×

A lélek bolyongásai

Ágh István

2015 // 06

Urnatemető


Nagy temető kicsinyített mása, egy parcellányi föld,
mintha gyermeksírok sora, pedig a vegyes hamvaké,
úgy hat, mint a mesebeli színtér a valóság mögött,
hogy egyszerre komolytalan a méltóság, mikor komor
porain huncut törpikék ügyeskednek zárás után,
helyszűkében szoronghat itt, ami együvé tartozik,
a fejfa azért oly kicsi, a betűk épp olvashatók,
a dombormű arkangyala elférne egy képeslapon.
aprócska obeliszk alá valódi rozsdalé csorog
maroknyi mohából való koszorúcsonk drótjairól.

Óriásnak érzem magam a meglepő viszony miatt,
ahogy ijesztő látszatom a liliputi környezet
aránya szerint tornyosul, s galamb nagy cinkék rajzanak,
a galambok meg mint sasok, jönnek a keselyűk helyett,
a cserép madáretető, üres mihaszna hamvveder,
s a rigó fekete szele örvénylik szűk öble körül,
mint egy gyomláló vén banya, akkora varjú hajladoz
a talpalatnyi sír fölött, csőre otromba kiskapa,
s talán mert megkoccan a föld, visszaváltozván elrepül,
károg Rebi néni gyanánt az ijesztésre, „Hess, madár!”

A lélek az emlékezet szárnyain bolyong, úgy talál
magának itt-ott kikötőt, hogy nem kötődik senkihez,
némán és láthatatlanul közeledik, a légnyomás,
elnehezült lélegzetem mutatja, milyen messze van,
hess innen, szellem! itt gyökig égetett testek hamuja
zárja ki az emlékezést, mint steril méreg, semleges
helyen még, majd szétszórva már, ha lejár a határidő,
mintha nem is lett volna más, csupán a kozmosz hímpora,
kit hullámzó gyásznép előtt, mint selyemkendővel takart
szent ereklyét mentettek át a Farkasréti temetőn.

Éjszakai utazás


Valószínűtlen vagonok hatolnak be a semmibe,
bár a nagyalföldi sötét, akár a csillagtalan ég,
mintha belőlem ömlene, rettentő mocsári lidérc
száguld, a budapesti gyors húzza fényét az éj ködén,
s kivetíti az ablakok kivilágított négyzetét,
melyre fülkémből rátapad, mint összegörnyedt sziluett,
tükörképem árnyéka is, kétséges mozdonyvezető
után, elbódult utasok között, és egyes-egyedül,
senkitől sem kérdezhetem, mitől kellene tartanom,
ha már elhagytam otthonom, egy idegen valamiért.

Más időnek más térfelén, önmagamnak is idegen,
vagy éppen most az igazi, hogy senki, semmi nincs velem,
kipróbálom nemlétemet, ugyanakkor mégis vagyok,
érzékszerveknél pontosabb, foghatatlanul fölfogott
lélekkel tűnök át a múlt titokzatos rengetegén,
ősök sorsából összefont emlék, melyben a képzelet
megvalósult egy téli est barlangjában, a tűz felől
körüllengte a falakat lobogása szirmaival,
ahogy értem is megfogant a bennük ható szenvedély,
halott rokoni sokaság kebelez be és sodor el.

Mit fajtám szellemeinek tömegméretű kényszere
irányít, a tudattalan mélyéből feltört gondolat,
elfojtott demonstráció, súgásból kiáltásba vált,
jelszavakká suhogtatom sohasem hallott hangomat,
hogy az égig érő örök családfa megrendül bele,
öröklött tetteim alól nem ment föl személyes erény,
téglavörös lámpavilág pislogat rám egymás után,
míg konkrét állomásokat számolok a pokol felé,
kivilágított és üres peronokon zihál tovább
az elvarázsolt gyorsvonat, bár menetrendje helyreállt.

Mennyei élmény

Hol a testben jelen vagyok, már a lelkemben élem át
az elmúlástól mámoros, aranyba vesző évszakot,
amerre visz a gépkocsi, mit a völgyben érzékelek,
a görcsbe rántó meredek egy fölcsapó hullám ívén
éggé tárul a hegytetőn, s képzeletem röpít tovább
a hollópárig, szárnyaik úgy döngetik a levegőt,
mintha mennykék üvegpalack üres öble szólalna meg,
nincs másik hang, csak látomás, a hullámzó hegyek arany
fénytorlaszain delelő sugár, s a homállyal tele
szurdokban a medve-magány, piros bogyók csöpp szemei.

A szomjúság forrást talál, s lelket üdít hideg vize,
csobogására távoli juhnyájak kolompja felel,
örök ekloga dallama száll a havasi rét felől,
s pásztorkodásom hajdani ábrándjait ébreszti föl,
aztán a szálas bükkösök alól fenyvesbe visz az út,
s keresztben egy kutya hasal, talán a Cerberus maga,
a tengerszem portásaként élvezi az utószezont,
mint a két sétáló öreg és a kikötött csónakok,
lustálkodik a kitakart bőr a meleg szellő alatt,
mintha a dicsfény játszana az angyali aranypihén.

Ebédre szólít a gyomor, mégis a léleknek terít
vendéglátóm a völgy fölött kialakított teraszon,
hadd élvezzem a testen át a mennyei harmóniát,
amit a Kárpátok teremt, s testvéri szívesség kínál,
az erőleves aranyán túl a szétáramló erőt,
a szűzpecsenye ízeit, s a fűszer kényes párlatát,
meg a Küküllő menti bor tapintatát, a fekete
kávé gőzéből áradó békességet, s hogy társaim
életkedvében a jövő, és szeretetük végül is
itt tartana, már túl ezen az égi búcsúlakomán.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben