×

A kritikai gazdagság és nyitottság példaértéke

Elek Tibor: Irodalom és nemzeti közösség – Válogatott és új esszék (1984–2014); Markó Béla költői világa

Bertha Zoltán

2015 // 05
Elek Tibor a kortárs magyar kritikai élet egyik legmeghatározóbb, legmarkánsabb, mértékadó személyisége. Méltán, hiszen évtizedek óra sorra megjelenő és neki valódi elismerést, megbecsülést szerző írásaival, tanulmányaival, esszégyűjteményeivel üdítőn tiszta, tágkeblű és nyíltszívű értékelését adja mai literatúránk egészének. Élénk figyelmének, értelmező szenvedélyének, erkölcsi tisztességének és hitelességének, s hozzá természetesen pontos, összetett, tárgyilagos, szakszerű irodalomfelfogásának kivételesen rokonszenves mozgósításával és tanúsításával. De olyan tudományosan igazolható erős olvasatát nyújtva jelenkori irodalmunk fő vonulatainak, tágas területeinek, kiváló alkotóinak, amely nem nélkülözi ugyanakkor a személyes reflexióba belesűrített kultúraszeretet magasrendű szubjektív elhivatottságát, életérdekű, létfaggató, embernemesítő küldetésének felemelő szellemi minőségét sem. Erőteljes és megragadó etikai, esztétikai, egzisztenciális igényesség munkál tehát abban, ahogyan a kritikus folyvást mintaszerűen a jó szándék és a jó ízlés hermeneutikájával fordul minden méltányolható kulturális erőfeszítés felé, s meggyőződése szerint irodalmunk mai lélektani (szellemi és intézményes) közállapotait azzal igyekszik javítani, hogy valamennyi értéktartományra, irányzatcsoportra, szemlélettípusra elfogulatlanul és előítélet-mentesen – s így persze hatalmas arányú rálátást teremtve, óriási horizontokat bejárva – tekint, s veszi őket analitikus górcső alá. Szinte páratlan tájékozottsággal és nyitottsággal részletez és összegez, amikor kanonizált vagy éppen ellenkezőleg, árnyékba került életművek elemzésére szánja különlegesen gazdag interpretációs arzenálját, s így minden igazi értéket törekszik szélesebb befogadói körökben való elhelyezkedésében, megismertetésében segíteni. Csak két nemrégi monumentális kötete (Fényben és árnyékban, 2004; Árnyékban és fényben, 2007) együtt érdemesíti karakterben jelentősen eltérő alkotók sokaságát arra, hogy ennek az értékközvetítő és minőségtudatosító szolgálatnak a részese vagy alanya lehessen – mindnyájunk javára. Elek Tibor egyébként szerkesztői tevékenységét is ilyen odaadással végzi, amikor folyóiratát, a békéscsabai Bárkát éppen azzal tette Kárpát-medencei távlatokban is különlegessé és rangossá, hogy makulátlan értéktisztelettel próbálja „keresztül-kasul” behajózni a teljes magyar irodalmi élet felségvizeit, s a „darabokra szaggattatott” magyar kultúra legkülönfélébb térségeinek szerves összeköttetését újjáformálni. Görömbei András, Márkus Béla, Szakolczay Lajos nemzedéke után ő az, aki a leginkább a hiánytalanságra törekvő elszántsággal térképezi föl korunk legfőbb irodalmi tendenciáit a határon túli, kisebbségi magyarság köreiben is. Eligazító nagy összefoglalásai és szintézis jellegű tablói az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai magyar irodalmakról nemcsak időt álló teljesítmények, hanem eleven inspirálói is a további kutatásoknak s annak a gondolkodásmódnak, amely érzékenyen alakíthatja ki az ezerféle színárnyalati különbözőség és az integratív mégis-együvé-tartozás megtartó, örök érvényű egyensúlyát. (Nyilvánvalóan nem hamis egységet erőltetve, de a szétesettségen és ellenségeskedésen felül – kívül-belül „határtalanul” – az összefüggéseket is nyomatékosítva; „én nem látok semmilyen okot, mely indokolná a magyar irodalom bármely múlt- vagy jelenbeli értékének megtagadását, kitagadását [amire időnként mind a határon innen, mind azon túl láthatók példák] az egy magyar irodalom fogalmából és a jövőbeli [plurális értékszemléleten alapuló] nemzeti irodalmi kánonból. Az irodalmi alkotások nem egymás ellen íródnak, még ha az irodalompolitikai környezet némely résztvevői olykor meg is próbálják egymás ellen fordítani azokat”; „amikor egybe próbálok látni, akkor az az érdek vezérel, hogy a magyar irodalom értékeit, esztétikumuk természetétől és ideologikumuk tartalmától függetlenül, egymást erősítő sokféleségében együtt lássam” – vallja mintegy ars criticaként.) A kisebbségi magyar literatúra alkatilag hagyományosabbnak nevezhető, illetve megújító, kísérletező áramlataival egyaránt behatóan foglalkozik Elek Tibor, évtizedek óta számtalan könyve hangsúlyozza az értékpluralitás fenntartásának elengedhetetlen szükségességét, s ő maga ennek jegyében írt alapvető tanulmányokat Grendel Lajostól Vári Fábián Lászlóig, Sütő Andrástól Juhász Erzsébetig, Tőzsér Árpádtól Mózes Attiláig, Koncz Istvántól Szőcs Gézáig annyi sokakról; s úttörő monográfiát Székely Jánosról (két kiadásban is), Gion Nándorról s most Markó Béláról.

Hogy mennyire organikusan összetartozónak látja a kritikus a nyelvi, poétikai, esztétikai megalkotottság művészi szféráit a tematikai, sorsos, történelmi érdekű beszédmód és létértelmezés emberi, kultúrantropológiai (s így kultúrateremtő nemzeti) dimenzióival, hogy mennyire nem szorítható ki szerinte az irodalom feltétlen szabadságából és autonómiájából egyfelől semmilyen személyiség-központú, másfelől semminemű közösségcentrikus perspektíva – arra most megjelent Irodalom és nemzeti közösség című, lenyűgözően tartalmas és átfogó mélységű-magasságú könyvének csak néhány tézisszerűen megfogalmazott mondata is élesen rávilágít: „a mű érzékiségét és intellektuális élményszerűségét, annak komplexitását azért hangsúlyozom, mert csak ezáltal hathat rám”; az esztétikai értéket „Poszler György és Görömbei András nyomán magam is egy bonyolult, összetett jelenségként, a gnosszeológiai, azaz valóságismereti, a posztulatív, azaz eszmét sugárzó, felhívó, a képi-emotív és a konstrukciós (szerkezeti-formai) értékek egymást feltételező egységeként élem meg. Azaz az irodalmiság fogalmába én (is) beletartozónak, illetve abban összetartozónak vélem például a valóság-referencialitás és a morál kérdéseit a nyelvi-poétikai megalkotottságéval. S mivel a magyar nyelvi közösségbe születtem bele, meghatározottságaim jó része is ennek következménye, s mivel én is vallom (Görömbei Andrással), hogy a művészet, így az irodalom illetékessége korlátozhatatlan, azaz nincs jogunk abból kirekeszteni egyetlen témakört sem, ezért ha bármely író egyéni léte és közössége kérdéseit egymással összefüggésben éli meg, s így a művei világában nemzeti közössége kérdései, akár az annak sorsával összefüggő politika témái is szervesülnek, azt önmagában még nem tekintem átkos anakronizmusnak. Ha az irodalom a születéstől a halálig mindenről beszélhet, akkor miért éppen az emberi egzisztenciát körülölelő közösség kérdéseiről ne beszélhetne? Ha egy írót hajlamai, felelősségtudata a nemzeti közössége önismeretével, sorsával összefüggő élmények és gondolatok megfogalmazására késztetnek, ám tegye, de jól tegye, éppúgy, mint amikor a halálfélelemről vagy az orgazmus-élményről ír.”

A nyelvművészetnek tehát nem a tematikus referencialitása az elsődleges értékkritériuma, viszont jelentésdúsító szerepe igenis lehet annak is, amit egy-egy mű saját népéről, historikus kötöttségeiről, sorstudatos-sorsvállaló erkölcsi szempontjairól üzen vagy sugall olvasójának. Elek Tibor szemnyitogató értekezései gondosan megalapozott körképeket készítő körültekintéssel (néhány évvel ezelőtti első közlésükkor revelációszerű felismeréseket keltve) taglalják, hogy például az úgynevezett politikai költészet (ha autentikus artisztikuma vitathatatlan) ma is lehet aktuális és izgalmas, s a recepció jó, ha Petri György mellett nem feledkezik meg, mondjuk, Nagy László, Csoóri Sándor, Utassy József, Buda Ferenc, Ratkó József, Nagy Gáspár meg a számos kisebbségi vagy diaszpórabeli költőnk eredményeiről sem. Ugyancsak fontosak a haza-képzetek érzelmi és eszmei megnyilatkozásai a lírában (ez voltaképpen egyik fő tradicionális és paradigmatikus védjegye a magyar irodalomnak), ezek feltérképezése szintén a mozaikos sokszínűséget bizonyíthatja. Elek Tibor nem ijed meg az ellenkező gondolati végletek számbavételétől sem, az egészen különféle „édes hazám”-motívumokat indulat nélküli, tárgyszerű, differenciáltan megvizsgáló módszerrel vonatkoztatja egymásra – hasonlítja össze és választja szét őket. Ugyanígy mutatja fel, hogy a rendszerváltásnak – minden téves híreszteléssel szemben – terjedelmes irodalmi kifejeződése bontakozott ki, s mai napig rengeteg (akár lírai, epikai, drámai vagy esszéirodalmi) műben játszik döntő jelentésalakító szerepet. Az ilyenfajta áttekintő tanulmányoknak a példaanyaga bámulatosan csakugyan a teljes mai magyar irodalmat öleli át, ráadásul történeti vetületben az irodalmi önszemléleti alakzatok és kollektív önjellemző metaforák egész 20. századi folyamatának felidézésével kapcsolódik össze: például a két világháború közötti szlovenszkói „vox humana”-eszménytől az erdélyi transszilvá­nizmuson át a vajdasági „couleur locale”-elméletig és tovább, ezek korabeli vagy későbbi bírálatáig terjedően. Az irodalomtörténeti vonatkozások gyakran eszmetörténeti beágyazódásban domborodnak ki (így kerekednek a Mészöly Miklós, Konrád György, Csoóri Sándor, Cs. Gyímesi Éva és mások esszéiről szóló fejtegetések), így telítődnek taníthatón tömörré a hajdani népi mozgalomra, Sinka Istvánra, Szabó Pálra, Bibó Istvánra emlékező szavak, de így jelenik meg előttünk az Anyám könnyű álmot ígér című Sütő-remeklés egyedülálló műfaji rétegezettsége vagy Gion Nándor, a varázslatos történetmesélő alakja, s így a Javított kiadás kapcsán Esterházy Péter vagy a fiatal erdélyiek sora Orbán János Dénesről Fekete Vincéig. Meg ilyen sokágúak a változatos irodalomszociológiai, társadalombölcseleti elmélkedések is az irodalmi siker természetrajzáról, az írástudók felelősségéről, az egyéni és kollektív szabadságküzdelmek egyidejű legitimitásáról s a kulturális egyenrangúság kívánatosságáról, a káros egyoldalúságok felszámolandóságáról, a művészi-szellemi teremtőmunka társadalmi visszhangjáról (vagy sokszor sajnálatos visszhangtalanságáról).

Impozáns panoráma ez, s a mindig figyelmes szövegközeli mélyfúrásokkal elemzett pályák, művek és korszakok nagyszabású, sokarcú galériájának egyik jelentős alakjáról adta közre most legfrissebb portrékönyvét, monográfiáját Elek Tibor: az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom egyik kitűnőségéről, Markó Béláról. Eddig is nyomon kísérte ő Markó pályafutását, de most mindazt erre az életműre fókuszálva sűríti egybe, amit a második-harmadik erdélyi Forrás-nemzedék köl­tészeti és hatástörténeti jelentőségéről elénk tárni kíván. Markó Béla ugyanis úgy vett részt a hetvenes–nyolcvanas évek erdélyi modernségének fejleményeiben, hogy részint a radikális experi­menta­lizmust hozó, neoavantgárd, sőt posztmodern jellegű szövegirodalmiság – új szenzibilitás, neo­eklekticizmus, groteszk-abszurd depoetizálás, aleatorikus textuális játékosság – térhódításában szerzett elévülhetetlen érdemeket, részint viszont egy bizonyosfajta újkonzervatív, klasszicizáló líraeszmény övezetében, például kiterebélyesedő szonett- vagy haikuköltészetével az újraértett rezignált érzelmesség és bölcseleti érzékenység közegében találta és találja meg kikerülhetetlen helyét. Vagyis több – személyes és személytelenítő, vallomásos és deperszonifikáló – irányzat, stílus, szemléletforma és versfelfogás kereszteződési pontjait köti össze: mint általában a jelentékeny alkotók. Sőt, nála a közvetlen politikai szerepvállalás is színezheti művészetének karakterjegyeit, s ezért állíthatja maga is érvényesen – sőt a posztstrukturalista és hermeneutikai belátások tükrében nagyon is időszerűen –, hogy nem érdemes a művet a kontextusából kiemelni, kiragadni, és hogy nincs helytől, körülményektől független irodalmi alkotás. Erre is reflektálva vázolja fel monográfusa azt a koordinátarendszert, amelyben regionalitás és univerzalitás szorosan egybefügg egymással, amelyben erdélyiség, magyarság, humanitás és interkulturalitás nem kizárja, hanem egyenesen feltételezi egymást. Amikor még a politikum sem okvetlenül tehertétele az esztétikumnak, s a szabadság igézetében – identitás és önmeghaladó transzcendentalitás, evilági és metafizikai beállítottság, individualitás és kollektivitás komplementer viszonyában – együtt képviselik az integer emberség csorbíthatatlan ideálját. „Az individuális vagy a közösségi szabadságtörekvések a fon­tos(abb)ak az irodalomban és az életben? Az avantgárd jellegű formabontás vagy a klasszicizáló karakterű formateremtés, a személyiség szétesésének, szóródásának vagy a személyiség egységének, méltóságának költői ábrázolása a korszerű(bb)? Érvényesek lehetnek-e korunkban a teljesség, a harmónia, a szépség költői alakzatai? A világ, a létezés tényei áhítattal teljes emelkedettségre, pátoszra vagy kételyekkel teli, (ön)kritikus rákérdezésre, iróniára jogosítják fel a költőt?” – olvashatjuk az életrajzi adalékokkal, bibliográfiákkal, fényképekkel s más dokumentumokkal ellátott, szép kivitelezésű kötet borítóján a belül végighúzódó értelmezői dilemmák és problémafelvetések adekvát summázatát.

Kötetlen, élőbeszédszerű, fosztóképzős („talanítás”) szövegárasztás, laza, parttalan, asszociatív (mint „lepkecsontvázat” lebegtető) konfesszionalitás tehát egyik irányban és eleinte, majd a másikban, később, egyre feszesebb, enigmatikusabb, sejtelmesebb tömörítés („a világ lényege nem feltétlenül és nem elsősorban az expanzióban, a terjeszkedésben, a fejlődésben, az univerzum meghódításában van, illetve hogy az univerzum itt van körülöttünk, minden porcikánkban tulajdonképpen, és az univerzumot meg lehet hódítani egy zárt, egy kötött formában is” – szögezi le töprengve maga a költő is), s a nagy témáknak (szerelem, közélet, filozofikum, élet-halál és a többi) mindenütt a mikro- és makrokozmosz tartományaiban szabadon és fesztelenül megközelített érzékletessége: mindezt a monográfus a sorjázó Markó-kötetek precíz számbavételével és jellemzésével követi végig. A szonettek, a haikuk alakzatának egyéni jellegzetességeit például bőséges világirodalmi összevetésekkel vagy jelentés- és verstani (ritmikai-metrikai) észrevételekkel tárja fel akkurátusan (örök életű, megtisztított formának, az öröklét és a pillanat találkozásának, érintkezésének tekintve e bölcseleti veretű műfajhasználatot), de lényeglátón kitér a költő gyermekverseire, esszéire, kritikai és szaktanulmányaira, publicisztikáira, vallomásaira, interjúira, sőt középiskolai tankönyveire is (a kimondottan politikai előadásokra – bárha azokban is szétválaszthatatlan a felelős és nagyműveltségű értelmiségi általános intellektuális és konkrétan gyakorlati-közéleti megnyilatkozásmódja – indokoltan egy fokkal rövidebben). Végül a legújabb kötet, az „örökséget aktualizáló” (vagyis haza- és hazátlanság-élményeket kesernyésen tematizáló-problematizáló költeményekben bővelkedő) Csatolmány világába mélyedve állapítja meg, hogy „a történelem (nemzeti, családi múlt), a társadalom (közélet), a haza, de a világ, a létezés egésze is kritikus rákérdezésre, kiábrándultságra, iróniára éppúgy lehetőséget ad, miként eksztatikus lelkesültségre és átszellemült pátoszra. A létezés múlt- és jelenbeli tényei nemcsak a múltban, ma is kiválthatják ezt a kettős viszonyulásmódot, nem feltétlenül egymást kizáró ellentétek ezek, az egyes emberben békésen megférhetnek egymás mellett, sőt a teljes emberi létezés így, bennünk mutatkozik meg, az emberi teljesség így, az együttesük által élhető meg igazán.”

Megszívlelendőn igaz tanulság ez mind Markó, mind monográfusa eddigi munkásságára nézve, s bízvást elsajátítható tanítás az olvasóközönség (meg az irodalmi érdekcsoportok hada) számára is, hogy a szellemi kultúra egészébe kapaszkodva legyen képes elkerülni a belesüppedést a nem­ritkán méltatlan csatározásokba. (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2014; Bookart, 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben