×

Veszedelmekről álmodom

IV/2., 1. rész

Ferenczes István

2015 // 05
Cişmigiu

Családunkban valahol lappang egy szépiabarna fénykép, amelyen apám látható a csíkdelnei Ferencz Imrével. A bukaresti Cişmigiu parknak talán a Magnólia Sétányán készülhetett. Nem beállított kép, mert bátran, optimistán lépnek ki, elegánsan, akár egy harmincas évekről szóló amerikai filmben a megvesztegethetetlen nyomozók vagy akár az olasz maffiózók. Sötét kalap, acélszürke kosztüm, fehér puplining, Gubán félcipő, pettyes nyakkendő, a zakó felső zsebében fehér díszzsebkendő. Erre mondta nagyapám, amikor először látogatott haza apám ilyen szerelésben, hogy „A súly enne meg, felvitte az isten a jódolgodat, a posztóharisnya s a zeke mán büdös lett neked. Pantallót húztál, s azt hiszed, hogy már úr vagy. Nem leszünk mi soha, s nem is akarunk urak lenni.” Úr, nem úr, apámat ebben az időben a Prager cégnél már Mester úrnak szólították. De a Cişmigiu parkban készült fotográfia tanúsága szerint nem esett messze az alma a fájától, mert vasárnaponként nagy tömegekben itt gyülekeztek a székelyek. Találkahely volt ez, szerelmek szövődésének és olykor tragikus befejeztüknek a helyszíne. Itt számoltak be a munkahelyi sikerekről, kudarcokról, a cselédtartó urak s úrnők elragadó voltáról vagy gazemberségeikről.

Tikkasztó vasárnap délután gomolygó embertömeg hullámzik a Cişmigiuban – írja Ignácz Rózsa. – Szép árnyas park, hűs tavacskákkal, szökőkutakkal a város közepén. Erdősűrű virágágyásaiban bódító fehér liliom illatozik. Az úri nép a tóparti kioszk asztalainál üldögél. Átizzadt, azsúros selyemingben a férfiak, muszlin fejkendősen a nők. Ülnek, verítékeznek, szalmaszálon szívják eltikkadt torkukba a jégbe hűtött borszéki borvizet, aminek egyébként románul »Borviz de Borsec« a neve. Mások Ditróból importált cukros mogyorót ropogtatnak, kászoni Salutarisszal keverik borukat egyesek. Erdélyi víz, erdélyi íz enyhíti mindenütt a fullasztó bukaresti nyarat. A park széles alléin vasárnap délutánok tarka népe kering. Mintha a kolozsvári Mátyás-szobor terének cselédkorzója költözött volna ide: hosszú sorban, összefogódzva székely leánykák sétálnak fel és alá. Nem lehetne felismerni őket, ha ruházatuk után indulna el az ember, hiszen szőttes rokolyát alig egy-egy visel. Városi műselyem, orr nélküli szandál, s csak az apró varkocsokba font fényes barna hajuk árulja el őket külsőleg. Sétálnak, karon­fogódzva négyen-öten, s az egész hét sérelmeit most beszélik meg a barátnék egymás között.

Azt sem tudom, hol alszom ma éjjel – panaszolja egy kis sánta, szürke ruhás –, az inzsinerné odafogta a kondikucámat, s most se pénzem, se szervicsem…

Száz lejt tartott vissza a nagysága három nyomorult pohárért – meséli egy karcsú, piros blúzos, tejfehér arcú –, pedig olyat, mint én, nem kap egyhamar. Takarítottam tizenkét szobát, havi nyolcszáz lejért, s szerváltam két tálcával az asztal körül…

Torlódó embercsoport szakítja el tőlem a piros blúzos cselédke társaságát. Román egyenruhás székely bakák társaságában agyonrúzsozott arcú, kacér dekoltázsú nő jön szemközt. Hamisítatlan székely dialektusát modoros orrhang torzítja el. Összesurlódnak a szemközt jövőkkel, s a városivá pingált székely szobalány méltatlankodó affektálással felkiált:

Au! Milyen kellemetlen ez az aglumerácia…”

A cselédlányoknak általában déltől este nyolcig tartott a kimenőjük. Addig mindent meg kellett beszélni, elintézni a következő heti találkákat. – Szerdán gyere, mert akkor az úrék nem lesznek otthon. Vagy: – Tíz óra után, amikor a nagyságáék már lefeküdtek. De van lány, aki kulcsot ad a babájának, hogy az éjszaka leple alatt beosonhasson a tömbházba, s felmehessen a bádogtető alatti rabitz kamrába. Ezt leginkább azok teszik, akik már férjezettek, de nem lakhatnak együtt, tiltják a férj látogatásait, aki egy másik úriháznál szolgál. És itt, a Cişmigiuban adták át az otthonról küldött vagy a haza címzett leveleket azoknak, akiket az útjuk pár napra hazavitt. Néha pénzt is küldtek, otthoni ízű csomagot is hoztak. A Cişmigiu olyan közösségi tere volt a Bukarestben élő magyaroknak, ahol nemcsak a l’art pour l’art szórakozás volt a cél, hanem egyfajta összetartó, valamiféle magyar identitást óvó szeglete Bukarestnek. A cselédlányoknak este nyolcig. Addig? »És torlódnak, forognak, keringenek egyre…« Azok, akik csak nemrég szakadtak el hazulról, s otthon szőtt rokolyájukat nem cserélték át egészen, azok külön kis csoportokat képeznek. Úrfiakkal nem ismerkednek. Kettes egyedüllétben hazai legénnyel sem imbolyognak. Önérzetesek s kicsit rátartiak. Ha megszólítja őket az ember, felelnek, tisztességtudóan, kicsit kimérten és peckesen, de röviden és tárgyilagosan minden esetben. Aztán köszönnek, s állnak odébb. Az egy faluból valók összetartanak. Közösen beszélik meg bajaikat s az otthoni híreket. A Cişmigiuban külön kis területet foglalnak el. A külső negyedik »sosszén« sétálnak például a marosszékiek, a belső másodikon a sóvidékiek. Mindannyiuk azt hiszi, azt reméli, hogy itt, a gazdag fővárosban keresni fog, és küldhet majd haza, és összegyűjthet magának egy kis kelengyére valót. A biztos kereset reménye s a rátarti öntudat érzik azokon, akik nemrég kerültek ide. De büszkék, sőt gőg ül azoknak az arcán is, akiken a hazai színeknek már nyoma sincs. Akik kifestett arccal, elegánsan korzóznak, akik a szolgálói sorból már kikerültek, akik »karriert« csináltak.” (Ignácz Rózsa)

Szabad-e csárdást táncolni a Cişmigiu parkban?” Az Universul legutóbbi számában, első oldalon, nagy cikkben azt írja, hogy a Cişmigiu parkban alig látni mást, csak barbár magyarokat, más nyelvet alig lehet hallani, csak a barbár magyar nyelvet, és a parkban magyar cselédlányok és legények a csárdást, ezt az ázsiai táncot járják. Felhívja a kormány figyelmét, hogy gyorsan intézkedjen, és vessen véget ezeknek az üzelmeknek. (Brassói Lapok, 1930. VI. 4.)

A pálfalviak, Páll Pista, Ferencz Márton, Ferencz János, Ferencz Teréz, Ferencz Erzsébet, Vasszi Róza, Vasszi Regina, Zöld Laji, Pintyi Regina, Fülöp Guszti, Vasszi Róza, Ferencz Sándor, a Franciáné, édesapám és ki tudja, még hányan (én csak ezekről tudok) szintén itt találkozgattak vasárnaponként. A nyolc órai takarodó előtt a fiúk még visszaszóltak: „Aztán két hét múlva a németeknél Anna-bál lesz, szívesen látunk mindenkit!” S ezzel a búcsúszóval elindultak a közeli Zalomit utcába, a Magyar Ház felé, amelynek nagytermében a bérlő a Lido mozit működtette, a földszinten pedig a griviţai sörgyár német tulajdonosa a Luther nevű sörözőt. Ezért kellett a bálokra, színielőadásokra s más nagyobb rendezvényekre a németektől kibérelni az Eintracht termet.

Itt egy nagy pocsolya vala, nyirkos / mocsaras eredendi vad hely, mocsakos, egészségtelen, / de a mivészlet sokra juthat, és paradicsomlatot csinált ehelyt, / mit a sok muksó álmában sem vélt… / ide jár most mindahány, és elvegyül, az elegancium, a luksz, a büszke, a módorlat, / és ömlik az cukrozott beszély, bókolás repül minden szájakból. / Néhány szoknyapecér bikfic / egy-egy grizettel a cserjésben mennybe száll…” (N. T. Orăşanu)

Crucea de Piatră

A két háború közötti Bukarestet „Hilariopolisnak” is nevezték, az örömök, a vidámság és az élvezetek városának. „A »hilar« szó a szótárak szerint – írja Cezar Petrescu – olyasvalamit jelent, amely mulatságos, nevetséges röhögést gerjeszt, kollektív nevetésrobbanást, valami szórakoztatónak, nevetségesnek, groteszknek a hallatán vagy látásán.”

Az „örömök városának” a legékesebb jelképei a kuplerájok voltak, azok közül is a leghíresebbek a „Crucea de Piatră” (Kőkereszt) körüliek, ahol szinte egy egész városnegyedet alkottak.

Vajon apám járt-e kuplerájba?

George Astalos (!), Párizsban élő román író, aki a harmincas években kamaszként, több társával együtt itt vesztette el szüzességét egy Marcela nevezetű kéjhölgynél, Stelian Tănase tényfeltáró riportjában így írja le a helyszínt: „A Trai­an utca vitt a bűnbe, itt kezdődött a prostitúció negyede, amely Dudeşti-től a Vi­tanig tartott, el egészen a Barierea (Sorompó) Vergului-ig. Az utca közepén egy nagy hatást keltő »La Vili«-hez címzett, csicsásan kifestett kávéház volt, ahol nagy tételekben biliárdoztak a kerítők, a csempészek, az üzérek. Négy kategóriájú prostituált volt. A luxus kategória a találkaházakban űzte az ipart, ezek közül a »La Rozica«-hoz (!) címzett volt a leghíresebb, a legrettenetesebb és a leglátogatottabb. Elképzelni sem tudtuk, hogy bejussunk oda, hiszen egy vagyonba került volna, és csak a jobb körök ajánlásával fogadtak be klienseket. Livrétbe öltözött portás állt az előtérben, aki mély meghajlásokkal, bókolással fogadta a nagymellényű urakat. Egy másik házban a kukoána várt, s miután lepengetted a stekszet, 12 órát is maradhattál. A második kategóriába a nagy, jelentős bordélyházak tartoztak, ahol a matrónával az élen húsz lány fogadta a klienseket, elegánsak voltak, minden reggel új frizurát bodorítottak, kisminkelték magukat, ledéren öltöztek, elegánsan, akárcsak Hollywoodban, a ruhát, a garderóbót direkt Párizsból rendelték. A harmadik kategóriában a saját számlára dolgozó lányok voltak, bárcával. Ilyen volt a mi Marcelánk is – meséli Astalos. A negyedik kategóriába az utcán sétáló, kóbór, szabadtéri, azaz a májdáni kurvák tartoztak. A járdán tíz lépés előre, tíz lépés vissza. Ezt az utat rótták a találkaszoba előtt. Ha bementél vele, mondta egyből a taxát, előre kellett fizetni. Amint egy korabeli énekben hallani, olyan is történt, hogy a matróna bekiáltott: lányom, állítsd le az élvezetet, mert hamis pénzt adott az ipse…” George Astalos részletesen elmeséli a Marcelával történt találkozást. Többek között elmondja, hogy mindhárman kotont vittek magukkal az első légyottra, amire Marcela nevetve felkiáltott: „Ó-la-la! Gyorsan eltüntessétek, talán valami rosszat akartok tenni velem?” Aztán megtörtént, aminek meg kellett történnie. Marcelával pedig megegyezték a továbbiakat, a következő menetet, auleu, pénteken nem lesz jó, mert Szt. Miklós napja van, s akkor kimenőjük van a regimenteknek, egy egész horda gyün…

Vajon apám járt-e a bukaresti bordélyházakba?

Olyan híres kurvák is voltak, akiknek már a becenevük is beszédesen vallott. „Miţa Biciclista” (Biciklis Mici) vagy „Napoleon” mellett a legnevesebb „Foamea Neagră” (Fekete Éhség), akit többek között II. Károly király látogatott rendszeresen. A király egyébként elegánsan, sötét szemüvegesen, kíséret nélkül, egyedül járta a bordélynegyedet, közbenjárók nélkül válogatta, kapcsolta le a kurvákat. A „Crucea de Piatră” nem volt az egyetlen helye a prostitúciónak. A Gara de Nord körül talán még több bordélyház volt, de alacsonyabb kategóriájúak. A városközpont luxusszállodái, vendéglői körül, a Calea Victoriei-en is virágzott a prostitúció, a legfelsőbb körök kiszolgálására. De ha szóba kerül a bordélyipar, a bukarestiek elsőként a Crucea de Piatră-t említik, ahol szinte minden náció képviselőit meg lehetett találni a lányok között. Olyan kuplerájok is léteztek itt, amelyeket csak a bérletesek látogathattak. Azok, akiknek szabályszerű, nyomtatott „abona­mentje” volt.

(Így nézett ki egy bordélyházi bérlet [Ádám Gyula szíves közlése nyomán]. A szolgáltató Miţi Vasilescu, a Minerva Hotelban. „NB. Vasárnap és ünnepnapokon a zsúfoltság miatt csak reggel fogadunk látogatókat.” A második oldalon, a kézzel írott szöveg figyelmezteti a klienst, hogy az újabb bérlet kifizetésekor szíveskedjék a múltkorról elmaradt öt lejt törleszteni. A nyomtatott szöveg: „Egy egész éjszaka két numerának számít. Több numeránál kedvezmény jár. Tisztelettel”, vállalkozónő, aláírás…)

Sok orosz lány volt a kurvák között, akik kezdtek keresettebbek lenni, mint a román lányok, a ruszoájkák kapcsán a korabeli krónikák véres leszámolásokat is emlegetnek. Talán ügynökök is voltak, s kinyírásukban bizonyára benne volt az NKVD keze… De történtek titokzatos gyilkosságok a bandák, a prokszenettek közötti leszámolások alkalmával is. Ezek az „intézmények” talán nemcsak a rendőrség szemethunyó védelmét, hanem a hivatal jóindulatát is élvezték, amely kiirtásuk helyett inkább elnézett fölöttük.

Vajon apám…

Anno dacuma, már nem tudom kideríteni, milyen forrásból, lejegyeztem volt egy statisztikát a két háború közötti romániai prostitúcióról. Eszerint 1927-ben 12 431 kurvát tartottak hivatalosan nyilván. (A törvény szerint abban az időben cserélik fel a bárcát, a kondikucát a fisára, amelyet az egészségügyi szervek kezeltek a legnagyobb diszkréció mellett, ami azt jelentette, hogy rendszeresítették az egészségügyi szűrést, ami némely orvosnak jelentős, tízezer lej fölötti jövedelmet hozott.) A több mint tízezer „hivatalosított” prosti nemzetiségi megosz­lása így nézett ki: 9 610 román, 8 olasz, 17 francia, 18 görög, 61 orosz, 25 török, 1 404 magyar (!), 170 lengyel, 171 cseh és 947 más nemzetiségű. Számomra döbbenetes a magyar lányok majdnem másfélezres száma, akik már nem a Magyarországról idehúzott vengerkák voltak, hanem zömmel székely, erdélyi magyar lányok. Allítólag a mi falunkból is került közéjük. Ezek hivatalos számok, ezek a személyek engedélyek birtokában űzték az ipart, de hol vannak az engedély nélküli „iparosnők”, a klandesztin kurvák? A visszaemlékezők szerint sokan, nagyon sokan voltak, legalább a duplája a statisztikának…

Vajon…

Nem kellett nekünk kuplerájba járni – mesélte egykoron Páll Pista bácsi az egyik focimeccsünk utáni sörözés alkalmával, amikor éfiú legényekként a bukaresti szexuális életükről faggattuk. – Annyi volt ott az itthoni, székely lány, hogy kettő-három is jutott egy legényre. Mindegyikünknek került hazai szeretője, akikhez éjjelente fel-felorozkodtunk a cselédszobába. Vagy ők jöttek el hezzánk. Tudjátok, fiaim, ott nem úgy volt, mint itthon, itthon esküvőig őrizgették a lányok a szüzességüket. Mihelyt békerültek Bukarestbe, nem sokáig őrizték meg. Ejsze az ájer miatt, de biztos, hogy a város élvezetet túrkáló hangulata es bésegített nékijek. Hamar megfúrták őket. Vagy a háziúr, vagy az úrfi, vagy a közülünk való legények. Nem sok jött haza Bukarestből szüzen. Nehányszor elmentünk a Kőkereszthez kicsalni egy-egy ismerős leánkát, hogy bészerezzük valahová rendes szolgálónak, de nem sokat használt, aki oda békerült, mán nem tudott megállni a »lűtőn«. (– De azért csak úgy mellékesen, egyet basztak – heccelte apját Pista barátom. – Hogy neked milyen gyalázatos a fantáziád, te hitvány – fenyegette szemüvege mögül legkisebb fiát az öreg Páll Pista.)”

Beke György a Fölöttünk a havasokban a Páll Pista bácsiék Kőkereszt utcai látogatásaihoz hasonló szándékú nagyobb mozgalomról is beszámol: „Fiatal férfiak néhányan összefogtak: Kövér Gyula kereskedelmi főtisztviselő, Kövér Márton kocsigyártó, Ács József építész s még vagy hárman. Kövér Gyula volt a legiskolázottabb közöttük, legnagyobb társadalmi tapasztalattal. Cselédhelyet kerestek a Kőkereszt utcai magyar lányoknak, akik még képesek voltak szakítani addigi életükkel. Az Universulban, a korszak legelterjedtebb, tehát legtöbb apróhirdetést közlő polgári napilapjában kikeresték, hol alkalmaznak magyar cselédlányt, bejárónőt. Kapósak voltak az erdélyi lányok, a székelyek különösen. A cselédhely már biztonság, önállóság, tisztesség: vonzotta az otthoni szegénység elől menekülőket… Különös vendégek kezdtek járni a Kőkereszt utcába. Szép szál férfiak, eleinte félszegnek tetszettek, aztán úgy idekaptak, hetente többször jöttek, csak annyit kértek a szívélyes madámtól: – Magyar lányt szeretnék: lehetőleg olyant, aki nemrég érkezett. – Fiatal csirke, mi, fiatalúr? Van itt elég Kati, szép is, kedves is, fiatal is… – mosolygott a rikítóra festett madám. – Igazolványuk szerint tizennyolc, de becsszóra a tizenhatot sem töltötték be… de erről csitt, bogárkám…

A látogatók is kedvelték a titkolózást. A meglepett lány fülébe súgták: – Ide figyelj, Kati, holnap gyere el a Ştirbei Voda utca 9. szám alá. – Bolond vagy, kisapám! Mit keresnék ott? Jöjjön ide, aki kíváncsi rám. – Ne szamárkodj, Kati. Végképp itt akarsz ragadni? – Tudsz jobbat? – bizonytalanodott el. Majd gőggel: – Törődj inkább saját magaddal! – Mindenképpen gyere el a Ştirbei 9. szám alá… ott meglátjuk.

Papírpénzt dugott a markába, és osont ki, mint egy tolvaj.

Majdnem mindegyik szólított lány elment. Ha nem éppen másnap, egy-két heti töprengés után. Ott »ismeretlenként« fogadták: Kövér Gyula megjátszotta, hogy faluról felkerült lánynak tekinti, aki nyilván itt keres támaszt. – Most érkezett, ugye, lelkem? Nézze, tudnánk egy magának való helyet. Orvos házaspár, két kicsi gyermek, lakásuk a belvárosban.

A lányok többsége megkönnyebülten színészkedett, hálálkodott, csak egy-két kérgesebb lelkű nevetett gunyorosan, s azt hitte, neki van oka leleplezni az alakoskodást. Társai támadtak rá haragosan, kituszkolták a parókiáról. – Itt a cím, kislány. Mondja, mi küldtük. Ezzel kezességet is vállalunk. Nem szükséges, tudjuk, de jobb házaknál kérik.

Előzőleg utánanéztek, hová is küldik. Az önkéntes »cselédközvetítő« – a hivatásosak, főként embercsempész társaságok jámbor vetélytársa – több mint száz erdélyi lányt emelt ki a Kőkereszt utcából. Aki nem tudott szakítani múltjával, visszaszökött. Többségük azonban mielőbb férjhez ment erdélyi iparoshoz, gyári munkáshoz. Férjükkel szívesen jártak el a Zalomit utcába, a »magyar házba« táncolni, színdarabot nézni, vagy a közeli vendéglőbe, az »Amicitiába« vacsorázni. Ha Kövér Gyuláék összetalálkoztak itt egy-egy ilyen »fiatalasszonnyal«, szemvillanás sem árulta el, hogy régi ismerősök.”

Vajon apám… Apám jól ismerhette Kövér Gyulát, aki akkor a katolikus Szent Istvánnal egyesült Magyar Társaságnak volt egyik vezetője. A kulturális élet akkoriban nem a Zalomit utcában, hanem a reformátusoknál, a Ştirbei Voda 9. szám alatt zajlott. Apámék, Páll Pista bácsiék pedig akkoron nyakig benne voltak a színjátszásban. Állítólag még a János vitézt is elő akarták adni, de a főpróba után betiltotta a Siguranca.

Csákány” polgármester

1931 tavaszán a Gara de Nordon kalapos, jól öltözött, úriember kinézetű ügynökök jelentek meg, akik egy iroda felé terelték a Brassó felől érkezőket. „Hai la muncă, hai la Primarul Târnăcop!” (Gyerünk munkára, gyerünk Csákány polgármesterhez!) Ezzel a gúnynévvel illeték Ion Dobrescut, az erélyes, gazdag fantá­ziájú polgármestert, mert valóban szétveretett „falut és tanyát”, magyarán megpróbálta modernizálni a valóban zűrzavaros, szinte rendezhetetlennek tűnő fővárost, s akinek elég koherensnek tűnő elképzelései voltak arról, hogy miként lehetne valóban európai szintű fővárossá tenni Bukarestet. Nemcsak személyes ambíció miatt kényszerült szembeszállni a román főváros Miticáival, hanem fennállt a veszélye annak, hogy Bukarest nem marad meg fővárosnak. Az elődje, Vintilă polgármester idejében kormányszintű döntés született, hogy Nagy-Románia fővárosát Brassóba helyezik át, mert Bukarestből az istennek sem lehet Párizshoz (NB.: a harmincas évek közepén már valóban Micul Parisként – Kis Párizsként emlegetik Bukarestet) hasonló fővárost építeni. Azaz lehet, de előbb rombolni kell, utat vágni, kövezni, egyenesíteni, vizet vezetni, kanalizálni, takarítani, köztisztaságot teremteni, szóval sok mindent, amire a város lakói nem voltak vevők. „Ce este atâta curăţenie domnule primar; noi am trăit veacuri întregi în murdărie şi am trăit mai bine decât acum în curăţenie” – írták a bukaresti kereskedők a Csákányos polgármesternek, ami magyarra fordítva valahogy így hangzik: „Minek annyi tisztaság, polgármester úr; mi évszázadokon át mocsokban éltünk, és jobban éltünk, mint most a tisztaságban.” Szegény Ion Dobrescunak nagyon kesergették a napjait. Példának okáért sehogyan sem tudták megérteni, miért épített fürdőket, strandokat, hullámfürdőt a Lido szállóban, amikor úgy megszokták már a koszos, büdös, a „város összes szennyesétől” sűrű Dâmboviţában a feredést. Némelyek képesek voltak a különböző munkákra toborzott, inkább a lapátot támasztó autohton munkásokat is elüldözni, leuntatni, fekete misés átkokkal elzargatni a munkatelepekről. Ekkor küldte ki ügynökeit a pályaudvarra, azzal a jelszóval, hogy: „Atunci să vină secuii!” („Akkor jöjjenek a székelyek!”) Azt is mondhatjuk, hogy az akkor érkező székelyek szerencsések voltak: egyből munkát kaptak. Neki is kezdtek a Calea Victoriei közművesítéséhez, kiegyenesítéséhez, szélesítéséhez, kikövezéséhez, járdásításához. („Mi a véleménye Dob­rescu főpolgármesternek a magyarokról? A bukaresti városházán, két delegáció fogadása közben, alkalmunk volt néhány percet beszélgetnünk Dobrescu főpolgármesterrel, akitől megkérdeztük, hogy mi a véleménye a Bukarestben élő magyarokról. – Nézetem szerint – mondta a főpolgármester – több mint százezer magyar lakosa van Bukarestnek. A magyarokról én már nagyon régóta véleményt alkottam, szeretem őket, mert jó, megbízható és becsületes polgárok.” Bukaresti Lapok, 1930. VI. 26.) Ezekben az időkben valóban szinte csak magyar szót le­hetett hallani Bukarest leghíresebb útján. Talán innen fakadt a rögeszme, hogy Bukarest a második legnagyobb magyar város.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben