de nem kevésbé érvényesen mutatta föl a világ Mészöly Miklós-i lényegét, adta annak össze­foglalását.

Ott voltam Mészöly Miklós temetésén a budapesti Farkasréti temetőben. A hamvait kísérő temetési menet zarándokok vonulására emlékeztetett már akkor is. Már életében legendává vált mesterünket, mintánkat és bátorítónkat – a 20. század talán utolsó nagy magyar íróját – búcsúztattuk ott sokan, miközben úgy éreztük: nélküle megkezdődik számunkra az árvaság kora. Azt az írót, azt az embert, aki – a már idézett Alexa Károly szavait másolva ide, futamom végére – „Bejárta és szemrevételezte […] a természeti és emberi létezésnek azokat a »szurdikjait«, amelyeket csak előtte nyitott meg a sors. Észrevétlenül és művei által vált a hetvenes–nyolcvanas évekre mesterré, olyan iskolamesterré, akinek nincs iskolája, aki nem tud és nem is akar hirdetni semmit […], de akinek a jelenléte biztatás, műve izgalom, talány és minőség. Meg tartás.”

Az ő tartása már a mi tartásunk is.

Szörényi László summájához ma sincs mit hozzátenni: „Hogy ne felejtsük el, hogy kik vagyunk, kevesen tettek annyit, mint ő.”

Illetve, ha mégis, azt feltétlenül, hogy azért is kevesen tettek nála többet, hogy ráébredjünk: kik vagyunk.

(2014. február–november)




Fejezet az Önarckép – másokban sorozatból.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben