×

Tarjányi Eszter: Arany János és a parodisztikus hagyomány

Jarábik-Lang Anna

2015 // 05
Arany Jánost, bár kifejezetten sokoldalú, ezernyi témában és műfajban alkotó szerzőként ismerhetjük, a kanonizálódott alkotói szerepe szerint jobbára egy komoly, a nemzeti talapzat magasára helyezett, a magyar irodalmat megújító költőzseniként olvashattuk. Humorizáló hangja, komikus kedve ugyan megmutatkozik a Rögtönzések, tréfák, sóhajok és a Forgácsok fejezetcím alá tett rövid versikéiben, ezek kevéssé mozdították el a kialakult, tanárosan szigorú arcképet. Ráadásul a Forgácsok közzétételekor Arany László az „arcrongálással” kapcsolatos kételyeit is megfogalmazta: „De vajon nem ártok-e a közzététellel a boldogult emléke iránt tartozó kegyeletnek is? Szabad-e az alkotó művész műtermének minden forgácsát köz-szemlére tenni?” (Arany János, 1888., IV. idézi: Druzsin Ferenc, Napkut On­line Kulturális Folyóirat, 2006.) Pedig a 21. században szükség van a klasszikusok emberközelivé tételére, az ilyen vezérelvet követő újraolvasásukra. A korábban sokatmondó, ám Arany esetében mostanra szoborszerűvé váló kép lerombolására, úgy, hogy attól még a művekben rejlő tradicionális ér­tékek is hangsúlyosak maradjanak. Hogyan lehetséges a látszólag két, egymásnak ellentmondó elvárás?

Az ilyen célú újraértelmezésnek mintaértékű megvalósulása Tarjányi Eszter Arany János és a parodisztikus hagyomány címen az előző évben megjelent kötete. A bevezető fejezet alapján felvállaltan is az volt a monografikus értékű munka kitűzött célja, hogy új szempontokkal gazdagítsa az Arany-kutatást, és felrajzoljon egy, a mai olvasó számára talán szórakoztatóbb, befogadhatóbb képet a szerzőről. Retorikai, poétikai, filológiai igényességével ugyanakkor a szakértő közönség olvasói igényeit is kielégíti. Az elemzett szövegek újraértelmezése a bevezetőben részletesen tárgyalt kettős kódolás és a nyitott mű fogalmai által ragadhatók meg. Ezek az elméletek ugyanis a többértelműség lehetőségét adják az „egyetlen értelmet hangsúlyozó, leszűkítő, totalizáló olvasat helyett”. Nem egyetlen, kizárólagos és erőszakosan alkalmazható pozíciót, hanem a pozíciók közti választási lehetőséget kínálnak fel. Az útmutatás helyett útbaigazítási variáció(ka)t ad az ilyen gondolkodásmód. A kötet harmadik fejezetében az ars poetica kapcsán például ennek megfelelően a Vojtina ars poeticája című híres Arany-művet említi a szerző mint valós ars poeticát, melyben a maszkot viselő költő mutatkozik meg, ám a fennköltséget, az oktató hangú műfajt ironizáló megközelítést is felajánlja, és érvel ez utóbbi mellett. Eközben részletesen, szakmailag kiemelkedő hivatkozásokkal, a műfaj történetiségét is bemutatva tárgyalja a műfaj kérdését.

Tarjányi Eszter nemcsak tartalomban, hanem hangvételében is ötvözni tudta a szakmaiságot és a könnyedséget – ezzel is alátámasztva sajátos látószögét. Baráti, fiatalos felvezető szövegéhez jól társul a választott Kosztolányi-idézet és a szállóigévé lett, mosolyra fakasztó „Gondolta a fene” mondat filológiai bemutatása, illetve annak túlértelmezéséből eredő félremagyarázása, amely alapján ezt a mondatot gorombaság helyett a túlinterpretáltság elleni intésként fogadta el a köztudat. A befogadó­központú újraolvasás éppen az ilyen rögzült súlyok elhagyására figyelmeztet.

A hagyományos elvárást kijátszva a kötet szerkesztésmódja nem időrendi: műfaji csomópontokra épül, így az episztola, az ars poetica, a ballada, a kritika, a felelő vers, a szerepvers kérdéseit járják körül az egyes fejezetek. Kiemelkedik a második fejezet, amely elméleti megalapozásként, bővebb értelmezői háttérként, fogalmi bevezetőül szolgál. A paródia szónak nemcsak etimológiai és történeti ismertetését tartalmazza, hanem mivel annak mai és antik felfogása nem egyezik egymással, átfogó képet ad a paródiához társítható olyan fogalmakról, mint a burleszk, a pastiche, a transzformáció, az imitáció vagy a travesztia. Ezek a következő fejezetekben a szövegértelmezéshez feltétlenül szükségessé válnak, hiszen a művek parodisztikus olvasata nem minden esetben a mai ironizáló, gúnyos paródiafogalom felől közelíthető meg, sok esetben közelebb van például az imitációhoz, amelyben egy művészeti jelrendszer működése és a működés mikéntjére való rákérdezés egyszerre érvényesül. De mi történik, ha nincs a köztudatban az elődszöveg, amit parodizál az új? És hogyan ne essünk a mindent paródiának látás hibájába? A Paródia vagy nem? fejezetben ezekre a kérdésekre is megkapjuk a választ. Tinyanov elméletére hagyatkozva a mű „szervezettségére” kell figyelnünk, állítja a szerző. Így például árulkodó lehet a Balzsamcsepp című vers szóhasználatának túlzó szentimentalizmusa, amely a stílusparódia lehetőségére hívja fel a figyelmünket. Tarjányi Eszter a példáit és megállapításainak érvényességét az Arany-levelezésben tetten érhető felfogással támasztja alá, legyen szó akár a Balzsamcsepp stílusimitáló vonásáról, akár a Vojtina ars poeticájáról mint műfajparódiáról. Az említett Vojtina… kapcsán például ismerteti és támaszkodik az Arany által Tompának 1861. augusztus 25-én írt levélre, melyben a költő említést tesz műve humoros, szatirikus szándékáról.

Az ars poeticák után a szonett műfaja lett a vizsgálat tárgya. A honi szakirodalom megegyezett abban, hogy csupán egy ilyet találunk az életműben, Az ihlet perce címűt. Visszhangtalanul maradtak azok a megállapítások – így Hankiss Eleméré –, melyek számoltak más Arany-szonettel is. Ezeket is szem előtt tartva a Naturam furcâ expellas Tarjányi vizsgálatai alapján szabálytalan formájú ugyan, de több szempontból alátámaszthatóan mégiscsak szonett, sőt visszakanyarodva az előző fejezethez, ars poetica jellegű is. A verselemzések, melyekkel Tarjányi alátámasztja a megállapításait, nagyon aprólékosak, átgondoltak, a szoros olvasat elveit követik. Így késztetnek például arra, hogy figyeljünk Az ihlet perce kilencedik sorának megszólító formulájára. Az ilyen aprólékos értelmezések során kerülnek előtérbe a hagyományba illeszthetetlen túlírások, melyek visszavezetnek a kötet fő témájáig, a parodisztikusságig. A szerző tudatos szerkesztéssel és oda-vissza kötések által erősíti és nyeri meg az olvasót a kötet elején meghatározott kettős kódoltság szemléletmódjának.

Hangulatos felvezetővel indul az episztola kérdését körüljáró fejezet is. A költő és a lírai én azonosíthatóságának kérdését taglalja, melyet ez a műfaj a többinél látszólag erősebben őriz. A fejezet során aztán felvetődik a kérdés, sőt választ is kapunk rá, hogy a címben jelzett episztola-vonás mennyiben műfaji megerősítés, és mennyiben az olvasót célzó felhívás, jelzés. Ez utóbbi esetén ugyanis éppen az életrajziság túlhangsúlyozása által játssza ki az olvasó elvárásait, más kóddal olvastatja magát. A kettős kódolás kérdése számomra legérdekesebben az ötödik fejezetben, A nagyidai cigányok kapcsán rajzolódik ki. A „duplafedelűség”, ahogyan a szerző mondja, itt több szinten is megjelenik, egyrészt az allegorikus és palinodisztikus értelmezés, másrészt a műfajt kijátszó mesei vonások, harmadrészt a cím–alcím viszony által és az egyes fejezetek Foglalata miatt. Az önironikusság kérdése a következő fejezetben a felelő versekben is hangsúlyt kap. A szerző megállapítása szerint ugyanis ezekben „inkább az egy költő két verse közti tézis–antitézis szerkezet dominál a hazai hagyományban”. Ezt követően felsorolja, majd elemzi is Arany legismertebb felelő verseit. Ezután a Bolond Istók kapcsán találkozunk egy újabb érdekes fogalommal, a biografémával, amely az irodalmi mű által kreált szerzőképpel számol. A fogalom által pedig új színben tűnik fel a Bolond Istók két része egymás mellett.

A kötet eddigi szerkezeti rendje megtörik a nyolcadik fejezetben, itt a korábban követett műelemzések helyett az 1850-es évek költői csoportosulásainak nézeteiről, vitáiról kapunk részletes áttekintést, annak magyarázatául, hogy a korban miért kaphattak lábra új költői témák, új ironikus megszólalásmódok, és miért merülhettek ki az olyan hagyományos verstémák, mint a haza, a szerelem, a bor. A kritika is megváltozott ebben az időben. A rossz költők szatirikus, parodisztikus utánzása, a versbeli parodisztikus párbeszéd átvette a kritika helyét. Új megvilágításba került ezáltal az epigonköltészet jelentősége, sőt a népszerű, de esztétikailag kifogásolható verseket is közreadó Hölgyfutár szerepe is. Az irodalmi viták közül egy igazi filológiai csemege színesíti a fejezetet. Tarjányi utánajárt a „mezítlábas kamasz” lekicsinylő kifejezésnek, amely komoly sérelmekre adott okot a korban, és amely generációs vitává kicsinyíti a fontosabb esztétikai polémiát. Így bár látszólag a kötetben ez a rész inkább filológiai dolgozatokat tartalmaz, valójában azok visszakanyarodnak, sőt tovább szélesítik a kettős kódolás elméletét, kilépve a művek köréből az értekező írások felé, majd a további fejezetekben (pl. a sas tárgyalása során) a motívumok világába.

A kötet terjedelmileg igen jelentős, közel nyolcvanoldalas része visszakanyarodik egy műfajhoz, a balladával foglalkozik. A műfaj kapcsán a szerző itt két, a további kutatásoknak új utat mutató megállapítást taglal nagyon részletesen. Először magának a műfaji körvonalazhatóságnak a problémáját járja körül, és megkísérel egy, a korábbi kutatásokat szem előtt tartó, ám a mai kor befogadóközpontú szemléletének megfelelő műfaji meghatározást adni. Úgy vélem, az ebben leírtak ösztönözhetik a fiatal kutatókat a balladák vagy éppen a korábbi merev címke miatt a műfajba be nem sorolt művek műfaji alapú újragondolására. A másik igen radikális és rádöbbentő erejű gondolat a műballadák és a népballadák közötti feltett médiumváltó, imitációs eljárás felvetése, hivatkozva a megfelelő kommunikációelméleti szakirodalomra (pl. Ong). Ezeket az értelmezési lehetőségeket viszi tovább az a megfontolás, amely számolva az angol romantiku­sokkal, illetve Nemes Nagy Ágnes V. László-elem­zésével kapcsolatos gondolatokkal, az objektív líra segítségével veszi górcső alá a legkorábbi, nagyszalontai balladakorszakban keletkezett A varró lányokat. Ugyanennek a balladának az értelmezésekor az eredeti, 1847-es Lakodalom jő és az ultima editio által szentesített A varró lányok cím kapcsán érdekes megállapítást tesz a szerző. Olvasata szerint az új cím, azáltal, hogy a szereplőket helyezi középpontba, tulajdonképpen hangsúlyozza a paraszti kultúra munkavégzés közbeni terjedését, az ez időben zajló mesélés aktusát, ami később, a Tengeri-hántás balladában alapeleme lesz a műnek és az értelmezésnek egyaránt. Értelmezést serkentő játékként fogható fel, ahogyan az a felvetés is, mely a vers tájnyelvi és köznyelvi kifejezései, illetve a lábjegyzetben Arany által leírt népszokás alapján felfedezteti a népballadagyűjtés tevékenységét.

A szakaszt lezáró Olvasatok kereszttüzében (epi­kus, népballadai, drámai, lírai) fejezet a lírai, szimbólumokkal is számoló értelmezés kapcsán az autopoetikus nyelvezetre is figyelmeztet, és egyben arra, hogy hányféle olvasata volt már korábban a műnek. Mintegy ellenpólusként szerepelnek az ezt követő, 1850-es években keletkezett történelmi balladák. Ezekben ugyanis A varró lányok sokféle értelmezésével szemben hagyományosan is az allegorikus, nemzeti nevelési igényű olvasat rögzült, amely Tarjányi szerint leszűkíti, rövidre zárja a művet, és felhívja a figyelmünket rá, hogy talán ideje lenne, hogy a figuratív, nyelvi szintek felé forduló olvasati mód is versenybe szálljon. Ebben az újabb kettős kódoltságú megközelítésben tanulságos műelemzési módszerrel találkozhatunk. A mindenki által ismert és az iskolában is értelmezett Szondi két apródja alapszintű megértéséhez is szükséges az idézőjel megfigyelése és a versszakokban a válta­kozó megszólalók létének és szerepének felfogása, az apródok és a követ mondandójának szétválasztása. „De vajon miért éppen a követ szavai vannak idézőjelben?” – teszi fel és válaszolja meg a szerző a kérdést, amivel eddig nem is foglalkoztunk.

A kötet a további fejezetekben is olyan érdekes kérdések és válaszok útvesztője, mint hogy hogyan találkozik Walter Ong orális kultúráról való felfogása a Tengeri-hántás című balladával, vagy mi kapcsolhatja össze Jan Assmann kutatásait és a történelmi tárgyú reformkori magyar műballadákat. Míg első pillantásra talán csak csemegének tűnnek ezek a felvetések, a kötet végére érve szemléletformáló elemzések által útbaigazító olvasati lehetőségekké válnak az „olvasatok kereszttüzében”. A szerző a könyvét a Koda részben a hagyományos összegző zárlat helyett egy nyitott kérdéssel fejezi be, ami szerkesztői tudatosságra is vall, és nagyszerű fogása az inkább kérdéseket feltevő, kutatói fantáziát tágító tartalom támogatásának. És éppen önmaga formális többértelműségével hívja fel a figyelmet a kettős kódoltságra. Zárszóként visszakanyarodva Arany Lászlónak a forgácsokkal kapcsolatos kétségeihez („Szabad-e az alkotó művész műtermének minden forgácsát köz-szemlére tenni? Szabad-e a költő terveinek, eszméinek, ötleteinek kidolgozatlan vagy félig kész darabjait föltárni a világ előtt? // S ha egykor majd lehetne is: elérkezett-e már erre az idő?”), azt mondhatjuk, nemcsak a forgácsok, hanem a humoros kedv megmutatá­sának is talán eljött az ideje, mert a ma olvasója számára ezek már érthető, a művek többletét nem elrejtő, hanem éppen felfedő darabokká és hangnemmé válhatnak. A 21. század felgyorsult életmódja, amelyben a hosszas elmélkedések helyett a frappáns, rövid válaszokra inkább igény látszik a mozgalmas, lényeglátó audovizuális térben, talán az írott szó kapcsán is ezt feltételezi, ezért bízhatunk benne, hogy a jövőben több hasonló felfogású monográfiára is igény lesz. (Universitas, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben