×

Villányi László: Folyótól folyóig

Baán Tibor

2015 // 05
Nem mindegy, honnan beszél, egyáltalán kihez szól a költő. A feladó és a címzett viszonya, ez a sajátos függvény, habár kívülről is megfejthető, értelmezhető, de mégsem ugyanazt mondja a kívülállónak, mint a szívközeli rokonnak, ismerősnek. Villányi László új verskötete, tekintve, hogy minden verse „ajánlott küldemény”, egyfajta intim kapcsolatrendszerbe vonja be olvasóját, mikor különleges találkozásokra, szellemi szenvedélyekre, a klasszikusokhoz fűződő vonzalmaira utal. A kötet mindezen túl egy újabb ajánlást („Fiaimnak”) is tartalmaz. Ebben a gesztusban már egyfajta életút, forrásvidék, címtár, a kamaszkori olvasmányokból ismerős szellemi térkép (út a kincshez) átadása, áthagyományozása is megtörténik.

A versek, még ha az olvasók (tegyük fel) nem is tudnak minden nevet pontosan beazonosítani, akkor is könnyűszerrel értelmezhetők, hiszen végső soron a saját életünkből is ismerős életképek és élethelyzetek s nem utolsósorban szellemi felfedezések visszaverődései. A Munkácsy-díjas festőnek, a sugallatok művészének, Kárpáti Tamásnak (akinek rajzaival is találkozunk a könyvben) szól a kötetnyitó: A szerencse fia című vallomás. „Biciklijével délután szeret elindulni a folyóhoz, / amikor fák mögé érnek a fények, a töltésen / súlytalanná emeli őrangyala, s mint a szerencse / fiának, megmutatja korlátait, szavakat kap / ajándékba, s erőt, hogy elvesse némelyiket, / tudja jól, a hit a reménylett dolgoknak valósága.” A teljes terjedelmében idézett vers pontosan megmutatja Villányi László költészetének sajátos irányát, amely a líra nehezen tagadható válságát a prózavers révén kívánja meghaladni. Amit közöl, az egyfajta finom érzelmi rezonálás a külvilág és a másik ember gesztusaira, így annak titokzatos metakommunikációjára is, amely ugyancsak üzenet. A szubjektum részben észleli maga körül a valóságot, részben értelmezi, viszonyrendszerbe hozza korábbi emlékképeivel. Egyfajta hólabda-effektusról beszélhetünk, ahol az élménymag köré egyre újabb és újabb rétegek göngyölődnek. Ez a mennyiségi felhalmozódás, az én emlékbirodalmának folyamatos tágulása szükségképp együtt jár az önreflexió képességének fokozott jelenlétével, amely a szubjektumot egyre inkább sajátos irányból szervezett, másokkal összetéveszthetetlen személyiséggé alakítja. Villányi László ezt a változó, a tudatban bizonyos szempontból állandó jegyeket mutató, más szempontból viszont áramló személyiséget mutatja. A versek ennek megfele­lően vallomások, egy élethelyzet ábrái. A középpontban – ezúttal – a találkozás többismeretlenes egyenlete áll. A megoldás, a másik ember szellemi sugárzásának megfejtése folyamatosan mozgásban tartja az én tudatát, sőt inspirációkat, rejtett energiákat küld. Mindemögött egy olyan világkép körvonalait észleljük, ahol a lírai alany fejlődési regényeként olvasható epizódokkal találkozunk. Például az Ágh Istvánnak ajánlott vers (A megérkező) az elveszettség élményéhez gyerekkori jelenetet („amikor a bolt előtt, édesanyja keze helyett, / egy ismeretlen nőét fogta meg”) társít, amely egyfajta kódja a versben rögzített baráti viszonynak. Ismét máskor, a Lévai Ádám grafikusnak címzett A chi­méra című vers (Villányi László nemrég megjelent Kimméria című metaforikus, mitikus, utópisztikus prózájának mintegy előlegezéseként) a személyiségben rejtező folytatólagos életek titkára utal. Így: „Néha úgy sejtette, mérhetetlen messzeségből vándorolt, / elhozva magában egy másvalakit, akinek élete véget / ért a kezdeteknél, pontosabban benne folytatódott.” Élmény és filozofikus töprengés folyamatos tükörjátékában a szubjektum önmaga mélyebb megértéshez jut el.

Többek közt azért, mert minden megismert élet (másik élet, sors, személyiség), vagyis a versek címzettjei egyben az önmegismerés alkalmait kínálják. Kosztolányi Dezső, Zbigniew Herbert, Tur­genyev, Joszif Brodszkij, Vladimir Nabokov, Li Taj-po, Virginia Woolf, Dsida Jenő, Krúdy Gyula, Csehov, Rilke, Proust, Kavafisz, Fernando Pessoa, Flaubert, Camus (és folytatható a névsor) nemcsak puszta nevek ebben a könyvben, hanem a Villányi-féle szöveguniverzum, magánkönyvtár kikerülhetetlen alkotói. Viszonyítási pontok. Életműveik egy téren-időn kívüli misztikus geometriában egymásra mutatnak. A versek ezt a kapcsolatot fedik fel. Flaubert-ről szólva például a részletek fontossága kerül előtérbe. A francia író által követett recept – addig kell nézni egy fát, amíg minden más fától különbözik – jellemzi valamiképp A kamasz című verset is, amely a kamasz fiú és a lányok (nők) kapcsolatát exponálja: „Időről időre beleszeretett valamelyik lányba, / pontosabban valamely szépséges részletbe, / hónapokig hurcolta magában, azzal a tudattal, / hogy számára bejárhatatlan az érintések labirintusa…” A részlet valójában önreflexió, az önmagát értelmező tudat munkája. Egy élethelyzet belső megértésének ábrája. A történések lezajlása utáni felfedezőmunkában a személyiség megvilágosodása hangsúlyos, amely túl a forró vagy éppen hideglelős érzelmeken a megértéssel jut el a lényeghez. A létezés, az idő, a szenvedély, a vágy csak a tudat elemzőmunkája által nyeri el súlyát és jelentőségét. Az itt és most pillanata csak a heveny átélésre alkalmas. Viszont a múltból (és a félmúltból) felidézett élmény már körvonalakkal is jellemezhető valóság.

A gazdagon illusztrált kötet a folytonosság jegyében épül fel. A magyar és világirodalom klasszikusai nem különülnek el a költő számára fontos, ma is élő mesterektől, pályatársaktól és barátoktól. Könnyed lebegés, a tér és idő, az évszakok, a személyes névmások magánbirodalmai egymás felé nyitott entitások. Kalász Mártontól Gergely Ágnesig, Jász Attilától (aki a folyók városában lakó Villányi Lászlóhoz hasonlóan érti a vizek beszédét, mert Tatán lakik) Tóth Krisztináig (s persze folytatható a névsor Karátson Endrével, Tandori Dezsővel és másokkal) határozott képet ad a költő irodalmi vonzalmainak egy újabb területéről. Ezúttal sem véletlen, hogy a versek egy-egy jól meghatározható személyes motívumot is tartalmaznak. A hazatérő című vers (Jász Attilának) például a kisvárosokhoz való hűség fogalmát mélyíti el, különös tekintettel a megunhatatlan vizekre, folyókra és tavakra. Így indul: „Évtizedek alatt sem unta meg otthonos terét, / a sétákat a víz csöndjéhez, a madarak röptéhez, / csak amikor megölték a folyót, akkor nem ült / biciklire…” A helyszínek különleges lélektani tulajdonságaik miatt alkalmasak arra, hogy előhívjanak régi érzéseket, emlékeket, álmokat a tudatból. Ez a lélektani alkímia jellemezi a Tandori Dezsőnek ajánlott A szemközti fa megállapításait, amelynek időélménye, vonatkozási rendszere a személyiségbe élt univerzum titkait feszegeti. Azt a körülményt, hogy az élet nemcsak hiány, hanem a hiányok folyamatos kiegészítése. A világ teljesebbé tétele, ami természetesen aktivitást feltételez: „…ezúttal nem tévesztette el a peront, évekig bolyongott, / de most saját életébe érkezik, kiegészülnek időről időre / félbehagyott mondatai, a létezés titokzatos boldogságának / igazsága segíthetett, olvasta bölcs fivé­rének üzenetét, / ülve az ablaknál, ahol a reggeli fényben olykor rátámadt / a költészet…”

A megállapítás az egész kötet világlátására jellemző álláspontot fogalmaz meg. Nevezetesen azt, hogy emberi kapcsolataink visszahatnak ránk. A ha­tás és ellenhatás nemcsak fizikai törvény, hanem legalább ennyire lélektani. Ez a körülmény azt jelenti, hogy törekednünk kell a jó találkozásokra. Ezek pedig – a könyv verseit alapul véve – arról ismerszenek meg, hogy ilyenkor nem egyszerűen egy másik emberrel találkozunk, hanem önmagunkkal is, önmagunk rejtett énjével. (Új Forrás Könyvek, 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben