×

„…nincs egyéb jogod, mint adni, adni”

Futamok és rajzok Fodor Andráshoz

Tóth László

2015 // 05
Fodor András három évvel volt fiatalabb édesanyámnál, s kereken húsz évvel idősebb nálam. Világrajövetelem napján, 1949. szeptember 26-án, hétfőn, egyetemistaként, délelőtt bement a Franklin Kiadóba, ahol közölték vele: lefordíthatja Puskin Ruszlán és Ludmiláját, majd találkozott tanáraival: Hadrovics Lászlóval és Gyergyai Alberttel; utóbbival többek között Illyés Gyuláról beszélgetett, s ha nem értett is vele mindenben egyet, élvezte professzora „jólértesültségét, tájékozottságát, műveltségét” – mint később aztán oly sokszor én is Fodor Andrásét. A továbbiakban – még mindig ugyanazon a napon – átigazol a könyvtár szakra, kiteszik az Eötvös Kollégiumból, lapot ír haza, este népgyűlésen vesz részt a Rajk-üggyel kapcsolatban, viszolyog a „műforradalmi levegőtől”, az új, kommunista hatalom irodalmi szócsöve, Pándi Pál felszólalásában „lefasisztázza” Szentkuthy Miklós valamelyik munkáját, majd az újholdas Lator Lászlót szidja (aki ekkorra már elkészült első verseskönyvével, a Sárangyallal, amely – „mert az tele volt pesszimizmussal, dekadenciával” – kereken két évtizeddel később, 1969-ben jelenhetett csak meg), de napközben Fodor százada (századom) egyik legmeghatározóbb művészettörténészével, -filozófusával, a kórházból még néhány holmijáért hazaballagó Fülep Lajossal is találkozott, aki – tudvalevő – egész életére-személyiségére döntő hatással volt, s aki elárasztotta „panaszaival, keserűségeivel”, a Kollégiumot – az ottani viszonyok miatt – bolondokházának, sőt Pasteur-intézetnek nevezte, valakit nemes egyszerűséggel leférgezett, lehernyózott, lekukacozott, lelótetűzött, hogy aztán elérkezzen a végső tanulságig: „Mocsok ország!” (Nos, gondolom most, nekem ebbe a „mocsok országba” szerencséltetett ideszületnem, ez lett hát szülő-, majd szülői akaratból elhagyni kényszerült, később szabad akaratomból mégis visszaszerzett, de újabb választásommal ismét elhagyott, ezúttal azonban már elhagyva is megőrzött hazám.) Fodor András a 20. század második fele magyar irodalmának, irodalmi és művészeti életének történéseit páratlan bőséggel rögzítő naplófolyamainak az 1947–1950 közötti időszakot összefogó kötetét, A kollégiumot első születésnapom előtt három-négy héttel a következőképpen zárja: „…megyünk összekapaszkodva, Domokos [Mátyás], Kormos [István], Lator [László], Rádics [József], Sárosi [Bálint] meg én, a Nagyboldogasszony útján [a mai Ménesi úton], ama hagyományos kocsma felé. Bálintot búcsúztatjuk az éppen kapható rossz borral. […] Hazafelé (?!) mentünkben végignépdalozzuk az utcát. Úgy vonulunk összefogózva, mint hat tiszta ember az elsötétedő tömegben, mint hat elszánt, harmonikus ember az egyre fokozódó káoszban.”

Amikor vagy három és fél évtizeddel később, talán már Budapestre visszaköltözésem után, gyanítom, a tatabányai Új Forrás tájékán megismerkedtem Fodor Andrással, ahova Monostori Imre külső munkatársnak hívott meg, s a költő a lap legfontosabb szerzői közé, illetve Imre barátainak belső köreibe tartozott (az Elveszett évszak című verseskötetét mindenesetre már 1987. november 9-én, könyvem „viszonzásául” dedikálta, két évvel későbbi, Pünkösdi hírnök című válogatott verseskötetét pedig „pályatársi szeretettel” látta el névre szóló ajánlásával), elsősorban ezt a „harmonikus embert” láttam meg benne, s ezt a belőle sugárzó harmóniát tiszteltem személyében élete végéig. Pedig naplóit, verseit olvasva körötte is tele volt a világ diszharmóniákkal, s az életében is volt ezekből éppen elég, csakhogy – s épp ez volt egyik vonzó emberi tulajdonsága – pillanatra sem engedte meg magának a diszharmónia fényűzését, azt, hogy akár rövid időre is eluralkodjon rajta; ellenkezőleg, kitartó küzdelmet folytatott az összhangért, az összehangzásokért, belső – és külső – egyensúlyáért („Kín és öröm egymásra lép / nyugalmas arcomon” – olvasható erről a kortársi kritika által egyik legünnepeltebb versében, A másik végtelenben). Talán a zene miatt volt ez, amely kezdettől fogva központi szerepet játszott egyénisége-személyisége-érdeklődése és kapcsolatai alakulásában; lehet, nincs a 20. század magyar irodalmában más, akinek életében-munkásságában annyira lényegi szerepet töltött be volna be a zene, mint az övében. Mindenekelőtt Bartók és Sztravinszkij – róluk könyvet is írt, de más köteteinek címe: a Kettős rekviem, a Szó, zene, kép vagy a talán legjellemzőbb: a halála évében megjelent s zenei tárgyú írásaiból szemelgető Szomjúság zenére is jelzi ez irányú vonzalmát; tanulmány- és esszéköteteiben nem ritka a zenei blokk (miként a képző-, illetve filmművészeti sem). Az 1960-as években széles körben ismertek voltak továbbá zenehallgató és -ismertető estjei, amelyeken Anton Webern, Witold Lutosławski mellett olyan modern külföldi zeneszerzőket is bemutatott, mint például Edgard Varèse-t, Olivier Messiaent, John Cage-et, Karlheinz Stockhausent vagy Jannis Xenakist, akikről akkoriban Magyarországon még alig lehetett hallani, és műveikhez csak nehezen lehetett hozzájutni. És legendásak zenészekkel, zenetudósokkal kötött, életre szóló barátságai (a legismertebb ezek közül Colin Masonnal, a korán elhalt, kiváló angol Bartók-kutatóval vagy a népzenekutató Sárosi Bálinttal, illetve a nála fiatalabb zeneszerzőkkel: Bozay Attilával, Jeney Zoltánnal és másokkal), de idetartoznak verseinek zenei szerkezetei, motívumai, hangzatai is; vagyis talán nem túlzás olyan muzsikusnak vélnünk őt, akinek a betűk a hangjegyei, a szavak adják a dallamait, és a versek a kész partitúrái.

Magam is több alkalommal s több minőségben dolgozhattam együtt Fodor Andrással. Azért írom ezt így, mert vele – szintén elegendő fellapozni az életrajzát, belelapozni a naplóiba – megint csak példátlanul sok területen, nagyon sokan dolgoztak együtt. Bámulatosan tudott bánni az idővel, csodálatra méltó munkabírása volt, érdeklődése-tájékozódása mintaszerűen sokágú. S nem fáradt 1990 után sem, csupán a környezete oszlott szét apró darabokra, különböző ellentáborokra és ellenérdekeltségekre, amit ő – a nagy egységesítő, a példás szervező, a mindig a közt kereső –, tudom, egyre nehezebben viselt. De még így is, élete utolsó pillanatáig olyan széles kört tudott maga körül, amilyet közülünk – kortársai közül – szinte senki. A halálát, illetve a temetése időpontját hírül adó gyászjelentés kereken egy tucat hivatalos szervet és (köz)intézményt, szövetséget és társaságot sorol fel, amelyek a saját halottjuknak tekintettték (a Művelődési és Közoktatási Minisztérium mellett a Magyar Írószövetséget, a Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatalát, az Országos Széchényi Könyvtárt, a Kortárs Szerkesztőségét, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát, az Írók Szakszervezetét, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületét, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségét, a Magyar Írók Egyesületét, a Független Magyar Írók Egyesületét, valamint a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaságot), de tovább is sorolhatnám azokat az intézményeket, szervezeteket, kiadókat és lapokat, amelyekkel élete során – többükkel élete végéig – szoros kapcsolatot ápolt. Alapszava, alapeleme volt a „működés” („A működés több, mint a lét” – írta valahol), s ez a működés lett azután az élete, a működhetésre összpontosult minden (élet)ereje, arra irányult minden elszánása, s ennek a felfokozott működésigénynek csak egyik lenyomata az a tetemes szövegkorpusz, amelyet írott életműveként létrehozott (végigírta az életét – nyugtázhatjuk róla a szó legteljesebb jelentésében), ám amelynek nem jelentéktelen része – s itt naplófolyamainak még mindig kéziratban levő köteteire gondolok – máig kiadatlan (bár már elkezdődött s folyik hagyatékának digitalizálása, „hálózati” összkiadása), de levelezése is vaskos köteteket tölt s tölthet még meg (eddig a Barcs Jánossal, Csorba Győzővel, Takáts Gyulával és Tüskés Tiborral folytatott levelezése látott napvilágot – csak ez utóbbi három testes kötetben!), s mindemellett a legtevékenyebb szervezők közé tartozott, tucatnyi sorozat s egyéb kezdeményezés megtervezése, lebonyolítása fűződik nevéhez, több intézménynek is elegendő intéznivaló gondját vette magára, országjárásai behálózták az egész vidéki Magyarországot (a legkisebb községek meghívását sem utasította vissza), és nem hagyta ki a határon túli magyar vidékeket sem, de szívesen utazott más országokba is, miközben egyetlen baráti társalgás, társas összejövetel alól sem vonta ki magát elfoglaltságaira hivatkozva („az egymáshoz tartozás, a közösség, a barátság egyetlen védekezés a világ nyomásával szemben” – vallotta valahol; „az életem egyúttal barátságok története is” – mondta másutt; „A barátság az első szentség” – így egy harmadik helyen); a hemzsegés az ő természetes létállapota is volt (Fodor szerint Forbáth Imre jellemezte így magát az 1966-os budapesti nemzetközi költőtalálkozón: „Hemzsegek”) – megközelítőleg se lehetne felsorolni működésének tereit, dimenzióit. Egykori egyetemi professzorához – mesteréhez –, Fülep Lajoshoz hasonlóan minden érdekelte őt, ami a „szellem birodalmához” tartozik; ahogy monográfusa, Csűrös Miklós írta róla: a „műfajok, művészeti ágak fölötti, egyetemes kultúra-eszmény” jegyében élt, működött.

Szerettem vele dolgozni, s szívesen időztem a társaságában; pontos volt, lelkiismeretes, megbízható ítéletű, széles látókörű, s rendhagyó módon tájékozott, művelt, körültekintő, nyílt és egyenes beszédű. (Somlyó György így foglalta össze írói és emberi magatartásának lényegét: „A »kétarcú világban« egyenesnek lenni…”) Szerkesztettem Új Forrás-beli verseit, kéziratait, általam összeállított antológiákat értékelt és mutatott be, lehetőséget biztosított szerzőként bemutatkoznom a budapesti Fészek Klubban, amelynek művészetintegráló – alkalmanként egy-egy írót, képzőművészt és zeneművészt bemutató – műsorainak egy időben ő volt a házigazdája, szerepeltem vele közös rádióműsorokban, műsoros matinékon, esteken, írótalálkozókon (Tatabányán, Kaposváron, Keszthelyen, Fonyódon, Egerben, a fővárosban a Rátkai Márton Klubban, a Bajza utcai írószövetségi klubban, másutt), együtt képviseltük az Új Forrást – természetesen Monostori Imre vezényletével, meg Zalán Tibor társaságában – Marosvásárhelyen (ahol KAF, azaz Kovács András Ferenc vezette műsorunkat), este pedig elvonult naplót írni; jártunk együtt Kolozsváron, s megmosolyogtam, amikor hazafelé jövet, valamelyik dél-magyarországi település vendéglője előtt megállíttatta a gépkocsinkat, hogy megnézhesse az akkoriban igen népszerű amerikai szappanopera, a Dallas aznap délutáni epizódját. 1994-ben ő mutatta be az Írószövetségben Hármaskönyv című verseskötetemet (a másik laudátorom Grendel Lajos volt), amely elemzését Fodor András később a Kortársban is közzétette (kéziratát pedig, felolvasását követően, saját kezű aláírásával láttamozva, nekem ajándékozta). Dolgoztunk együtt továbbá az Írók Szakszervezete elnökségében (amelynek első elnöke Göncz Árpád volt, s innen ment el köztársasági elnöknek); s még 1989 januárjában megajándékozott a kaposvári Somogyban megjelent Cséplés, Buzsákon című, 1947-es keletű, terjedelmes szociografikus elbeszélésének dedikált különnyomatával (ez, ajánlása szerint, valamelyik szerzői estem alkalmából történt). Hatvanadik születésnapján, 1989 februárjában az Új Forrásban a sokak által az utolsó magyar polihisztornak tekintett, hatalmas tudású s a legnagyszerűbb emberek közé tartozott Vekerdi László hosszú életút-interjújával köszöntöttük; a Széphalom Könyvműhely vezetőjeként pedig még én indítottam el A révkalauz lámpái című, személyét, alkatát metaforikus jelentéskörbe vonó 1994-es tanulmánykötetének kiadását, amely azonban már csak a kiadóból való távozásom után jelent meg (ekkor már Pécsi Györgyi vitte a kiadó ügyeit). S amikor a kortárs, illetve integráns magyar irodalom akkorra már egyre érzékelhetőbb széttagolódásától, szétesésétől tartva, azzal a szándékkal, hogy legalább virtuálisan megpróbáljam egy asztalhoz ültetni az élő magyar irodalom tizenegy költőjét, akik már egyre ritkábban s egyre kevésbé ültek le egymás társaságában, rászántam magam a Szó és csend című interjúsorozatom és beszélgetőkönyvem elkészítésére (ez utóbbi végül 1996-ban látott napvilágot Tüskés Tibor utószavával, Lator László és Sándor Iván ajánlásával), lehetséges interjúalanyaim sorában természetesen az elsők között gondoltam Fodor Andrásra (rajta kívül még Somlyó György, Vasadi Péter, Tornai József, Tőzsér Árpád, Csiki László, Kukorelly Endre, Géczi János, Zalán Tibor, Petőcz András és Vörös István szerepelnek a könyvben). Közös munkánkat Fodor András a Megyek magam című verseskötetének dedikálásával köszönte meg és viszonozta 1996. június 3-án („Tóth Lacinak […] jó emlékű együttműködésünkért s gratulálva a Szó és csend című interjú-kötethez a tatabányai könyvnapon. Fodor Bandi”).

Mivel interjúim célzottan írótársaim otthonában készültek, így Fodor Andrással is a tágas, könyvekkel, képekkel, fényképekkel és irodalmi-művészeti emlékekkel tele Révay közi lakásukban láttunk munkához. Beszélgetéseimet minden esetben a vallatásra/társalgásra fogott költő két versével kereteztem, egy régebbivel nyitottam, s egy újabbal zártam, miközben rákérdeztem azok keletkezéstörténetére is. A Fodor-interjúm nyitó opusának a költő még tizenhét éves korában, 1946-ban papírra vetett Az ablakból című, afféle intellektuális impresszionizmussal megragadott esőleírását szemeltem ki, míg a végére az Ekkora éhség!-et választottam a már 1992-es Meggyfából. Természetesen egyiket sem véletlenül. Ugyanis mindkettő címzetten hagyományvállaló, hagyományépítő szöveg, az elsőt Berzsenyi és Kassák emlékének ajánlotta a költő – így, együtt a kettőt –, míg a második alapvető Bartók-élményének, úgymond, egyik tételét szólaltatja meg. Az első versnél Berzsenyi és Kassák együttes szerepeltetését, kiemelését láttam rá jellemzőnek, kettős ajánlásával Fodor két ellentétes pólust – a klasszikus és a modern hagyományt, Berzsenyi túlfűtött drámaiságát, Kassák hűvös racionalizmusát – békíti egybe természetes mozdulattal (vagyis, önvallomása szerint, a „legprózaibb dolgokat is meg kell ragadni, költőként”, s az „addigi verseszményeimtől el kell mozdulnom a közvetlen beszédmód és a tárgyiasság felé”). A vers egy vihar képét festi, a költő elemi természetélményét mozgósítva a fent és a lent dichotómiáját ragadja meg, miközben ő maga mintegy kívül marad a történéseken, akárha ablaküvegen keresztül nézné odafent a „villámok rángatózását”, s hogy mint „kúszik a mocskos lé a földön”. Az Ekkora éhség! egy további, Fodor személyiségében és világszemléletében, világérzékelésében szintén döntő szerepet játszó hagyományt mozgósít: a bartókit, s az elsődleges, versindító élmény itt is szinte kozmikussá tágul, amikor a Divertimento „sziszegő vonósrésze” a költemény rádiójából akárha az „alvilágból” hangzana fel hirtelen. S opusának eredettörténetében váratlan megközelítéssel a zeneszerzőt is „óriási nagy természetélményei” tükrében láttatja, és ezekkel – a világ kettős természetével – magyarázza, hogy zenéje „olyan elementáris erővel” tudott hatni rá, és elegendő csak elfordítania rádiójának kapcsológombját, hogy – a bar­tóki zene segítségével – „az »elveszített természet« itt, a kőrengetegben, a belváros kellős közepén is bármikor megidézhető legyen”. Valószínűleg e hagyományharmonizálás, illetve e kettősség-prob­léma versépítő szerepbe kerülése indította 1994-ben Kulcsár Szabó Ernőt is, amikor Fodor helyét az 1945 utáni magyar költészetben azok között jelölte ki sokfelől vitatott kis irodalomtörténeti áttekintésében, akiknek sikerült a hagyományosnak tételezett, ám „bizonyos korkritikai elemeket is magába olvasztó vallomásköltészet” karakterjegyeit „bizonyos változatok kiteljesítésével” tovább színezniük, s akinek „kulturált, intellektuálisan visszafogott” hanghordozása „klasszikus modern elemekkel” egészítette ki ezt a vonulatot. (Megjegyzem, a Kulcsár Szabóénál is vitatottabb A magyar irodalom történetei már ennyi elismerésre sem érdemesíti, amikor nevét nem is költői törekvéseivel és teljesítményével összefüggésben, hanem csak Bartók kapcsán, illetve a naplójából vett két, az 1960-as évek irodalompolitikájára utaló idézettel említi.) A közvetlen beszédmódra s a tárgyias (tárgyszerű, tárgyilagos) látásra való törekvés egyébként egész költői életművén végigvonul (de ez jellemzi irodalmi, művészeti tárgyú kritikáit, tanulmányait, esszéit és naplófolyamait is), s amit monográfusa, Csűrös Miklós mondott róla még 1979-ben – „lemond a nagy gesztusokról, a látványos stilizációról, a mámorító egzaltációkról; ünnepek helyett a hétköznapok nyomába szegődik, költői ambíciója a kép, a rajz pontosságára, a szerkezet logikai és zenei rendjének tisztaságára irányul”, szavait „az intellektuális közbeszédhez szabja”, s „nem annyira a merész metaforika, inkább a képi, a narratív és reflexiós elemek összeszövődése vagy szétválása ragad meg költészetében”, „újítása […] nem elsődlegesen nyelvi célzatú, hanem a […] személyiség teljes gyakorlatában bontakozik ki” –, Fodor 1997. június 26-án, a halála előtti napon papírra vetett utolsó verséig érvényes marad. Pedig – versfordításai igazolják – tökéletesen birtokában volt mindazoknak a nyelvi-stiláris eszközöknek, formajegyeknek, amelyek költészetét más irányokba s látványosabb kísérletek felé terelhették volna. (Elég itt csak egyfelől Puskin, illetve Longfellow, másfelől pedig Tadeusz Różewicz vagy Phlilip Larkin nevével érzékeltetnem azt a széles skálát, amelyen versfordítóként mozgott, azt a rendkívül sűrű és gazdag szöveguniverzumot, amelyet műfordítói pályáján példás biztonsággal tudott birtokába venni.)

Fodort az 1960-as évek derekán A másik végtelen és a Kettős rekviem című kötetének versei juttatták költői pályájának erős kiteljesedése, költői lehetőségeinek maradéktalan kiaknázása közelébe. Közülük az első, címadó versét szintén nagy, transzcendens erők mozgatják, a vers drámája kozmikus díszletek között zajlik, amely aztán a férfikor delelőjére ért alkotó számvetésévé transzformálódik: „Ha körbe-körbe huz a súly, / könnyebben birja vállam. / […] / valami lét alatti / ösztön parancsol: nincs egyéb / jogod, mint adni, adni.” Költészetének egyik központi mozgatórugója az emlékezés; versei többnyire emlékezők, történet- és emlékmondók, emlékfelidézők, emlékkép-felvillanások sorozatai. Az emlékekkel, emlékezéssel, emlékformálással és -mondással való viaskodás tulajdonképpen a múló idő, az eltűnő dolgok, a semmibe vesző világ megragadásának, rögzítésének megható, már-már hősies kísérletét jelenti nála. Ahogy ő mondja, valóban legfőbb gondja valahogy lefülelni, megkötni, előhívhatóvá tenni az időt, áttörni áttörhetetlennek vélt korlátain. Az életében megjelent utolsó verseskönyvének 1996-ban a Megyek magam címet adta, amelynek az az érdekessége, hogy az egyúttal egy, e kötet élére illesztett tizenhat éves kori – azaz 1945-ben született – versét fedi, tehát kötetbe emelésével kereken fél évszázad szövegterébe veszi fel, visszafelé tágítva ki ezzel költészetének értelmezési terét (ezzel kapcsolatban írta róla Csűrös Miklós, hogy Fodor András azon költők közé tartozik, „akiknek időben »visszafelé« bővül az életművük”, akik „talált tárgyként kezelik”, „új műalkotásokká avatják” korai szövegeiket). E kötet egyik többszörösen áttételes szövege, a „Romlás és működés közt” íródó Napforduló a költői teremtés, alkotás, létrehozás szintén drámai folyamatát ragadja meg ritka pontossággal: „Pattogó jeleket tűzve a léttelenbe / testüket így keresik, tapogatják / a formálódó névtelen igék”, s teljesíti ki azt az „eszméletünkből / az örök múlhatatlan / igéretét” újraköltő „pirkadó madár” képével a minduntalan megújuló természet és élet látomásává.

Elmondható Fodor Andrásról, hogy félévszázados írói pályája többé-kevésbé egyenesen és egyenletesen futott, sikerrel kerülve el a nagyobb buktatókat és zsákutcákat, s egészében véve kora magyar irodalmának középpontjában tudott maradni, bár pályája elején, illetve élete utolsó szakaszában a mellőzésére, torzító, tendenciózus értékelésére is akadtak kísérletek. Hiszen bár már kaposvári gimnazistaként megjelentek első versei a pécsi Sorsunkban, majd Illyés Gyula és Sárközi Márta Válasza tette – a „»romok és tilalmak« nemzedékének mélyből jött tagjaként” (Domokos Mátyás) – ismertté a nevét (akárcsak Kormosét, aki, mint írja, első budapesti barátja lett, s akivel egészen annak haláláig jó barátságban maradt), az 1949–1954 közti – Kormostól kölcsönvett jelzővel: „jégveréses” – esztendőkben a frissen berendezkedett kommunista-sztálinista hatalom sokakkal együtt őt is eltiltotta a közléstől, „kiiktatta” az irodalomból; az 1990-es évek derekától pedig a posztmodern irodalmi törekvések felborította értékrendek kezelték egyre növekvő fenntartással a költészetét (példa rá az e szempontból már említett A magyar irodalom történetei is).

Az „adásnak”, a szolgálatnak A másik végtelenből idézett gesztusa egész életét áthatotta. Jellemző címet adott ebből a szempontból életében megjelent utolsó, 1994-es esszékötetének, A révkalauz lámpáinak, amelynek elsődleges feladatát az egész életét jellemző, jó értelemben vett közvetítőmunka, értékközvetítés „missziós szándékában” jelölte meg. S elmondható, hogy esszé- és tanulmányíróként, kritikusként, műfordítóként, szerkesztőként, irodalomszervezőként, az irodalom és a tehetség ügyének mindenkori képviselőjeként, úgymond, diplomatájaként, az irodalom – és az irodalmi folytonosság – afféle ügynökeként is ebben a révkalauzi küldetésben volt mindenekelőtt érdekelt (folytonosság-ügyben nem véletlenül hivatkozott egy alkalommal éppen Kós Károlyra, aki valahol szintén ezt jelölte meg élete vezérfonalául). Olyan dokumentaristaként is láthatjuk tehát Fodor Andrást – s ebbe a képbe természetesen a naplóíró is beletartozik, sőt tudvalevően egyéb listákat, kimutatásokat, személyes statisztikákat is vezetett az általa olvasott könyvekről, általa látott filmekről, színházi előadásokról, végigült hangversenyekről, amelyek páratlan művelődéstörténeti adatokat, adalékokat szolgáltathatnak koráról (elengedhetetlen elemeiként egy majdani restaurátori [vagy helyszínelői?] munkának). Ismert róla, hogy költőnk, írónk mind teljesebben szerette volna megőrizni annak a kornak a képét, amelyben élt („Az életemben […] minden katalogizálva van, minden újra tetten érhető, visszakereshető. Ez a legtöbb, amit a magam életéből a világnak adhattam” – mondta interjúnkban). Szóban forgó könyvében is vállaltan az „irodalmi közélet” olyan háttérjelenségeibe kíván betekintést adni, melyekről az irodalomtörténészek, kritikusok ritkán szoktak beszámolni. Bevallása szerint ez a közvetítő szerep annak idején, még az 1950-es években félig-meddig úgy testálódott rá, amikor az irodalmi életet ismételt lendülettel újra szervezni kezdő, a korábbiakhoz képest 1954-től némiképpeni nyitásra kényszerült Csillagban arra kapott megbízást, hogy segítsen „rehabilitálni” korábbi mestereit: Takáts Gyulát, Csorba Győzőt, bebizonyítva róluk, hogy mégsem „idegenkednek a társadalom gondjától, nem parnasszisták, nem pesszimisták”, aztán fokozatosan az akkor induló fiatalok: Bertók László, Ágh István s a többiek is látóterébe kerültek, és ezzel a missziós tevékenységével – amelyet később, az 1970-es években az Írószövetség költői szakosztályának elnökeként, majd a Fészek Művészklub irodalmi műsoraiért felelős szerkesztőjeként, illetve más megbízatásaiban teljesített ki, olykor személyes felkérésre is vállalva egy-egy ambiciózus tollforgató bemutatását, bevezetését az irodalomba („Halálig nyitva maradni” – idézhetném ezzel kapcsolatban egyik, erkölcsi parancsként, kategorikus imperatívuszként is felfogható verssorát). Az 1970-es évek elején például, amikor a fiatalíróságnak Magyarországon még változatlanul nem volt semmi becsülete, talán senki nem szorgalmazta és segítette annyira a szakmai köztudatba való bekerülésüket, mint ő – például egyedül az Írószövetségben vagy száztíz elsőkötetes bemutatását szervezte meg. Persze, meg kell mondani, révkalauzi lámpáival nemritkán olyanokra is fényt vetett, akik azóta már ködbe tűntek, és sokan közülük azóta is homályban maradtak, többen meg is haltak már, mások csalódottan elhallgattak vagy egyszerűen csak kifulladtak, netán maguk is ráébredtek: tévedés volt már az indulásuk is, s kacérkodásuk az irodalommal egyszeri kaland maradt csupán. Más olvasatban: Fodor András recenziói, bemutató szövegei, szerkesztői ajánlásai, köszöntői, elő- és utószói egy valaha volt, azóta alámerült Atlantiszról is tudósítanak – s ezzel ismét dokumentarizmusánál, leltározó, nyilvántartásba vevő késztetésénél tartunk, amellyel a magyar irodalom és költészet élő folyamatait rögzítette, tudósítva nemcsak az annak első, hanem második, harmadik s ki tudja, hányadik vonalában történtekről is, mondván, „azt is segíteni kell, akiből esetleg nem lesz kivételes nagyság”, mert „a fa életéhez a növényzetre is szükség van, amely körülveszi őt”. Domokos Mátyás Fodor Andrással készített s a kötet végére illesztett, még 1978-as interjújában megvallja, hogy nem ismer mást, aki nála „biztonságosabban, a terep otthonosabb ismeretében tájékozódnék a kortársi költészet dzsungelében” (jóllehet, tegyem hozzá most én, az is Domokos volt, aki – épp ez idő tájt – talán elsőként figyelmeztetett az ún. „versírógép”-jelenségre, koruk magyar irodalmának költőkkel [„költőkkel”] való telítettségére, versdömpingjére [„vers”-túltermelésére]).

Az 1990-es években, élete vége felé Fodor Andrásnak is meg kellett tapasztalnia a még a pártállam utolsó éveire is szerves – bár már akkor sem egységes – egésznek megmaradt magyar irodalom bomlását, végletes és végzetes széttagozódását. Azt, hogy irodalomszemléletünkben, irodalmi közéletünkben és kritikánkban az irodalom feletti érték helyét az irodalom alatti érdek vette át, amit – „minden emberben testvért kereső lénye” (Domokos Mátyás), „saját ügyének is érezve mások küzdelmét” (ugyancsak Domokos) – nagyon nehezen viselt. Hiszen mindig is nemzedékek, csoportok, irányzatok „organikus egymáshoz kapcsolását” tekintette legfontosabb feladatának, s ez a törekvése most menthetetlen csődöt mondani látszott. Ráadásul ekkor már tudni lehetett róla, hogy beteg, s hogy súlyos szívműtéten is átesett, noha derűjét, fizikai erőnlétét, lelki egyensúlyát mindvégig igyekezett megőrizni. Hagyatékának folyamatosan bővülő hálózati összkiadásában már olvasható 1997. június 5-i naplóbejegyzésében bukkantam rá, hogy ezen a napon – halála előtt három héttel – találkoztunk utoljára. Könyvhét lévén, a Vörösmarty tér után a Kossuth hajón megrendezett fogadáson is összefutottunk, ahol, írja, „Kénytelen vagyok Tóth Laciba […] kapaszkodni – a szomszéd asztal […] világa annyira taszít. […] Idegenebbnek érzem magam az írók közt, mint a hetvenes évek óta bármikor”. Azután levonult fonyódi családi rezidenciájukba – miként tette ezt minden nyáron –, hogy félrevonulva a világtól, kivonva magát a forgalomból, az elzárkózás nyugalmában megírja általában huszonvalahány versre rúgó szokásos évi lírai termését, amit, évek alatt kialakult gyakorlata szerint, mindig ekkorra s ide időzített. Ekkor írt utolsó – bár bizonyára nem utolsónak szánt – versei ismertek, noha nem lehet tudni róluk, véglegesnek szánt formájukban-e. Ezek egyikét, a Kései rádöbbenést június 20-án vetette papírra (ezt a címet kapta végül az 1996–1997-es termését felölelő 2001-es posztumusz verseskönyve is). A költő itt a test figyelmeztető jeleit mustrálgatja, a „Lassíts! Vigyázz! Tilos!” intéseit helyezi szembe a „mindig vidáman hazardírozó biztonságérzettel”, hogy eljusson a felismerésig: „bőrünk-erünk hártyái­ba kötve, / ez a bonyolult szerkezet, ahogy / vagyunk – / pokolgép módjára működik… / Mekkora kockázat, milyen / őrült csoda, hogy – élünk / egyik perctől a másikig”.

De a csodák mindig csak ideig-óráig tartanak, azután a pokolgép felrobban.

Bár még 24-én is megnyugtatja névnapköszöntő levelezőlapjával Vekerdi Lászlót: „Tíz napja vagyok itt; szívemmel nincs semmi baj…”

Három nap múlva, a nővérénél elköltött ebéd után szokása szerint – nagy hőség volt aznap – lement a Balaton-partra megmártózni, úszni egyet, próbára tenni az izmokat, eggyé válni az őselemmel, a vízzel s talán az éggel is, újból testestül-lelkestül a természet része lenni – és már nem jött ki többé, ott érte a szívhalál, derékig-mellig érő vízben. Orbán Ottó Fürdés című megrendült prózaversében tudósít a költő- és szerkesztőtársa utolsó félórájáról (ennek Kosztolányi-reminiszcenciáiról Harkai Vass Éva elemzésében olvashatunk):

„Fél háromkor indult le a partra.

Ebben az évben még nem fürdött meg a tóban; azt gondolta, lesétál a vízhez, úszik egyet.

Tavasszal végre minden jóra fordult. A műtét jól sikerült, a fulladás megszűnt, miután a malomkövet leemelték szegycsontjáról az orvosok, olykor még aludni is tudott, napközben pedig számlálatlan levelet írt, már-már szállt a tolla a papíron. Kedves Ez és Ez, írta szokása szerint a bal felső sarokba, csakhogy ő ezt nem formaságból írta így, gondolni is így gondolta, a legkomolyabban, amiért is gyakran megmosolyogták, de ebben az egyben, a barátságai ápolásában a különben szelíd természet megszállott módjára makacs volt.

A halált Suhajdának hívják, úszómester. Fehér rövidnadrág, atlétatrikó. Trükkjei közt rosszul sikerült fejesugrás, vízbe esés, hajigálódzás a sekélyben. De most elégnek látszik a tűző nap meg a tó viszonylag alacsony hőmérséklete.

A halottat a partra fektetik. A hajából csöpög a víz, mintha a haja sírna.

Suhajda is ott áll, nézi, most legalább látják, mi mennyit ér!

Égő szemek és némaság. A mentőorvos késve jönne, ha szállva is. Csak a szél futkos sivítozva a parton: »Bandi! Bandi!«

Valaki futva megviszi a hírt a házhoz.

Még három se volt.”

Nem tudhatjuk, merre tartunk, legfeljebb – miként Fodor András Szentivánéji út című, 1987-es szép versében olvasható – „Csak az út sejti, hova megyünk”.

Monostori Imre jegyezte föl, hogy amikor költőnk temetésén a Farkasréti temetőben koporsóját leeresztették a sírba, Vekerdi László – sokak, sokunk „Laci bácsija” – így sóhajtott fel: „Nagy baj ez, nagyon nagy baj!”

Tizenhat-tizenhét év telt el azóta. Ez idő csak igazolta, mekkora lett a magyar irodalom, kultúra Fülep Lajos-i egészének jegyében gondolkodó, működő Fodor András halálával (is) a baj (s Vekerdi László halálával nemkülönben). S bizton állítható, András halála után nemcsak a baj lett nagyobb a világban, hanem kevesebbek is lettünk nélküle, s az életünk is szegényebb, jelentéktelenebb lett utána – a rólunk rótt feljegyzései hiányával. Mert távozása óta már mi is – mindannyian – kevesebbet tudhatunk magunkról és a világunkról mindazzal, amit már nem jegyezhetett (nem jegyezhet) fel rólunk.

Másképp mondva ugyanezt: a teljességről, amelynek megragadására, egyben tartására ő még kísérletet tett (tehetett), a halálával végképp le kell(ett) már mondanunk.

(Dunaszerdahely, 2013. július 1 – 2014. március 31.)




Fejezet az Önarckép – másokban sorozatból.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben