×

A világmindenség bábjai

Szálinger Balázs: Fehérlófia

Papp Máté

2015 // 06
Szálinger Balázs – a Budapest Bábszínház felkérésére készített – Fehérlófia-átirata úgy vállalkozik a magyar néphagyomány egyik legősibb meséjének újramondására, illetve az eredettörténetként is értelmezhető monda mitikus elemeinek megelevenítésére, hogy a számos változatban és több átdolgozásban (ld. Arany László saját gyerekkori emlékei szerint lejegyzett szövegét) elérhető forrásanyag nyelvi modernizálását is igyekszik elvégezni. „Aki itt van, azért jött, hogy engem költsön” – szól az önálló kötetben kiadott szövegkönyv második énekének egyik részlete. A születése után rögtön megszólaló Fehérlófia szavai ezek, aki mintegy utal is az őt „megköltő” szerzőre. De ki is lehet egy ilyen, úgymond, másodkézből kapott (valójában kézről kézre adott) elbeszélés valódi szócsöve, és vajon hol húzódnak az újraalkotás költői szabadságának, valamint az alapmű kozmikus kereteinek határai?

Hiszen jelen esetben az eredetiség nem a szokásos formában kell, hogy megmutatkozzon, hanem éppen abban az alázatos, akár önkorlátozó figyelemben, ami nem engedi túlburjánzani az írói fantáziát vagy érvényre jutni az esetleges alkotói allűröket. Inkább azt kell szem előtt tartani, hogy minél jobban kibontakozzon a szájhagyomány útján elterjedő, az ún. kollektív emlékezetben megőrzött és ezért a szó szoros értelemben elsődlegesnek nevezhető irodalom. Az ilyen módon rendelkezésre álló – és a mindenkori korszerűsítést is elviselő – esszenciális foglalat természetesen nem egy zárványszerű burkot jelent, inkább azt az ihlető magot, amely csak akkor szökkenhet szárba, ha nem fojtjuk el csírájában annak éltető közegét. Pilinszky szavait használva „metaformának” is hívhatjuk azt a láthatatlan rendezőelvet, amelynek sugalmait se alulstilizálni, sem pedig túlírni nem szabad.

Szálinger Balázs költői kísérlete sajnos lépten-nyomon kudarcba fullad. (Bár az előadás színészi játékától, látványelemeitől, zenei és legfőképpen élőszavú akusztikájától megfosztott, tulajdonképpen alkalmazott szöveg óhatatlanul magára marad egy ilyen kiadványban, az illusztrációként szolgáló fotók ellenére.) A Fehérlófia eredeti szövegváltozataiból kiindulva valamilyen szinten mégis újból meg kellene teremtődnie annak a nyelvnek, amely már csak a mesemondás igéző erejénél fogva, mindenféle magyarázat nélkül is feltárja magát a hallgatónak/olvasónak; legalábbis elraktározza magát annak tudatalatti rétegeiben. Ugyan az autentikusként elismert írásos emlékek sem képviselnek mindig egyenletes művészi színvonalat, egy efféle változat azt a veszélyt is magán hordja, hogy egy-egy vé(le)t­­len kitétel vagy elszólás mentén az esztétikai minőségen túli metaforikus tartalmak is elmosódnak.

Az első érzékelhető zavart az okozza, hogy a nyilvánvalóan megtartott szereplőgárda és történetvezetés mellett a fogalmi felület – bár „marad a régiben” – itt-ott mégis megtoldódik néhány szlengesebb kifejezéssel (elszúrni, vetíteni, odaverni). Az ilyen és ehhez hasonló szófordulatok (legdurvább, nagyon hülye, sztori stb.) azon kívül, hogy kikacsintást engednek a mese (h)ősi stílusából, nem képesek árnyalni a jeleneteket, többletjelentéssel felruházni a szituációkat. Persze nem azért lógnak ki a szövegből, mert ne lenne létjogosultságuk, az a probléma, hogy nem tudnak szerves módon abba a kontextusba ágyazódni, amelyet az eredetiből átvett, kevéssé módosított artikuláció létrehozott. Ezért épp lazaságukban válnak modorossá, mintha csak azért kerültek volna be az átdolgozás eszköztárába, hogy a darab „maisága” ki legyen pipálva.

A felvonultatott Kar, valamint a hozzá tartozó Hangok szerepeltetése mint formai újítás már előnyére válik a lirizált elbeszélésnek. (Bár az ügyesen dramatizált, a szavakat egymástól átvevő szólamok rímhasználatának, szövegszervezésének pongyolaságai ezt a műformát sem hagyják teljes gazdagságában kibomlani.) Az ókori színművekből ismert, közvetítő pozícióban álló, illetve állandó mozgásban, helyváltoztatásban lévő kórus ugyanis szemléletes módon képviselheti a Fehérlófia jelenleg hallhatatlan mesélőjét, sőt annak olykor egymással feleselő vagy egyetértő visszhangjait is. Az események leleményes kommentálásán túl akad még jó pár szép megoldás a szövegben: ilyen például az Alvilágból felhozott királylányok egy személybe való átlényegülése, ami hűen tükrözi azt a feltételezhető elképzelést, amely szerint a megmentettek végül is egy személyt testesítenek meg. Hasonló analógia, hogy a Fehérlófiához szegődött társak – Fanyűvő, Kőmorzsoló, Vasgyúró (talán bizonyos szempontból az ördögi Koponyányimonyók is ide sorolható) – sem mások, mint a főhős különböző, leküzdendő tulajdonságai. Ez utóbbi megállapítások jól példázzák a mese beavatásjellegét, amelyet a Szálinger-féle átirat (szövegszinten) csak nyomokban tud éreztetni. A bábelőadás eleven színpadi jelenléte ezt pótolhatja, amely az imént említett elbeszélői erények segítségével hiteles és átélhető élményben részesítheti a közön­séget.

„Úgyhogy hallja meg mindenki a földön, / a dalt rejti, feltartom: ím, az öklöm, / A dalt szorítom, elloptam a dalt […] Neked hoztam, ketten tudunk csak róla, / Néha bántó lesz, néha meg csalóka, / Sőt: unalmas lesz a mindennapokban, / De köztünk lesz: a legjobb helye ott van” – szól a szövegkönyv (Orpheusz és Prométheusz alakját idéző) zárlata, ahol Fehérlófia túlvilági utazása után visszatér a földi világba, hogy ott teljesítse be küldetését. A költő korántsem korlátozott, inkább felszabadító szócső-szerepének felvállalása nélkülözhetetlen egy ilyen, mondhatni, mitikus írói megmérettetéshez. Mert hogy is fújhatná a saját dalát valaki, ha előtte nem szállt le a dal forrásához? Szálinger, tévedés ne essék, nem a saját dalát fújja, még akkor sem, ha a mesebeli hősökhöz hasonlóan néha ő sem állja ki a próbákat. Az sem igaz, hogy a szerző (hitte, de) nem járt utána a sokféle metamorfózison átment mondának, hisz a különböző változatok hatása tetten érhető egy-egy mitikus elem szintetizáló kezelése közben. És azt is meg kell hagyni, hogy az alcímben jelzett bábos világmindenségben való bolyongás rendkívül nehéz kalandra hívja a mesébe merülőket. Könnyen bábbá válhatnak a világmindenség kezében…

„Aki itt van, azért jött, hogy engem költsön…” Aki költ, azért jött, hogy jelen legyen a mesében. És továbbmondja azt, ami kétszer ugyanúgy nem hangozhat el. De ami mégis mindig a saját képére és hasonlatosságára formál minket. Fehérlófia története sem ér véget soha. Lépjünk hát – Szálinger Balázzsal – a nyomába, de jól nézzünk az orrunk elé: két lába van a lónak, mégis megbotlik néha. (Orpheusz, 2015)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben