×

Úton Babitshoz, Kodályhoz

Czigány György

2015 // 05
A humanista „nem azért nyúl vissza a régihez, mert sokallja az újat, hanem azért, mert kevesli” – írta Babits. A művészet jelen idejű. Régi és új együtt él, változik benne, megőrízve és megújítva a tartalmak, formák elvont világának életét: a visszaemlékezés a jelen pillanat fölfedezése.

Mi a dolga a versnek, a művészetnek a világban? Ottlik Géza Kosztolányira hivatkozva meg is fogalmazza: „…Kiegyenesíti a derekunkat: halállal, romlással, kudarccal, bukással, vereséggel szembenézni, füstbe ment reményekkel együtt élni rangot ad a nyomorúságnak, méltóságot a katasztrófának, megszépíti – nem, nem szépíti: új, soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának.”

Létünk elvesztésének egyetlen lehetséges emberi rehabilitációja a művészet, részt vesz a teremtés aktusában, elölről kezdi a világot.

Úgy látszhat, hogy a vers, a zene a mi érzelmeinket, vágyainkat, szomorúságainkat tükrözi, benne felismerni véljük a magunk benső világát. Valójában sem a zenében, sem a versben nincsenek ilyen „életünk mása” hasonlóságok. Az ott létrejött világ sosem volt teremtmény, új valóság, melynek létrejöttében persze szerepe van indulatainknak, sorsunknak, szenvedéseinknek és boldogságunknak, de nem azokat ábrázolja. Akár Heidegger gondolatát idézve: a remekmű élvezésekor egy eddig még el nem gondolt létigazság derül ránk, megvilágítva minket… A vers ilyen tünemény: van, lehet értelmezhető, elbeszélhető mondanivalója, de nem arról szól. Elvont lényegében, legbensőbb mivoltában úgy mutatkozik meg a vers, mint zene.

Mit is mondott nekem Nemes Nagy Ágnes egyik tévéadásunkban? „Boldog pillanat, amikor az ember még azt hiszi, hogy a szavak tárgyak. Azt mondja: köd, Vérmező, villamos – s ezek mintegy belemasíroznak a versbe, kifejezve a hozzájuk kapcsolódó sokfajta érzelmünket. Ez a boldogság később valahogy megcsökken. De egészen nem lehet leszokni a szavakról. Nemcsak azért, mert a szó az ember mesterségének eszköze, hanem mert valóban tárgya is, közege. Arany János mondta azt, hogy van a versnek egy belső formája. Ezt mindenki szokta idézni. Kevésbé szokták a folytatását emlegetni, ami úgy szól: ez a belső forma, amely majdnem azonos a tartalommal… Rendkívül mély megjegyzés. Miket tudott Arany!” Ezt mondta Ágnes, jól emlékszem lendületes derűjére, diáklányos hevületben elcsukló hangjára…

Kodály csak néhány hónappal volt Babits Mihálynál idősebb, életútjuk alig érintkezett, most, utólag mégis műveik szellemiségének, tartalmaiknak közelségét érezzük. Kodály utódai pedig a zene számára is felfedezték Babits Mihály verseit. Farkas Ferenc Kodály Megkésett melódiák ciklusának talán közvetlen ihletésére írta meg a maga Elfelejtett dallamait. Benne Babits költeményével. Nagyszabású darab Petrovics Emil oratóriuma, a Jónás könyve. Fülünkbe csenghet még Réti József tenorja: ő énekelte Jónás imáját. Petrovics tanítványa, Vajda János a capella művet írt vegyeskarra, a Bénára, mint a megfagyott tag költemény szövegére, Szekszárd és Esztergom városának felkérésére, a költő születésének századik évfordulója alkalmából. Szokolay Sándor A zene hatalma című alkotása narrátorra, gyermekkarra, vegyeskarra készült zenekarral, Babits-költeményeket vonva énekes muzsikába (valamikor 1969-ben), többek közt a sokat idézett sort is a Második énekből: „Mindenik embernek a lelkében dal van…”

Babits Mihály: A hegyi költő… Legszebb esszékötete címe által így nevezi meg őt Nemes Nagy Ágnes. Kodály Zoltán pedig a hegyek poétája: Hegyi éjszakák kórussorozatában a szavakon túlivá absztrahált énekszólamokkal, a természeti élmény érzéki, akusztikus megteremtésével. Babits az esztergomi Előhegyen találta meg otthonát, benne Szekszárd dombjainak világát is. Kodály a filozófiában és zenében fogant gondolatainak keresett hazát a Mátrában, az alkotó ember lelkigyakorlatai számára ez lett a kegyelmek helye.

Legyünk úton Babitshoz, Kodályhoz. Szabolcsi Bence zenetörténész utolsó lírai remeke a karcsú könyv, mely ezt a címet viseli: Úton Kodályhoz. Mint Kodály, a zenetörténész is az irodalom élményével fedezte fel a zeneművek életre szóló vonzását, erejét. Fiatal rádiósként beszélgetést készítve vele megtudtam: író szeretett volna lenni. Úgy képzelte, majd nagy regényeket ír, mint Thomas Mann. Nos, megírta a zene benső világának nagy regényeit, s végül a költői vallomást mesteréről. Kodállyal Budán is sokszor találkozott. Hegyi sétákon, a Látó-hegyen, a Rózsadomb feletti erdőkben. Babits és Kodály hegyi világa szó szerinti volt, és szimbolikus marad. Mögöttük bibliai látomásként a Hegyi beszéd színhelye, az Olajfák hegye, a Tábor-hegy, a Golgota… De a görög mitológia szent hegyei is, vagy görög kolostorok, a Meteorák s profánabb atmoszférával Thomas Mann Varázshegyének bölcselete, szépsége, rezignációja. Kodály és Babits a 20. század nyitányesztendeiben ugyanazon egyetem hallgatója volt, egyikük magyar–latin, másikuk magyar–német szakon, s mindketten a görög és római művészet elkötelezettjeiként. Babits Homérosz-szonettjében Bergson hatása is jelen van már, alcíme: XX. század. Kodály gyönyörű dalt ír Nauszikaáról, egy érzelmileg hozzá veszedelmesen közel álló, érzékeny kolléganője versére. E szöveg szerzőjének neve nincs feltüntetve a kottán, neve elhallgatását azonban már ma senki nem kéri. Bálint Arankáról van szó. S talán Párizsról: Kodály onnan ír hazautazása előtt 1907-ben Emma asszonynak levelet. „Jegyezze meg ezt a nevet: Claude Monet. A világ legnagyobb tájképfestője… Párizs a szem világa. Még a franciáknak a muzsikája is sokszor a szemnek szól, a látható világra vonatkozik.” És zongoradarabjában meditál egy Debussy-motívum felett. Babits képzeletbeli Párizsáról ír fantáziát. „Messze szőke Szajna mellett feketül egy híres város.” Ady sora is ide csendül: „ Paris szívén fekszem / Rejtve kábultan és szabadon.” Babits más égtáj fele kél útra, indul Zrínyi után Velencébe. 1908-ban megszületik az Itália című költemény és a San Giorgio Maggiore. „Amikor objektívvá válik az, ami bennünk a legszubjektívebb. A teljes lelki tartalom az író feladata.” Majd az egyetemen mondja ezeket, de mintha az „újholdas” költőkhöz, írókhoz szólna… Velencében még nem tudta talán, hogy Dante Divina Comme­diáját ő fordítja le magyar nyelvre, különös költi erővel. De már hevenyészve fordít Baudelaire-költeményt: Parfum exotique. És már huszonkét évesen megírja különös tanulmányát az illatokról, szinte prózaversbe torkoll… Proust jut eszünkbe, prózájának zenéje, amikor a galagonyák ragyogását, fényzsivaját festi le, e katolikus virágokét, úrnapi ragyogásukban. Babits a legzeneibb magyar költők egyike. S mint Illyés Gyula mondta, jellegzetesen botfülű volt. Ha szilveszterkor, baráti társaságban a Himnusz éneklését ő is megkísérelte, az derűs mulatsággá torzult… Fiatalkori illat-improvizációjában egy szimfóniát vázol fel: „S az ibolyaillat, szabadon és szemérmetlenül kószál, átleng mindent. És más virágok illata vegyül benne, mindig gazdagabban: először csak tavaszi virágoké: rezeda, orgona, gyöngyvirág. Ismeretlen szagok is; amaz illatozó lepkének szaga s egyszerre tömjénillat. Aztán megint: gyöngyvirág, orgona, rezeda. Hol az egyik, hol a másik érezhető tisztán, és vissza-visszatérnek. Majd fölkel a rózsa buja szaga, s szuverén elönt mindent. Ah, a rózsa! A rózsa ezer más illatot költ, költ: s fölrobognak vad keleti illatok, bíborillatok: a buja nárdusz, a holtakat felcsiklandozó myrrha, a zsíros pézsmaillat, a mézédes jázmin. A mézédes, emlékitta jázmin. Ennyi gazdag illat felhozza, ütemre, mert nem szabad elfelejteni, hogy a szagok váltakozása szoros ütem szerint történik, és vissza-visszatérnek, fölhozza, ütemre, ennyi gazdag illat a leggazdagabbat, az ártatlanság virágának bódító illatát, liliomillatot. S újra szökken dús hangversenye az illatoknak…”

Babits ekkor huszonkét éves. Már megírta In Horatium költeményében, hogy „a régi forma új eszmének öltönyeként kerekedjen újra”. Kodály is idézi Horatiust: majd az 1935. évi középiskolai Dalosünnep számára. Horatii Carmen – …de aurea mediocritate… A szép énekszó Múzsájához! Babits verseit pedig énekli a kor nagy „dizőze”, Esztergomban a Babits-esten is, a költő jelenlétében, akihez fiatalon verset is írt Babits: Medgyaszay Vilma! Boldog vagyok, hogy még járhattam a sanzon nagyasszonyánál a Benczúr utcában, beszélt életéről, Nagy Endre kabaréjáról s arról, hogy Ady verseit Reinitz sanzonjaként is énekelte, azután pedig Bartók nehéz, de gyönyörű dalaként, a szerző jelenlétében. Otthonában készült a mi rádióinterjúnk, illusztrálta is egy előkapott első világháborús sanzon megszólaltatásával: én kísérhettem akkor zongorán.

1911-ben jelenik meg Babits Laodameia című drámai költeménye, melynek kórusaiban orgiát ül a ritmus, írta egyik kritikusa. Sík Sándor szerint ez a „görög dráma” ízig-vérig modern költemény. Másfél évtized múltán Dienes Valéria orkhésztrikai iskolájának remek zongorakísérője komponál belőle lírai szimfóniát. Kósa Györgyről van szó, Bartók és Dohnányi tanítványáról. A Babits-drámára készült Kósa-mű bemutatója 1926-ban volt.

Kodály Háry János daljátéka készült akkor. Babits szülővárosának múltja is benne rezdül, noha, mint Illyés megjegyzi, a szerző Háryt a nagyabonyiaknak ajándékozza… Az 1923-ban született Psalmus Hungaricus az 55. zsoltár szövegét, Kecskeméti Vég Mihály 16. századi költő verses fordítását szólította zenébe. 1936-ban pedig a Te Deum Budavár visszafoglalásának 250. évfordulójának ünnepére készült. Társul ezekhez 1944-ben a Missa brevis, melynek előzménye volt a Csendes mise orgonára.

A Missa brevis fogantatásában az időjárás zordsága és Kodály gyakori mátrai tartózkodása is szerepet kapott. (Gondoljunk a Mátrai képekre, a Hegyi éjszakák kórusaira.) Mivel a fagyban, hóban a kántor nem juthatott fel Galyatetőre, telefonon kérte fel Kodály tanár urat a helyettesítésre. A „segédkántor” nem akart ötletszerűen rögtönözni, ezért a liturgiához méltó jegyzeteket készített, melyekben a harmóniumon játszott zene igyekezett a nem hallható szöveg ritmusát is visszaadni a hangulati karakter jegyében. A kórusos változatot az Operaház alsó ruhatárában 1945. február 11-én mutatták be az ott megbúvó művészek, miközben Budán még zajlott a háború. In tempora belli – ez volt a mű alcíme. Kodály már diákként eljegyezte magát a liturgikus zenével, amikor a nagyszombati székesegyház kórusán régi, szakadt kották közt keresgélt érdemes darabokat, s már maga is komponált egy kis korált, Stabat Matert.

Nádasi Alfonz bencés tanártól tudjuk (aki Kodály lelki társa, ifjabb barátja s talán gyóntatója is volt), hogy az ifjú Kodály hitvalló életében a ministrálás se romantikus szerep volt, hanem a szentség mélységében élő lélek részvétele a liturgikus cselekményben. Nádasi Alfonz társaságában könnyed diákká is változott az idősödő mester, mint a szerzetes tanár jegyzetei (Mi mindenre emlékezett Kodály?) tanúsítják. Együtt olvasták a görögöket, a latin költőket, a Szentírást. Közös tűnődéseik óráiban Kodály néha egy-egy tömör megjegyzést tett. Szophoklész tragédiája, az Antigoné révén: ez a lány egy mondatban kifejezte a lényeget – nem gyűlöletre, szeretetre születtem… Néha csak egy szót mondott maga elé: Kreónnál Sztálint… Khrüszosztomosz (Aranyszájú Szent János) prédikációja olvastán – száműzetésre, letiltásokra gondolhatott – Széchenyi nevét mondta ki. Már a diák Kodály irodalmi pályázatot írt Vergilius Aeneise és a homéroszi görög eposzok párhuzamairól. Örömmel fordította hát újra Vergiliust, élvezte Cicerót és Platónt, magába szívta Szent Pál lelkületét. Olvasta a liturgikus szövegeket. Szűz Mária szeplőtelen fogantatása ünnepének Lectio szövegéhez (…ludens coram eo omni tempore, ludens in orbe terrarum...) a következő megjegyzést fűzte: „Bárkire vonatkozott az eredeti kijelentés, csodálatos a természetessége és a merészsége. Valami ilyent kellene írnom egyszer Istenről: játszottam előtte, mint gyermekkoromban anyám lábánál…”

Az ötvenes években hallgathattam a Zeneakadémián Kodály népzeneóráit. Rádióriporterként három ízben is jártam otthonában. A fölös udvariaskodást, locsogást, tiszteletköröket elutasította. Telefonon jelentkeztem nála, s magam ugyancsak igyekeztem tömören szólni. Ő vette fel a telefont. – Tanár úr, beszélne Bachról? – ez volt a kérdés. – Jöjjön holnap ötkor! – ennyi a válasz. E „megbeszélésünk” másnapján megjelentem egy kis felvevőkészülékkel náluk, a Köröndön. Második felesége, Sárika fogadott kedvesen. Betessékelt. Gondoltam, a Tanár úr az íróasztalánál dolgozgat, vagy esetleg a zongorán próbál valamit. Meglepetésemre épp vacsorázott. Intett, leültem asztala mellé, kissé oldalvást fordulva, hogy ne épp a tányérját nézzem. Azért persze láttam: túrós tésztát evett a Tanár úr, a tésztára paradicsomdarabkák voltak hintve. Ültem és vártam. Kis szarkasztikus hajlam bizonyára volt a Mesterben, talán mosolygott magában azon, hogy milyen kényelmetlenül érzem magam. Egyszer csak letette a villát, s azt mondta: „Na, mi az, nem kérdez semmit?!” Akkor megértettem végre, hogy vacsora közben is elmondja nekem azt a pár mondatot, amit ezúttal fontosnak tart. Bekapcsoltam a mikrofont, s Kodály rögtön válaszolt kérdésemre: miért, mióta szereti Bachot? „Első találkozásom Bach műveivel tiszta véletlen volt. Ugyanis annak idején Nagyszombatban senki nem ismerte Bachot, nővérem sem, pedig kitűnően megtanult zongorázni egy bécsi tanárnőtől, de az sem játszatott vele Bachot, pedig Haydntól Chopinig mindent játszott. Történt azonban, hogy egy volt zenetanító özvegye eladogatta a kottáit. Azok között két különböző füzetet találtam, többek közt a Das Wohltemperierte Klavier két kiadását, s – holott csak féléves zongoratudásom volt – azóta azokat böngésztem naponta. A mai napig sem hagytak el. Nagyobb műveivel csak később ismerkedtem meg. Akkor derült rám, hogy Bach egy olyan jelenség, akit csak a legnagyobbakhoz lehet mérni. Homéroszhoz, Dantéhoz vagy Shakespeare-hez. A magyar közönség előtt nagyobb művei ezért egyelőre nem nagyon hozzáférhetőek, mert az elemi zenei műveltség hiányzik. Egy kiváló tudós nemrég – csak ötven év előtt – említette, hogy a lánya zongorázni tanul, de valami absztrakt, dallamtalan, unalmas dolgot játszatnak vele, Bachot. Nálunk a Bach név különben is rosszul csengett, még a »Bach-korszak« óta. Ha majd az iskolákban lesz mindennap énekóra, a felnövő nemzedékek előtt éppoly ismert és kedvelt lehet Bach, mint a műveltebb európai népeknél.” Máskor Szimfóniája történetét vázolta. A Szimfónia megírásával késlekedett a jó barát, Toscanini biztatása ellenére. (A Négy olasz madrigál nászajándék volt Wally Toscanini, a nagy karmester lánya számára, aki Budapesten kötött házasságot, s tanúja Kodály Zoltán volt. A szöveg is Kodály leleménye, a 14. századi költő, Ser Giovanni Fiorentini verse: Chi d’amor sente…) Késlekedett a háború után a Szimfónia megírásával – mondta Kodály –, mert akkor nem arra volt szükség. A zenepedagógia hiányaira utalva szólt: „gyermekruha-készítésre profilíroztam magamat…” (A Szimfóniát Svájcban Fricsay, Budapesten Ferencsik mutatta be. Nem tudom, miért, nem hallani a darabot azóta se.)

Versről, zenéről című műsorom két fontos riportalanya volt Kodály és Weöres Sándor. Utóbbi ezeket mondta: „Szövegszerzői pályafutásom azzal kezdődött, hogy tizenöt éves diák koromban váratlanul levelet kaptam Kodály Zoltán mestertől, aki értesített, hogy Öregek című versemet feldolgozta kórusra. Még az iskolapadban ültem, csodálatos volt számomra, ma sem értem egészen, hogy akkor élő legnagyobb zeneszerzőink ketteje közül az egyik egy diákgyerek verséhez nyúlt.” És ugyanerről Kodály: „Weöres Sándort még nem ismertem, amikor egy újságban, gondolom, a Pesti Hírlapban megjelent az Öregek a költő diáksapkás arcképével. A vers mindjárt megkapott, mert ritkán hallani ilyen őszinte érzést és főleg fiatal ember szavában az öregek iránti szánalmat. Az Öregek egyúttal bizonyság arra, hogy nincs korhoz kötve a költészet, tizenöt éves korában is írhat valaki jó verset…” Ez idő tájt jelentek meg Weöres nehezen érthető versei, például A szörnyeteg koporsója című „szimfonikus” költeménye négy tételben: Andante, Variazioni, Scherzo, Finále. A zenét nem hangulati elemként használta Weöres, hanem struktúraadóként, elvontságában is valóságosan. És ilyen sorokkal: „a saját kezünkkel szúrnak le minket”, és „ketrecünk visszük, ha szökve szállunk”. Ugyanakkor zeneszerzői technikával alkalmazza a kortárs zene „aleatóriáját” épp e versben. A negyedik tétel zaklató és szinte csak zenéjükben megérthető sorairól kérdeztem egyszer: ez hogy születik?! „Tudod, Gyurkám – mondta Sándor álmatagon –, levettem a polcról találomra egy Rákosi Viktor-kötetet, kiírtam minden tizedik szót: kaptam egy vibráló felületet, amivel már lehetett dolgozni.” Vers és zene együtt lélegzik Babits Mihály utódainak műveiben is. A korán meghalt Bella István vers-zenéje is innen származik.

Tudtam Pistáról, hogy jól zongorázik, akinek legigazabb hangszere a vers. A levegőbe írt zene az, amit barátjának, Vujicsics Tihamér zeneszerző emlékének szán: halotti, fáklyalobogású sorokban fényeskedik az örök világosság. Más verseiben pedig szóabsztrakciókat teremt, nem létező szavakká hevíti a vers egy-egy mozaikját, dadogva és szárnyalva, egyszeri, nem követhető, másolható erővel, átalakítva a szavakat kedve szerint a pillanat indulatában. És ami képtelennek látszhat, versében természetes és magától értetődő.

Csak bongani csapongani
ütött harangként bongani
tűzverte bronzként brongani
borzongani borongani

mindent magammá mondani
minden magamat mondani
mindenki magam mondani
mindenkivé kimondani


Szerelmes verset is költ Bach Esz-dúr szvitjének triójára. A Verskarácsony antológiába szánt költeménye a „fényhedt” ünnepről szól.

Karácsony, fényhedt karácsony,
jobb lenne lenni máshol.
ott, ahol közel a távol,
Édesanyám, szíved a jászol.


A maga teremtette szóvilágban lakott Bella István:

hol minden egyszerre születik, hal meg és él:
a hó elvirágzik, a virág elhavaz…


A magyar vers ritmikája, a költészet múltja és jelene nagyon is érdekelte Kodályt: magyar klasszikusok verseire születtek meg híres dalai, a „megkésett melódiák”. A görög–latin formák szerinte közel állnak a magyar nyelv természetéhez. Egyik legszebb példa rá A közelítő tél, Berzsenyi aszklepiadészi versszakokban formált költeményének megzenésítése. László Zsigmond szavaival: a magyar nyelv a versben kivirulva, szerves egységben a népdallal, természetes ősforrása a kodályi melodikának.

Liturgikus és világi művekben egyaránt! Méltán írhatta Szabolcsi Bence, hogy Kodály életműve a klasszikus formát hirdeti, a mérték, a teljesség, a lezártság éber felelősségét, képzelet és szenvedély fellobogását és megbékülését az élet és valóság harmóniájában… Lendvai Ernő zenetudós pedig, aki a Fibonacci-haladvány s az aranymetszés formai teremtő-szerkesztő lehetőségeit elemezte Bartók és Kodály műveiben, ezt írta a Psalmus Hungaricus oratóriummal kapcsolatosan: Kodály legvonzóbb képessége abban áll, hogy akár egyetlen akkord segítségével is bonyolult képeket sikerül elénk vetítenie. A Magyar zsoltár szövege rögtön gagliarda-ritmust éltet: „Mikoron Dávid nagy búsultában”. Mint József Attila verse: „Mikor az utcán átment a kedves” vagy a népdal: „Elment a két lány virágot szedni”.

Nem kell méltatnunk Kodály józanságát, keresztény és magyar életérzé­sét. Idézem: „Józanság a művészetben? Éppen a legnagyobbak közt találjuk a legjózanabbakat. Csak más a neve: forma, szerves egység, cél és eszközök egyensúlya, a rendező értelem uralma a forró anyag fölött. A mélységet nem a bonyolultságban kell keresni, hanem az egyszerűségben megtalálni. Józan Dante, Palestrina, Mozart, minden nagy poeta impeccabilis. Józan Arany, s ennyiben tán egy fokkal magyarabb Petőfinél. De józan Petőfi is a János vitézben és annyi másban.” A magyarságról szólva még Kodály Zoltán: „Egyik kezünket még anogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettőnek összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.”

Mit mond Babits Mihály hitvallásként a Sziget és tenger előszavában? „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget szolgálhatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni! Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Én katholikus vagyok: azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló katholikus igazságban. Más szóval: hiszek igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein…”

Egyike voltam, akinek a nemrég meghalt szociológus, Hankiss Elemér feladta a leckét: mi lenne, ha Magyarország (le is út, fel is út) egyik napról a másikra eltűnne a világ térképéről? Hiányozna-e valakinek?

Vajon morális és költői szépségén túl nem hiteltelen, gyermeteg történelmi abszurditás-e Vörösmarty víziója: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny ül.” Vajon nem indokoltabb-e az a keserűen föltörő indulat számunkra, melyet a költő az aradi tizenhárom kivégzésekor önt szavakba: „Kivánságom: vesszen ki a világ / S e földi nép a legvégső fajig. / Mi a világ nekem, ha nincs hazám?”

De hát nem az a kérdés, hogy pusztulásunkat hogyan fogadják a magyarok, hanem hogy miként hat ez másokra. Nyilván lehetne eltűnésünk napi szenzáció a világ tévéhíradóiban, így az emberiség egy része fejcsóválva csodálkozhatna, hogy volt Magyarország, vajon hol, mióta? – mások viszont, üzleti ügyekben élénk potentátok bizonyára szívesen részt vennének a hagyatéki tárgyaláson, sorsot vetnének „Krisztus-köpenye” Magyarországra, hátha lehet megfelelő szemétégető kemencének lefoglalni a helyet, jobb esetben erőműveket, dunai duzzasztókat, netán szafarit létrehozni itt, skanzent a kultúra barátainak kedvéért. Mindenesetre a hirtelen nemzethalál gondolatát felvetni más, nemzeti öntudatukat szenvedélyesebben megélő népek számára elképesztő botrány volna: már az erről való gondolkodás is veszélyes lehetne, mondjuk, Izraelben vagy Palesztinában, Kínában, Oroszországban, hogy közeli szomszédainkat ne is említsük. Mi azonban tünődhetünk a kérdésen, tudván, a világ nemigen siratta meg az eddig eltűnt népeket, kultúrákat. A fecsegő felszín és a napi politikai érdekek szférájában pedig kifejezetten kecsegtető lehetőséget kínálna hiányunk. Csakhogy a világ nemigen veszi tudomásul a levegő, a víz, az esőerdők, a sarki jégmezők hiányát sem, nemhogy a lelki, szellemi, gondolati veszteségeket, amelyek főleg a tudomány és a művészetek talaján élnek, s csöndes virágzásuk szükségessége csak kevesekben tudatosulhat. Valamikor a nyolcvanas években történt, hogy Ottlik Géza indulatos derűvel csapott az asztalra, mondván: az egy tragédia az amerikaiak számára, hogy nem olvasták A vén cigányt, de úgy kell nekik, mert miért olyan hülyék, hogy nem tudják maguknak lefordítani a magyar költészetet?!

Mi megszólaltattuk magyarul Dantét, Shakespeare drámáit, Baudelaire verseit, ősköltészetet és avantgarde abszurdokat, bármit, akárkit! Nemes Nagy Ágnes erről így vélekedett: „A magyar nyelv világirodalmi halál. De a magyar nyelv költészetre kivételesen alkalmas. És még nem is játszottunk le mindent, amit a magyar vers kottái jelölnek. Az pedig, hogy a fordított vers ugyanolyan élmény lehet, mint az eredeti, valami módon mégiscsak a magyar nyelv diadala.”

És ha már Mohácsról szót ejtettem: íme, Ottlik, az Iskola a határon néhány mondata. „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenestre igazibb tulajdonunknak.” Ezt a tulajdont nem lehet felosztani. Szent Istvántól Bartókig s a gyermekeinkben megfogant jövendőig a mi tulajdonunk, nem sajátítható ki. Mégis a teljes világ élő darabja, termékenyítő, az emberi teljesség természetes vérkeringésének része. Így mások szükséglete, haszna, öröme is. Mint nekünk a francia versso­rok, az olasz templomok, a szlovák népdalok, az orosz regények, az amerikai dzsessz­ritmusok és a megbámulható Jin Mao torony. Nemlétünk az emberiség kirablása. Mégiscsak indokoltak volnának a gyászkönnyek…

A Jónás könyve keletkezésekor, 1938-ban írja meg Weöres Sándor A vers születése című doktori értekezését. Hindemith Mathis, a festő szimfóniáját komponálja, az isenheimi szárnyasoltár, Grünewald képeinek sugallatában. Claudel drámai versére Honegger a Jeanne d’Arc au Bûcher (Johanna a máglyán) oratóriumát, Illyés Gyula Haza a magasban költeményét írja meg, Bartók pedig megrendítően szép hegedűversenyét.

Nemes Nagy Ágnes szavait ismétlem: „Minden költészet hordoz magasság-élményt, ez már a művészet sajátossága. Az In Horatium költőjének sajátossága viszont, hogy a vers tárgya is többnyire magasság-élmény. Nem azért használ Babits annyi kultúr-tartalmat, mert »művelt«, hanem mert magasság-élményét fejezi ki ezzel is, a fenti-szellemi tartomány sugallatát, tereit, valamely laikus szentség légkörét közvetítve. Babits létélménye a szakrálisba nyúlik…” Babits zeneisége nem a ritmus, a rím játéka, a boldogító csengés, az alliterációk, orgonapontos szerkezetek miatt megindító. Mélyebb, a Zene elvont erői által!

Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyű város mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban.


Azt írja Ágnes, mondta is tévéinterjúnkban: „Amit 20. századian kozmikusnak nevezünk, azt Babitstól tanulta a magyar irodalom. Az idézett sorokban megfordítással van dolgunk, erős inverzióval: a határozó messze elszakad az igétől, ahová tartoznék. A zihálva egészen szokatlan helyre van bedobva a mondatba, ugyancsak rögtön feledhetetlenné téve magát, egy pillanat alatt bevésődik az emlékezetünkbe. Szokatlan helye zihálóvá teszi a mondatot, szerkezetével, testével állítva elénk a közölnivalót. Hirtelen antikká, görög–latinossá teszi a versmondatot, bibliaivá, ősibbé – s ugyanakkor 20. századivá.”



Babits-költemény nyitó sorát idézem epilógusnak szánt versem címével.

Napjaim mint elgurult gyümölcsök

(Három mondat Babits Mihálynak)

Agyunk magától működő
kémiája kilép minden időből,
a magba zsugorított távval
dolgozik, mestersége az emlék,
tudja a kihagyások technikáját,
kiemel, átszínez, ott élünk
történetei szélcsendjében,
nem-létezők helyett nyílt álom
mandula zamatában.

Tamás-templom: kövek a percek,
s lehet mély szív-hangját már sejteni:
korál-síp szól, zergekürt, fuvola,
fehérben-feketében ünnepelnek
billentyűsorok függőkertjei:
felnőnek a fúgák, és ráismernek,
nap száll föl kezéből, s éj csillaga.

Csak betonba gyűrt virágzás van,
elhagyatva is boldogságban.
szívnek vágyakon túli kedve
pusztulás útját átölelve,
s a szeretet, ha közénk térdel,
nem elég, csak fölöslegével,
oly közel már, hogy túl az égen,
halottainkkal kéz a kézben:
test-meleg száll alá kövekbe,
hevünket fogadják örökbe,
s a láthatatlan fölvilágol –
ami nincs, létünk mosolyából.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben