×

Végvárból Előretolt Helyőrség

Lakatos Mihály

2015 // 05
Írásom az erdélyi magyar, úgynevezett „kilencvenes nemzedék” indulására fókuszál, amely, amint a neve is mutatja, a kilencvenes években indult útjára, de nem ám úgy általában a kilencvenes években, hanem egészen pontosan betartva az időhatárokat, 1990-ben. Ahhoz, hogy megértsük, miért sikerült ez ennyire pontosan, pillantást kell vetnünk az előzményekre is, az azt megelőző évtized Romániájának társadalmi-politikai kontextusára. A 20. század nyolcadik évtizede vitathatatlanul a Ceauşescu-korszak legsötétebb évtizede volt. A szocialista táboron belüli viszonyokhoz mérten Ceauşescu 1965-ben kezdődő uralmát egy utólag is hihetetlennek tűnő, alig több, mint fél évtizedes „olvadás”, liberalizálódás fémjelezte. Amiként az egyik román író, Sorin Preda írja: „Megmagyarázhatatlan és nagyrészt csodaszámba menő módon, 1970 körül az idő hirtelen lelassult. A megfáradt történelem néhány évig békén hagyta az embereket, elfeledkezett a vádaskodásokról és a munkások dühéről csakúgy, mint a gyanakvásról és a rossz emlékekről. A művészek nagy pillanata volt ez – beleértve azokat is, akik éppen ekkortájt szabadultak a börtönökből. Amikor a Leonce és Lenát játsszák, a Bulandra Színház zsúfolásig telik emberekkel, akik azért jönnek, hogy felállva tapsoljanak Ciulei-nek, Pintiliének, Irina Petrescunak és Caramitrunak.” Az álom azonban végérvényesen tovaszáll 1971 júliusában, amikor a főtitkár közzéteszi a Júliusi téziseket, amelyek világosan jelzik mind a hazai, mind a nyugati közvéleménynek, hogy Ceauşescut alaposan félreismerték – valójában egy meggyőződéses (mondhatni: velejéig romlott) sztálinistával állnak szemben. Formális előzményként a Ceauşescu házaspár 1971. júniusi távol-keleti körútját tartják számon, amely során olyan „ihletadó” országokat látogattak sorra, mint Mao Ce-tung Kínai Népköztársasága, Kim Ir Szen Észak-Koreája, a Vietnami Szocialista Köztársaság és a Mongol Népköztársaság. Alaposabb elemzők azonban ezt csak „habnak” vélik a közmondásos „tortán”, mondván: Ceauşescu lényege maga a torta volt, Távol-Keleten csak a „habot” szerezte be hozzá… Bárhogy is volt, a rendszer – és benne a mi hétköznapi életünk – a mélypontját a nyolcvanas évek közepén érte el, s az évtized végéig még akkor is tovább romlott, amikor már nem volt hová. Az 1972-ben meghirdetett „társadalmi, gazdasági és etnikai homogenizációs” programnak az erdélyi magyarság számára mérgezett gyümölcsei a nyolcvanas években már javában ott „piroslottak” a hétköznapok képzeletbeli fáján (ezt a „szezont” azóta sem heverte ki az erdélyi magyar közösség), s hogy a nacionalista-soviniszta történelemhamisító őrjöngés kontextusában elkezdett „szüret” nem vált még keservesebbé, csupán annak volt köszönhető, hogy az őrület jellegénél fogva nem szabályozható, kordában nem tartható jelenség, s leszivárogván a mindennapi élet legrejtettebb bugyraiba, pokollá tette a románság hétköznapjait is. Így alakult ki az a történelmileg szerencsésnek mondható csillagzat, amikor a román nép és az erdélyi magyarság egy közös ellenséggel állt szemben: a kommunista államhatalommal. Eszement és ebből következően diadalittas, teljesítménycsúcsok képzeletbeli és sorozatos megdöntéséről, aranykorról szóló pártpropaganda keretezte a folyamatos élelmiszer- és gyógyszer­hiányt, az áramhiányt, a fűtéshiányt, az üzemanyaghiányt, a szabadsághiányt, a minden-hiányt… S várható volt, hogy ez utóbbiak előbb-utóbb feszegetni fogják a keretet. Megjegyzem, a nyomor általános kontextusában azért nekünk, magyaroknak, a „bűnös nemzetnek” egy lapáttal több jutott a szenvedésből. A nyolcvanas évek közepétől tanítóként dolgoztam az egyik havasalji falu iskolájában, és kollégáimmal majdhogynem rettegéssel vártuk a minden hétfőn menetrend szerint érkező főtanfelügyelői telefonhívásokat, amelyek a legdurvább hangnemben igazítottak el (mindig csak szóban, sohasem írásban, de kötelező érvénnyel) a tekintetben, hogy mely újabb területről kell/kellene újólag kiszorítani anyanyelvünket. Először a folyosók magyar feliratainak kellett eltűnniük, aztán az osztálytermieknek is, aztán arra is figyelnünk kellett volna, hogy a színmagyar iskola tanulói szünetben ne beszéljenek egymást közt magyarul, hogy népdalversenyre ne jelentkezzenek magyar népdallal, „legfeljebb székellyel” (!), szavalóversenyekre ne jelentkezzenek magyar versekkel, mert hát ki ért a zsűri tagjai közül magyarul (ki mer érteni…)? És mi az, hogy elégtelent értek el tanítványaink a matematikaolimpián, mindössze azért, mert a szöveges feladatokat nem szabadott lefordítani magyarra stb. Azért részletezem ezt ennyire, hogy megértsük, lelkiekben újra átéljük azt a közeget, amelyből végül a kilencvenes nemzedék előrobbant. De még előttük robbant az évek óta csak gyűlő, előbb tehetetlen, majd hamarosan tettrekészségéről is tanúbizonyságot tevő düh. Agyoncenzúrázott könyvek és tankönyvek, meghamisított történelem és irodalomtörténet, lenullázott könyv-, folyóirat- és filmbehozatal, agresszív színházi cenzúra (még az amatőröknél is!), az egyházak és képviselőik tevékenysége elleni rohamoknak az ötvenes évekre emlékeztető intenzitása, a többségi kultúra értékeinek feloldása a személyi kultusz szennyvízében, a kisebbségi kultúrák marginalizálása vagy megsemmisítése a nemzeti identitástudat eltörlésére való törekvés bűvöletében, önként elhallgató vagy elhallgattatott értelmiségiek, a rendszerrel szembefordulók fizikai megsemmisítése vagy – ahol a szerencsés ellenállóra irányuló nemzetközi figyelem ezt nem tette lehetővé – egzisztenciális ellehetetlenítése, nos, ezek fémjelezték a nyolcvanas évek szellemi életét, ha ez a fogalom egyáltalán használható érvényesen még e korszakra. Na és a disszidensek, a határátlépés közben agyonlőttek, a börtönbe csukottak és a börtönből visszatérő emberroncsok hatalmas tömege mint biológiai díszlet. S mint egzisztenciális végveszély – a falurombolási program. Hogy miért lehetett mégis túlélni mindezt? Azért, mert valahonnan a mélyből erő- és életadó nedvet szivárogtatott fel a megnyomorított emberek – éppen a fékevesztett terror által kialakított, létrehozott – összetartozás-tudata és igazságérzete, és ami ebből fakadt: a sebeket gyógyító és betakaró emberi jóságnak, szeretetnek, együttérzésnek, önzetlen segítségnyújtásnak számtalan megnyilvánulása. És a már említett düh tört a felszínre 1989 decemberében, amikor Tőkés László Temesváron meggyújtotta a forradalom kanócát. Azért nevezem nyugodt lélekkel forradalomnak mindazt, amit egyesek „decemberi eseményeknek”, „decemberi fordulatnak” vagy „puccsnak” minősítenek utólag, mert – érintettként, átélőként és résztvevőként – tudom, hogy semmiféle egyéni vagy csoportos mesterkedés nem tudta volna megdönteni a Ceauşescu-rezsimet, ha az elementáris dühtől és kétségbeeséstől vezérelt emberek nem vonulnak – életük kockáztatásával, sőt életük árán – hihetetlen méretű tömegekben a nagyvárosok utcáira, és nem mondják ki azt a két szót, hogy elég volt!

Ebben a politikai-társadalmi közegben érlelődött az egyelőre még rejtőzködő „kilencvenes nemzedék”. Az erdélyi magyar irodalomra már Trianon óta súlyos, mindazonáltal önként vállalt teherként nehezedett az a tény, hogy az erdélyi magyarságnak nem volt valós és valós problémákkal foglalkozó politikai képviselete abban az országban, amelynek határai közt élt. Ezt a feladatot az írók vállalták magukra. Amiként Makkai Sándor fogalmazott 1928-ban az Erdélyi Helikon hasábjain: „Az erdélyi népnek megvannak a maga súlyos kérdései: ezekre kell felelnünk”, illetve egy évvel korábban a Közösség és irodalom című írásában: „két hatalmas és mellőzhetetlen kar öleli át az egész irodalmi skálát: a nemzeti szellem és az erkölcsi törvény”. Ez mit sem változott a második világháborút követő évtizedekben. A 20. század második felének olyan jelentős erdélyi szerzői vállalták önként e feladatot, mint Székely János, Sütő András, Farkas Árpád, Király László vagy éppen Kányádi Sándor, akik írásaikba kódolták azt az üzenetet, amelyet nyíltan nem mondhattak el, és amelyet a sorok közti olvasásra szakosodott erdélyi közönség éppolyan jól értett, mintha kendőzetlenül elétárták volna. Nyilván voltak, akik a nyílt szembefordulást választották, aminek jó esetben az lett a következménye, hogy el kellett hagyniuk az országot, mint például Páskándi Gézának, Szőcs Gézának, Csiki Lászlónak, Vári Attilának és másoknak. Kevésbé szerencsés esetekben az államhatalom által meghajszolt, sarokba szorított, megalázott és önmagukkal is meghasonult szerzők – látszólag magánéleti okokból is – az öngyilkosságba menekültek, mint Szabédi László, Szilágyi Domokos vagy Hervay Gizella. Ezt láthatta maga körül a hatvanas–hetvenes években születő és a nyolcvanas években felnőtté érő nemzedék, és azt, hogy a szemhatárt két nagy, súlyos dilemma zárja le: nemzetként megmaradni vagy eltűnni, a szülőföldön maradni vagy kivándorolni. Ezen a dilemmán rágódott, tűnődött, ezzel kelt és feküdt nap mint nap az erdélyi magyar társadalom. Milyen hatással volt ez az akkor eszmélő fiatal írónemzedékre, milyen életszemléletet és mentalitást alakított ki benne? Az indulás perceiben ezt majd habozás nélkül nyilvánvalóvá teszik, s hogy megtehették, abban nagy segítségükre volt maga a Történelem.

A „kilencvenes nemzedék” indulásának története azonban nem tárgyalható egy – és nem csak e nemzedék esetében – meghatározó jelentőségű név említése nélkül. Lázár Lászlóról van szó (aki nem tévesztendő össze a kilencvenesek prominens tagjával, Lövétei Lázár Lászlóval). Lázár László – közkeletű és országosan ismert becenevén: Lazics – az akkortájt létező egyetlen ifjúsági folyóirat, az Ifjúmunkás irodalmi rovatának szerkesztője volt. Lényegében ő volt a jelenlegi erdélyi középnemzedék Gogolja, hiszen így vagy úgy, mindannyian Lazics „köpönyegéből” bújtunk elő. Munkásságának jelentőségét az erdélyi magyar irodalmi életben magam sem tudnám szebben összefoglalni, mint Elekes Ferenc erdélyi író, újságíró tette, ezért hát őt idézem: „Keze alatt indult útjára Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, s majdnem az egész Forrás-nemzedék, amely ma még számít! Ő maga egyszemélyes irodalmi kör is volt: kocsmákban, kávézókban, vonatok fülkéjében, mindenütt verset, kéziratot olvasott és javított. Nemcsak az Ifjúmunkás szerkesztőjeként, hanem úgy is, mint irodalomkedvelő magánember. Szerette az irodalmat. Ízlése volt az íráshoz. Reá hallgatott minden írogató fiatal, minden kezdő poéta. Ha részeg volt, akkor is. Azt mondta egy sorra, hogy az nem jó. És az a sor nem volt jó. Lazics nem alkotott semmit. Csak alkotókat!” Ő az, aki az Ifjúmunkás IM (Irodalom-Művészet) című mellékletében útjára indítja a nyolcvanas években a kilencvenes nemzedék olyan, ma már ismert képviselőit, mint Fekete Vince, Vida Gábor, Lövétei Lázár László, Papp Sándor Zsigmond és sokan mások. Fájdalmasan korán, alig 59 évesen, 1995-ben távozott közülünk, de mégsem elég régen ahhoz, hogy az eltelt közel húsz esztendőben képesek legyünk méltó módon emléket állítani annak az embernek, akinek oly sokan oly sokat köszönhetünk.

Baráti szálak, kötelékek már akkor is léteztek a nemzedék tagjai között, de az idő még nem gyöngyözte ki számunkra a közös fellépés, a közös indulás momentumát. Akkor még nem tudtuk, hogy azért, mert mi burokban születtünk, a sors különös kegyeltjei vagyunk. De a rezsim már akaratlanul is egyengette e társaság útját a közös akol felé, ugyanis az erdélyi magyarságot sújtó intézkedései közt különös jelentőséggel bírt az, amely a magyar kultúra és oktatás, a humánértelmiségi-utánpótlás elsorvasztását célozta meg, aminek egyik kézzelfogható következménye volt, hogy 1989-ben például a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre hét (!) helyet hirdettek meg magyar irodalom és nyelvészet szakon nappali, és hetet levelező tagozatra. Egy akkortájt még közel kétmilliós közösség számára! Az enyhe célzást megértettük! – adaptálhatnánk a közismert vicc poénját, ha vicces kedvünkben lennénk. Értelemszerű folyományként számos olyan tehetséges fiatal „torlódott fel” az egyetem kapujában, akiknek már régen bent lett volna a helye a falak közt, sőt: el is kellett volna hagyniuk az universitast, hogy hivatásuknak éljenek. 1989 nyarán végül a kilencvenesek hat olyan alkotója kerülhetett az egyetem berkeibe, akik már néhány éve átestek a közlés tűzkeresztségén: Fekete Vince, Sántha Attila, Vida Gábor, Fazakas Emese, Domokos Johanna és jómagam. És rövid ideig évfolyamtársunk volt Tompa Andrea is, bár ismereteim szerint akkor még nem voltak irodalmi ambíciói. A meglehetősen borúsnak és sivárnak ígérkező egyetemi éveket azonban még az első félév lezárása előtt váratlanul (jobban mondva: várva várt módon) beragyogta az 1989 decemberében kirobbant forradalom, amely a hétköznapjainkon kívül gyökeresen felforgatta a tanrendet, a képzési lehetőségeket, a perspektívákat is, mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben. Kolozsvár, az egyetem magyar tanszéke hirtelen olyan erőteljes irodalmi és szellemi centrummá vált, amilyennek mindig is lennie kellett volna. A szívóhatás és az 1990-es és ’91-es egyetemi felvételik eredményeként (ekkor már évente hatvan helyet biztosítottak a felvételizőknek) Erdély minden sarkából Kolozsvárra tódult (már aki nem ott lakott eleve) a fent említetteken kívül a későbbi kilencvenes nemzedék színe-java, mint például Orbán János Dénes, Jánk Károly, Vermesser Levente, Demény Péter, Farkas-Wellmann Endre, Benő Attila, László Noémi, Kelemen Hunor, Lövétei Lázár László, Hubbes László, Gál Attila és mások. A nyolcvanas évek fülledt, áporodott levegője után beáramló delejes, friss légáramlat érthető módon felajzotta a normális (értsd: emberhez méltó) hétköznapi és szellemi élet körülményeit oly sokáig nélkülözni kénytelen fiatalok életkedvét, energiáit, és a korosztályra jellemző „ide az oroszlánt, sőt az egész falkát!”-mentalitással (s ma már mondhatjuk: naivitással) álltunk ki a porondra, bele az idők sodrába. Negyedszázad múltán megértő mosollyal mondom: úgy éreztük, végre szabadok lettünk, miénk a nagyvilág, előttünk az út (sőt: utak sokasága), és velünk az igazság és az élet. Egyszóval: élni akartunk! S ha lehet, bepótolni mindazt, amit elmulasztattak velünk. Az vesse ránk az első követ, aki hasonló előzmények után másként látta volna a dolgokat, s főként: mást és másként cselekedett volna. A nemzedéki önmeghatározás, illetve a nemzedéki célok meghatározása soha nem történhet meg valamiféle viszonyítási pont, jó értelemben vett „ellenségkép” megkeresése nélkül, amelyet az ifjak rendszerint az őket megelőző nemzedékekben, azok írásmódjában és mentalitásában lelnek meg. Említettem már, hogy a nyolcvanas években erdélyi és magyar szemszögből nézve a szemhatárt két nagy, súlyos dilemma zárta le: megmaradni vagy eltűnni, a szülőföldön maradni vagy kivándorolni. És hát a fiatalok nem szeretik, ha a szemhatárt bármi is lezárja. Főként nem egy, a határokat és a lehetőségek végtelen tárát felnyitó győztes forradalom után. Úgy éreztük: lám, kitartottunk, megmaradtunk, nem mentünk el a nagyvilágba, s a vasfüggöny leomlása után hálából a nagyvilág jött el hozzánk és értünk. És vele a szabadság jól megérdemelt levegője, minden áldásával együtt. A korábbi problémák pedig ezzel egy csapásra megoldódtak, mi dolgunk velünk? Igaz, a ’90-es márciusi marosvásárhelyi események kijózanító figyelmeztetést küldtek a tekintetben, hogy ez nem egészen így van, de akkor már volt csatába küldött politikai képviseletünk is, néhány halvány reflexiót leszámítva tehát kitartottunk amellett, hogy az irodalomnak nem kell többé hordoznia a korábbi évtizedek ballasztját, szabadon szárnyalhat. Érthető módon valami újat, szebbet és jobbat akartunk. Hogy a kilencvenesek ezt szokatlan vehemenciával nyilvánították ki, abban nagy szerepe volt az új politikai-társadalmi konjunktúrának, vagyis hogy nem kellett már óvatoskodva, virág- és madárnyelven megfogalmazni gondolatainkat, terveinket, hogy lehetett már nagyot álmodni, s az álmok prezentálásának addig elképzelhetetlenül nagy teret biztosítottak a különféle sajtóorgánumok, melyek burjánzása csillapíthatatlannak tűnt. Ugyanez nyilván egyúttal az árnyaltság rovására is ment. És óriási szerepe volt a nemzedéki mentalitás és célkitűzések formálásában a megnyitott határokon átzúduló posztmodernizmusnak, de mindenféle egyéb elméleteknek is, amelyek válogatás nélkül szedték áldozataikat, amelyek tapasztalt és agyafúrt gurui előre megfontolt szándékkal verbuválták az ifjúság köréből azokat, akikből később kialakították vagy legalábbis megpróbálták kialakítani saját értelmiségi és rajongói bázisukat. A nyolcvanas évek rettenetéből kábán ocsúdó, tapasztalatlan és dezorientált fiatalok könnyű zsákmányt jelentettek. Azt kell mondanom, hogy ennek ellenére a kilencvenes nemzedék tagjai jól állták a sarat, jelentős lemorzsolódás nem történt, s a megfogalmazott közös cél, vagyis hogy mást és másként csinálni, mint az „öregek”, elég tágnak és rugalmasnak bizonyult ahhoz, hogy egyben tartsa a tábort. Az első közös nemzedéki jelentkezést az 1992-ben publikált Árnyékhatár című antológia jelentette, de viszonylagos sikere ellenére éreztük, hogy ez még nem teljesen az, amit akarunk. Ez mindössze annyit mutatott meg, hogy ha akarjuk, létrehozhatjuk a saját kis erődítményünket, de szakértelem és anyagi bázis nélkül ebből bármikor kiugraszthatnak bennünket. Tudtuk: a valódi sikert az jelentheti számunkra, ha egy komoly és jól védett, tapasztalt kapitány által irányított vár falai mögé vesszük be magunkat, ott vívjuk ki magunknak a létjogot. Ez egyúttal majd a továbblépéshez szükséges harci sikerélményeket is biztosítani fogja, a harci kedvet pedig jótékonyan csillapítani. A „támadásra” 1993-ban került sor, amikor Sántha Attila – magára vállalva a követ és az előre borítékoltnak vélt „hősi halott” szerepét – megjelent Szilágyi Istvánnál, a Helikon főszerkesztőjénél azzal a kéréssel, hogy a társaság tagjai igényt tartanának arra, hogy garantált közlési helyük legyen a folyóirat hasábjain. Rövid tárgyalás után a főszerkesztő számára az is kiderült, hogy a fiatalok nem kívánnak „feloldódni” a folyóirat már korábban kialakult szerzőgárdájában, szerkesztési elképzeléseiket nem kívánják alárendelni a Helikon már létező szerkesztési elveinek, főszerkesztői koncepciójának, hanem külön és hermetikusan elkülönített felületet kívánnak a lapban, mégpedig olyat, amely kikerül a főszerkesztői ellenőrzés alól. Ez bizony – akárhonnan nézzük is – komoly támadást jelentett a lap és főként főszerkesztője ellen, hiszen úgy kellett egy üres váltót aláírnia, hogy közben a felelősség osztatlanul az ő nyakában maradt. A kockázat nem volt lebecsülendő, hiszen a szó szoros értelmében a folyóirat bukását okozhatta volna, ha a betétlapban megjelenő tartalmak okán az előfizetői tábor kihátrál a Helikon mögül. Szilágyi István elévülhetetlen érdeme, bölcs előrelátásának, tapasztalatának és megfontoltságának, ugyanakkor emberi nagyságának is biztos jele, hogy ezt a kockázatot azonnal vállalta. „Csináljátok úgy, ahogy akarjátok” – mondta, és szélesre tárta előttünk a Helikon kapuját. A harc tehát el-, Sántha Attila pedig életben maradt, ami igen fontos előfeltétele volt egy későbbi életmű kiteljesedésének. Így jelenhetett meg 1993. november 12-én első alkalommal a Helikon betétlapjaként a Serény Múmia mint az új nemzedék autonóm fóruma. Az már a kilencvenesek bölcsességét jelzi, hogy a betétlap főszerkesztésével a tagok közül a legkevésbé impulzív természetű, s mint később kiderült: jó szerkesztői és kapcsolatépítő adottságokkal rendelkező Fekete Vincét bízták meg, akinek sikerült már nekifutásból egy konszolidált, mégis friss szemléletű és hangvételű betétlapot előállítania, amely nemhogy az anyalap kárára lett volna, de növelte is népszerűségét és olvasottságát. A jó együtt­működéshez és a sikerhez természetesen – amiként később Fekete Vince is megemlékezik róla – „elengedhetetlen volt egy-két rábólintás, hümgetés, »lássuk a medvét« felkiáltás, nem kevés jóindulat és segítőkészség” a Helikon szerkesztői részéről is. Ezt habozás nélkül megkaptuk, és ebben Szilágyi István főszerkesztőn kívül főként Király László és Mózes Attila jeleskedtek. És most egy percre kanyarodjunk vissza a most már a betétlap címe után Serény Múmia-nemzedéknek aposztrofált írói közösség kezdeti terveihez, szemléletéhez és mentalitásához! Mit is akartak ők, és azt hogyan valósították meg? Sántha Attila Serénykedő ezredvég avagy a múmiák ébredése című írásában, amely a Serény Múmia első számában jelent meg, így fogalmaz: „Mindannyiunkban ott vár egy múmia […] bebalzsamozva, összezsugorodva, megaszalódva, ám bármikor készen arra, hogy egy korty életvíztől felébredjen… Néhány múmia máris felébredt. Ott van bennük az emberiség pár ezer éves tapasztalása, és mivel ők, kik oly sokáig voltak tetszhalottak, igazán tudják, hogyan kell élni, úgy tűnik, halálfélelem nélkül léteznek. Néha bölcsek, melankolikusak, néha mámorosan serénykedőek; lótnak-futnak, hogy fáj bele az embernek a feje, majd jókedvükben leülnek mesélni nekünk… Talán ez a mese az, amit úgy is nevezhetnénk, hogy irodalom.” Illetlen dolog, de a korhűség kedvéért kénytelen vagyok magamat idézni, 1996-ból, amikor a következőket jegyeztem le e téma kapcsán, nem kevés pátosszal és lendülettel: „Mert mi történik? Erdély mint a trianoni magyar tragédia sokat szenvedett földje, a nemzetiségi elnyomás tragikus színhelye él a magyar köztudatban. Ezek történelmi, politikai tények, melyek történelmi, politikai megoldásokra várnak, és remélhetőleg nem hiába. Mindez elég ok arra, hogy az ember gyomra görcsbe ránduljon, ha Erdélyre gondol. És akkor felnő ebben az elgyötört régióban egy új nemzedék, mely ahelyett, hogy megnyúlt képpel, földre szegezett tekintettel, kucsmáját vagy az asztalkendőt babrálgatva magányos, bagolyhuhogta templomtornyokról, bedeszkázott ablakú iskolákról és kitépett nyelvű bús magyarokról regélne, a sarokba vágja az ódon lantot, és elővéve a tangóharmonikát, beül Rejtő Jenő valamelyik hírhedt kocsmájába a matrózokkal együtt mulatni. Mert egy nyelvnek sokkal több esélye van az életben maradásra, ha dalokat énekelnek rajta, vicceket mondanak és szerelmes pajzánságokat suttognak a szerelmesek egymás fülébe, mint ha többénekes eposzban féltő aggodalommal elsorolják a minduntalan rá leselkedő veszedelmeket, hogy az olvasónak a frásztól a torkán akad a szó, ami már valóban előszobája lehet a nyelv halálának.” Ez bizony eléggé tiszta beszéd. De hogy teljesen éles legyen a kontraszt az új nemzedék hitvallása és a korábbi évtizedek irodalmának meghatározó szellemisége között, hadd idézzek Szilágyi Júlia A helyszín hatalma (1979) című művéből is: „íróink századokon keresztül végvári vitézek voltak, földönfutók és hitvallók. Az esszé közírássá sűrűsödött, a memoár vitairattá élesedett, a bujdosó leveleit nem a Kedves Néném könnyezte meg, hanem az utókor. Regényeink balladák voltak, líránk vád és panasz, s ha volt Schillerünk, örömódát nem írt […]. Nálunk az irodalomtól sosem az irodalmat várták, hanem a megváltást azonnal vagy a bódulatot addig is.” Nos, ezekre az elvárásokra, a végvár-mentalitásra mond határozott nemet a kilencvenes években az új írónemzedék. Hogy helyesen tette-e vagy sem, azon lehet vitatkozni, de azon nem, hogy a kilencvenes évek közép-kelet-európai szellemiségével teljes összhangban cselekedett. Azzal a szellemiséggel, amelyben meghatározó szerepet játszott a hosszú idő után visszanyert szabadság ekkor még ki nem hevert mámora. S hogy miért a Serény Múmia elnevezést tűzte zászlajára? Azért, mert élesebb ellenpontot a korábbi évtizedek irodalmával szemben el sem lehet képzelni, mint Rejtő Jenőnek a komoly irodalom és a lektűr határvizein lavírozó életműve. S ha ellenhatás, akkor annak erősnek kell lennie. Rejtő tökéletesen megfelelt e célnak. És hát borsot lehetett törni a kanonizálásától mereven elzárkózó, magas esztétikai követelményekkel hadonászó koros és korosodó ítészek, irodalmi korifeusok orra alá. Sokan kaptak a szívükhöz a szakmabéliek közül, amikor meghallották, hogy mi Rejtőt – amint egyik később jelentkezett társunk és barátunk, Muszka Sándor mondaná – „tiszteljük és becsüljük”, műveit szeretjük. Hiszen eladdig ezt csak az olvasóközönség tette! Egy igazi írónak illett elnéző mosollyal nyugtázni azt, hogy az amatőrök lelkesednek ezért a kétségtelenül szellemes, a nyelvi lehetőségek hatalmas arzenálját használó, azokkal jól zsonglőrködő, de mégiscsak a népszórakoztató artista kategóriába tartozó figuráért… Persze, tudatában voltunk a helyzetnek, ismertük a kánon és a kánonalkotók hatalmát, és világos volt számunkra, hogy egy, a kánonon kívül rekedt szerző soha nem fogja tudni legitimálni a mi törekvéseinket. Éppen ezért feltett szándékunk volt minden erőnkkel azon dolgozni, hogy Rejtőt beemeljük a kánon sáncai mögé, hogy bár egy tétova rábólintást kicsikarjunk valamely megfellebbezhetetlen tekintélyű guru részéről, akire aztán a továbbiakban hivatkozhatunk… Megjegyzem, a cél csak részben teljesült, de ha a teljes körű irodalmi polgárjogot nem is sikerült kicsikarnunk Rejtő számára, azt legalább elértük, hogy valahányszor a kilencvenes nemzedék történetét tárgyalja az utókor, Rejtő Jenő és életműve megkerülhetetlen lesz számára is. Például ha meg akarja érteni Orbán János Dénes 1995-ben publikált Hümériáda című kötetét, amelyben a neves költő, Troppauer Hümér életművének jeles darabjai olvashatók – nyilván OJD diszkrét interpretációjában. Balázs Imre József költő, kritikus, szerkesztő, aki nem sokkal az alapítást követően csatlakozott a Serény Múmia köréhez, a Helikon 2008. évi 6. számában egy nagyszerű minitanulmányban járja körül az alapítás mozzanatát, a névválasztás előzményeit és következményeit. Írásának mottójaként mindjárt az „ősszövegből”, a Piszkos Fred, a kapitányból idézi Mr. Irving és Fülig Jimmy társalgásának egy részletét:

„– És ez a legelőkelőbb klub?

– Nem. Igazán megközelíthetetlen, közrettegésnek örvendő társaskör a Serény Múmiák. Ezek előtt aztán kalapot le.

– Ez micsoda?

– Mind a két múmia igen serény. Ha nyomukban van a rendőrség, idejében eltűnnek.

– De miért múmiák?

– Ha valamennyi bűncselekményüket letárgyalnák, és az előre látható halálos ítéleteket átszámítjuk egyenként 15 évi börtönre (a kitöltött vizsgálati fogsággal együtt), akkor a British Museum legrégibb múmiájának életkorát kapjuk végeredménynek.”

„Így válhatott – írja Balázs Imre József – a Serény Múmia név egyfajta – korántsem kizárólagosságra törekvő – irodalmi program egyik jelölőjévé. Három összetevő miatt. Az egyik a serénység, amit egy munkahelykereséshez összeállított CV-ben talán dinamikusnak mondana a kortárs városi szleng. Fiatal írók mindenkori jellemzője. A másik a múmia – amely életkori sajátosságokra tereli a figyelmet, de épp az ellenkezőjét mondja, mint amit várnának tőle. A név nem egy »új komolyság« hangján szólal meg: fiatal írókra mint serény múmiákra gondolni jó. Egyfajta hangnem, látásmód is kirajzolódik egy ilyen név mögül persze: az abszurd, a groteszk, a relativizáló megszólalásmód kedvelése. A harmadik összetevő pedig maga Rejtő Jenő. Egy olyan író, akinek az olvasottsága messze túlterjed »a szakma« körein, aki remek mondatokat ír (»Egy Rejtő-regénynek mindig lehet előre tudni a végét, de egy Rejtő-mondatnak soha« – mondja egy lassan közkeletűvé váló jellemzés), és aki nagyon otthon van a nevetés/nevettetés irodalmában. […] Rejtőn keresztül tehát egyfajta „kisebbségi irodalom”-képzet ellenében is lehetett önmeghatározást fogalmazni. Hogy ebben a Serény Múmiát létrehozó társaság következetes volt, azt az is jelzi, hogy második, már önálló lapjuk és könyvsorozatuk, az Előretolt Helyőrség is Rejtő Jenőből ihletődött.”

Ennél pontosabb diagnózist nehéz lenne felállítani. Az idézett szöveg vége felé elhangzott a Serény Múmián kívül a másik kulcsfogalom (lesz még egy harmadik is), amely nélkül a kilencvenes nemzedék történetét nem lehet tárgyalni: az Előretolt Helyőrség, amely 1994-től kezdve már nemcsak egy közismert és közkedvelt Rejtő-regény címe, hanem egy erdélyi magyar folyóirat és egy könyvkiadó neve is. Az idén húszéves folyóirat volt a kilencvenesek első önálló lapja, Sántha Attila főszerkesztésében, és az azonos nevű könyvkiadó az, amely a Serény Múmia társaság köteteinek zömét közreadta. Az 1995-ben indult Előretolt Helyőrség Kiadó 1997-ig a következő köteteket jelentette meg: Fekete Vince: Parázskönyv; László Noémi: Nonó; Orbán János Dénes: Hümériáda; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos kalandjai; György Attila: A boszorkányok feltámadása; Lövétei Lázár László: A névadás öröme. A névsor jól mutatja, hogy a Serény Múmia társaság az idők folyamán ellenállhatatlan szívóhatást fejtett ki, egyszerre két irányba is: magához vonzott néhány olyan alkotót, akik korábban indultak, önállóan és máshol, mint például Molnár Vilmos, Szántai János, Cseh Katalin vagy Benő Attila (aki az egyik utolsó, 1995-ös Kriterion-féle Forrás-kötet szerzője), de még ennél is tekintélyesebb hatást gyakorolt a következő években színre lépő fiatal alkotókra. A már említett László Noémin, György Attilán és Lövétei Lázár Lászlón kívül – ismét csak a teljesség igénye nélkül – megemlíthetjük Ármos Lóránd, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Burus János Botond, Demeter Szilárd, Farkas Wellmann Endre, Farkas Wellmann Éva, Gáll Attila, Gergely Edit, Jancsó Noémi, Karácsonyi Zsolt, Király Zoltán, Kudelász Nóbel, Murányi Sándor Olivér, Muszka Sándor, Nagy Koppány Zsolt, Papp Attila Zsolt, Páll Zita, Szonda Szabolcs, vagy Zsidó Ferenc nevét. Kelemen Hunort csak azért nem említettem, mert ő – bár kötete eddig nem jelent meg az Előretolt Helyőrségnél – a Serény Múmia társaság alapító tagjai közé tartozik. A szívóhatás nem állt meg Erdély határainál, hiszen az anyaországból rövidesen olyan, ma már jelentős alkotók csatlakoztak a Serény Múmiához, mint L. Simon László vagy Szálinger Balázs. És ez nem a véletlen műve, hanem tudatos csoportstratégia, amire írásos bizonyíték is van (és ismét egy méltatlan önidézéshez folyamodom, ugyancsak 1996-ból): „a Serény Múmia lényegében egy baráti körként indult, mely az idők folyamán »kitágult«, és a hozzá csapódó újonnan jelentkező fiatalabbaknak köszönhetően azóta is egyre tágul. Úgy is mondhatnám, hogy a Serény Múmia nem egy jól körülhatárolt társaság, adott létszámmal, rögzített alapszabályzattal, Nagymesterrel, pohárnokkal és pecsétőrrel ellátva, nem egyszerűen lap a lapban, hanem folyamat. Egy olyan folyamat, amely a kezdeti impulzus óta önfenntartó. Es addig fog létezni, amíg lesznek, akik a magukénak érzik. Bármelyik fiatal író tagja lehet a Serény Múmiának, és bárki a régebbiek közül hűtlen lehet hozzá, sértődés nem lesz belőle. S ha már ennyire posztmodernül megfoghatatlanként határoztam meg ezt a társaságot, joggal adódhat a kérdés, hogy: mégis, mi az, ami összetartja, mitől csapat ez a csapat? Mert az, hogy a köteteink az utóbbi két év folyamán szinte robbanásszerűen egy időben jelentek meg, na meg az egymáshoz közel eső életkor nem lehet komoly érv. Van egyvalami azonban, ami – úgy érzem – minden »serény múmiában« közös: az irodalomhoz, egy bizonyos irodalmi hagyományhoz való viszonyulásunk mikéntje. Sántha Attila egyik írásában úgy említi a Serény Múmiát, mint egy »vidám társaságot«. Nos, ez a »vidámság«, ez a korábbi erdélyi irodalomhoz képest újat jelentő »másság« lehetne a közös ismertetőjegy.” Megjegyzem, az idők folyamán igen kevesen lettek hűtlennek hozzá, pedig akkortájt az erdélyi terepen más írócsoportosulások is működtek, mint például a marosvásárhelyi Látó folyóirat „Éneklő Borz” nevű csoportja vagy a Nagyváradon működő Kelet-Nyugat irodalmi folyóirat köre, nem lebecsülendő vonzerővel és ugyancsak jelentős teljesítménnyel.

Végezetül pedig hadd említsem meg a harmadik kulcsfogalmat is: a „transzközép kiáltványt”. Egy, az irodalom megújítására törő (és melyik új nemzedék nem tör erre?) írótársaság nem nélkülözhet egy olyan elméleti szöveget, „iránymutatást”, amelyből műveit eredeztetheti, és amely szabályos skatulyaként lehetővé teszi, hogy – miután a népes írótársaság megannyi irányba mutató műveit, stílusjegyeit, hangvételét, világ- és életszemléletét belegyömöszölték – kényelmesen elhelyezhessék az irodalomtörténet hatalmas polcrendszerében. Tudatosan fogalmazok úgy, hogy e műveletet „ők”, azaz mások végzik el, mert erre a skatulyára nem elsősorban a kilencveneseknek, hanem az irodalomtörténészeknek, a kritikusoknak volt és van szüksége. Sántha Attila előzékenyen elébük ment, és a Transzközép irodalom című írásával felkínálta számukra, na meg számunkra ezt a rekeszt. A felek nem ellenkeztek, a kísérlet tehát eredményes volt. Ez a traktátus, bár elméletinek álcázza magát, tulajdonképpen a rejtői hagyományt folytatja, amennyiben önmaga paródiájaként is olvasható, de ha kedvünk tartja, komolyan is vehetjük. Sántha Attila már az első sorokban feldobja két megfellebbezhetetlen tekintély nevét – mindegy is, milyen kontextusban, a lényeg, hogy rejtélyes állócsillagokként világítsanak a szöveg fölött. Beckettről és Balassa Péterről van szó. Aztán így folytatja: „Egyetlen szóra: »nem«, összeomlik a modernitás kétezer éves felépítménye, és ezen belül, mint az európai (nyugati) kultúra jellegzetes termékei, a modernizmus és a posztmodernizmus is megszűnnek. NEM, és e tagadás azt jelenti, hogy az egyén többé már nem a pusztuláson hüppögve síró magyar tarka, sem az értékrelativizmus pocsolyájában kiábrándultan, de vidáman éldegélő jellegtelen valaki. NEM, és ezzel egy csapásra új helyzet áll elő, mely egy világkezdet lehetőségét ígéri.” Lám, így lehet néhány mondattal megalapozni egy kozmogóniai aktust… Néhány határozott NEM, és – véli az ifjú szerző – bekövetkezik minden világok zajos összeomlása, amelyek helyét átveszi a káosz, mi pedig rátelepedhetünk a romokra – mint Rejtő hősnője az összetört férfiéletekre –, és „kirúzsozhatjuk a szánkat”. Következhet az új világ megalapítása. Ami nem is késik. „A kezdeti »nem« fölött lebegve – folytatja lendületesen Sántha Attila – a transzközép többé nem tagad, territóriuma voltaképp a tagadáson túl kezdődik. A transzközép egyszerre állít és tagad, egyszerre nem állít és nem tagad, hanem ott lebeg e fogalmak fölött, és középen áll. Közép, mert nem tud fehérben és feketében gondolkodni, hanem mindkettőben és egyikben sem. Nem tagadja a nyugati fejlődést, mint ahogy nem igenli a keletit sem, ezzel szemben ott áll valahol Kelet és Nyugat, de Észak és Dél között is. Mindenikben benne van, és mégis tulajdonképpen egyikben sincs. Ám nem válik formátlan amalgámmá, hisz létezik egy rálátási pont, föld- és világcentrum, gömbközéppont, melyhez viszonyítani lehet, mely értelmessé teszi számára a világot. A transzközép alapja nem a középszerűség, hanem a transzcendentális közép, mely az értelmesség érzése mellett kiindulópontként az értékelhetőség lehetőségét is nyújtja.” Húsz év távlatából is azt kell mondanom, hogy nagyszerű szöveg ez, hiszen a látszólag önmaguk értelmét kioltó mondatok pontosan kifejezik a kilencvenes évek és a kilencvenes nemzedék domináns életérzését, azaz: nem kívánnak beszállni semmiféle, számukra érdektelen harcba, nem kívánnak állást foglalni a meglévő csatatereken, nem kívánnak csatlakozni a meglévő szekértáborok egyikéhez sem, és nem akarják használni a meglévő fogalomkészleteket sem. Egy új, saját szótár írásába fogtak – mondhatnánk Richard Rortyval –, amely nem készíthető és pláne nem magyarázható el a régi szavakkal. E markáns különállás nem lehetett nem meghökkentő a „régi világ” önnön harcaikkal elfoglalt és ezekbe belefeledkezett szereplői számára, és nem lehetett nem sikeres elsősorban a mindig „valami újra” áhítozó és szellemi kalandokra ab ovo nyitott középiskolai és egyetemi diákság körében.

„Az »erdélyi magyar irodalom«-narratívákban – írja Szilágyi Júlia a már említett kötetében – az irodalom a »helyzethez« van viszonyítva, a »helyzet« ismertnek tételezett, ilyenként pedig mint fix elvárás működik. Ebből meg szépen következik az irodalom illusztratív jellege, különféle más diskurzusoknak való alávetettsége, az irodalom így lesz amatőr megváltó, amatőr bódító, amatőr szociológus stb.” E meglévő irodalmi narratívák után húzott egy cezúrát a kilencvenes Serény Múmia társaság, és indult el egy olyan ösvényen, amelynek egyik végpontjában a végvár állt, a másikban egy előretolt helyőrség.

Kis híján negyedszázaddal az események után konstatálhatjuk, hogy a helyőrség felépült és még áll, a (deresedő) legénység nagy része még megvan, de azt, hogy valóban „előretolt” volt-e, vagy csupán egy újabb végvár épült (másokkal, más eszközökkel), az tudná eldönteni, aki tudja, hogy merre az előre…



Ács Margit

szept. 18.

Kedves Misi!

Jó sok idő múltán most tudtam elolvasni az előadásodat, és nagyon örülök, hogy alkalmat adtunk a megírására, mert talán magadtól számos feladatod között nem foglaltad volna össze „hőskorotok” történetét. Pedig micsoda történet!

Nagyon megrendítő a nyolcvanas évek valóságának felidézése, és igencsak helyén van, bár látszólag nem tartozna szorosan a témához, ám a szabadság mámora, amely nemzedéketek indulását áthatotta, csak ebből a nézőpontból érthető igazán, másképpen az elkényeztetett ifjak szokásos léhaságát is lehetne látni benne.

A Serény Múmia lázadása a meghatározó kisebbségi léthelyzet és az ebből következő tudatállapot ellen, a lázadástok a magyarországi kulturális és politikai meghasonlottság pszichózisában élő idősebb generációk ellen, a választás kényszere ellen nagyon érthető volt, bár én mindenestől ebbe az idősebb nemzedéksorba tartozom, és számomra a szabadságot épp az jelentette, hogy nyíltan választhattam életfelfogások, ideológiák között. Épp ezért láttam akkor is, és most is látom, hogy bizonyos vakság járt az elvakult serénykedéssel: nem vettétek észbe, hogy a dolog rátok is tartozik, következményeiben mindenképpen. Abból, hogy mára valami helyőrség-féle kialakult a múmiák részvételével, arra következtetek, hogy nagyjából utóbb rájöttek ők is, rájöttetek ti is erre. Hogy merre van előre, azt én sem tudom.

Egyetlen mozzanat bosszantott csak az általad egyetértéssel idézett Sántha Attila szövegben: én Balassa Pétert nem tartom sem akkora szellemnek, sem oly független gondolkodónak, mint Sántha Attila: pártszolgálatosként szónokolt a Demokratikus Charta-tüntetéseken, cizellált, lilába hajló esztétai eszmefuttatásaival szögesen ellentétes stílusban. S engem a lilás árnyalat legalább annyira zavart, mint a vehemens uszítás ténye. De ez csak futó megjegyzés, nincs semmi jelentősége.

Még egyszer mondom: az ilyen dolgozatok miatt érzem úgy, hogy érdemes volt konferenciát szervezni, még ha gyér volt is a közönség, és meddő szócséplésnek látszott az egész. Nem meddő, ha ilyen írás született, mint a Tiéd.

Barátsággal, Mara



Drága Mara!

Nagyon köszönöm a kedves és méltató szavakat, és azt az empátiát, amellyel az értelemszerűen szubjektív anyagot kezelted. Az kétségtelen, hogy nem tartoztunk az „elkényeztetett ifjak” közé, de az is igaz, hogy a fiatalság – az esetek zömében – hajlamos könnyedén megmerítkezni a léhaság felüdítő vizében… :) Ami szerintem nem baj, csak ne feledje magát benne. Én úgy érzékeltem (belülről), hogy a lázadás nem a „magyarországi kulturális és politikai meghasonlottság pszichózisában élő idősebb generációk” ellen történt, hiszen mi – kívülről – 1990 környékén nem is érzékeltük/érzékelhettük ezt, azt meg pláne nem, hogy milyen törésvonalak mentén jött létre a szembenállás. Ehhez egyszerűen nem volt elegendő információnk. Azért merem ezt többes számban kijelenteni, mert attól, hogy nekem nem voltak információim (mondjuk: nem voltam elég tájékozott), a barátaimnak még lehettek volna, s az ilyesmi a társalgások során óhatatlanul felszínre kerül. De nem. Mi ezzel kapcsolatban mindössze annyit érzékeltünk, hogy igen sok anyaországi látogatónk érkezik, ilyen meg amolyan propagandaanya­gokkal felszerelkezve, de hát ezt a frissiben „kitört” demokrácia számlájára írtuk. :) Úgy tűnik így utólag, hogy a legaktívabb az SZDSZ volt, őt pedig a MIÉP követte, de őszintén szólva nem nagyon érdekeltek a pártok bennünket. Örültünk, hogy megszabadultunk a Párttól… :) Arra emlékszem, hogy a MIÉP-ügynökök retorikája kifejezetten taszított bennünket, nem illett az idők hangulatába. Egy olyan masszív gyűlöletkurzuson voltunk túl itt, Erdélyben, hogy nem volt „kedvünk” egy újabb, számunkra ismeretlen fronton megnyitott gyűlölködéshez. Ezt így utólag is helyesnek vélem. Az SZDSZ-es anyagok már jobban illeszkedtek az „idők szavához”, de ott meg hiányérzetünk volt. (Ma már tudom, hogy mi, mint nemzet, hiányoztunk belőlük…) :) Így aztán jöttek-mentek ezek az emberek, mindenkit meghallgattunk és megvendégeltünk, de maradandó nyomot nem hagytak bennünk. És hát az idősebb generációk… Mi egy patriarchális berendezkedésű társadalomban és egy szigorúan tekintélyelvű rendszerben nőttünk fel, a szüleinket mind a mai napig „magázzuk”. Ez persze nem jelenti azt, hogy éppen ezért, mintegy ellenhatásként, ne fordulhattunk volna keményen szembe az idősebb generációkkal, de ha ez történt volna, akkor – feltételezem – Fodor Sándor, Szilágyi István, Kántor Lajos, Gálfalvi György és mások nem lennének jelen mind a mai napig a rendezvényeinken. Az idősebbek elég „fiatalosak”, mi pedig elég tisztelettudóak voltunk ahhoz, hogy viszonylag simán létrejöjjön a „kiegyezés” és a közös munka. A lázadás inkább egy bizonyosfajta beszéd-, szemlélet- és írásmód ellen történt, amit feltételeztünk, hogy elvárnak tőlünk. A gyors áttörés azonban azt mutatja, hogy ennek az elvárásnak – ha egyáltalán volt ilyen – ekkor már nem voltak komoly hadállásai. Drága Mara, azt ma már tökéletesen értem és megértem, hogy számotokra a szabadság azt jelentette, hogy nyíltan választhattok az életfelfogások és ideológiák között. A különbség talán annyi, hogy míg ti „házi őrizetben” voltatok, mi „börtönben”. S amikor börtönből szabadul az ember (saját tapasztalat híján csak arra támaszkodhatom, amit a húsz hónapnyi katonaság utáni „leszerelés” első hónapjaiban éreztem :)), akkor elsősorban nem az ideológiák érdeklik, hanem mindaz, amit az Élet kínálni tud a falakon kívül, kezdve a primér életszükségletekkel. Kijutva a börtönből, először is elvakítja a kinti fény, aztán érzékeit betölti az élet megannyi zaja, lármája és az a jóleső érzés, hogy arra megy, amerre akar, és azt teszi, amihez kedve van. Némi időnek el kell telnie, amíg akklimatizálódik, amíg túllép a primér szükségletek kielégítésének fázisán, és szép lassan rájön arra, hogy itt sem mehet mindig arra, amerre akar, és nem teheti mindig azt, amihez kedve van. Sőt. De az első időszak éppen ama „vakságnak” a jegyében telik el, amelyről Te is említést teszel a leveledben. És helyénvaló a kritikád, miszerint nem vettük észre, hogy mindez ránk is tartozik. Ez így igaz. Szomorú, de talán szükségszerű, hogy az ember mindig a saját bőrén tanulja meg, hogy lehet röpködni a levegőben, káprázatos és öncélú mutatványokat csinálni, s beleszédülni mindebbe, de csak akkor, ha közben valaki rendben tartja a repülőteret, hogy ne lepje be a gyom, mert elkerülhetetlenül eljön a leszállás pillanata. S ilyenkor nem árt, ha van ahová… :) Úgy látom, ma már mindannyian nagyobb figyelmet szentelünk a repülőtérnek, s az általa képviselt értékeknek… :)

Ami Balassa Pétert illeti, nyilván sem én, sem Sántha Attila nem ismerhettük testközelből, csupán ama néhány tanulmányból, amelyet az egyetemen tálaltak nekünk. Ha ismerném Balassa életművét, akkor őt is azzal védeném meg, amivel annak idején Nyirő Józsefet is, azaz: az író nem az életrajzával, hanem az életművével hat az olvasókra.

Sok szeretettel üdvözöllek,

Misi

2014. szeptember 28.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben