„Holtig kacagnók a nyüzsgő világot”
Ady Endre: Az én menyasszonyom
Bár sok tanulmány, kritika született már Szappanos komor, fekete vonalakkal megrajzolt, ijesztően kilúgozott, szenvedéssel teli művészi világáról, eddig egyik sem állította vizsgálódásának középpontjába az író – a szövegáramlásban aranyrögként váratlanul elénk sodródó, meg-meg csillanó – humorát, ami pedig legalább röpke pillanatokra üdvöt hoz az olvasóknak.
Talán az ókori görögök kacagtak még ilyen magától értetődő egyszerűséggel ezen a teremtett világon, ennek a „nagyszabású isteni tervnek a maga botrányos szépségén”,1 amikor is „szentségeiket”, az isteneiket nap mint nap emberi gyarlóságokkal telten ábrázolták. Fénylően kék eges világukban a szent és a profán még békésen egymásba ölelkezett. Idővel viszont ez az egység kettéhasadt, és így lett végül nagyon komoly az Isten, és végtelenül profán az emberi lét. Ezzel odalett az az olümposzi derű is, ami Szappanos írásaiban mégis mintha feltápászkodni kezdene. Mert az író tudatosan felvállalva – mintegy modern Boccaccióként – szórakoztatni is szeretné az élet keménységébe belefásult olvasóit. Ő maga így vallott erről A Királynő mélyén című erotikus kalandregényének könyvbemutatóján: „…eredetileg az irodalom nem oszlott komoly és szórakoztató részre. […] Aztán később lassan kettévált az irodalom, és lett egy irodalom a vájtfülű keveseknek, és egy másik a sokaságnak, akit csak a szórakozás, az olcsó izgalom és a sekélyes érzelmek érdekeltek egy könyvben. Én ezzel a művemmel megkíséreltem gömbölyűvé forrasztani az irodalom két egymástól elvált féltekéjét.”2
Munkáit olvasván itt-ott Arany János somolygása, továbbá Mikszáth Kálmán intellektuális humora is érződik, de mindez – a mi ambivalens világunknak igencsak megfelelően – a 20. század abszurd, groteszk ábrázolásába fordul át, amelynek nyomán olykor valóban nem tudjuk eldönteni, hogy kínunkban sírjunk-e avagy nevessünk. Mert – Karinthy Frigyeshez hasonlóan – Szappanos a humorban nem ismer tréfát, mivel az számára egyféle szellemi magatartás, létezésmód, amely megfelelő távolságot teremt önmaga és a dolgai között, és így már többé-kevésbé lehetővé teszi azok kezelését.
De vajon milyen elemek váltják ki lépten-nyomon a mosolyt, pontosabban inkább a fanyar, ironikus félmosolyt Szappanos írásait olvasván? Úgy tűnik fel, hogy ezek – összefoglalva – a következők: Egyrészt a részletesen ábrázolt, a főszereplők belső, lelki megélésén át megtapasztalható balekság, ami valóban siralomvölgy érzetűvé teszi az evilági létet; másrészt a különböző léptékű világok találkozása: amikor a történetekben ábrázolt mindennapi életbe belép valami nem mindennapi, illetve a fordítottja is, amikor a történetekben ábrázolt nem mindennapi életbe belép valami mindennapi; harmadrészt a szexualitás furcsaságai, negyedrészt pedig a szójátékok, az érdekes kifejezések és a szellemi sziporkák.
Vajon mi a megmosolyognivaló a balektörténetekben? Talán az, hogy váratlanul az olvasó szeme elé kerül a tény, hogy mások nagyobb balekok, mint ő maga? És a legszebb öröm a káröröm? Vagy a saját lúzerségei jutnak eszébe Szappanos csetlő-botló alakjai kínlódását látván, és így a „nem vagyok egyedül a hülyeségeimmel a világon” legalább valamennyire, ideig-óráig tartó nyugtató érzetét adják? Vagy pusztán kínunkban mosolygunk azon, hogyan képes valaki ennyire nem életrevalóként egyáltalán mégis létezni? Mert ráadásul Szappanos antihősei – ebben a velejéig romlottnak ábrázolt siralomvölgy-világban – szeretni valóan, lélektisztán naivak. A felhőket festő Csőregh Márton3 alkalmas partnerek híján leginkább önmagával vagy az őt megalkotó íróval beszélget, és az önirónia kesernyés bölcsességébe burkolózva néz szembe az önelhanyagolásra való hajlamával („jobban tetted volna, ha a hevenyészett mosakodás után jól be is sprézed a hónod alját, sőt, ha a hajad is megmosod, de most már mindegy”; „a takarítás gondolatára kataton depresszió tör rád”), a tragikomikus csóróságával („olyan ínséges idők jártak akkor, hogy négy Chappit elettél a Bundás elől”), továbbá azzal is, hogy reménytelenül és maradandóan magának való („Márton, te úgy képzelted, az összes nőnek a föld kerekén feltétel nélkül szeretnie kellene téged…”).
A testet-lelket gyötrő nyavalyák sokaságát a túlzás parodisztikus eszközével ábrázolja az író: „Mindenkinek megvan a maga keresztje, Márton – neked van több is, egy egész gyűjteményre való.” A „minden rosszban van valami jó” érve már-már a fekete humor határát súrolja a történetben: „Na, de ha még azt is látnád, milyen szörnyen néz ki a frissen, széles öltésekkel összevarrt sebed, […] De erre szerencsére nem kerülhet sor, […] mert időközben a rengeteg vér látványától elvesztetted az eszméletedet.”
A műtét után lábadozó Mártonhoz megérkező anya a művészethez, a saját gyereke lelkéhez nem értő, „anti-empátia-ember” parodisztikus, pontos karakterábrázolásából, továbbá magából a helyzetből is komikum fakad: a főhős épp csak lábadozik egy szado-mazo filmforgatáson beszerzett sérülése, műtéte után, jogosan kíméletre szorulna, ennek ellenére az anyja rázúdítja egész életének – és önmagának – siralmas voltát is, viharsebességgel jutva el a festő párkapcsolati és művészi gondjainak szapulásához, szavaival a szarkazmus határát súrolva: „…rossz sejtelem fog el. Még mielőtt a jelenés megszólalna, te már rájöttél, hogy ez – az anyád. […] nézze meg az ember, te anyaszomorító, mit képzelsz, milyen nők állnak szóba veled?! Tán a Klaudia Siffer meg a Szindi Króford? A te korodba már minden rendes férfinek felesége van, fiam, nem a szegény özvegy anyja kontójára élvezkedik a telefonba…” A lelki botfülűség, a csak e földi, anyagi szemlélet erős karikatúráját olvashatjuk: „– Lettél volna inkább szobafestő-mázoló… Hát kinek kellenek a te képeid, fiam?! – kanyarodik vissza a számodra legérzékenyebb témához anyád. – …Az ér valamit, amit megvesznek… Örök vesztes vagy te, fiam…”
A főhős viszonya a Jóistennel közvetlen, mintegy istenatya és művészsorsra kiválasztott fiú alapokon álló, évődő, de vívódó, küzdő, perlekedő, lázadó, gúnyolódó is egyben. A magasságos egekből leszóló Isten, mint egy rendes, családi orvos bácsi, Márton immunrendszerének állapota felől tudakozódik.
A sok – főhős által sorolt – hiányról, bajról (magány, pénztelenség, szenvedés, siker- és nőhiány) pedig kiderül, hogy ezek – paradox módon – éppen az Isten végtelen szeretetének megannyi hő bizonyítékai („Márton, hogy végre megértsd az összefüggéseket: annak okozok fájdalmat, és azt hagyom szenvedni, akit szeretek”), másrészt – ha mégsem szeretné a főhős, hogy „ennyire” szeresse az Úr, akkor – a Jóisten végül olcsó immunerősítőként az imát ajánlja, és ez már humornak – mint gyógyszernek – is keserű.
Csőregh – akinek pedig „minden pillantása és minden ecsetvonása egy életen át tartó ima” – végül belefog egy szavakból álló imába, amelyből mintha a Monty Python-féle angol abszurd humor csendülne ki: „Istenem, Te, aki ezt a gyönyörű világot teremtetted […] mind-mind e festő ecsetjére való szépségeket, […] a harmatot, […] a mikrobát, a bodobácsot, a svábbogarat, […] a csalánt, a parlagfüvet, […] a mamutot és a mamutfenyőt, […] meg a jókora darab sajtot és engem…”
Az olvasó később rájön, hogy egy „Kész átverés show” áldozata: Csőregh Márton, a csóró festő, akiért a történet során izgult, nem élő, valóságos figura, csak az őt éppen megíró alkotó képzeletének a terméke. Csak egyvalaki döbben meg az olvasónál sokkal jobban: maga Csőregh.
Érdekesnek tűnik fel, hogy – a mű korábbi szakaszában – Isten metalepszisét egészen nyugodtan fogadta az olvasó is meg a főszereplő is. Mintha azt már a sok ezer év alatt megszoktuk volna, mintha a vallások, korábbi művek belénk hipnotizálták, tréningezték volna, hogy Isten, a nagy, Igékkel teremtő „Szerző” – mintegy toposzként – megjelenhet és otthonosan mozoghat a szövegekben. A szerző metalepszise viszont, amikor is belép teremtményei univerzumába, mindig nyugtalanító, szinte sokkoló, groteszk. Az abszurd maga.
Kesernyésen humoros, groteszk a kiszolgáltatott Márton nőkkel való viszonya is. A hatszor megismétlődő „nem azért” kifejezés mögött a végtelen nem-értés rajzolódik ki. Az erotika pedig naturalisztikus undorral elegyített. „Márton, sosem tudhatod, mire gondol egy nő. Az bizonyos, hogy a nővérke nem azért mosolyodott el, mert örül, hogy leköpted a beléd erőltetett teával, nem örül, hogy elázott a bugyija; nem azért mosolyodott el, mert különösebben tetszenél neki így, félig összeégve; nem azért, mert vonzónak találná, hogy egy férfi nem nagy barátja a szappannak; nem azért, mert értékelné, hogy olyan hevesen ostromlod, amikor csak meglátod. Nem, nem ezért fordítja ágyadat balra, és gurítja be az ágyneműraktár kitárt, dupla katedrálüveg ajtaján. Nem ezért, hanem mindezek ellenére. Hirtelen elhatározás volt a részéről. Mármint a raktár.”
Szappanos másik kedvelt alakja Szindbád, aki a Kelet mesés vizeiről hajózott át hazánkba. A Boldog Szindbád pokoljárásai című regényben4 a humor fő forrását az adja, hogy az egyáltalán nem hétköznapi történésekben megjelenik valami nagyon rutinosan mindennapi, átlagos momentum.
Szindbád ugyan rég halott, de mivel állandóan felélesztik mindenféle jöttment írók, ezért kénytelen egészen élőként, hétköznapokra berendezkedve viselkedni. Az író a fekete humorral csiklandozza az olvasót, és ez sosem kellemes, kínunkban, akaratunk ellenére mosolygunk: „Szóval, azért hagyta nyitva a koporsót, hogy szellőzzön, […] így ugyanis a poratkák nem tudnak szaporodni, és ritkábban kell kirázni a »koporsóneműt«. […] kedvtelve olvasgatta a régi sírkövek feliratait, és eltűnődött, mennyivel kellemesebb tevékenység ez, mint annak idején élőként rossz híreket olvasni az újságban.”
A hajós – abszurd módon – egyszer éppen egy boncmester asztalán, boncolás közben fénylik és támad fel, eme történés hatására viszont a boncnok szó szerint halálra rémül: megáll a szíve.
Mintegy groteszk Orpheuszként, Jézusként Szindbád olykor fel-felrázogatja a koporsójukból, és az életbe hívja a nőket. Ezek a jelenetek humorosan arról tesznek tanúbizonyságot, hogy még a halál se változtatja meg se a nőket, se a férfiakat, pont olyanok, mint az életükben voltak: „Ha valamelyik asszony arról álmodott, hogy mennyire szeretne újra élni, Szindbád erőt vett magán, és kiborította koporsójából a halottat. […] kérte egy kis szerelmeskedésre: »[…] zörgessük össze a csontjainkat!« »Jaj, Szindbád, ne ízetlenkedjen! – ripakodott rá a halott nő. – Mit képzel, szajha vagyok én?!« Pedig másra se vágyott jobban, mint hogy egy snájdig csontváz jól megropogtassa.”
Az eltúlzottan magas numera – ami a férfiúi hiúságnak adott erős fricska is egyben – és az ennek ellenére megmaradó tapasztalatlanság ellentéte is mosolyt vált ki: „Szindbádnak ugyan volt már 8795 nője, de mindegyikhez úgy közeledett, mint egy avatatlan siheder.”
A nők romantika utáni vágya éles ellentétben áll Szindbád gondolataival: „– Mire gondol éppen, Szindbád? – kérdezte Mária, amikor a hajós épp azt boncolgatta magában, hogy a nők tették tönkre az idegeit. Miattuk ivott, miattuk evett, miattuk aludt, miattuk lumpolt – értük élt.”
Humoros hatást kelt az is, hogy a főhős a gondolataiban előre, helyből „lekardozza önmagát”, továbbá elmosolyodunk a szexualitásról szóló szokatlan, de szellemes hasonlatokon is: „Szindbád elképzelte, hogy [Mária] szeméremajkai most még tán olyanok lehetnek, mint a fázósan összezáruló rózsakehely, ellenben egy fél év múltán, miután a hajós szorgos művelés alá fogta – úgy szánt majd benne mindennap, mint sokat próbált hajóorr a tenger habjaiban –, szóval, fél év múltán Mária rózsaszirmai szétszakadnak, olyan kajlák és viharvertek lesznek a sok dörzsöléstől, mint az öreg elefántok füle. De ne szaladjunk ennyire előre, korholta magát Szindbád, hiszen még meg sem csókoltam.”
A csók ábrázolása groteszk anatómiai leírásba és önvédő filozófiába fordul át: „…azt vette észre az utcalámpa fényében, hogy a fogak töve – fe-ke-te! Fel is hagyott a próbálkozással, vannak ennél ápoltabb szájak is a világon, nem kötelező neki minden női szájüregbe behatolni…”
A karikatúra túlzásra épülő hatása jelenik meg abban a jelenetben, amikor is a hajós egyik volt kedvese – a nők rég elakadt lemezével – még a Sztüx folyón is csak azt hangoztatja, hogy Szindbád vegye őt feleségül. A regény nőalakjainak sekély vigasz, hogy a hajós senkit sem szándékozik feleségül venni. Ráadásul Szindbádnak emiatt némi bűntudata is kialakult az idők során: „…tisztában volt vele, hogy a nők súlyos csapásként fogják föl, ha nem veszik őket feleségül, és emiatt képesek eszüket is veszíteni…”
A magyar értelmiségi ember anyagi helyzetének kínos tükre, tragikomédiája az, hogy hogyan jut végül Szindbád bevételhez. Rájön, hogy felhőoszlató képessége van, és nekilát ezt üzleti vállalkozássá felfejleszteni, másrészt azon gondolkodik, hogy abból fog meggazdagodni, hogy „kiadja […] az összes fontos magyar város vécétérképét, […] ezeknek a jogdíjából vesz majd sarokházat a pesti Király utcában”.
Az Egy mecánoshoz című írás5 a bohózatokra jellemző helyzetkomikumra épül: Egy író hosszú időn át azt hiszi, hogy egy igazgatóval tárgyal pénzügyekben. A másik meg sem szólal, ő meg csak mondja, mondja, mondja a magáét, eleinte racionálisan, udvariasan, később megalázkodva, végül fenyegetően, a másikat fojtogatva. Végül az utolsó pillanatban a belépő titkárnő menti meg a megalázottságában az eszét is elvesztő író kezei közül a süketnéma irattárost.
Olykor a lelki szerepcsere vált ki groteszk hatást a Boldog Szindbád szenvedései című utazóregényben. Míg Szindbád nyugodtan jógázik Kháron ladikján, hiszen tudja, hogy semmi baj nem érheti, mert egyrészt már halott, másrészt úgyis feltámasztják, addig Kháron idegösszeomlást kap. Később viszont békésen, kedélyesen megbeszélik a depressziójuk lefolyását, kilábalási módozataikat. Az emberek régi próbálkozása, hogy igyekeznek a halált valahogy jó atyafivá, emberszerűvé tenni, elvéve így mintegy az élét, nehézségét. Egy depressziós Kháron már nem félelmet keltő, hanem inkább megmosolyogni és szánni való.
Humoros hatást vált ki az is, hogy az író olyan dolgokat állít pellengérre, amiket pedig középiskolás korunk óta evidenciaként emlegetünk: például, hogy ugyan miért van szüksége az Alvilág révészének pénzre, obulusra. Kháront a „zsugoriak gyöngyeként” feltüntetni szellemes kifigurázása a végső, nagy kérdések esetében is csak pénzben gondolkodni képes emberiségnek.
Szindbád olykor felüti a Bibliát, hogy így – a régi szokás szerint –, a találomra kinyíló oldal útmutatásával kapjon segítséget a feltámasztott életéhez: „»Én vagyok az út, az igazság és az élet…« – olvasta legutóbb a vigasztaló sorokat, és lélekben nagyot sóhajtva arra gondolt: »Én meg holtfáradt vagyok.«” Ez a „holtfáradt”-szójáték újfent kesernyésen humoros hatást vált ki, mivel egyrészt ez Szindbád esetében egyáltalán nem „költői túlzás”, hiszen ő halott, és paradox mód mégis fáradt, másrészt mutatja a nagy, isteni szintű igazságok és a köznapok nyűgeiben élő egyszeri ember létállapota közötti éles szakadékot. A mindennapokban boldogulni kényszerülő embereknek semmi energiájuk sem marad még csak kicsit se belegondolni a nagy, veretes isteni-jézusi szavak erejébe. A két „vagyok” küzdelmének végeredménye döntetlen.
Akkor is humort érzékelünk Szappanos írásaiban, amikor a történetekben ábrázolt mindennapi életbe belép valami nem mindennapi. Ez olykor egy állat, olykor egy tárgy, olykor egy esemény a fiktív Szárazbabód mindennapi falusi életében.
Boccacciói éles szemmel és gunyoros tudattal szemléli az író a magyar falusi népet. A novelláskötetek címei (Szárazbabódi dekameron, illetve Apokrif történetek6) már önmagukban is utalnak a tudatosan vállalt szellemi rokonságra, a szemszög- és hangnemválasztásra.
A Sapkatök című írás erős karikatúra a disznóölés után jókat lakmározó házaspárról, akik bár egyre rosszabbul lesznek, alapos falusi emberek módjára továbbra is nehéz ételekkel és ecetes savanyúságlével „diétáznak”, egészen addig, míg sorsuk groteszk csattanóba át nem fordul: „Balcsi bácsival forogni kezdett a világ. […] szerencséje volt, hogy a puha Rozika néni felé dőlt, különben csúnyán megütötte volna magát a kövezeten. Kis híja volt, hogy Rozika néni kétdimenzióssá nem lényegült, de ruganyos zsírpárnái révén gyorsan visszanyerte eredeti alakját, és rögtön ura élesztgetésébe fogott.” Az író – a késleltetés feszültségfokozó eszközével élve – csak a történet végén árulja el a falusi pár rosszullétének okát, ami nem más, mint a nagy savanyúságos üveg alján, a szétterülő sapkatök fedezéke alatt lapuló hatalmas, döglött, foszlásnak indult varangyos béka. „Balcsi bácsinak az utóbbi napokban sokat szenvedett gyomra nagyot fordult. Nagyon nagyot.”
Az Apokrif történet című novella a szentségérzetünket birizgálja. A történetben ugyanis egy váratlanul felrobbanó macskahulla látványa indít el – mintegy groteszk jézusi erővel hatva – a veszekedő, verekedő falubéliek között valamiféle sajátos megtérési folyamatot: „Aztán eljött a nagy pillanat, az idő megérett, a méhében megfogant az új, szebb és jobb világ, bekövetkezett az ősrobbanás: kipukkadt a macska.” Ez az Apokrif történet apokrif a javából, nincs a világon valóságos szent könyv, amely az elő- és az utólapja közé befogadná. A kánon (mérővessző) talán csak arra lenne jó, hogy alaposan elfenekeljék vele az írót.
A kék rák című novella hosszú monológjában annak leszünk fül- vagy inkább szemtanúi, hogy hogyan pöröl egy pap a saját, kezdetben még élő, később döglött kis állatkájával, illetve hogyan osztja meg vele az életről szóló, magasröptű filozófiai gondolatait és lelkészi mindennapjainak nehézségeit. A pap sirámai önmagukban valóban szánalomra méltók, mégis elérik azt a szintet, amikor már kínunkban nevetünk azon, hogy lám-lám, a világ mit sem változott Boccaccio óta, ahogy erre a novelláskötet Szárazbabódi dekameron címe is utal: „Talán nem elég az nekem, hogy a faluban olyan pokolfattyak élnek, mint a szodomita Csulák Lajos, aki vérfertőző viszonyt folytat még a húgával is, ráadásul istentelen ostobaságában villanyárammal agyoncsapta a tulajdon apját?! […] Nem elég az nekem, hogy képtelen vagyok szép szóval, szelíd biztatással kiráncigálni a falut az alkoholizmus lidérces mocsarából?!” Szárazbabódon „a Petőfi-napok is csak arra voltak jók, hogy újabb ürügyet szolgáltassanak az ivásra…” A rák halálával egyetlen társát veszíti el, a novellavégi keserves felkiáltása tragikomikus: „Fiam, mit tettél velem?! […] Te önző módon […] végeztél magaddal, nem törődve az itt maradókkal – mindenekelőtt velem, és rajtam keresztül a szegény, anyátlan, Istentől elrugaszkodott szárazbabódi néppel. Mondd, mi lesz velünk?!”
A pap által erősen emlegetett magamutogató, vérfertőző, szodomita, stupid Csulák Lajos (itt hívom fel a figyelmet Szappanos remek „beszélő” neveire, melyek szintén gunyorosak-komikusak), akinek a fejében megjelenő gondolatfoszlányokat csak erős fenntartásokkal lehet töprengésnek nevezni, külön történetet is kapott a Szárazbabódi dekameronban. A szélsőségesen eltúlzott karakter önmagában a fekete humor forrása: „Lajos csupán tizenegy éves korában lett egy kissé félénk, […] amikor kezdett ráeszmélni fejlődő férfiasságára, és a hirtelen változás megzavarta érzelmi labilitásra amúgy is hajlamos elméjét. Nyár volt, és […] levette kék klottgatyáját, és merevedett állapotban ki-kimerészkedett a kukoricatábla túlsó széléig […] Szerette is volna magát megmutatni, meg nem is.” „Szerette az apját, ezért akarta meggyógyítani. Meggyógyítani, éspedig gyorsan.” Ezért elhatározta, hogy átvezeti rajta a nagyfeszültségű áramot. „Az öreg végtagjai már az első dózisra megrándultak és megmerevedtek.”
Az író nem áll le ennél a sokkoló pillanatnál, hanem tovább fokozza a parodisztikus hatást azzal, hogy jelzi: nincs elszigetelt élet, minden mindennel összefügg a létezésben. Csulák Lajos apjának a végzete, ha nem is kozmikus, de szárazbabódi szintű hullámokat vetett:
„Amikor Lajos elfordította a kapcsológombot, a legtöbb szárazbabódi otthonban sercegni és pattogni kezdett a rádió, a »Favilla, fakanál, fatányér« elszállt az éterbe, megszakadt a Petőfi adó Jó ebédhez szól a nóta című műsora, a falu keleti határában álló nagyüzemi csirkekeltetőben pedig, amely egyre kevesebb helybéli lakosnak nyújtott megélhetést, tíz percre leállt az ötezer tojás melegítése, és az üzemvezetőnek be kellett indíttatnia a tartalék áramforrást.”
A szkatologikus humor erőteljes Szappanos írásaiban. Mészáros Imre is kiemelte ezt az egyik tanulmányában: „…a »szappanosság« lényegi elemei közé tartozik az időnként már-már bosszantó »pepecselés« és az esztétikai csúf túltengése: békalében ázó savanyúság, felfúvódott s a körülötte veszekedő emberekre fröccsenő macskatetem, gyermekvizelettel és kakasvérrel »működő« pisilőgép, ürülékben csúszkáló násznép, tehénnel és húgával közösülő apagyilkos, saját piszkába mártott macska, trágyadomb, árnyékszék, zsír, okádás szinte serranói tobzódásban sokkolnak – és adnak mégis, a művészet varázslatával, különös katarzist.”7
A Jancsi bácsi című írásban az intellektuel Gergő fiú interjút szeretne készíteni Petőfi Sándorról, de az interjúalany inkább csak inni akar, és a macskaszarról beszél, amibe a hálószobában belelépett, meg az asszonyáról, aki a kamrában stikában zsírt töm magába kenyér nélkül. Hallunk az imperialistákról is, a tévé szexcsatornáinak mételyéről is, és Petőfiről – mindennek a végén – végre megtudunk a türelmesen türelmetlen Gergő gyerekkel együtt annyit, hogy a Petőfi-versekben a falusiak számára a legnagyobb érték maga a papír volt, amire a költő írt, mert abba bele lehetett csomagolni a zsírszalonnát.
Boccaccio is hatalmasat kacagna a szárazbabódi ezoterikus gyereknemző hétről olvasván. A történetben úgy próbálják gyarapítani a falu lakosságát, hogy kötelezik a párokat: válogatott erotikus ételeket egyenek, és a kultúrházban szexfilmeket nézzenek meg. Maga a „sztori” groteszk, hiszen azt ábrázolja, hogy a hatalom az emberek legintimebb szférájába nyúl bele erőszakos eszközökkel.
Szikrázó-sziporkázó éles szemű megfigyelés a falusiakról a Lagzi című írás is, amely megmutatja a szép, mutatott maszkok mögött feszülő, korántsem olyannyira szép valóságot: a szeretet mögött a gyűlöletet, a számító érdeket, a kivagyiságot, a rongyrázósdit, a hiúságot, a talmiságot, a „jaj, mit mondanak az emberek” sandaságát, az őszintétlenséget, a léleknyomorító élethazugságokat. A történet egyetlen őszinte szereplője, a szippantós kocsi sofőrje, Fehér Tóni látszatra azért húz le néhány stampedli pálinkát, hogy „legalább ű maga ne érözze, milyen éktelenű büdös”, valójában viszont bánatában iszik, hiszen a novellabéli esküvőn épp az ő régi szeretőjét viszi oltár elé egy másik férfi. Az alkohollal megtámogatott bosszúvágya hatására „Tóniban most már minden összeállt, a nagyszabású terv a maga botrányos szépségében”: az őt megcsaló nő lagzijának táncoló-lakomázó násznépe közé freccsenti, önti a kocsija büdös tartalmát. A vég pedig – Szárazbabódhoz illően – tragikomikus.
Az Ajándéknapok a túlvilágról című kötet8 egyik történetében a Jóisten napjainkban feléleszti Hunyadi Jánost és a seregét, hogy segítsen szegény magyarokon. Ebben a novellában a különböző korszakok értékrendszerének összeütközése vált ki komikus hatást. Mert egyrészt a békés turistákat zavarja meg Hunyadi seregének váratlan megjelenése, másrészt Hunyadi tudata zavarodik meg – mondhatjuk, hogy jogosan – attól, hogy lát egy emlékművet, amit a török–magyar barátság emlékére készítettek. Természetesen azonnal le akarja romboltatni, de ettől kezdve belegabalyodik az aktuálpolitika szövevényes, ragadós szálaiba.
Hunyadi Jánoshoz hasonlóan jár a Szárazbabódi dekameron kötet Petőfije is, aki szellemlényként jelenik meg, különböző időkben feltámadva a babódiak „történelmében”. Az író újfent értékrendszereket ütköztet, felelevenítve a különböző történelmi korokat. Petőfi korának egyenességéhez képest az elmúlt évtizedeink méltatlanul zavarosak voltak. Így fordulhatott elő, hogy Petőfi házát nem múzeumnak, hanem terménytárolónak használták.
Hasonló értékütközés a humor alapja abban az Ajándéknapok-beli novellában is, amely arról szól, hogy az élettelennek látszó szobrok valójában élnek és – a maguk rendszere szerint – gondolkodnak. A filozófus Lukács György, illetve a szobra azt reméli, hogy sálat kap a nyakába a hűvös ellen, csakhogy „…a tagbaszakadt fiatalember egyre csak rohant a kendővel, de soha nem ért oda a filozófushoz. »Lukács elvtárs, én tanácsköztársasági emlékmű vagyok, és vörös zászlóval rohanok a forradalomba!« […] Lukács György szégyellte tévedését, s lehet, hogy ez kiült az arcára is…”
Az író legutoljára kiadott regényét, A királynő mélyén-t9 olvasva úgy tűnik fel, hogy elmélyült a groteszk, abszurd látásmód és filozófia, de ezzel fordítottan arányosan csökkent a derű, a humor.
A regényben maga az alapszituáció különösen furcsa. Mondhatnánk akár – paradox módon – tragikus helyzetkomikumnak is. A főszereplőt ugyanis arra kényszerítik, hogy a város főterén mindenki szeme láttára közösüljön a város királynőjével – az életéért. A hajnalig tartó maratoni szeretkezés alatt végig „halljuk” a férfi gondolatait életről, halálról, aki viszont önmagára, a helyzetére ironikusan reflektál: „nincs nevetségesebb, mint az a férfiú, aki meredő férfiassággal töprenkedik az élet értelmén”.
Íme, itt áll előttünk az eddigi teljes Szappanos-életmű a maga ironikus, groteszk, abszurd mennyeivel és poklaival, mint egy hatalmasra tárt, színes, szavakkal megfestett Hieronymus Bosch-poliptychon, amely Isten nagyszabású világát ábrázolja a maga „botrányos szépségében”. A régi nagy mesélők hagyományán felnevelkedve Szappanos Gábor – tudatosan felvállaltan – elgondolkodtatva szórakoztat az írásaival, és holtig kacagtatja olvasóival ezt a nyüzsgő világot, még akkor is, ha ez a kacaj legtöbbször leginkább csak egy ironikus félmosoly.
A humor az egyik legemberibb menedékünk. Azt mondják, ha képes nevetni az ember, akkor már félig megmenekült, félig szabad. A humorban ugyanis sok megbocsátás, kibékülés van: önmagunkkal, a másikkal, a világgal, ami számunkra teremtetett.
Jegyzetek
1 Lagzi = Szárazbabódi dekameron, Hungarovox, Budapest, 2002, 27.
2 Szappanos Gábor beszéde a könyvbemutató gálaesten.
3 Csőregh Márton válogatott szenvedései, Kráter, Budapest, 2008.
4 Boldog Szindbád pokoljárásai, Tarandus, Győr, 2012.
5 Ajándéknapok a túlvilágról, Kráter, Budapest, 2007.
6 Apokrif történetek – Novellák egy hétre, Hungarovox, Budapest, 1999.
7 Mészáros Imre, Hitel, 2002. augusztus.
8 Ajándéknapok a túlvilágról, Kráter, Budapest, 2007.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
