Kiss Judit Ágnes: Négyszög

A négyszög második „szöge” (felvonása, egysége) jelzetten is „hódolat Lorcának”, bár valójában Kiss Judit Ágnes új kötetének egésze közeli rokon García Lorca líraisággal és tragédiával mélyen átitatott költői drámáival. Leginkább talán a Bernardo Alba házával. Van valami számunkra ismeretlen keménység a – lorcai költészet szerinti – andalúz lélekben. Másként kőkemény, mint Kárász Nelli, másként végzetszerű, mint a görög sorstragédiák vagy a végzetes sorsot elvállaló magyar népballadák. A pokol legmélyebb bugyraiban a lefojtott sebeket konokul föltépve viaskodik a lorcai hős is, de közben átizzik az élethez való szenvedélyes kapaszkodása is. Ezzel az önpusztítással határos keménységgel és egyszerre görcsös életösztönnel viaskodnak a Négyszög alakjai is.

Kiss Judit Ágnes négyfelvonásos, költészetből és drámaiságból épült kötete a születés, szerelem, halál örök dilemmáját veszi bonckés alá, de a keserű triptichon „szögei” egy negyedik szögben teljesednek be, a halálon túli engesztelődésben. A nagyigényű darabban erősen stilizáltak a szereplők és a sorsok, nem autonóm személyiségek, hanem sorskarakterek csapnak össze, míg a műfajok határán játszó mű stílusát a provokatívan profán, banális megszólalások és az erőteljes szimbolikusság jellemzi.

Az első „szög”, a Szíved alatt kegyetlen, kíméletlen oratórium. A nem kívánt magzat könyörög kétségbeesett anyjának az életéért. Az anya tudathasadásos szerepzavarral kínlódik: saját független, szuverén, egyszemélyes nőiségét akarja élni, elutasítja a tradíciót, amely anyaszerepbe kényszeríti (szülei a szokásra hivatkoznak, a pap az egyház normatív regulájára, a férj kezdetben a tradíciót vallja, ám a testi szépségét vesztett, nőként meglottyadt anyát nem tudja elfogadni), a család szétesik. Nemigen született a magyar irodalomban ennyire provokatív, torkon vágó szöveg a nem kívánt terhességről, anyaságról, mint a Szíved alatt, okkal, hiszen az érzelgősségtől a cinizmusig, a hamis pátosztól a közhelyig szinte csak kockázata van a téma írói földolgozásának. Kiss Judit Ágnes remekel a magzat megszólalásakor, amikor az görcsös, az anya szeretetéért az önpusztításig megfelelni akaró elszánását sorolja: „Anya, hidd el, én megpróbáltam / A nyakam köré tekerni a köldökzsinórt, / Belefulladni a magzatvízbe, / Lenyelni a mérgedet. / Sajnálom, anya, majd kinn sikerül, / Sikerül, ígérem, ne félj, anya!”, és gyönyörű az anya archaikus imádságra, rontásűzésre rájátszó elutasítása: „Menj el, Baba, menj el, / Ha van hová menned, / Nem akarlak látni, / Baba, félek tőled.” És borzon­gató, amikor az anyaságtól való iszonyodásának érveit, átkait és önátkozását eposzi ritmussal sorolja: „A kiskutyák nem ordítanak ennyit. / A kiscicák nem ordítanak ennyit. […] Csak az ember kölyke ordít ennyit.”; „Bárcsak kikapartak volna! / Engem anyámból, vagy belőlem ezt. / Hús a húsomból, csont a csontomból, / Hol az én húsom, hol az én csontom?” Amikor azonban a beszédmód kifejezetten jelenidejűsödik, az emelkedett stilizált szövegnek nem egyensúlya lesz a profán, helyenként durván közönséges és blaszfemikus megszólalás, hanem egyszerűen leül a dráma. Zavaró, bosszantó közhelyeket sorol a pap, a nő anyja, apja: „Elfajzott nemzedék! / Éltél volna csak falun, […] Megbasztak volna, mint a patyolat, / Szültél volna, mint a parancsolat.”; „Fogy a nemzet, szaporítani kell.”; „Hiúság, asszony a neved! Mit törődik az Isten a testtel! / Legyél boldog, hogy másnak adhatod!”

A második „szög”, a Boksz-paralell librettó: két férfi, két nő, két család – harmonikus kapcsolatok, és mégis megtörténik az, ami meg szokott történni. Találkoznak a párok egyedei, és szétrobbannak a megingathatatlannak hitt kapcsolatok, új viszonyok jönnek létre a régiek seb marta emlékével, majd ezek is meginognak, elbizonytalanodnak, a régi-új párok pedig kifosztottan sodródnak tovább a vágyak, remények és csalódások közt. Miért? – nincs ok, a Megmondóember (ötödik szereplő, kórus) csak rögzíti a megtörténtet. Ez a könyv legegységesebb, nyelvileg is leginkább egynemű része, teljes a nyelv stilizációjának és a személy lélektani drámaiságának az összhangja. Rövid tőmondatok hangzanak, hullanak el – a remek tömörítés része a nevek játéka: Miguel, Magdalena, Gabriela, Xavier –, ahogy számunkra összetéveszthetően ide­­genek a nevek, éppúgy össze­téveszthetővé lesz választásuk, dönt­sük, sodródásuk, párként való szét-, illetve újrarendező­désük.

A harmadik „szög”, a Capriccio a meghalásról misztériumjáték: a rákbeteg anya haldoklása, búcsúja az élettől, majd a halál elfogadása és a lány orpheuszi könyörgése az elfogadhatatlan ellen, háttérben az orvos tárgyiasan objektív kommentárjaival. A Capriccio… a kötet legösszetettebb, legjobban strukturált „szöge”. A pragmatikumtól a transzcendensig, az elfogadhatatlan testi és lelki szenvedéstől a lét elfogadó belátásáig – hatalmas ívet jár be a darab. A szöveg a bibliás, eposzi, folklorisztikus archaikumtól az esendő ember spontán, kétségbeesett átkozódásán, könyörgésén át a profán reklámszövegig a szakrális és a cinikus között hullámzik arányos ritmusban. Itt az orvos vagy a kikiáltó rideg szenvtelensége és a haldokló bensőségessége valóban világok nyers, brutális ütközése: a sorsban – éppen – nem érintett részvétlensége, közönye öklözi az élet-halál határhelyzetén szenvedő érintetteket. Az igazi dráma az anya életéért könyörgő lány, a haldokló anya és az „élethalál” között zajlik: harcolni, küzdeni, imádkozni, átkozódni, Istennel pörölni, egymásnak megbocsátani, engesztelődni – s végül elfogadni az elfogadhatatlant, világos tudattal megélni a meghalás pillanatát, és belátni, hogy a lélek kiszakadása utániságáról csak a tudhatatlan tudható: „Kinyílt az ajtó, / anya bement rajta, / Beszívta egy másik világ, / Itt hagyott magamra. […] Bezárult az ajtó, / Kulcslyukán benéztem, / Láttam még egy kicsit Istent / Anyával ölében.” Ebben a „szögben” a virtuóz költő Kiss Judit Ágnes remekel. Apokrif ballada hangján szól: „Amott kerekedik / Egy fekete felhő, / Ultrahangon, CT-n / Rémes árnya felnő.”; varázsigét, ráolvasást szór: „Ami erőm csak van, anyába költözzön, / Ami bennem romlás, onnan kiköltözzön!”, az Enkidut sirató Gilgames panaszszava üt át a szövegen: „Akit születni láttam, ne lásson engem így. / Akit világra hoztam, ne lásson így sosem.” Koan, halottibeszéd-szonett, haláltánc, zsolozsma, jeremiáda, gyermekmondóka, ringató, gregorián – a költészet szimbolikus és a szenvedélyes, meditatív vagy profán, pragmatikus köznapi nyelv egyjelentéses szövegének feszes, lüktető ritmusa képezi a Capriccio… erőteljes, vibráló disszonanciáját.

A negyedik „szög”, a Bábocska gyászrítus, az „élet utáni élet” éneke; miután a testből fájdalommal, szenvedéssel eltávozik a lélek, transzmutáción kell átesnie: a bábák segítségével az élettelen bábu, majd bábocska a szürke alvilági utat (tenger) bejárva megszabadul lárvába zárt börtönéből, kiszakadva minden kötöttségből, a színek világában, a tökéletes létben végre engesztelődik – új testben, pillangóként kel életre (újraszületik a halhatatlanságra). Itt már nincs tét, nincs valódi dráma, a léleknek „rendelt” útja van, s talán ezért, hogy bár erősen költői, szimbolikus a szöveg (vers és próza itt is) – ha érteni is vélem a lélek „testet öltésének”, a metaforásításnak a szükségességét –, a lélek asztráltestét olvasatom szerint a báb, bábu nehéz anyaga lehúzza, a transzmutáció kacskaringós útját pedig kevésbé vélem konzekvensnek, motiváltnak.

Mindazonáltal Kiss Judit Ágnes Négyszög című, a líra és a dráma keverésével írott, határokat feszegető, új dimenziókat kutató könyve kivételesen izgalmas, felkavaró mű. Érzelmi tabukat is ledönt (anyaság), de nem ezért izgalmas. A Négyszög radikális vízió – szimbolikus értelme szerint a lét egyetlen öklöző ring, élni annyi, mint roppant intenzitású szenvedéllyel, érzelmileg szüntelenül a KO határán állva ütni és ütve lenni. Könyörtelen létállapot, de az ember a Költészet visszacsatolásával képes elviselni, túlélni, elfogadni, engesztelődni – és észlelni az ittlét misztériumát is. (Európa, 2014)