×

A kimondatlan; Kettős fogyó hold

Lackfi János

2015 // 06

A kimondatlan


Hányszor próbáltam találgatni a magam
csekély értelmével, ráadásul legrosszabb
tanácsadómra, a szorongásra hallgatva,
mi járhat a fejedben, és általában nyilván
rosszul tippelhettem, olyan sértődöttséget,
neheztelést, rivalizálást tulajdonítva neked,
mely a magaménak tükörképe, esetleg
negatívja, komplementere volt inkább,
s ilyenkor önkéntelenül azon munkálkodtam,
hogy a világban köröttünk annyi változatban
fellelhető páros gyürkőzés, élethosszig tartó
röhejes pankráció kötelező koreográfiáiba
tereljem kapcsolatunkat, holott az összes
küzdősport közül épp a csiricsáré díszletekkel,
ripacskodás közepette zajló műbalhé
az a műfaj, amelytől irtóztam és idegenkedem,
rögtön ugrottam ezt a szánalmas kutyakomédiát,
amint véletlenül rákattintottam valamely
szállodai tévécsatornán. Mekkora szabadulás
volt, mekkora sziklasúly gördült le rólam,
mikor valami sugallatra rájöttem,
hogy semmi sem kényszerít a kimondatlanság
fedezékébe húzódnom, neheztelnem és
visszautasítást gyanítanom ott, ahol inkább
fáradtságról vagy rossz hangulatról van szó,
rájöttem, nem valamiféle komputeres játékban
lépdelek szintről szintre, s ha nem sikerül
feljebb lépni, az azt jelenti, nem vagyok elég jó.
Döbbenettel ébredtem rá, Úristen (igen, legfőképpen
Úristen), hiszen itt korántsem az a cél, hogy
sikerüljön minél életszerűbbre szinkronizálnom
sokszor talán magad számára is kimondhatatlan
érzéseidet, szorongásaidat, a lelkedre nehezedő terheket,
s hogy mindezek nem feltétlenül vonatkoznak rám,
nem feltétlenül szólnak rólam, csak éppen ott jársz
fejben, ahol jársz, és nekem minden esélyem megvan,
hogy találkozzam veled, igen, a legfőbb nem az én
és nem a te, hanem a találkozás valahol, nem benned
immár és nem bennem, hanem a végtelenben,
ahol sokkal több párhuzamosság metszi egymást,
mint hinnénk.

Kettős fogyó hold


Megyünk majd, csak megyünk,
mint egy vadnyugati film zárójelenetében
a férfi és a nő, akik véres pusztulást
hagynak maguk mögött, és épp csak
megmenekültek, kiűzetve
nagyfarú lovak, lengő kocsmaajtók,
szájsarokban füstölgő szivarcsutkák,
csapdosva klimpírozott melódiák és
felkapdosott fodros szoknyák
csiricsáré világából. Megyünk majd,
csak megyünk, mint Chaplin
és párja a Modern idők végén,
megindító-komikus kettős sziluettként,
otthagyva a gyári futószalagnál
sorsokat nyomorító várost,
a tömeges neurózis tébolydáját.
Megyünk majd, csak megyünk,
varázsütésre télből nyárba,
nyárból őszbe váltanak körülöttünk
a zsámbéki mezők, a zsámbéki dombok,
körülöttünk búza takarásából,
bokrok takarásából felröppenő
madarak, felrebbenő gyerekek,
az aljnövényzet közt szívfacsaróan
nyervogó kiscicák, úgysem vihetjük
haza őket, de lelkifurdalásunk
van miattuk, és haragosak vagyunk
az aljasokra, akik csak úgy megunták,
a zöldellő semmibe kidobták
ezeket a giccsesen kétségbeesett
kis lényeket, minden apró lényért
nem lehetünk felelősek, jól is
néznénk ki, még a saját magunk
teremtette lényekért is elemészt
olykor a tehetetlen aggodalom.
Megyünk majd, csak megyünk,
saját gyerekeink nyivognak a bokorból,
kitettük őket, kitettük az életnek
mindahányat, és most már nem
vihetjük haza tutujgatni, ujjbegyről
tejcseppel táplálgatni, cumisüvegből
tejjel itatgatni, jónak érezni
kicsit magunkat, olyannak,
aki befogadja az útfélre
taszítottat, aki elviszi azt a balhét,
amit nem visznek el mások,
mert ugyan, ki áll le mások
csipás macskakölykei után
koslatni a bozótban.
Megyünk majd, megyünk,
elfogynak mellőlünk a társak,
elfogyunk mi is lassanként,
egyre több minden
válik láthatatlanná,
pedig ott van,
csak avatatlan szemek
elől rejtve,
kettős fogyó holdként
megyünk, csak megyünk.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben