Tájkép egy bérház belső udvarán; Az utca és az utca másika

Tájkép egy bérház belső udvarán

Vakító egész. Végtelenbe zárva
szellőzőközpont acéllemezén
megragyog a menny-gázgömbből a fény
fönn, a tetőn, hol nincs már lomos lárma.

De most az ég-kék katatóniába
hirtelen öregasszony lép, rácsrózsás
gang-határra, s torz kezétől zsolozsmás
életet nyer egy ládának virága.

Műanyag flakonból régi víztől – láz
s kánikulában felmosott lépcsőház
felől édeskés szag terjed a változásba.

Az öregasszony topog. Becsukódik
mögötte ajtó. Bérház-csönd fonódik,
borul végleg az embertelen tájra.

Az utca és az utca másika

Ugyanott vagyok.
Ugyanazon a szűk, huzatos utcán,
ahonnan elindultam.
Nem jutottam ki belőle.
Túlságosan magam
elé hajoltam egykor.
Kirepültek a homlokomból a
széles mosolyú sugárutak.
Látom az egykori látásom.
Előrefúródó tekintetem a járda fölött.
Látom a képzetet – a jövő nevűt.
Rálakatolta magát a magam.
Levált róla a teljesség.
Sérült sárhányó a szerelvényről.
Huzatos utcákon baktatok. Látom a lábam.
Ott vagyok, ahonnan elindultam.
Vagy mégsem ott? Más hely? Más közeg?
Az utca és az utca másika. Beszélnek.