×

Álmok és halál érintése

Jékely Zoltán: Csontjaimhoz

Báthori Csaba

2015 // 05
Költők pályaívét mérlegelve megszoktuk, hogy könyveik elején puha, felületi érintések zamatait, az ifjúság fesztelen életképeit, a nyelv ruganyos iramlásait, óvatlanságok és fogadkozások füzéreit, óvatlan iramodások életképeit kapjuk, s még ha be-beszüremlik is soraikba az elmúlás rémképe, a halálszorongás árnya, azt inkább modornak, a témakeresés előterének tekintjük, semmint komoly döntésnek, állandóságnak, az alkat egyéni és személyes jegyének. Jékely Zoltán megcáfolja előítéletünket: ő olyan hangon indít, mintha már zárna, s költészetének kezdete – hangnemét, téma­választását, motívumrendjét tekintve – alig-alig különbözik a végétől. Verseit évszámmal látta el (kevés költő lép elénk efféle udvarias közlékenységgel), úgyhogy láthatjuk: húsz-huszonhárom esztendős, amikor 1933 és 1936 között keletkezett szövegei az 1936-os, Éjszakák című kötetben megjelennek. Ha nem ismernénk az életrajzi adatokat, meghökkennénk: Jékely hangütése az öregedő Babits óbor-ízeit, a hanyatlás sárvizeit, az elszoruló gége rekedtségét idézi (mintha a fiatal Jékely az öreg Babits közvetlen iskolai tanítványa volna). Irodalmának szövete nem a koraérettség, valamely született betegség vagy a korszakból adódó fenyegetés következtében zendül oly baljósan, sötét orgonabongással (ezt mondhatnánk például Dsida Jenő, József Attila vagy Radnóti Miklós esetében), hanem alkatának „sáraranyszerű”, eleve balladásra hangolt melankóliái miatt. Jékely bármiről szólal, bármihez ér, halálról vagy azzal rokon álmokról ejt szót, és még fényfüstös hangulatait is az elmúlás ürmös fűszereivel gazdagítja. Együttlétet is a válás rangján él át, gyönyöre rendre megtelik szorongással, rohanása hamar süppedésre vált, és ha az égboltra pillant, akkor is a föld alatti sárgaföldek keménysége vagy a sötét hantok selyme jut eszébe. Erdélyi születésű lévén, verseinek szóhasználata, helyi színeinek zsongító archaizmusa, mitikusan ismeretlennek rémlő természetrajza, mondatszerkezeteinek szokatlan roppanásokkal haladó régiessége, modern reneszánsz hangütése – mind-mind különös varázst árasztanak, s ma már egy talányos jégkorszak legnagyobbjának mutatják. Ő a legnagyobb öreg a halhatatlanok közt – ő tudott a legtöbbet kifejezni az elmúlás nyelvén –, s ő az a furcsa szatír, aki a mulandóság nyelvén tudott a legfurfangosabban hódítani. Úgy tűnik, Jékely sohasem volt fiatal, vagy legalábbis: eszméletében egy tőről fakad, egyetlen véredényben csörgedez Erósz és Thanatosz öröksége. Szerelemről képtelen beszélni a halál derengése nélkül, és igaz, a halált sem tudja emlegetni a testi gyönyörűségek szókincsét feledve.

Korai verset választottam, egy 1935-öst (Csontjaimhoz). Nem kétséges, hogy már ebben összesül az a materia prima, amely Jékely eszméletét elsődlegesen és véglegesen meghatározza. Mondom, szinte egész költészetére érvényes bizonyos időtlenség, egyidejűség, a versek sorrendjét akár fel is cserélhetnénk, mégis érzékelnénk mindegyikben a fiatalt és az öreget is.

Csontjaimhoz

Mindig úgy éldegélek, mintha holnap
örökre elaludnék s álmatag
nézem csontjaim, kik velem loholtak,
s kiket lelkem csúful magukra hagy.

A koponyám mázsás agyag súlyától
száz év se kell, háromfelé reped,
belészivárog egy tavaszi zápor
s kimossa a porrávált verseket.

A fogaim, miket húsz-harminc évig
koptattak ételek, martak savak,
a fogaim kicsorbult sora fénylik
időtlen időkig a föld alatt.

Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak
a csigolyák és lüktetett a vér,
ha majd odvából a velő kirothadt,
felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.

Szegény kezem, kit annyit szimatoltam,
miután testeken motozgatott,
hogy visszaintsél annak, aki voltam,
szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott!

S ti lábaim, sebes, vad agaracskák,
akik leányok lábát szorították
s felhők alá rúgtátok fel a labdát –
örökre megmereszt a síri hapták.


1935

Ki gondolná, hogy ezt egy huszonkét esztendős arszlán írta? (Jékely nem szerzetesi önmegtartóztatásáról, nem száraz életviteléről volt híres.) Éldegélek, mintha azt mondaná, már alig élek, mindjárt nem is vagyok. A mesék aggastyánjai számolnak be így düledező napjaik csorgásáról. Az ige a mindighez csatolva különösen komoran vezeti elő e költészet állandó témáit: álom, halál, az élet elemi helyzetei, szerelem, nosztalgikus pillanatképek a bimbózás és múlékony beteljesedések paradicsomi napjaiból. Bárhol ütöm fel Jékelyt, nincs költeménye, amelyben ne bukkanna fel egy beapadt sír, egy korhadt fejfa, fehérlő csont, szikkadt sírhant vagy cinterem – a felvilág elvegyül az alvilággal és tükröződik a másvilágban, vagy épp fordítva, a másvilág küldi előre lenge-fenyegető jeleit, intéseit, hamuillatát. Ebben a költészetben „a szellő erjedés-szaggal repül / egyenesen a másvilágra” (Suhamlik az idő); vagy: „a szekrényekben széltelenül zizegnek / sírokról tépett szirmok, levelek” (Apátlan éjszakák); vagy: „úgy várlak elrontott napom után, / ahogy majd egyszer hívom a halálom, / elrontott, gyáva életem után” (Önaltató, I). A mindennapok csak a megsemmisülés előszobái, keltetőedényei, és minden gyönyörű pillanatban bekövetkezhet a semmi örökkévalósága, az a helyzet, hogy hirtelen csak csontjaink maradnak, azok is a föld alatt, a gyökerek és a televény mozgató élőlényeinek martalékaként. A plasztikus költői beszéd az első szakaszban általában exponálja a témát, de már itt felfigyelhetünk arra a kettős hajlamra, amely Jékely szövegformálását jellemzi: szinte rokokó kecsességű szóválasztásaira és ugyanakkor némileg régies, óborokra emlékeztető archaikumára. A loholtak ige mozgalmassá teszi, az álmatag jelző s a csúful (erdélyi zamatú) határozószó ellenben öregíti a tónust. Pompás képzet az életbeli álmatagságnak és a föld alatti örök álomnak összemérése, a fürge csontok és az áruló lélek párosítása, és nem minden humortól mentes az a csontok iránti rokonszenvet kifejező feltevés, hogy a lélek (az öröknek hírlelt lélek!) egyszer cserbenhagyja majd ezeket az értékes alkatrészeinket.

Már az első szakasz furcsa szemszöget érzékeltet: a mű a látomásnak és a jövőre való „emlékezésnek” szertelen elegye. Testének jövőjét ecseteli – mindjárt látjuk –, de valójában jelenéről, balsejtelmeiről, kétségbeesett életfélelméről vall, az elmúlás, a halál riadalmáról, ahogy Lengyel Balázs mondja. Érdekes észlelet, hogy az elégikus hang hullámain már itt felbukkan az örökre szócska, amely majd az utolsó szakaszban visszatér, és mégis valami öntudatlan vakreménység sugarát vetíti a sorok közé. Hiszen gondoljuk el: a csontok örökre ott fekszenek majd a sírban, őrzik elsuhant életünk emlékeit, s lehet, hogy éppen ők jelzik (és nem a „lélek”) a Fennebbvalónak, hogy léteztünk valaha, megfutottuk a pályát, és utolsó birtokunkkal, a csontjainkkal is hálát adunk az isteneknek, akik megajándékoztak a teremtett világ szépségeivel. A Csontjaimhoz előtt álló másik versben (Új évezred felé) ugyancsak csontok feküsznek a sírban, a „hosszúcsontú inkák”, s ahogy „e földön a halottak is élnek” (Kalotaszegi elégia), s „velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiirtott az idő gazul” (A marosszentimrei templomban), úgy ennek fonákja is igaz: a föld alatt pihenő csontok is az örök létezés jelei, mozdulatlan letéteményesei. Jékely a nemlétnek a földi szférával érintkező díszleteiben a költőiség furcsa, eleven motívumait ragadja meg, s éppen aggályosan részletező technikája miatt még az elmúltságnak is élettel dúsított jelentést tud adni. Amikor Edgar Allan Poe azt mondta, hogy a világ legköltőibb csúcspontja a Kedves halálának pillanata, akkor talán ilyesmire gondolhatott: a klasszikus poézis még tudatában volt a halál és szerelem egymással átitatott képzetrendjének, s csak a kettőben együtt tudta megtalálni a teljes életfelfogás eszményeit.

A második szakaszban megkezdődik a test költői átröntgenezése: a költő fentről lefelé sorra veszi testrészeit, koponyájától a lábáig, s mindegyikhez fűz egy-egy borzongató, fekete gyönyörrel eltelt, látomásos megjegyzést. A test már a föld alatt porlad, jegyezzük meg – Jékely ennek az eltűnt, láthatatlan, de a képzeletet csordultig töltő testnek félelmetes, mondhatnám, élvezetes ábrázolója. Milyen elemekből áll össze ez a fél-túlvilági, örök időzést gyanító, egyáltalán nem valamiféle felesleges testet részletező matéria-képzet? A költő lépten-myomon sulykolja halál-fantáziájának elemeit. Vegyük szemügyre egyenként: a föld alatt van a test. „Kegyetlen föld, véngyilkos, ki megölted / hidegeddel, fogadd most melegen!” (Könyörgő ballada a Földhöz, Berde Sándor emlékének). A Naptól kér meleget halálában is: „Sőt akkor is, mikor a föld alatt / fekszem hanyatt, minthacsak épp napoznék!” (Barátkozás a Nappal) „Ledögönyözve fekszünk a tespedt /félsötétben, akár a föld alatt” (Apátlan éjszakák). Felhívom a figyelmet arra, hogy a hanyattfekvés–összeszorítás–egyberoppanás képzetcsoportja mélyén ugyancsak tipikus, csak Jékelyre jellemző végzetes erotika lappang – föld alatt és föld felett zajló, élettől mámoros látomásról van szó, amelynek a halálköltészet csupán egyik verbális tartománya. A szorításban az egykori szerelmesek ölelkezése tükröződik, s úgy tűnik, mintha az anyag folytatná most azt a gyöngéd ceremóniát, amely fenn, a világosságban két halandót egybefűzött. Olvassuk csak el a Valkói temetés csodálatos zárlatát, a női halott leírásával: „A koporsóból hosszúujjú ing, / kék keszkenő s írásosdíszű pendely / lobog elő: testetlen búcsut int / s mesél az asszonyról, ki vele ment el, / hogy ölelkezzék földdel és a csenddel. / Ma kezdi meg. Boldogan alszik és / nem érzi, mert kútnál mélyebb a szender, / hogy morzsolja majd szét az ölelés…” A holtak Jékelynél csak alszanak (vagy: alusznak), szerelemre gondolnak, vagy napkeleti istenekre, a napfelkelte csodájára (tehát a költészet nyelvén: élnek továbbra is), miközben apró kis szabályozott egységekben eliramlik az idő. Itt a föld alatti sötét rejti a mennyet, a hatalmas időnek is tik-tak-arca van, s miközben a holtak feltámadást várnak, eszméletük leggyönyörűbb szerelmes emlékeikből táplálkozik. „Most Kolozsvárt vagyok, most Enyeden, // régi erdőn járok, kilépve bátran, / első szerelmem nyomát keresem – / tán így fog egykor koporsóba zártan / is szórakoztatni behúnyt szemem” (Mindenesti színpadom). „Suhamlik az idő! Még a harang / kongása sem más: mély, szomorú tik-tak –” (Suhamlik az idő). „Az óra baktat, űzi az idő, / kopog a kis lovacska benne: klik-klak” (Apátlan éjszakák). Milyen bámulatos az Éjfél, a Csontjaimhoz egyik testvérdarabja, amelyben a nő illata támad fel, s tér vissza a világba, új ölelkezésre csábítva az ittmaradtat… („Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal? / Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled. / Talán végső szívdobbanásra, loppal / kiszáll hűlt testedből s illa berek, // mint lila füst, lebeg a parkon át, / városon át, s künn egy domb hajlatán / lelkem csak utána veti magát, / akár a nagy lepkék egymás után…”) Néha a tárgyaknak is csontja van itt, és őrzik előéletük emlékezetét az emberi környezetben.
A csont többnyire megköti a lelket, tehát a lélek nem árulja el, mint a mi versünkben, hanem együtt marad vele jó ideig. „bútoraink csontjában megremeg / örök lelke medvés rengetegeknek” (Apátlan éjszakák). A holtak a föld alól is üzennek, a „gyökérfoglalatú szívek s szemek felől” (Napfürdő a temetőben), s ugyanakkor az élők minden emléküket megőrzik ebben a síron túli, fegyelmezett mozdulatlanságban, mondhatnám: „szakrális haptákban” (általában is megfigyelhető ebben a költészetben a katonás szigornak és a metafizikus gyöngédségnek bizonyos elegye). Egyik szerelmével kapcsolatban ezt olvassuk: „Él bennem a hiú kívánság, / reménytelen remény: / együtt fogunk egykor pihenni / a Szamos fenekén. // Üvegkoporsóban pihenni / öles zöld víz alatt! / Felettünk fognak jönni-menni, / fehér hasú halak” (Tündéri fürdés).

De térjünk vissza választott versünkhöz. Látjuk, az egyes szakaszokban – mint apró kis ökörszemablakokon át – bepillanthatunk a lírai alany életébe (jelenlegi életébe, hiszen nem halt még meg!), és tudomást szerezhetünk fontos szenvedélyeiről, „érdekeiről”. A vers a képzelt jövő lázképeiben megrajzolt himnusz az élethez: a művészethez, étkezési szokásokhoz és főleg a szerelemhez (nem titkolt módon az érzéki szépséghez, a szeretkezésekhez). Költészet, álom, testi szerelem: ez Jékely életének szentháromsága. De valahogy úgy tűnik, miközben a költő az egyes csontokat és egykori funkcióikat ábrázolja, nem a pusztulás feletti sajnálkozásra fordítja a legtöbb időt, hanem épp ellenkezőleg: hedonista huncutsággal kacsint össze az olvasóval, játékosan együttérzését, helyeslő együttérzését kívánja felgerjeszteni az érzéki pillanatképek felvillantásával. (Itt már különbözik Babitstól, és persze elárulja, hogy még fiatal ember – olvassuk el Babits Ősz és tavasz közöttjét, s rögtön látjuk majd, micsoda különbség van a két lírikus egész szellemi habitusa, siratnivalóinak katalógusa és panaszba bújtatott értékrendje között.) Említettem, aki járatlan, nemigen tudná kapásból megmondani, milyen korú lehet ez a furcsa, önmagát gyászoló lírai halandó. Vagy mégis…? Igen, a költő elrejtett a versben egy alig észlelhető mesterjegyet, odavéste nevét és korát a szöveg egyik árnyékos szegletébe. Vagy csak elárulta magát? A harmadik versszakban ugyanis azt mondja: „A fogaim, miket húsz-harminc évig / koptattak ételek…” Mit jelent ez? Azt, hogy a szerző nem idősebb ennél a számnál – ha idősebb volna, több évet jelölne meg, de mivel nem idősebb, nem tódíthatja az olvasót. Írhatná azt is: huszonkét évig. De a költők a számok esetén szeretik a határozatlant, az elmosódó körvonalakat, a körülbelült. (Emlékezzünk: Rimbaud húsz torkot említ a Szegények a templomban című versének elején. Miért? Azért, mert nem tudja, hányan énekelnek a karzaton? Meglehet. Egy biztos: a szám nagyjából megfelel a benyomásnak, és ez elég. Ha tizenhármat mondana – és Jékely huszonkettőt –, akkor sem válna verse „pontosabbá”. Csak a költői igazság a fontos, az képes megalapozni a hitelt még akkor is, ha nem szolgai módon tükrözi a tényállást. És minden, ami ezt a költői igazságot homályosítja, oldja a szöveget, és csökkenti a vers hatásfokát. Ilyen a versek magasabb rendű hűsége, ilyen a tényállás mélyebben értett pontossága.)

A leírás – a jövőbe tolt emlékezés – beszédes jegyei közül említenék hármat.

1. Jékely emlékezetes pusztulás-vízióiban rendre kétirányú hangulati tendencia érvényesül: miközben aggodalmas, aprólékos gonddal ecseteli a megsemmisülés képzelt látványát, szinte érzéki bujasággal kapcsolja panaszához erotikus emlékeit, mondhatnám: senyvedő múmiái parázna halottak, parázna álmokkal és minden érzékiség újjászületésére várva. Ha megfigyeljük az olvasás közben születő érzelmi koordinátáink rendjét, együttérzésünk hangulati görbéit, azt észleljük: elsősorban nem az elmúlás miatt keltett bánat uralja lelkesedésünket, hanem inkább a hallgatólagos és örökös kívánkozás iránti érdeklődés. A vers így nem is sorolható a komor gyászversek közé; nem sirató, nem rekviem vagy temetkezési emlékbeszéd. Hanem mi? Úgy mondanám: földi maradványaink költői katalogizálása köré szőtt óda az ifjúsághoz. Remélem, nem félreérthető ez. Persze, Jékely legmélyebb alkati jegye ez a „maradványos” beszéd – de az indulat legalján mégiscsak az élet csodálatos örömeinek himnuszát halljuk, kissé „haláltáncos” szerelésben. Van ebben a pusztulás-felfogásban valami összekacsintós huncutság, ígéretes fölény, játékos reménység. És ezt nemcsak a föld alatti örökkévalóság képzete indokolja („örökre elaludnék, a fogaim kicsorbult sora fénylik / időtlen időkig…”, „örökre megmereszt a síri hapták”), hanem a szóválasztás egyik-másik érdekessége. Én ennek a csúfulnak nem hiszek például (érzékelem benne a hétköznapi hitetlenkedést). És például örvendek annak, hogy a fogai fénylenek (ha nem reménykedne, fogai sem fénylenének). És figyeljük meg a hajszálfinom, csintalan igék villogását, hitetlenkedő surrogását, vagy a kicsinyítő képzős főnevet, vagy a hapták szót a csúcsponton: „csak úgy ropogtak…”, „felfűzi…”, „motozgatott…” Vagy: „S ti lábaim, sebes, vad agaracskák…” Micsoda önkéntelen, titkos ellensúly ez az agaracskák ahhoz képest, hogy az ember nincsen már, s fekszik a sírban. És a Habt acht! (Vigyázz!) monarchiai eredetű vezényszava! Mintha valami istenség még a sírban is vezényszóval terelgetné győzelemre a holtakat, s kilátásba helyezne valami feltámadásfélét, netán ráadás kimenőt poszt mortem vigalomra – hiszen hát ezzel a várakozással zárul a vers. Úgy érezzük, ez a figura holtan sem a lelki üdvösséget várja az idők végén, hanem az érzékek reneszánszát.

2. Jékely másik meghökkentő vonása, hogy noha modora kiegyensúlyozott, versének szerkezete egyenletesen ízelt (egy-egy versszak egy-egy gondolati ütem), s nem törekszik látványos meglepetésre, mégis annyira elragadja az olvasót, hogy bizonyos elemeire fel sem figyelünk. Ki venné észre akár sokadik olvasásra, hogy a költemény végig jelen időben fogalmazódik („magukra hagy”, „háromfelé reped”, „belészivárog”, „kimossa”, „fénylik”, „felfűzi”, „nem mozdulhatsz”, „megmereszt”), s ezzel bámulatosan fokozni képes a dermesztő jelenidő-hatást, a majdnem színpadiasra kerekedő halálos hűvösséget. A jelen idejű ige utolérhetetlen nagymestere a korszakban Kosztolányi volt, s bár Jékely archaikus hajlama a szöveget nem teheti olyan frissé, mint amilyet egy Kosztolányi-mű kínálhatna, fajsúlyát növeli, komolyságát emlékezetessé teszi. Persze, tudom, tudom, hogy a jelen idejű ige a magyarban jövő időt is jelölhet, mégis: ilyen mértékű halmozása igazi mestertrükk, stiláris boszorkányság.

Hogy folytassam: azt sem vesszük észre, hogy már az első szakaszban önmagáról mint halottról kezd beszélni, hiszen az elaludnék és az álmatag szavak csupán a szendergés földi formáját emlegetik… De lám, az ötödik sortól fogva már egy elmúlt alany szemlélgeti önmagát, akár a sírásó a Hamletben, vagy ahogy, mondjuk, Kosztolányi vette szemügyre Osvát Ernő holttestét a halottas ágyon. Hogyan is vehetné szemügyre valaki a saját koponyáját? A gerincét? A fogait? Igen, a kezét, a kezét mustrálhatja, szagolgathatja (ez a költemény legerotikusabb fordulata), de a belső szerveit? És itt, töprengésünknek ezen a pontján tolul fel a kérdés: mi ennek a csodálatos versnek a tartalma? (Emlékeztetnék Goethe különbségtételére: a mű anyaga [Stoff] nem mindig azonos a tartalmával [Gehalt] – az anyag rétege mögött felködlik valami más, valamilyen reflexív mozzanat, amelyet jobb híján „mondanivalónak” nevez az értelmezői igyekezet.) Tudjuk, a költők az elmúlást, a közelítő halált más hangnemben várják és fogalmazzák meg, mint összes előző műveiket… Hirtelen megsű­rűsödik, megikrásodik a beszéd, elakad a lélegzet, megritkulnak a jelzők, előbuknak a magvas állítások, s megsejtjük, még ha a költő nem is mondja kendőzetlenül: itt valami végleges készülődik. A magyar líratörténetből csak néhányat említek kapásból: Babits Ősz és tavasz közöttjére már utaltam, de olvassuk csak Kosztolányit, a Hajnali részegséget, az Ének a semmiről-t, a Februári ódát vagy József Attila megrendítő búcsúzásait, a Talán eltünök hirtelen-t, a Karóval jöttél-t vagy akár a Nagyon fáj-t, s rögtön felfogjuk, mire célzok. Jékely is el akar tűnni? A semmiről beszél? Vagy panaszkodik arra, hogy ó jaj, meg kell halni? Nem, azt hiszem, nem erről van szó. Verse nem a halálfélelem, nem a gyötrelmes haláltudat tanúsága, hanem az élet csodájáról megfogalmazott furcsa örömóda. Semmi kétség, ez a fiatalember – nyilván mélyen természetének megfelelő módon – hajlamos kissé kacérkodni a halál gondolatával, de egy pillanatra se gondoljuk, hogy olyan előérzettel hőköl itt meg, amely, mondjuk, Dsida Jenő számos versében rejtelmes palástolással, témabújtatással a sorokba ömlik. A szövegnek ezt a feltételes, titkos fenntartását nemcsak a mozdulatlan jelen idő tükrözi, hanem Jékely bizonyos platonikus vénája, örök emlékekre fogékony vérmérséklete. Mintha a vers azt sejtetné: csak a test enyészik el, az ölelés ideája örök; csak a kezek száradnak le, de nem az összefonódás, a testi egyesülés ideája; nem a költészet némul el, csupán a versek, az egyes darabok, egy halandó törékeny munkája, aki megcélozta az örökkévalóságot. Csak a lábszárak fehérednek ki, de nem az összekulcsolódás eszméje. Meggyőződésünk, miközben olvassuk a verset, fokozódik, hogy a költő itt ideákat sorakoztat mintegy negatív megközelítésben, azaz éppen hogy a gyönyört ünnepli valamilyen árnyékvilági nyelven, a majdan eltűnésre ítélt alkatrészeink számbavételével. Ebben az értelemben nincs is a versnek katartikus hatása – azaz: az olvasó megilletődése nem olyan, mint az imént idézett nagy búcsúversek esetén. A figyelem a múlt pajkosságaira, csintalanságaira szegeződik, nem a felhorgadó Semmi ijesztő árnyékaira. Nem beszűkülni látszik itt a világ, csupán a lehetséges, még a messze távolban képzelhető eltűnés szemszögéből felnagyítódnak a jelen idejű mulatságok. Babits azt írja a Restség dicséretiben: „Pedig jön-jön a sötétség, / a hegy árnya egyre nő / s szemem előtt mind szükebbre / zsugorodik a mező.” Csupán jelzem a két szellemi-lelki síkot: az egyiken az „öreg”, telét váró, távozni készülő költő sóhajt fel, s szedi szerbe-számba az élet összetett eseménysorát, a másikon pedig a halál szavával, a sírbolt képzeteivel dolgozó ifjú zseni suttogja el szerelmes esendőségét. Babits már valóban öreg (nem éveinek száma, hanem belső időérzéke szerint), Jékely azonban koravén, mondhatnám, öreg is, fiatal is: húsz és harminc között ússza az életet, de képes elképzelni fogait kicsorbult üszöknek, s elgondolni koponyáját háromfelé repedt állapotban. Babits már nem élvezi, micsoda gyúlékony, megbabonázott lendülettel taglalhatná, amit ábrázolni kíván, Jékely ellenben szinte dúskál a halál borzongatóan érzékletes leírásában… Igen, talán nem pontatlanság ráfogni: kísérteties szabatossággal rebbenti fel a halálpillangós mozaiksort, de nem állítja el a lélegzetünket. Halálosan plasztikus, de nem intenzív.

3. A Csontjaimhoz szakaszonként cizellált, nem sürgetett vers, alig érzékeljük haladása közben a folyamatosságot, az egységes ihletet. Komótos, szemelgető olvasatunknak oka lehet Jékely nyelvezetének, nyelvi szokásrendjének némely alakzata, szokatlan eleme. Versét – figyeljük meg – lassabban olvassuk, mint általában a verset, s ez nemcsak sír-metaforájának egyszeri jellegéből fakad, hanem modellálásának nyelvi domborzata miatt is. A költők habitusa általában kivetíthető egy nagy Metafora alakjára, s abban az illető életének és a művészetének mérvadó, kényelmesen megjegyezhető, könnyen emlékezetben tartható tulajdonságai alkotnak Figurát. Mondhatnám: Babitsot a hegyen ülő próféta, a különös hírmondó metaforája fogja össze és teszi feledhetetlenné; Szabó Lőrincet a tücsökzene sötétben felóvakodó nagyzenekari üzenetrendje, zsongító s mégis életről valló, a láthatatlan kis énekesek szüntelen zsivaja delejezi, ő a tücsökzene-hasonlat birtokosa a költészeti képregényben; József Attila az Űrben ücsörög földre szító szerelemmel, a Semmi közelében veszi szemügyre a csillagrendet s általában a rendet, a végtelent, a szabadságot, az ő metaforája a mennyei űr; Pilinszky apokrif éneket ír, nem szól senkihez, de sóvárog az isteni szférák után, s noha bármikor lehetne szerelmes, ő kitart a magányos sóvárgásban, ő a senkidolga ember, ő az érinthetetlenség metaforája a magyar líratörténetben. És hogyan osztályozzuk Jékely Zoltán eszméletét? Ő a föld alatti realitás hírnöke, a haláltánc-riadalommal erjesztett képzetek őre, s alapvető hasonlatanyaga is a földanya jegyeivel, a hantok szorításával, a zárt sötétség édes rettenetével tolul felénk. És teszi mindezt valami bűvös-bájos, ural-altáji régiséggel, levédiai varázslattal, a mauzóleumi csendek delejével, örök-halottak-napjaszerű ámítással. S hogyan, konkrétan miféle fogások erejével? Ejtsünk szót erről röviden, dióhéjban.

Jékely számára természetes, számunkra pedig élvezetes, ahogy minden feszélyezettség nélkül szövegébe keveri legősibb – ma már talán Erdélyben sem közismert – kifejezéseinket, mégpedig úgy, hogy sejtelmeinkkel elérjük, bár nem értjük ezeket a fordulatokat. Ritkán fordul az ember szótárhoz versolvasás közben, mi tűrés-tagadás, ez a versolvasásnak csupán esetleges mozdulata lehet. Szavai részint ismeretlenek számunkra, részint más jelentésben lépnek elénk, részben pedig, mondjuk így: az ismertség látszatát keltik (olyanok, mintha ismertek volnának, valójában azonban ismeretlenek). Elemzett versünkben a csúful például, úgy sejtem, szokatlan árnyalattal tűnik fel (a szónak ezt a játékosan korholó árnyalatát csak erdélyiek beszédjében érzékeli az ember). De ha a Pisztráng-balettben ezt látom: „csapdához készül vidra-rántani”, akkor, tudván tudom, csak a magyar nyelv régi célhatározós szerkezetével támad dolgom (s azzal más íróinknál, például Illyésnél, derűre-borúra találkozhatom). Nem részletezem most Jékely elképesztő természetismeretét, amely szertelen szókincsanyagban leli helyét (néhány hal-uraság nevét azért megemlítem az imént idézett versből: menyhal, botikó, ingola). Ki foghatná fel összes valódi ezerszínű árnyalatát ennek a csodálatos sornak: „Fák öbliben lábbog a hold-kanú” (Apátlan éjszakák)? Csoda már maga a „fák öbliben” (nem öblében!) kapcsolat, azaz: a fák nádbozontos vízmartján ácsorgó, víz-pofonoktól ringó csónak képe, éppen ezekkel a szavakkal. De csoda az ige is: lábbog. Lehet, hogy ezt a tajték-lármás, nedves, loccsanós képzetet más kifejezés meg se közelítené. Jékely ősiséggel telt nyúltagyában azonban talán épp ez a tökéletes alakzat várta éppen ezt a verssort. És harmadik csoda ez a hold-kanú… Miért nem kenu? Ki tudja? Pedig milyen kézenfekvő: a hold csónak-alakját mindenki ismeri… Valahogy Jékely egész költészetét jellemzi ez a szédítő sor: ez a költészet van, horgonyoz, nehézkedik, és hullámot vet, és ellenáll a hullámoknak, mint a hatalmas hajók vagy hajóroncsok.

De térjünk vissza csontjainkhoz. Szembeötlik, hogy Jékely nemcsak a régies szavak nagymestere, hanem a vegyítésnek is: ebben a versben két ponton is felbukkannak egészen köznapi, élőbeszédszerű betétek is. Ezekre gondolok: csak úgy ropogtak; és: kit annyit szimatoltam. Ezeket egy Kosztolányi vagy Illyés Gyula vétetésű nyelvművész aligha alkalmazta volna költeményben, itt azonban kellemes frissülést, a vers véredényeinek pezsdülését, ál-öreges lobbanását érzékeltetik. Ha összeszorított szemmel figyeljük a szöveget, más vetődést is megfigyelhetünk. A szöveg fölött álló cím megszólító jellegű, a vers zömmel mégis inkább leíró pályákon halad. Igen ám, de néha-néha megbiccen. Az utolsó szakaszban például – alig észleljük – az egyik ige (szorították) többes szám harmadik személyű, míg a következő sorban múlt idejű, többes szám második személyű alak áll (rúgtátok fel). Ebből is látszik: ez a költő az élethez intéz itt néhány szót, és nagyon is tudja, hogy csak egy pillanatra bírja holtnak vélelmezni magát…

Külön elemzést érdemelne a vers vonatkozó névmási állománya. A magyar versbeszéd nem kedveli ezeket a mondatrészeket, sőt egyenesen fázik a vonatkozó névmások használatától. Jékely verse ékes példája ennek az ingadozó, némi habozást palástoló gyakorlatnak, s csakugyan érzékeljük, hogy a változatos formák (aki, ami, amely) bizonyos imbolygó, botorkáló látszatot adnak a szövegnek. A költő – igaz, csak részint, mint láttuk – megszólítja testrészeit, s ebből a megszemélyesítő gesztusból az élőket megjelenítő aki forma következne, tehát ez: „nézem csontjaim, kik velem loholtak”. Hiszen külön egyéniségek ők életben-halálban (csak ők maradnak meg belőlünk láthatóan a sírban). A harmadik szakasz azonban már azt mondja: „A fogaim, miket húsz-harminc évig…”, tehát a tárgyakra vonatkozó mi alakot választja. A negyedik szakasz első sora újabb elhajlást hoz: „Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak…”, tehát a vonatkozó névmás tárgyas mely változatát használja (amolyan kosztolányis-illyési értelemben, hiszen tudjuk, ez az iskola ami-ellenes volt, s ahol lehetett, az amelyt részesítette előnyben… nézzük meg ellenben például Babits amitől hemzsegő gyakorlatát…). Az ötödik-hatodik versszak visszakanyarodik a ki-aki formához, s újra megerősíti a költeménynek személyes, a csontokat mintegy elevennek tekintő szemléletét. Nem tagadom, Jékelynek ezt a tétova vonalvezetését lehet makulának, pongyolaságnak minősíteni. Ha azonban a tudatos versépítés elemét kívánjuk hangsúlyozni, akkor értelmet is tudunk adni ennek a laza eljárásnak. Hiszen mérlegeljük csak, miről van szó: éppen arról, hogy a lírai alany képzeletben élet-halál közé szorítja magát, hogy közlendőjét formába önthesse. Ehhez az álmatag, elalvást közvetlenül megelőző állapothoz pedig szinte kínálkozik a nyelvi formákba rejtett bizonytalanság, ez a nyelvi ingoványosság vagy „nyelvrengés”, amely pompásan közvetíti a lírai alany tanácstalanságát. Lehet, hogy a konkrét változatok megválasztásában szerepet játszott a szótagszámlálás ténye is. Ha ugyanis megpróbáljuk a végleges alakzatokat másokkal felcserélni (például egy kiket melyekkel), rögtön belátjuk a választás ésszerűségét (hanyagoljuk most egy pillanatra a „nyelvhelyességi” szempontot). Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a magyar vonatkozó névmási hagyomány e téren soha nem volt egységes, és legnagyobb íróinknál is találunk erre és arra példát, tüstént óvatosabbra váltunk az ítélkezésnél. Így, ahogy előttünk áll, csak bámulni tudjuk a költemény kissé düledékes, archaikus impresszionizmusát, és csak hüledezünk, hogy e tétova ihlet micsoda ösztövér lépegetéssel fér közel a legnagyobb egzisztenciális kérdésekhez.

Érdemes még egy pillantást vetni a vers egyik formai jegyére, a rímkezelésre. Jékely ezen a téren is kissé makrancosan régi vágású, vagy patinás, vagy szemérmesen kijegecesedett. Ritmusa – főleg a sorvégi paenultimákban – egyenesen fegyelmezetlen, dongalábú, nehézkes. Az agyagsúlyától- vagy a húsz-harminc évig-féle sorvégeket a nyugatos iskola vaskalaposai bizonyára dorgálták volna – igaz, a válaszoló rímek ritmikája mindenütt makulátlan. Még azt sem vesszük észre szemöldökráncolással, hogy a vers két ízben is ragrímet használ (istenem, legnagyobb költőinknél is előfordul ez, lásd Arany vagy Tandori gyakorlatát): a vér–gyökér, szimatoltam–voltam. Azt pedig szel­lemes találatnak értékeljük, hogy az első öt versszakban szívósan kimunkált abab rímképlet a kódában aaaa rímbokorrá lombosodik, és nagyszerű zenekari crescendóval zárja le a művet. Mire emlékszünk még, ha behunyjuk a szemünket olvasás után? Mi teszi feledhetetlenné ezt a verset? A Biblia és az erdélyi emlékírók nyelvének felzendülése, egy bizonyos romantikára emlékeztető, vörösmartys hang, a férfias tapintat és egyúttal erélyes szereleméhség egyetlen szöveggé gyúrt villogása, egyszóval: az a bizonyos – csak Jékelyre jellemző – választékos, szemenszedett szemérmesség.

És látjuk, a verset nem betű zárja, hanem egy évszám: 1935. Igaz, a hónap és a nap megjelölése hiányzik, tehát csak amolyan átabotában odajegyzett dátumról van szó. Mit jelöl ez a tény az én szememben? Azt, hogy a költő amolyan durva cölöpállítással körülbelül jelölni kívánja szellemének mozgását, állapotát az időben. A szabatosság helyi értéke egészen más (lásd Petőfi verseit): ott az élet mikroszkopikus rögzítésére utal, itt azonban csak a nagy mozgási tömböket jelzi. A pőre évszámok egy kort jeleznek, a szabatosabb dátumok egy személyes élet moccanását. Jékely az évszámmal is a vers objektivitási fokát növeli, nem személyes fontosságát. Mintha ez a zárkózott, horgász alkatú személyiség valahogy mégis a közösséghez szeretne tartozni az időmegjelöléssel.

De lehet, hogy csak azt üzeni: csak az lehet tökéletes és befejezett, ami az időben keletkezik. Csak az lehet örök.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben