×

Veszedelmekről álmodom

IV/I., 2. rész

Ferenczes István

2015 // 04

Bukarest-kartotékok


Afganisztán


Ha nem tudsz románul, menj Afganisztánba, mert csak ott nem tudnak románul.” Ezzel a pökhendi mondattal hajította ki a bukaresti orvosi fakultás mord titkára a beiratkozásra jelentkező csíki székely fiú iratait a tolóablakon, aki akkor valóban nem tudott románul, s akiből később mégis dr. Nagy András lett, aki Lót visszanéz címmel írta meg emlékiratát. Az elhangzott dehonesztáló mondatot is egy mehádiai, Lalescu Mihai nevű román fiú fordította le neki, miközben ő közderültség közepette levelenként összegyűjtötte szétszórt iratait. Dr. Nagy András becsületesen bevallja, hogy a következő hat évben nemzetiségi okokból nem volt része megkülönböztetésben, pedig a románság nemzeti szelleme ekkor lobogott a legmagasabb lánggal. Csupán a Vasgárda zsidópofozásai jelentettek veszélyt, a nyulat bokrostól elve alapján sokszor magyarok is szenvedő alanyai lehettek ezeknek a legionárius rumliknak.


Agitátor


Az újszékelyi Buzogány Béla a harmincas években a bukaresti szolgasors minden fokozatát bejárta, de önéletírása, amely a Kriterion Kiadó Leírom életem című, 1987-ben kiadott, népi önéletrajzírók antológiájában jelent meg Sorsom hazavezérelt címmel, jobbára a háborús éveket idézi rendkívül képzeletgazdagon, színesen, arról, hogy miként kerül Besszarábiába, a frontra, majd ottani német családokkal miként telepítik őt is mint népi németet Németországba. A kalandregénynek is beillő visszaemlékezésben van viszont egy részlet, amelyben a későbbi proletárírót, Nagy Istvánt vélem felfedezni, aki aztán a kommunizmus idején karriert csinált, egy időben a Bolyai Egyetem rektora is volt, s aki miatt középiskolás korunkban utáltuk a magyar irodalmat. Az államosításról írt regénye, a Legmagasabb hőfokon érettségi tételünk volt. Buzogány Béla általi említését azért tartom fontosnak idézni, mert a hasonló alakok szerves részét képezték a bukaresti magyar diaszpórának. Nagy Sándor bukaresti református esperes úr, aki egyfajta kataszterét adja A regáti magyarság című könyvében a román fővárosban élő magyarok típusainak, a hasonló alakokat a „balek forradalmárok” közé sorolja, aki „mártír és munkás messiás”. A titkos gyűlések szónoka (NB.: Ferencz Márton apámat is elvitte egyszer egy ilyen gyűlésre. Az elsőre és az utolsóra), a röpcédulák terjesztője s a veszélyes plakátok éjszakai felragasztója. Szociális küldetést érez itt messze, Keleten, ahol a munkásság annyira neveletlen és öntudatlan, s szervezetei annyira kezdetlegesek. Beszél a nagy szolidaritásról, milliók összefogásának mindent lebíró erejéről. Véresre verve és összetörve, munka nélkül, üldözve és megbélyegezetten, éhesen, fázva, hajléktalanul álmodja az emberiség új álmait, s lázas szenvedelmek viszik mind előbbre, messzebb – a börtönig, mert: „kommunista volt és magyar irredenta, ki a rend és a nemzet ellen izgatott”. Buzogány Béla a típust Nagy István személyében így eleveníti fel: „A szomszédunkban egy mindig olajos házmesterféle dolgozott. Ez is Bihar megyei volt, mint lányalkalmazottaink, akik ügyesek és szorgalmasok voltak. Ennél a szomszédnál lakott egy Nagy István nevű kolozsvári fiatalember, aki néha nálunk ebédelt, és állandóan kis füzeteket árult meg ajánlott. Egyszer mondta, hogy Temesvárra megy. Sokáig oda volt. Amikor visszakerült, elmesélte, hogy Temesváron lefogták, őrsről őrsre kísérték Kolozsvárig. A verések nyomai látszottak az arcán. Ennek a Nagy Istvánnak a biztatására mentem el egyszer a Sfânta Vineri-templom mögötti betegsegélyzőhöz. Nekem nagyon fájtak a fogaim, gondoltam, ha eddig fizettem a betegsegélyzőt, talán megvizsgálnak. Sokan gyűltünk össze a betegsegélyző előtt, de orvos nem rendelt. Egyszer csak jön a mi Nagy Istvánunk meg még vagy hárman, s a lépcsőről beszélni kezdtek, hogy fizetjük a betegsegélyzőt, de orvosi segély, az nincs, és így tovább. Érdekes volt, amiket mondtak, de egyszer csak megjelent egy csomó lovas rendőr, és közrefogták a népet. Én a templom tornya alatti kijárón átcsúszva szaladtam Dudeşti felé, azután vissza a Călăraşilorra, de már nem volt ott senki, akinek a foga fájt volna.”



Andronache-erdő


1. „A Bukaresti Ref. Iparos Kör


1932. július 10-én (vasárnap)


esős idő esetén egy héttel később: 17-én


az Andronache-erdőben


a Sos. Colentina végén nyári mulatságot (májálist) rendez,


melyre Bukarest Magyarságát ezennel meghívja.


A Rendezőség


A májális kezdete reggel 9 óra. Az erdőbe


a 12. sz. autóbuszokon lehet kijutni, amelyek


már korán reggel indulnak a Sos. Viilor,


Piaţa mare, Moşilor-i és Sos. Colentina-i útvonalakról, s ez


alkalomkor egész az erdőig


ki fognak járni. Visszajövet ugyanezen autó-


buszok este 9 óráig fognak közlekedni.


Olcsó ételekről és italokról a rendezőség


gondoskodik.


A tánc-zenét a cigány- és fúvós zenekar


szolgáltatja.


A májális közönségét a szokásos tréfák-


kal (zsákbafutás, lepényevés, kötélhúzás, tombola,


alkalmi futballcsapatok mérkőzése, stb. stb.)


fogják szórakoztatni.


Az autóbusz viteldíja a Bariera Moşilortól


az erdőig 10 lej.


A májálisi jelvények 15 lejes árban


az Elemi iskola javára árusíttatnak.”



2. Az Andronache-erdő, hogy, hogy nem, kora tavasztól késő őszig egy-egy vasárnapra magyar szigetté változott. Ide jöttek majálisozni, kirándulni a bukaresti magyarok. Nem számított, hogy melyik felekezet szervezte, egyformán járt ide az alsó háromszéki református, a hétfalusi evangélikus vagy a csíki katolikus. Legtöbbször szakmák, társadalmi státus szerint csoportosultak, de családi barátságok alapján is szerveződtek mulatozó csoportok. Vidékek szerint csak a legritkábban. Az öreg Páll Pista elmondása szerint apámmal egyszer megpróbálták a pálfalviakat s a szomszéd falusiakat összegyűjteni, de alig húszan mentek ki az erdőbe, holott sokkal, de sokkal többen éltek akkortájt Bukarestben. Utólag visszagondolva nem is sikerülhetett az Andronache-erdőbe szervezett falutalálkozó, hisz a sikeres mesterembert, a magániparost irigyelte a cselédlány, a szolga, a kocsis, a kifutófiú. Ők más csoportokkal sem jártak szívesen az Andronache-erdőbe. Bár más jellegű emlékek is vannak erről, de a pálfalviakkal ez nem ment. Beke György Fölöttünk a havasok című „családi krónikájában” Kövér Gyula elmondása szerint így ír erről:


„ – Fiatal korában is eljárt az Andronache-erdőbe, Kövér bácsi?


Mindig mentem, ha Bukarestben tartózkodtam.


És a diák, aki Erdélyben járt iskolába, aki mindenképpen úrfi volt már, kiket kért fel táncolni?


Azt a lányt, aki megtetszett nekem.


Esetleg egy csángó cselédlányt?


Na látja, azt soha nem kérdeztük, ki vagy, mi vagy… Az Andronache-erdőben különös hangulat élt, mintha családtagok lettek volna a ritkán találkozó idegenek is.


Mondjuk: egy asztalnál ült a mester és az inasa?


Nem így. A mesternek megvolt a maga társasága, az inasnak is… de a mester megtisztelte itt az inast. Másnap a műhelyben sem jött megjegyzés, ha az inas az erdőben valamit nem tett a mester kedve szerint.”



3. Beke György a hetvenes évek végén az Andronache-erdőről hallott sok történettől sarkaltatva sógorával elmegy felkeresni a kies ligetet. A Pantelimon negyedtől északra, a Voluntari negyed szélén, Afumaţi község irányában rá is lel a főváros által már bekebelezett falura. Az út város felőli oldalán tízemeletes tömbházak, a másik felől alacsony, kicsi ablakos, bádogtetős vályogházacskák, Anadronache falu maradványai. Egy öregasszony igazítja el őket, aki még emlékezett az erdőbe járó úri népségre, de azt már nem tudta, hogy milyen nemzetiségűek.


A szomszédunkban élt egy muzsikus cigány, kijárt az erdőbe vasárnap, mesélte, hogy bolond urak azok, akkor is fizetnek, ha elő sem veszi a hegedűjét…


Beke György sógora nem hiába ódzkodott a helyszíneléstől. A Bukarestet körülölelő vasúti körgyűrűn túl rálelnek az erdőre: „Satnya bărăgani erdő, nyárfák, akácok, téli kopáran… az avar nedves, vartyog, mint a sárlé és a rét odahaza a Fekete-ügy lankáin. A fákon egyetlen madár sincs most. A városi zaj nem hallatszik el ide, a csend kísérteties, mint elhagyott temetőben. Halott tájnak tűnik egy pillanatra, amely saját emlékeit sem síratja már, rég elfelejtette…”


Az író feleségének a keresztanyja, Vernika Istvánné is a csalódástól félti, amikor elmeséli, hogy miért nem mentek többet az erdőbe, amint tették a két háború közötti időkben, amikor még a családi ünnepeket, például keresztelőket is itt tartották.


„– Mit táncoltak azokon a mulatságokon, keresztmama?


Mindenfélét, akárcsak otthon (?). Csárdással kezdtük, azt húzták a leg­többet. De jártunk keringőt, tangót, meg akkor jött divatba egy új tánc… hogy is hívták…


Nem a charlestonra gondolt? Akkoriban terjedt el…


Eszembe jutott: mazurkát táncoltunk…


Miket énekeltek leginkább az erdőben?


Vernika Istvánné, a néhai tatrangi Kis Kati dúdolgatja: »Szép asszonynak kurizálok…«, »Nem látlak meg soha, sohasem…«, »Nem vagy legény, Berci…«”


(NB.: Nem tudom, azokból az időkből vagy a későbbi háború utáni regáti vendégmunkából hozták-e be, de a falusi bálokon Csík-szerte az én gyerekkoromban a mambót a „Zerzerja, zerzerika zerzerja…” kezdetű jövevénydallamra járták. Az akkori kölyök emlékezetében valami ilyesmi ragadt meg: „Zerzerjá, zerzerikö, zerzerjá / dela párte mangalica / járom gyorgyica…” Egyszer kisebb rongytépés is történt az egyik bál alatt a legények között. Apám akkor azt mondta, igazuk volt azoknak, akik lehúzatták, minek kell itt bukaresti, mocskos román szöveget rendelni, s arra hülye táncot járni…)


Az Andronache-erdőben szervezett majálisok emlékéből édesapám s a pálfalvi iparosok egy dolgot egész életükben megőriztek: május elsején (kötelező munkaszüneti nap volt) mindig kimentek a pálfalvi Nyírbe eszem-iszomra. Mi, gyermekek élveztük a legjobban ezeket a kivonulásokat.



4. Beke György: „Az Andronache-erdő egyféle varázslat volt, szép tünemény, amelybe nem lehet megkapaszkodni, miként a szivárvány is elfut az ember elől, csak mesében válthatja meg sorsát, aki átmegy alatta: hiszen csak a mesében lehet a szivárvány alatt átmenni. A gyermek is tudja ezt, mégis mindig beleesik a csapdába.”



Átok


Valamikor a harmincas évek közepén egy kőművessegéd – nevezzük Ferinek –, akit talán a katonaság alatt ért szerelmi bánat űzött Bukarestbe, a királyi palota egyik termében a durva vakolatba a következő szöveget karcolta bele: „Átkozot legjen a román királ!” Másnap reggel – talán mert valaki megmondta, talán mert maga vette észre – apám rászólt a tettesre: „Azonnal vakoljátok le simító malterral!” És lőn.


A székely kőműves legény átka nem tudni, hogy mennyire hatott, de ha végignézzük a „román Hohenzollerek” történetét, méltán illik rájuk az „elátkozott” jelző. Mert némely német vélemények szerint renegátok voltak. I. Károly, aki álruhában érkezett Bukarestbe, az, aki többször is fontolgatta lemondását, volt idő, amikor végül is sikeresen uralkodott. Az ő idejében vívják ki a fejedelemségek a függetlenséget, 1913-ban megszerzik a bolgároktól Dél-Dobrudzsát… A Regát az ő idejében jelentősen fejlődik, modernizálódik, de a társadalmi feszültségek is nőnek, ennek legtragikusabb fejlete az 1907-es parasztlázadás, amelyet vérbe fojtanak, az áldozatok száma tízezerre tehető. I. Károly hadba akart lépni a központi hatalmak oldalán, de a németellenes hangulat miatt ez nem volt lehetséges. Újból a lemondását fontolgatta. 1914. október 10-én Sinaján hirtelen meghalt. Bár betegeskedett, halála mégis túl hirtelen, túl váratlanul következett be.


I. Károlynak nem voltak gyermekei, utódja unokaöccse, Ferdinánd lett, akit még 1889-ben deklaráltak trónörökösnek. Tízenhárom évig uralkodott, 1927-ben bekövetkezett haláláig. Őt tartják Nagy-Románia megteremtőjének. Keserű, sokat betegeskedő ember volt. A családi élete sem volt fenékig tejföl, felesége, Maria Edinburg kicsapongásairól egész Bukarest beszélt, leghíresebb, házasságon kívüli kalandja Barbu Ştirbei-jel esett.


II. Károly személyiségzavarai sokszor már a nevetségesség határait súrolták. Számtalan és mértéktelen kalandjait a nőkkel a Priapusz-kórral magyarázzák, amiben bőven van igazság. Elena Fiti, Zizi Lambrino (akivel megszökik, Odesszában össze is házasodik, aki fiat szül neki, de aztán hivatalosan elválasztják), majd Elena Lupescu, vele haláláig tart a kapcsolata, miatta elválik hivatalos hitvesétől, Elena, görög hercegnőtől (ő szüli a következő királyt, I. Mihályt). 1925-ben megszökik, öt évig lesz távol az országtól – íme, csak néhány a jelentősebb kapcsolatai közül, de II. Károly rendszeres látogatója volt a bukaresti bordélyházaknak is. Bizonyára a politikáját is ez a személyiségzavaros élet határozta meg. Hol lemond a trónutódlásról, hol a trónról, hol „királyi sztrájkba” lép, hol királyi diktatúrát vezet be, egyik pillanatban törvényen kívül helyezi a Vasgárdát, számos vezetőjét kivégezteti, majd a keblére öleli a legionárius mozgalmat. Kalandregényekbe illő élete volt.


Utódja, I. Mihály sem volt nagyon szerencsés. A berendezkedő kommunista hatalom 1948. december 31-én lemondatja a trónról, és száműzi az országból. A Hohenzollern dinasztia romániai uralkodása még a száz évet sem érte meg. Az ország viszont ez idő alatt sikeres volt.



Bádogtetők


És ott fönt, közvetlenül a tetők alatt, parányi manzárdszobák forró gőzében él száz és száz székely cseléd. A hipermodern blokkházak lakásaiban nincs cselédszoba. Fönt, a legfelső emelet fölött rengeteg apró rabitz-kamra van. A kis kamrákban egy-egy vaságy, bádogmosdó árválkodik. Az áttüzesedett tetők alatt gőzölgő emberpárás hőség. És egész nap és egész éjjel harsogó csengők szólnak a rabitz cselédszobák falán. Szolgálattételre szólítják a román urak odafentről, a hatodikról vagy a kilencedik emeletről Regátba szorult véreinket. Csíkkászoni szakácsnékat, udvarhelyszéki szobalányokat, háromszéki sofőröket, román tiszt­­urak puccerjeit. Hívják a megbízható, hűséges, jódolgú és alázatos cselédeket, magyar nőket és férfiakat. Ahogy ők nevezik, a nekik szolgáló bevándorolt fajt, ezt az albánnál, töröknél, görögnél, levantei söpredéknél alacsonyabb értékűt, ezt a jöttment és idegent, kicsit leereszkedő jóindulattal, kicsit csúfandárosan: a bangyeneket.” (Ignácz Rózsa: Keleti magyarok nyomában)


Apám ismerte ezeket a tető alatti kiskamrákat, talán épített is ilyeneket. Bizonyára meg-meglátogatta a falubéli lányokat, hiszen annyian voltak, vagy ő hozott csomagot, levelet, vagy ők. Nagynénje, Juliska néni is ilyen, tető alatti nyomorban lakhatott egy ideig.



Bangyina


„…Késő este van, s még mindig álldogálnak munkára várók a Leányotthon udvarán. Az ajtó mellett piros ruhás leányka fekszik. Ruhája tépetten bomlik szét keblein, kilátszanak lábszárai. Szőke haja kócosan hull arcába. Alszik. Sápadt arca a kőlépcső alsó fokán pihen.


Megdöbbenve nézek oda. A vezetőnő szomorúan bólint.


Részeg.


Valamit dadogok értelmetlenül.


A vezetőnő fáradtan legyint, s úgy mondja, mint egy ezerszer ismételt kórleletet:


Ráesteledett a Cişmigiuban. Napok óta nem evett. Ide nem jött. Pénze nem volt rá. Jött az »úrfi«. Elvitte magával a Griviţa egyik szállodájába. Reggel pedig nyoma veszett. A leányt pedig otthagyta részegen. Megszokott eset. Azt mondja, ártatlan volt…” (Ignácz Rózsa: Keleti magyarok nyomában)



Baraţia


A Baraţia elnevezése a magyar barát szóból származik, egyértelműen a Barátok templomát jelenti. Köztudott, hogy Erdélyben, de Magyaraországon is a ferences szerzeteseket barátoknak nevezte a nép, kézenfekvő tehát a Bukarest központjában lévő katolikus templom kapcsolódása a bukaresti magyarsághoz. A jelenlegi templom elődeit fából építették a Bolgár Ferences Rendtartomány szerzetesei, amelyet többször feléget török, tatár, mindig akad gazdag olasz, francia, német, aki pénzeli újjáépítését. A ma is látható kőtemplomot 1812-ben kezdik építeni, majd 1828–33-ban folytatják, 1847-ben fejezik be a bukaresti székelyek. A 19. században többször is renoválják. A templom búcsúja szeptember 8-án, Szűz Mária születésének napján van. A templomban található műtárgyak közül kiemelkedik Szent István magyar király szobra.


A Baraţiát számos náció (olasz, lengyel, francia, német) templomának tartják, számbelileg legtöbben a magyarok látogatták, amíg sokan voltak Bukarestben, amíg a liturgikus élet nyelve követte a hívek arányát. A legvirágzóbb magyar katolikus élet Bukarestben Bálint János csíkgöröcsfalvi származású ferences szerzetes, majd világi pap idejében, a századforduló idején volt, ekkor vezetésével a hívei rendszeresen elzarándokolnak a csíksomlyói búcsúra is. Ebben az időben virágzik a Szent István Király Egyesület, szerzik meg a Zalomit utcai ingatlant, amit sokáig Magyar Házként emlegetnek, a mai Petőfi Sándor Kultúrház elődjének tekintik.


A Baraţiában a magyar hitélet a román katolikus egyház erősödésével, „románizálódásával” párhuzamosan lassan visszaszorul, a két háború között hetente három, majd csak két misét tartottak magyarul. Édesapám valószínű, hogy vasárnap az este hat órakor kezdődő magyar misére járt. A többi bukaresti katolikus templomban nem tartottak magyar nyelvű misét.



Blau up


Apám lenne? Mintha ő. De mégsem. Túlságosan fekete és jól fésült a haja. Talán mégis ő. Így tusakodok magamban a Noica-albumban látható fotó előtt. Kipróbálok mindenféle nagyítási lehetőséget. Ha erősen nagyítom, láthatatlan halványra fakul…


1938-ban, Emil Prager 50. születésnapján készült a csoportkép. Legközelebbi munkatársai, mérnökök, műszaki rajzolók, építőtelep-vezetők, mesterek vannak rajta. Középen, az ülő sor mögött mintha az akkor harmincéves apámat látnám. Akár ő is ünnepelhetett. Kilencven százalékban biztos vagyok benne, hogy ő áll ott nyakkendősen, kabátja felső zsebébe tűzött virággal. Megpróbáltam nagyítani. De többre nem jutok. Egyetlen dolog miatt nem vagyok száz százalékban biztos, hogy ő az: a haja, vagyis a frizurája miatt. Emlékezetem szerint egy kicsit oldalasra fésülte mindig a haját, amely barnás, gesztenyés volt, nem ilyen fekete, egyenesen hátrasimított. Igaz, én már csak a megőszült apámra emlékezem, én örökkön ősznek láttam. Emiatt van a kétely bennem a csoportkép iránt. De mi van akkor, ha a jubiláló ünnep előtt borbélyhoz ment? Biztos, hogy oda ment, és extra frizurát rendelt. Egy kicsi pomádé, hajolaj, s máris fekete lesz a barna hajból, amelyet a fránya borbély arra fésül, amerre akar. Azt hiszem, az alkalomhoz jobban illett a magabiztosságot tükröző, hátrafésült, akkor divatos frizura. Húgom szerint is ő az, annál is inkább, mert a kép szélén biztosan ott áll az etédi Jakab Aladár, akit ő személyesen ismert, s aki apámnak jó barátja volt. Kilencvenkilenc százalék. Az egy százalékról döntsön az, aki valaki mást ismer fel a megjelölt alakban. Vagyis az én édesapámban.



Bozgor


A népek mondanak egymásról ezt-azt. Egyik nép a másik népről csúnyákat mond. Egyik nép a másik népet digózza, fritzezi, polákozza, bocskoros oláhozza, tetű tótozza, jenkyzi, muszkázza, kátrányozza, károgja, vágottszemezi stb., de olyan bántó, fájdalmas és megalázó jelzőt, mint amilyet – kettőt is – a románság a magyarokra, s ezen belül leginkább az erdélyiekre ömlesztett, aligha találni a világon. A bozgor és a boanghin (fonetikusan: bangyin) szavakról van szó, amelyek a magyarok tudatában egyértelműen a hazátlan fogalmát takarják. Mondják ezt egy olyan népre, amely bizonyítottan, szinte dátum szerinti pontossággal adatolhatóan több mint ezer éve él a hazájában, még akkor is, ha ennek a hazának a határai időnként ide-odacsusszantanak.


A bozgor szó eredetéről őrültnél őrültebb elméleteket lehet olvasni, közöttük a legbizarrabbnak az tűnik, hogy ezt a pejoratív nevet maguk a magyarok adták maguknak. Aztán olvashatni olyat is, hogy a ’48-as forradalom idején a százezres orosz seregben sok volt a baskír, akiket kunul besgennek, magyarul boskornak neveznek, innen jönne az bozgor szó. Nemrég valaki a bazmegből eredeztette, ami azért tűnik felettébb furcsának, mert száz évekkel ezelőtt nem volt sűrű használatú, nem volt tele szitok- és káromlásszóval a nyelvünk, az egyházak jóvoltából valamivel kevesebbet bazmegeltek, még az én gyerekkoromban is, hiszen meg kellett vala gyónni.


Maradok szlavofilnek, s elhiszem a nyelvészeknek, hogy a bozgor szó a szláv biez gora (hegyek nélküli), illetve a biez gorod (város nélküli) szavakból ered, és a románok alkották, annál is inkább, mert jóval több érintkezésük vala a szlávokkal az újkorban, mint a magyarságnak. Egy: az ortodox liturgia nyelve sokáig az ószláv volt. Kettő: a 19. században, amikor valószínűleg elkezdték a magyarokat illetni ezzel a jelzővel, elég sokacskát időztek az oroszok a két román fejedelemségben. Az orosz katonai közigazgatás egyik jelentős alakjának, Kiseleffnek a nevét sugárút viseli Bukarestben. A függetlenség kivívása előtt és után is hosszasan kosornyáltak a cári hadseregek az országban. Volt tehát idő, alkalom, helyzet a biezgorod-bozgor átvételére. Irodalomban először Caragiale írja le a szót 1901-ben a Moftul Românben megjelent humoros karcolatában, amelyben a narrátor a Brassó–Budapest vonaton kihallgatja az ifjú házaspárt – a bozgort és a bozgoroájkát –, akik megjátsszák, hogy nem tudnak románul. Különben a szó használata különösen Trianon után vált szaporábbá, köznapivá, addig példának okáért az erdélyi románok nem nagyon bozgorozták az erdélyi magyarokat, hiszen tudták ők, amit tudtak. A Regát túltett rajtuk.


A bangyin jöttmentet jelent, állítólag a török bacin (latrinatakarító), illetve a bădăran (faragatlan) és a soangher (sógor) szavak összetételéből ered.


Nem tudom, apámat személyesen, szemtől szembe bozgorozták-e le, kollektíven viszont, focimeccseken kénytelenek voltak szembesülni a tömeg skandálásával, hogy „Afară, afară, cu bozgorii din ţară!” (Ki, kifele a bozgorokkal az országból!)



Calea Victoriei


Muşat herceg csillogó szemekkel, melyek tekintetének kihűlt hamujából olykor kigyúltak, hátrafordult, és folytatta:


Fiatalember, csak ekként értheted meg, miért szeretem és gyűlölöm ezt a Bukarestet. Nincs benne semmi új. Minden volt még. Csak az emberek arca lett közönségesebb, és az élvezeteik mohóbbak. Ezen túl? Ralu úrnő báltermében a Vörös Csorgónál az előkelőségek menüettet, cotiliont, mazurkát, keringőt táncoltak: a mahalákban a csürhe megelégedett a hórákkal, a szürbával, a kalusárral. A táncos teadélutánokon és jótékonysági bálokon az egykoriak unokái és dédunokái, különösen a valamikori szolgák, béresek unokái foxtrottot, schimyt, tangót s nem tudom, miket táncolnak. Az extrádon a zene afrikai, amerikai, angol, argentin, kubai; a tánc megváltoztatta ritmusát; de egy dolgot nem tudott megváltoztatni: akik most táncolnak, azoknak az ősöknek vagy béreseinek az unokái és dédunokái, akik a hórákat, a szirbát vagy a kalusárt járták. Ugyanabban a világban forgunk körbe, éppen csak annyi, hogy egyesek felemelkednek, mások lecsúsznak, éppen csak annyi, hogy az egyikük is, a másikuk is viseletet és színt váltott… Darvas pópa mahalájának ma már más neve van. Marghioalájáról eltűnt a deszkaszínház, most Bogdănescu Dumitrache szerdár felesége a Brâncoveanu Manolache bán udvarán emelt Nemzetiben játszik, vagy a Kisszínházban, vagy a Mária Királynőben, színésznőcskék, akik lehet, hogy nagy tehetségek, de stílustalanok. A nézőtereken pedig az igazi, fehér szakállas, fehér csíkos kaftánba vagy búzakalászként aranyló kásmír dolmányba öltözött bojárok ültek, helyettük az idő a lózsákba és a zenekari fotelekbe kevésbé előkelőket ültetett, kiborotvált bajszú és kopaszodó, zsakettes és szmokingos népséget, s a kijáratnál a fiákerek és hintók helyett Rollsok, Buickok, Packardok várják. Ezek azonban amazoknak a dédunokái. Régi és új csokojok, parvenük. Valami a halottak véréből átszivárgott az élők vénáiba… Az emberek elmúlnak, a faj azonban marad. A fővárosnak ez a luxusos falánksága azonban régi örökség, a régi korok fortélyossága, melyet már az 1794. esztendei parancsaiban szigorúan megfeddett Ion Alexandru Constantin Moruz, Román Ország vajdája és ura, aki megtiltotta a csillogó és aranyló szálak árusítását a díszítetlen varottasokban és szőttesekben… »olyan dolgok ezek, amelyek fölösleges költségeket okoznak és vagyonharácsolást«, melyet az úri kamarákban titkosan készítenek, és kivisznek az oszágból. A velencei szatén, igazi kásmír, bársonyszandál, nárdus erszény, moszuli muszlin, végtelen indiai sálak, gyémánt-, rubin-, zafírfüzérek, arany nyakörvek, karkötők helyett Duduca naccsád és a kurtárs kimérák ugyancsak a Lipscanon és a Mogoşoaia Hídon töltekeznek fel, más címkéjű díszítésekkel: Rue de la Paris, Faubourg St.-Honoré vagy Avenue de l’Opera a nevük, de a különbség jelentéktelen. A fortélyosságok más nevet viselnek, mint a selymek címkéi, akárcsak az emberek. A szokások ugyanazok, új nevek alatt, s az emberek is ugyanazok. Az urakat, akik a főváros nyugatiasodásáról papolnak, meghívnám egy parádézó napon a Calea Victorieire. Akkorra, amikor a megböffent mahalákból ömlik a csőcselék, hogy szájtátva bámulja a defilirozásokat, amelyeket a hadsereg Földrajzi Osztálya filmre rögzít. A verejtékező sokaság garmadájában, akárcsak az aszfalthoz talpukat verő katonákban felismered a dédunokáit annak a sokaságnak, amely az egykor fejedelmi palota tágas előcsarnokai előtt tolongott, ahol az uralkodó elnyúlva díványán a kávéját szürcsölte, s szívta a csibukját. És felismered azonnal a fejedelmi fegyverhordozók katonáinak ükunokáit, az ezredparancsnok lovasainak, a síppal-dudával vonuló talpas dorobáncok, a piros ruhás, sárga csákós, pajzsos fejedelmi zsoldosok unokáit, úgy, ahogy valamikoron a Román Ország védőszentje, Szent György napján a Mogoşoaja Hídján defiláltak. Felcserélt nevek, felcserélt viseletek, de az élet meghosszabbítódik, s ugyanaz marad, mert a vér ugyanaz maradt. Ezért kedves nekem Bukarest, és ezért gyűlölöm, hogy égetné meg a tűz! Itt pusztítottam el a fiatalságomat és az életemet és a vagyonomat. Olykor-olykor az egészet ocsmánynak és alávalónak vélem, mint Fanar elmázolt mahaláit a civilizáció hazugságaival. Főváros? Dâmboviţa vára, Bukarest vára? Miféle vár? …Egy vár ellenáll az ellenségnek, elviseli az ostromokat, a szenvedésben és az önfeláldozásban edzi a lelket, megtisztul. Milyen lelke van ennek a Bukarestnek, és honnan legyen? A csaták máshol, a véletlen szerint zajlottak: a vajda és udvara elpucolt a hegyek hasadékaiba: a betörők felgyújtották az elhagyott házakat, a vályogból csutakokra épített boronaházakat és udvarokat… Aztán amikor a vörös himlő elcsendesedett, amikor a romok fölött kihűlt a hamu, amikor a lovak robogó vágtája messzire tűnt, minden olyan lett, amilyen volt…! A vajda udvara a menekülők gyászpompájával tért vissza, úrfiak és kisasszonyok, szolgák és hajdúk kíséretében, kóberes szekereken az ezüst étkészletekkel s a kincstár ládáival, a visszatérést a legtöbb esetben titkosan, a hátsó bejáraton, rendszerint éjjel ejtették meg.


Másként nyikorogtak a bojárok hintói, kalmárszekerei hazafelé a kolostorokból vagy Erdély vásárhelyeiről, azok igen, azok valódi várak, kőfalakkal, lőrésekkel és sáncokkal. Bukarest lángok és füst martalékaivá lett borona- és venyigeházacskáit új mesterek vették kézbe, hogy új ábrázatot nyerjenek. Úgyanígy támadtak fel a vízimalmok a Dâmboviţán és a fogadók a főurak útjain. A lipszkani kereskedők, a szekeres árusok újból kirakodtak áruikkal; a korcsmárosok újabb boroshordókat csapoltak; némely kobzárok pedig újabb kesergőket pengettek, legtöbbjük pedig mulattató, szórakoztató nótákat pengetett; a bojárok pedig széles pitvaraikban, kipárnázott diványaikon elnyúlva vég nélküli tereferékre gyűltek, pöffögtetve csibukjaikat és időnként jókat hörpölve a kávés findzsákból. A rabszolga cigánynék pólyáikban újabb generáció sarjait rengették álomba, akiknek az élete nem lehetett más, mint amilyen a szülőké vala – a jelenben élve, a telhetetlen jelenben, amelyben nagyon kevés az üdítő emlék a múltból, és a holnapi nap gondjai nélkül. Különösen bántó ez a holnap gondjainak a hiánya. Ezzel meg tudod magyarázni a jövővel szembeni furcsa közömbösségét ennek a világnak, amelyet itt körben látsz. Nem tudja, mit jelent az, hogy »gyűjts fehér pénzt a fekete napokra!«. Olyan ez a város »mint a volt és amit elvesztettünk«. Mihelyt sikerül kölcsönkérni néhány száz lejt, az úrfi bevágja magát a konflisba vagy a taxiba, s rákiált a kocsisra vagy a sofőrre: »Előre! Indulj előre, akármerre, de indulj!« Milyen lelke legyen egy ilyen vásárhelynek és egy ilyen vásárhely polgárainak? Urbanizmus, műépítészet, emlékművek, múzeumok…? Szimbóluma a Calea Victoriei, ez a hosszú, túl hosszú galandféreg, amely szűk is, kanyargós is, korcsított is, csámpás is, kifacsarodott is, ahol valamennyien éppoly szűk, kanyargós, kifacsarodott, csámpás életet szellőztetnek… Mikor ott járok, és látom az egészet, és közöttük látom magamat, mint ahogyan ők is engem, akkor nem tudom elviselni az embereket, viseletüket, beszédüket, szokásaikat, mert magamra ismerek bennük. Megakad az étel a torkomban, poshad a gyomrom, elvásik a szemem. Akkor gyűlölök és átkozódom, és úgy érzem, hogy nem találok eléggé súlyos szavakat… Aztán magamhoz térek, elnézően szeretem őket, ahogyan szeretem ezt a vásárhelyet is, amelyben anélkül fogok meghalni, hogy éltem volna, anélkül, hogy megtudtam volna, milyen is az igazi élet. Élet? Valahányszor elmentem, egy vagy két év távollét után mindig ide tértem vissza… Valószínű, hogy így szeretheti a hernyó a rothadékot, amelyben született és él…” (Részlet Cezar Petrescu Calea Victoriei című regényéből. A szerző fordítása.)


Apám a Bukarestben tölött hat év alatt naponta többször is végigment a „győzelem útján”. Kétszer biztosan, reggel munkába menet és este munkavégeztén, hiszen a Prager-cégnek itt voltak a legnagyobb építkezései, ezek közül is a Királyi Palota újjáépítése volt a legfontosabb, szakmailag is a legnagyobb kihívásokat jelentő építkezés.



Carol park


1. „Bukarest másfél százezer magyarja – például sok-sok baka, cseléd, kifutó, inas, iparostanonc – találja úgy, hogy így telente szórakozni legjobban az öreg Carol parkban lehet. [NB.: Ignácz Rózsa túloz, a másfél százezerrel készpénznek vette a »Bukarest a második legnagyobb magyar város!« felcímű tévhitet.] Hideg van, igaz, a tavacskák befagytak, kalickába zárták a pávafarkú galambokat, üresen ásítanak az egykori kis állatkert ketrecei. De tisztára söpörtek az utak, kerengeni jól lehet rajtuk kéz a kézben, s melegedni is pillanatokra, ha megáll az ember a Népművészeti Múzeum őrlaka előtt. A derék őr talán egyenesen erre a célra fűti kicsiny szobáját, a didergő sétálók mindenesetre körülállják, és magukba szippantják a kiáramló meleget. Vasárnap délután feketére tapodja a sok csíki csizma, katonabakancs, a bukaresti szolgálók magas sarkas, kopogós cipője az I. Carol park havát. A park magaslatán várként díszeleg a Hadi Múzeum. Teteje nemrégiben leégett, még most sincs készen az új fedél, a hó azonban új takarót vont a bizonytalan körvonalú háztetőre is. A múzeum körül győzelmi jelek: zsákmányolt ágyúk állanak. Kicsik, nagyok vegyest, tábla van mindenik mellett, amely pontosan hirdeti, hogy az osztrákoktól vagy magyaroktól szerezték azokat a románok, hol és mikor. Hó ül a zsákmányolt ágyúcsöveken, de van úgy, hogy a vasárnapi kerengésben elfáradt párok telepednek rájuk. Egyik ágyúnak van különösen sok vendége. Ez közvetlenül a múzeum főbejárata mögött, hatalmas sínen áll, ő az öreg Berta, az öreg negyvenkettes. Tábla hirdeti hogy: »Cucerit de la Ungurii 1919«, ami szó szerint azt jelenti, hogy 1919-ben hódíttatott a magyaroktól. Így a tábla. Van azonban itt más írás is. Nem a táblán, hanem éppen az öreg negyvenkettesen. Káprázik a szemem, szinte nem is hiszem, s szemüveget teszek, hogy jobban lássam az ezer és ezer, ceruzával firkált, bicskával karcolt nevet: Bözsi, Lajos, Kiss Demeter, Kicsi János, jövő vasárnap négyre várunk, Mari! S te es elhagyál engem, Klári, de téged es elhágy az Isten, aztán nevek és ismét nevek, elvétve egy-egy Teodor és Valér, és ismét csak Palik és Jánosok, bukaresti magyar emberek nevei, akik a »hódított« magyar ágyúra valami különös elő­szeretettel firkálják nevüket. Mert az osztrák ágyúzsákmányon nincs magyar név, s a többi ágyúcsőn is alig, de az elrabolt öreg negyvenkettest kezük írásával, vasárnapi szerelmes izeneteikkel, tréfáikkal, rajzaikkal Bukarest magyar bakái és cselédlányai visszaírták nekünk.” (Ignácz Rózsa: Keleti magyarok nyomában)



2. 1906-ban a Filaret dombon „Őfelsége I. Károly dicsőséges uralkodásának 40. évfordulóján megnyílt az Általános Román Kiállítás a királyról elnevezett parkban. A parkot 1900 és 1906 között építették mintegy 41 hektárnyi ingoványos, mocsaras területre. A királyi jubileumra rendezett kiállítás egy kisebb világkiállításnak is beillett, hiszen külön pavilonjai voltak Németországnak, Svájcnak, Franciaországnak, Oroszországnak és az Osztrák–Magyar Monarchiának. A kiállítás egyik legmegszállottabb látogatója egy Emil Prager nevezetű tizennyolc éves fiú volt, aki abban az évben érettségizett a Gheorghe Lazăr líceumban, s az akkor induló Út- és Hídépítő Főiskola első évfolyamára készült. A fiatal fiú szinte kezdetektől végig követte a királyi park építését, hisz édesanyjával szinte hetente végigment a Filaret útján a Belu temető felé, ahol néhai édesapja nyugodott. A kiállítás építkezéseinek látványa, később pedig a pavilonokban tett látogatások végképp eldöntötték a sorsát a építőmérnöki pálya irányába. A különböző kiadvá­nyok, szakfolyóiratok, amelyekhez ingyen jutottak hozzá a látogatók, szinte szították a fiúban a tudásszomjat, aki használni, érteni is tudta ezeket a füzeteket, hiszen legalább három nyelven beszélt. Visszaemlékezései szerint legalább ennyire meghatározóak voltak a »világkiállítás« kulturális rendezvényei, ezek közül is külön eseményszámba ment a bécsi, illetve a pesti operett-társulatok előadásai­nak a láthatása. Emil Prager számára különösen Lehár Víg özvegye indítja el az életre szóló szerelmet az operettel, amelyet akkoron, a századelő Bukarestjében a modern színházzal azonosítottak.”



3. A Hadtörténeti Múzeum az ágyúkkal együtt, amelyre a székely bakák, cselédlányok firkálták nevüket, üzeneteiket, eltűnt a Carol parkból. 1938-ban leégett, majd az 1940-es földrengés után végképp lebontották, s helyére egy vízesést építettek. Előterébe Gheorghiu-Dej halálakor A Szocializmusért, Hazáért, a Nép Szabadságáért Vívott Harcok Hőseinek Emlékművét építették. Már 1947-ben átkeresztelték Parcul Libertăţii (Szabadság Park) névre. Ferdinánd király idejében, 1923-ban elkezdték építeni a Nemzet Hőseinek Emlékművét, egyfajta emlék-komplexumot, amelynek központi részén, a Katonai Múzeum előtt az Ismeretlen Katona Sírját helyezték el. További tervek is születtek, Antonescu marsall maga hagyta jóvá a további fejlesztéseket, de a háború miatt leálltak. Az ötvenes években az idő szorításában ezeket a terveket porolták le s használták fel a pártvezetők. Az Ismeretlen Katona Sírját egy éjszaka alatt átszállították a Mărăşeşti Mauzóleumba. Svédországból rendelt, vörös és fekete gránitból építik meg a kommunista hősök ma is látható 48 méteres, 5 boltíves mauzóleumát. Ez alá temették Petru Grozát, C. I. Parhont és Gheorghe Gheorghiu-Dejt. Kint, a mauzóleum köré épített félkörben más kommunista hősök kaptak helyet: Ştefan Gheorghiu, Ion C. Frimu, Leontin Sălăjan, Alexandru Moghioroş, Lucreţiu Pătrăşcanu, Constantin Dobrogeanu Gherea, Ana Pauker, Grigore Preoteasa, Ilie Pintilie és még sokan mások… A mauzóleum előtti felső teraszon egy gránitamforában égett az örök láng a munkásosztály hőseinek emlékére.


1990 után a park visszakapta a Carol nevet. A kommunista hősöket exhumálták, és más temetőkben temették újra. Ana Pauker urnáját példának okáért Izraelbe vitték. ’91-ben Mărăşeşti-ről újból visszahozták az Ismeretlen Katona sírját, de mivel Petru Groza sírja még mindig a mauzóleumban volt, ideiglenesen a sétány elejére helyezték el. 2005-ben újabb bonyodalmak születtek, mert a Năs­tase-kormány a parkból átad az Ortodox Egyháznak öthektárnyi területet a Román Nemzetség Megváltása Katedrálisának felépítésére a mauzóleum helyére. Perek, viták következtek, végül is a mauzóleumot nem bontják le, a 150 méter magas, hatalmas katedrálist arrébb kezdik építeni. A park fejlesztéséről pedig újabb tervek vannak születőben. Ebből egyelőre csak annyi valósult meg, hogy az Ismeretlen Katona Sírját visszahelyezték az eredeti helyére.


Én csupán egyszer jártam erre. 1988-ban bevittek a bukaresti szekura. Az éjszakai vonattal mentünk egy civilbe öltözött tiszt kíséretében. A Gara de Nordon beültettek egy kocsiba, amelyből kifele nem sok mindent lehetett látni. Vittek, de nem tudtuk, hogy hová. Pléhkapu nyílása és csukódása után egy udvaron szálltunk ki. Fél délelőtt egy külön szobában vártam a kihallgatásra (erről bővebben majd más helyen lesz szó). Miután késő délután szabadon bocsájtottak, teljesen ismeretlen környéken, gyakorlatilag egy hatalmas építőtelepen találtam magamat. Valahogyan kivergődtem az általános zűrzavarból, s a fent említett park szélén kötöttem ki. A helyet felismertem, hiszen a Şerban Voda út másik oldalán, az Ifjúsági Parkban már voltam, itt van a krematórium, ahol egykori főnökömet, Simonka Lászlót, a Falvak Népe főszerkesztőjét annak idején elhamvasztották. Végignéztem az impozáns sétányon a mauzóleum felé, s szedtem a sátorfát az esti gyorshoz.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben